A múlt század második felében kialakult technológia, amely egyre fejlődve és tökéletesedve valósággá váltja az egyes emberekben és csoportjaikban az emberi nemre specifikus genetikai örökség által programozott információs és kommunikációs lehetőségeket. Ez a valóság, mint Tallár Ferenc esszéjéből kitűnik, sokak számára dermesztő és idegen. Tallár Ferenc helyesen látja, hogy a szemünk előtt születő, fejlődő, lehetőségeinek végét még messze nem kimerítő világban a Kultúra, ahogyan ismertük és szerettük, ha el nem is tűnik, de elveszti előjogait, s nem lesz több, mint tartalmakra biggyesztett „tag”, melynek versenyezni kell a másképpen címkézett tartalmakkal. Az internet előtti társadalomban a Kultúra tágas, végtelen, nagyszerű és katartikus labirintusa volt mindazon tartalmaknak, amelyekről e Kultúra létrehozói, művelői, terjesztői, fogyasztói azt gondolták, hogy az emberi élet értelmét hordozzák. Voltak ugyan, akik figyelmeztettek, hogy „Isten halott”, az emberi világban nincs, mert nem lehet mérce, mely az élet akaratának ellenállhat, s eleve megmondja, mi a Szép, az Igaz, a Jó, a Hasznos, de ezek a figyelmeztetések afféle „őfelsége ellenzékeként” a Kultúra magasabbrendűségét valló diskurzuson belül maradtak. A Kultúra alkonya mára beteljesedett.
A digitális korszak új valósága és a Kultúra hanyatlása
Tallár joggal int bennünket, hogy ne hüledezzünk, ne sápítozzunk, ne háborogjunk. Az új helyzetet meg kell értenünk, ami nem egyszerű feladat, mivel minden mozog, változik, s nehéz előre látni, mi lesz a „killing application”, mely majd maga köré kristályosítja az új Egészt, melynek lényege, hogy egy univerzum hatálya alá került, amit korábban Kultúrának és kultúrán kívülinek éltünk meg. Egy példa erre, amikor Amerikában egy kis egyetemen a Ringről volt szó, egy diák pedig elővette iPad-jét, s azonnal meg is mutatta a jelenetet, amikor Wotan búcsút vesz Brünhildától. A belülről tágas és végtelennek tűnő Kultúra az új világba érkezettek szemében gettó, rezervátum, skanzen, melyből kiveszett az élet. Az új Egészen belül nincsenek többé fix határokkal elválasztott szegmensek, amelyeket a hatalom, a hagyomány, a vallás vagy más erő hierarchizál rang és érték szerint, megkülönböztetve a fenségest a közönségestől, a nagyszerűt a kisszerűtől, az értékest az értéktelentől.
A Hálózat mint új szervezőelv
A Hálózat tartalmak és felhasználók folyamatosan táguló univerzuma, mely egyszerre van kint a világban s bent az emberekben. A Hálózat az internetre költözött társadalom, mely globális, dinamikus, differenciálódó. Egyetlen szelekciós elv létezik, s ezt az elvet a felhasználók képviselik. A Hálózat lebénulna, ha minden tartalomnak azonos esélye volna az elérésre, s minden embernek, aki a Hálózaton belül aktív, egyenlő esélye, hogy a többiekkel kapcsolatba kerüljön. A Hálózatban a Pareto-elv uralkodik, ami azt jelenti, hogy a sok mindig keveseknek jut, míg a kevésen sokaknak kell osztozniuk. Ennek az elvnek az érvényesülését a weben Barabási Albert László szemléletesen bizonyította. Csermely Péter „skálafüggetlen” eloszlásnak nevezi, amikor kevesen sokakkal, sokak kevesekkel vannak kapcsolatban, ami létrehozza a „netokraták” és „kontaktoproletárok” osztályait.
