Tápióbicske lakosságának demográfiai alakulása és a Tápió-vidék természeti kincsei
Tápióbicske népességének változása az idők során
Tápióbicske lakossága az újjátelepülés idejétől kezdve dinamikusan növekedett. 1744-ben 1027 fő élt a településen, ez a szám 1790-re 1519-re, majd 1825-re 2151 főre emelkedett. Csupán a XIX. század elejének egyik legpusztítóbb eseménye, az 1831-es kolerajárvány vetett vissza néhány évre a népesség gyarapodását. A XVIII. század végétől a XIX. század végéig a község lakossága megduplázódott, pontosabban 110 százalékkal nőtt 1784 és 1890 között. A növekedés dinamizmusa azonban rendkívül egyenetlen volt; például a XIX. század második negyedében gyakorlatilag stagnált a lakosság száma.
A növekedés ebben a periódusban már csaknem teljes egészében a lakosság természetes szaporodásának az eredménye volt, ellentétben a XVIII. század első felével, amelyet nagyszabású betelepülések jellemeztek. Tápióbicske esetében a legjelentősebb betelepülés ebben a korban a zsidóság megjelenése és megszaporodása volt. Az 1825-ös összeíráskor a lakosság 15,2 százalékát tették ki. A XIX. század végéig a párkapcsolatok zöme a helybeli születésűek, illetve az itt élők között alakult ki. Csupán a század végén emelkedett az „idegenek” aránya: 1836-ban és 1850-ben 16%, 1870-ben 18%, míg 1890-ben már 50% volt. Nagy általánosságban elmondható, hogy a vőlegények tíz-harminc százaléka, a menyasszonyok tíz-húsz százaléka máshonnan érkezett a községbe. Természetesen a legtöbben a környék településeiről házasodtak. A távolabbról érkezők származási helye nagy szórást mutatott, ezt illusztrálják a településnevek is: Cibakháza, Debrecen, Hollókő, Kiskunfélegyháza, Miskolc.
A XX. század demográfiai viszonyaira már egyértelműen az elvándorlás volt jellemző. Bár 1921-1930 között a természetes szaporodás 7,7 százalék volt, a negatív vándorlási különbözet (-278 fő, azaz -6,7 százalék) következtében csak egy százalékkal nőtt a lakosság száma. Ekkor érte el a falu történetének demográfiai csúcsát, ami előrevetítette az 1930-as évektől tapasztalt szinte folyamatos népességfogyást. Az ötvenes évek parasztellenes politikai légköre és aztán különösen a hatvanas évek kollektivizálási sokkja addig soha nem tapasztalt elvándorlást indított meg. 1949 és 1970 között csaknem negyedrészével csökkent Bicske népessége. Az elvándorlás fele a fővárosi agglomerációba, negyede-negyede Budapestre, illetve más településre jutott. A fogyás a későbbiekben is tartott - ekkor már elsősorban a csökkenő születések miatt -, a település demográfiai szempontból az 1990-es évek elején érte el a mélypontot, amikor háromezer alá zuhant az itt élők száma.
A XX. század elejétől a század végéig fokozatosan és csaknem egyenletesen csökkent a születési ráta, a század végére példátlanul alacsony értéket produkálva (1997-ben 7,3 ezrelék volt, vagyis alig több mint egytizede a száz évvel azelőttinek!). Az 1950-es évek első felében az élveszületettek aránya még megközelítette a két világháború közti értéket. Az abortuszkorlátozás megszüntetése után drasztikusan csökkent a szülési kedv, amelyet az 1967-es új családtámogatási rendszer sem tudott visszafordítani. A hetvenes évek közepéig emelkedett a születésszám, ugyanakkor nőtt - elsősorban a férfiak körében - a halálozások száma is. Az 1970-es években még 527 születésre 525 halálozás jutott, az 1980-as évtizedben 334 születésre esett 528 halálozás. Ennek megfelelően tendenciaként jelentkezett a fiatalkorúak számának csökkenése és az öregek arányának növekedése.