Az új Egészt tagoló hierarchiákat a felhasználók diktálják. Nincs hatalom, mely a hálózaton képes elnémítani egy hangot, amelyet milliók akarnak hallani, elsötétíteni egy képet, amelyet milliók akarnak nézni, olvashatatlanná tenni egy szöveget, amelyet nagy számú olvasó küld tovább egymásnak. De arra sincs hatalma senkinek, hogy ráerőltesse másokra, ami neki tetszik. Nem értek egyet a kritikákkal, melyek a Hálózatot a hiúság vásáraként, az „amatőr” érdemtelen megdicsőülésének színtereként jellemzik. Jó hír, hogy mindenki sikeres lehet, minden tartalom befuthat. Rossz hír, hogy semmi és senki sincs biztonságban. A skálafüggetlen eloszlások minden pillanatban változnak. Az új Egész változékonysága őrjítő. Nincsenek bérelt helyek. Ha aggódni akarunk, van rá okunk.
A Hálózatra kapcsolódó felhasználók nem újszülöttként érkeznek. Magukkal hozzák anyanyelvüket, relevanciáikat, tipizációikat, előítéleteiket, félelmeiket és reményeiket. Előnyben vannak a hálózaton, akik a hálózaton kívüli világban sokan vannak, hiszen ők sokan lesznek a hálózaton is. Ezáltal akik eleve kevesen vannak, azokra kevesebb figyelem jut, szavuk kevesekhez ér el. A Hálózat homogenizál. A kis nemzetek, kis nyelvek a Hálózaton még kisebbek lesznek, míg el nem tűnnek egészen. Az új Egész homogenitása azonban csalóka. Az emberi világot korábban széttagoló nyelvi, kulturális, történelmi és politikai kategóriák megkülönböztető ereje meggyengül, de helyükre teljesen új, korábban sosem hallott, sosem látott kategóriák kerülnek, melyek teljesen új identitásokat, új közösségeket, új osztályokat hoznak létre az emberek és a tartalmak között is. Ennek a folyamatnak még a legelején vagyunk. Ha majd a többségnek iPad vagy ahhoz hasonló mobil eszköz lesz a birtokában, s a világnak nem marad olyan pontja, ahonnan nem lehet tartalmat feltölteni vagy letölteni, létrejönnek az adatbázisok, melyekből adatbányászati módszerekkel feltárható lesz, kik, kikkel, miért vannak egymással kapcsolatban ahelyett, hogy másokkal, más okokból építenének maguknak világot.
A kapitalizmus hanyatlása és a hálózati logika
A globális pénzügyi válság okozta sokk miatt a radikális baloldalnak új kapitalizmuskritikára van szüksége, amely egyúttal a lehetséges társadalmi egyenjogúság útjait is kijelöli. Nem egészen két év alatt két bestseller is megjelent, amely a kapitalizmus végéről és a hálózati logika mentén, nem hierarchikusan egyesülő emberiségről szól. Robert Misik osztrák politikai publicista legújabb művében (Kaputtalismus, Aufbau Verlag, Berlin, 2016) a pénzügyi és gazdasági válságot a kapitalizmus hetvenes évektől kezdődő hanyatlástörténetének kontextusában vizsgálja. Négy évtizede történt, hogy a tőke a nagyobb nyereség érdekében egyre inkább kivonult a tulajdonképpeni termelésből és megvetette lábát a pénzpiacon, ezzel tovább erősítve a pénzügyi kapitalizmus instabilitását. A hanyatlástörténetet Misik két adattípus (a kritikák szerint) meglehetősen szelektív értelmezésével magyarázza: a piacgazdaság dinamikájának megtörése akkor igazolható, ha a növekedésre vonatkozó adatokat következetesen összevetjük a második világháború utániakkal. A „neoliberalizmus” előretörésére és a piac antiszociális jellegére vonatkozó tézisét pedig Thomas Piketty sokszor vitatott, növekvő globális egyenlőtlenségekről szóló adataival igyekszik alátámasztani.
A bemutatott interpretáció szerint a válságkezelés egyes lépései (bankmentés, takarékossági intézkedések) szociális katasztrófa felé sodorták Európát, de az ellenállás lehetséges hídfőállásait is kijelölték. A könyv gondolatmenete meglepően összecseng Paul Mason brit újságíró „posztkapitalizmusról” szóló művének tanulságaival (Postcapitalism: A Guide to our Future, Allen Lane, 2015). Mason álláspontja szerint a kapitalista piacgazdaságnak és társadalmi rendszernek az információtechnológia térhódítása adhatja meg a kegyelemdöfést. A kortárs technikai újítások ugyanis soha nem látott termelésbővüléshez vezethetnek anélkül, hogy a növekedés a munkaerő kizsákmányolására épülne - ez régi baloldali gondolat. És a hálózati alapon szerveződő közösségek a társadalmasodás olyan formáit mutatják fel, amelyek egyértelműen szembehelyezhetők a korábbi vertikális, hierarchikus szerveződési formákkal. Az információtechnológia fejlődésével a jövőben háttérbe szoríthatók a piac által dominált közvetítési mechanizmusok, és a piaci logika teljesen kiiktatható a rendelkezésre álló javak elosztásából.
A posztkapitalista jövő és a közösségek ereje
A könyv alapgondolata, hogy az egyenlőség kulcsa így nem valamelyik jól beazonosítható, elnyomott társadalmi csoport (például munkásosztály), hanem a hálózati logikával szerveződő közösségek kezében van, amelyek a jövőben az állam eszközrendszerét felhasználva, például a közösségi termelési módok megalapozásával, az alapjövedelem bevezetésével tehetik le az új társadalmak alapját. A két gondolatmenet nem csak „a hálózat okozza a kapitalizmus halálát”-féle naivan optimista diagnózisban egyezik. Mindkettőben jelen van a marxizmust jellemző gyanakvás, hogy a kapitalizmus erejét csodálatos alkalmazkodási képességeinek köszönheti: így újabb integrációs mechanizmusok beiktatásával újra és újra megakadályozhatja az emancipáció megvalósítását (a kifejezés az egyes ember képességeinek és szükségleteinek megfelelő élet, vagy az autonóm életvezetés lehetőségének megteremtését is jelenti).
A két gondolatmenetet rengeteg kritika érte az elmúlt időszakban, például hogy nem ütköztetnek ellentétes érveket, vagy hogy a választott narratívából nem képesek átfogó interpretációt nyújtani a válság okairól, a kor jellegzetes konfliktusairól. Fontosabb azonban, hogy a szerzők mintha nem tudnák kijelölni egy érvényes baloldali kritika nézőpontját, amelyből azonosítható, mely kortárs jelenségek utalnak a „kapitalizmus hanyatlására” és melyek rajzolják föl az emancipáció reményét. A kritikai elméletek nézőpontjából ezen a ponton általánosabb kérdés is felvethető. Megalkotható-e egyáltalán a mai társadalmi körülmények között hiteles kritikai narratíva, ha a „klasszikus” marxizáló kritikai elméletek tapasztalati horizontja már nem áll rendelkezésre? Leleplezhető-e a hatalom logikája, ha a mindent átható „instrumentális racionalitásról”, az élet minden részletére kiterjedő racionális munkaszervezésről, a „totális integrációról”, az elidegenedésről és eldologiasodásról szóló leírások már nem csengnek össze a kortárs társadalmak tagjainak elsődleges tapasztalataival?