A zsidó közösség demográfiai változásai Tápióbicskén
Visszatérve az izraelita közösségre, egyértelműen megállapítható, hogy a XIX. század eleji magas népességszámuk és arányuk egyenletesen csökkent a későbbiek során, elsősorban a városokba történő elköltözésekkel. Az 1825-ös 328 fős közösség (a lakosság 15 százaléka) a század végére csaknem százra (négy százalékra), majd 1941-re 38-ra (egy százalékra) apadt. A helyi zsidóság (akiket a XIX. század végén a Fried, Veisz, Kohn, Horn, Spitzer, Deutsch, Schwartz, Gottfried, Hartman, Jonás, Klein, Steiner-Kövesi, Lövinger, Heldman, Reich, Spigel, Vigner, Veil, Teufel, Lusztug családok képviseltek) házassági kapcsolataiban rendkívül mobilnak mutatkozott. Ezt jelzi az is, hogy az 1860-as évektől a század végéig Tápióbicskén meghalt izraelita lakosoknak csupán egyharmada született helyben. Származási helyük részben a közeli településekhez (Gyömrő, Irsa, Nagykáta, Pánd, Pilis, Tápiógyörgye, Tápiószentmárton), részben a távolabbi (Balassagyarmat, Budapest, Solt, Szeged, Trencsén) vidékekhez kötötte őket. Hagyományosan a nők mind helyiek voltak, a férfiak pedig a bevándorlók.
A népesség természetes gyarapodását gátló tényezők és a halandóság alakulása
A lakosság számának természetes gyarapodását a falun több hullámban végigsöprő járványok gátolták. Jellemző a XX. század elejéig tartó időszakra, hogy a termékenység és a halandóság egyaránt magas volt. 1828 és 1850 közötti 23 évből tízben magasabb volt a halálozás, mint a születés. Az utolsó kolerajárvány (1873) évéig is sűrűn (1851 és 1873 közötti 23 évből hétben) fordult elő, hogy több volt a temetés a keresztelésnél. Különösen az 1829 és 1836 közötti időszak számított vészterhesnek a falu életében, amikor a nyolc évből csupán háromban volt magasabb a születés a halálozásnál.
Különösen az 1829 és 1836 közötti időszak számított vészterhesnek a falu életében, amikor a nyolc évből csupán háromban volt magasabb a születés a halálozásnál. A magyarországi általános helyzetnek megfelelően rendkívül magas volt a XX. század elejéig a csecsemő- és gyermekhalandóság is. Farkas Rozália számításai szerint Tápióbicskén 1901-1910 között az összes halálozáson belül 33,1 százalék esett az egy év alatti gyermekekre és 56,5 százalék a hét év alattiakra! Ez az arány az 1910-es évektől érezhetően javult. A legveszedelmesebb betegségnek a gümőkor számított: 1901-1910 között az elhunytaknak több mint a negyven százalékát ez a betegség vitte el Tápióbicskén.
Etnikai és szociális összetétel
A nem magyar etnikum aránya elenyésző volt Bicskén. (A zsidóságot nem mint etnikumot, hanem vallási csoportként különítették el.) 1920-ban kilenc, 1930-ban 13, 1941-ben hét, főként német anyanyelvű személyt írtak össze. A cigányság jelenléte már a XVIII. században kimutatható volt a faluban. 1768-ban 33 személyt írtak össze, Csorba, Horváth, Kókai, Kun, Kurina, Lossó, Rácz, Sándor, Vargha családnevekkel. A XX. században a számuk ötven-száz fő körül mozgott. 1941-ben például 46 cigány nyelvet beszélő személyt tartottak számon. Az 1960-as évek közepéig kizárólag a Tabánban laktak, zsúfolt és egészségtelen körülmények között. A lakásépítési program eredményeként a következő évtizedben a családok fele elköltözött a telepről.
Tápióbicske lakosságán belül a keresők aránya az 1950-es évektől folyamatosan emelkedett, 1990-ben meghaladta a 71 százalékot. Gyakorlattá vált, hogy a nők munkahelyet választottak. Ennek az lett a következménye, hogy meghatározó lett a kétkeresetű, egy- és kétgyermekes család (1960-ban 47%, 1990-ben 70%). A XX. század derekáig a helyi társadalom belső arányai mozdulatlanok maradtak. Mindez jelentős ingázást eredményezett: 1990-ben a keresők 57 százaléka utazott munkahelyére naponta, ezek több mint a fele a megyén belüli településekre és egyharmada Budapestre. A gazdasági, társadalmi változások két-három évtizedes folyamatában a tradicionális falu a hagyományos parasztsággal együtt eltűnt. Ez együtt járt a társadalmi struktúra, az életkörülmények viharos gyorsaságú átformálódásával, az életszínvonal egyfajta emelkedésével.