Tallár Ferenc elemzése: Hatalom és individuum az áramlások terében
Tallár Ferenc új esszékötete (Az áramlások terében, Liget, 2015) különösen érdekes kérdésem szempontjából, hiszen a Magyarországon eddig megjelent legmeggyőzőbb baloldali kísérlet a hatalom és kortárs individuum helyzetének feltérképezésére. A könyv gondolatmeneteinek három dimenzióját elemzem: a társadalmi, kulturális és demokrácia-elméleti nézőpontból lehetőségünk nyílik a jelenlegi hatalmi konstelláció interpretációjára is. Tallár sok más társadalomtudóshoz hasonlóan úgy látja, hogy a kapitalizmus kortárs jellegzetességeinek megvilágításához az 1968-as mozgalmak dinamikájára és következményeire kell figyelni. A közbeszédben ’68 rendszerint a diákmozgalmakat jelenti a hagyományellenes és tabudöntögető ellenállási stratégiáival, az ellenkultúra kiépítésével, pacifizmusával. A kor antikapitalista mozgalmai valójában jóval differenciáltabbak voltak; a mozgalmak két fontos központjában: Olaszországban és Franciaországban például párhuzamosan zajlottak az ipari munkásság egész országot behálózó sztrájkmozgalmai és a diákság mozgalmai. Ezek egészen eltérő társadalomképre épültek és egymással mély ellentmondásban lévő követelésekkel álltak elő.
Az 1968-as mozgalmak és a kapitalizmus átalakulása
A munkásság mozgalmait rendszerint igen hierarchikusan és bürokratikusan felépülő nagy szakszervezetek, nemegyszer szovjet befolyás alatt álló kommunista pártok irányították, fő törekvésük a szegénység felszámolása, a munka és a tőke közötti egyenlőbb elosztás követelése volt. Kritikájuk megfogalmazása során ugyan radikális módszerekhez folyamodtak, és több szabadidőt, jobb munkakörülményeket, egyenlőbb elosztást akartak. A diákság kezdettől konfliktusban állt a munkavállalók képviselőivel, mert ők a kortárs társadalmak értelmezési kereteit akarták radikálisan megkérdőjelezni. Mozgalmuk középpontjában az elidegenedés, a bürokratikus és hierarchikus viszonyok felszámolása állt, általánosabb célkitűzésük az eldologiasodott viszonyokért felelős piac, tömegkultúra és tömegtermelés látványos elutasítása, a homogenitás, az uniformizáltság megszüntetése, az egyéni differenciák elismerése volt.
Ahogy azt Habermas is megfogalmazta a késő kapitalizmus válságtendenciáiról szóló írásában, a ’73-as olajválság utáni időszak kérdése - a rendszer felől -, hogy a válságot követően hogyan biztosítható a termelés növekedése és az átalakuló társadalom integrációja. Habermas gondolatmenetében is kirajzolódik, hogy a tőke az elégedetlenségekre a növekvő állami beavatkozás eszközeivel: bértárgyalásokkal, kollektív szerződésekkel, az állami szerepvállalás erősítésével válaszolt. Tallár diagnózisában Luc Boltanskihoz kapcsolódik, aki szerint a konfliktus feloldása, a termelés feletti ellenőrzés helyreállítása csak úgy volt lehetséges, hogy a kapitalista munkaszervezet magába olvasztotta a 68-as „művészeti kritika” önállóságra és kreativitásra vonatkozó követeléseit.
A munka átalakulása a digitális korban
A technikai, informatikai fejlődés eredményeit kihasználva ezután olyan munkaszervezés kialakítására nyílt lehetőség, amelyben eltűntek a hagyományos munkahely térbeli és időbeli keretfeltételei, a munka jogilag meghatározott státuszhoz kötöttsége. A munka világában betöltött szerep gyakran már nem szigorú hierarchikus rendszer által, hanem alkalmi projektekkel meghatározott, amelyben a felelősség és a lojalitás egyetlen alkalomra szól, a munkatársak folyamatos kicserélődése lehetővé teszi a munkaidő és a szabadidő közötti határvonal fokozatos felszámolását. A munka új világa így kívülről megfelel a hatvanas évek sok követelésének: kreativitást, spontaneitást, horizontális viszonyokat feltételez.
Ezen a ponton az utópikus szocializmus nézőpontjából mégiscsak felvethető, hogy az egyéni tudatosság növelésével, a hatalom ellenőrzésére alkalmas új, hálózati logika szerint szerveződő mechanizmusok intézményesítésével nem lehetne-e megteremteni az új társadalmi valóságnak megfelelő új szolidaritási viszonyokat. Ennek lehetőségét nehezíti, hogy a jelenkori válság diagnózisának mélyebb kulturális dimenziója is kibontható. Az e-könyvek megjelenése, a hagyományos könyvkiadók megszűnése vagy átalakulása a könyvkiadás és az egész kulturális szféra radikális átalakulására utal. Ma már nem tűnik távolba mutató utópiának, hogy nem szigorúan gondozott és lektorált szövegek jelennek meg egységes és lezárt formában. Egyre inkább lehetőség van „nyitott szövegek” közlésére, amelyek gondozásából kiiktatták a szerkesztői tekintélyt, és az olvasó maga is a szöveget továbbíró, átdolgozó „szerzőtárssá válik”.
A kultúra demokratizálódása és az autentikus nézőpont elvesztése
Ezt a jelenséget sokan a „kultúra demokratizálódásaként” értelmezték, valójában a kultúra hagyományos önértelmezésének felszámolása. Ha a kiadó, a kritikus, a szerző és az olvasó közötti falak valóban leomlanak, lehetetlenné válik olyan autentikus nézőpont feltételezése, amelyből meglévő kánonok szerint, rögzített értékhierarchia alapján értékelhetjük a művet, végső soron ítéletet mondhatunk értékről vagy értéktelenségről. A könyvforma kialakulásának azonban döntő hatása volt modern önértelmezésünk kialakulására is. A kézbe fogható könyv több évszázados, öntudatunkat alakító „metafizikai” eszmény: hogy egy gondolatmenet lezárható, önálló és a pillanatnyi aktualitástól független érvényességű. E lezárt „időtlenség” folyamatos jelenléte óriási szerepet játszott autonóm individuummá válásunkban; az elmúlt évszázadokban így tanultunk ítéletet alkotni társadalmunkról, a kultúráról - és ami az egyéni identitás szempontjából a legfontosabb - önmagunkról.
A könyvben megtestesülő „rögzített tárgyállandóság” nélkül lehetetlen pillanatnyi helyzetünktől eltávolodva, a rögzített perspektívák egyikébe helyezkedve ítéletet alkotnunk a kortárs társadalomról, a hatalmi konstellációról és az ezekhez fűződő viszonyunkról. Magasabb absztrakciós szinten úgy is fogalmazhatunk, hogy a nyomtatott könyvnek mint a kultúra szimbolikus tárgyának elterjedése lehetővé tette az olvasó távolságtartását az emberi szellem idegenné válásától.
Dekonstrukció, internet és az én elvesztése
Tallár diagnózisában két egymástól többé-kevésbé független tendencia kapcsolódik össze. Az elmúlt évtizedekben a dekonstrukció „módszere” lett uralkodó a szellemi életben, és az eredetileg tekintélyellenes megközelítés szerint a metafizika, a megszilárdult kánonok, a „nagy elbeszélések” hatalma alól csak akkor szabadulhatunk fel, ha a gondolatot, a szöveget nem tekintjük lezárható egységnek, ha megnyitjuk az asszociációk, az elágazások és a variációk „végtelenbe vesző terét”. Ez egyben lemondás arról, hogy a kultúra, a társadalom bármelyik szegmenséről valamilyen végérvényeset vagy univerzális érvényességi igénnyel rendelkező megnyilatkozást tegyünk. Komplementer folyamat az internet univerzumának kiépülése, amely rövid időn belül a tájékozódás alapformájává, az új generáció alapvető szocializációs közegévé vált.
A hálózat közössége más korok olvasójával ellentétben műfajilag besorolhatatlan képi, filmszerű és szöveges információk tömkelegével találkozik; a legtipikusabb esetben nem áll rendelkezésére olyan tekintély vagy mérce, amelynek nézőpontjából ítéletet alkothatna az információ hitelességéről vagy a gondolat érvényességéről. Az egyéni szocializáció szempontjából alig visszafordítható folyamatot tapasztalunk: a kulturális és társadalmi helyzet értékeléséhez szükséges minden hierarchikus rendszer eltűnésével önértelmezésünk fogódzói tűntek el. Az „áramlások terébe” kerülő én elveszíti értelmező, tehát „lezáró” és „központosító” szerepét, végül nem tudja meghatározni saját helyzetét a világban. Az orientációs pontjait elvesztő énnek le kell mondania az autonómia lehetőségéről, amely a korábban diagnosztizált szolidaritáshiány viszonyai között a kiszolgáltatottság soha nem tapasztalt formáihoz vezethet.
A demokrácia kihívásai a hálózati korban
A diagnózis után éles kritikát fogalmazhatunk meg a gondolatról, amely szerint a hálózat logikájának követése földre kényszerítheti az autonóm individuummal szembeállítható hatalmat. A hálózat logikáját és a hatalmat szembeállító szerzőknek nem csak azzal kell szembenézniük, hogy a „forradalmi” információ-technológiai fejlődés (marxista terminológiával élve) a „tőke logikája által meghatározott”. Tallár esszéiben az önmaga belső törvényei szerint cselekedni nem képes, autonómiáját elvesztett egyén képe jelenik meg, aki a hálózati logika szerint szerveződő társadalomban nem talál biztos fogódzókat erejének megszervezéséhez. Colin Crouch poszt-demokráciáról szóló elméletével összecsengően mondhatnánk: jelenkori problémáink legfőbb oka, hogy a kapaszkodókat elveszítő egyének nem tudják feltölteni élettel a klasszikus demokrácia formálisan továbbra is fennálló intézményeit.
A tézis kidolgozása után megvilágítható lenne, hogy a parlamentek a döntéshozatal valós helyszínéből hogyan váltak színházzá vagy a demokrácia utáni időszak egyszerű díszletévé. Hogy az emberi jogok - amelyek valaha az egyéni autonómia védőbástyái voltak - hogyan váltak nagy tömegek szemében elvont és semmitmondó elvekké; hogy mi lehet az oka a választásokon a szavazási kedv látványos csökkenésének; és (a brit kilépés és a hazai kvóta-népszavazás időszakában igencsak aktuális kérdés) hogyan vált a népszavazás az önrendelkezés kifejeződéséből a populista demagógok manipulatív eszközévé? Tallár nem aknázza ki a lehetőségeket a kortárs demokráciák lehetséges kritikája számára. A demokrácia jelenlegi állapotáról szóló kritikus nézőpont kijelöléséhez meglepő módon Carl Schmitt weimari köztársaságról szóló diagnózisához fordul, és azt a schmitti kérdést tartja szem előtt, hogy miképpen alapozható meg a népszuverenitáson nyugvó demokratikus társadalom a jogállam megmerevedett struktúráival szemben.
Carl Schmitt és a demokrácia kritikája
Erősen kétséges azonban, hogy a schmittiánus elmélet megfelelő keretet biztosít egy kortárs baloldali társadalomkritika megalkotásához és az emancipáció lehetőségének megalapozásához. Hogy a Weimari Köztársaság elemzésekor a „társadalmi káoszról” felvázolt, igen plasztikus kép analóg lehet-e a mai társadalom állapotával. Vajon Carl Schmitt végtelenül pesszimista emberképe nem zárja-e ki eleve a „demokrácia helyreállításának” baloldali programját? Schmitt a Donoso Cortés és más ellenforradalmi gondolkodók politikai teológiájában megjelenő emberképet veszi alapul, amely a francia forradalom utáni politikai társadalmak tagjait a politikai tekintélytől megszabaduló, ösztönvezérelt, dühöngő, primitív csőcselékként ábrázolja. Mivel ez az emberkép kizárja - például Hannah Arendttel vagy Jürgen Habermasszal szemben - a konfliktusok kommunikatív megoldásának lehetőségét, kérdéses, hogy a schmitti diagnózisra ráépíthető-e a „demokrácia reorganizációjának” programja, amely a társadalom tagjainak valósan megélhető szabadságot ígér. Tallárnak is el kell ismernie, hogy sem a homogén értékközösségként felfogott „demokrácia” ideálja, sem a kortárs viszonyok…