Demográfiai és etnikai változások a 18. századi Magyarországon (Középszint)
A Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet természeti értékei
A Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet területe 4516 hektár, ebből fokozottan védett 182 hektár. A Budapesttől alig 40 km-re fekvő Tápió-vidék a Közép-Magyarországi Régió legkevésbé felfedezett tájai közé tartozik. A Tápió-vidék három nagy tájegység, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl és az Északi-középhegység találkozásánál fekszik, ami egy változatos, ritkaságokban gazdag élővilág kialakulását tette lehetővé. E sokszínűség védelmében jött létre 1998-ban.
A tájvédelmi körzet nem alkot egységes tömböt, tizenkét részegységből áll, középvonalában a térség legfontosabb vízfolyásai - az Alsó- és Felső-Tápió, illetve a Hajta-patak - haladnak. A térség igazi különlegességét az adja, hogy itt találkozik hazánk három nagy tájegysége. Ennek köszönhetően domborzata, talajai, illetve élővilága is átmenetet képez a Tiszántúl, a Duna-Tisza-köze és az Északi-középhegység között.
A tájvédelmi körzet legnagyobb összefüggő területe Farmos és Nagykáta között terül el. A Hajta-patak táplálta mocsarak gazdag madárvilágnak nyújtanak fészkelő- és táplálkozóhelyet. Költ itt a fokozottan védett nagy kócsag, a nyári lúd, egész évben megfigyelhető a fekete gólya. A Felső-Tápió mentén - Tápiószecsőtől Tápiószentmártonig - húzódik a második nagyobb részegység. Ehhez kapcsolódik a tájvédelmi körzet egyetlen, terjedelmesebb nyíltvizekkel is rendelkező vizes élőhelye, a tápiószecsői halastó. Itt még gyakorinak mondható a vidra, vonuláskor rendszeresen feltűnik a halászsas. A tóparton idős tölgyesek húzódnak, míg távolabb egy gyönyörű lápréten keskeny- és széleslevelű gyapjúsások fehér tengerében gyönyörködhetünk. Ennek a területnek a legnagyobb értéke a kiváló vízminőségű Felső-Tápió feltűnően gazdag halállománya. Előfordul itt a hegyvidéki patakokra jellemző, védett kövi csík, illetve a csak a Duna vízrendszeréhez kötődő lápi póc.
A láprétek és bokorfűzesek övezte patakparttól távolodva meredek homokbuckákra érkezünk, ahol számos védett növényfaj fordul elő: kései szegfű, homoki árvalányhaj, fényes poloskamag, báránypirosító, homoki nőszirom. Értékeire való tekintettel ezek a területek (Cseh-domb, Gicei-hegy) fokozott védettséget élveznek. A Monor-Irsai-dombság peremén helyezkedik el. A Gombai- és Úri-patakok löszvölgyeit gyönyörű mocsárrétek, nádas-füzes foltok kísérik. A völgylejtők fajgazdag löszgyepjeiben olyan ritka növények tenyésznek, mint a szennyes ínfű, erdei szellőrózsa, magyar zergevirág. A meredek löszfalakban telepesen fészkel a fokozottan védett gyurgyalag. A Tápióság és Tápióbicske között elhelyezkedő Nagy-réten nedvesebb években költ a hazánkban mindössze néhány tucat párban fészkelő nagy póling. Nagykáta határában, Egreskátán egy nyílt homoki tölgyessel borított lapos bucka körül szikes tómedrek (Sóstavak), nagyobb nádasok, kisebb szikes legelők helyezkednek el. Farmostól nem messze, a Ős-Zagyva egykori medrében egy csodálatos láprét, valamint egy kisebb szikes legelő található. Nevét a félgömb alakú rekettyefűz-bokrokról kapta: Rekettyés. A tápiógyörgyei Nagy-megyeri legelő és a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Újszász határában található gyepterületek már egyértelműen a tiszántúli szikesekre emlékeztetnek. Elsősorban az őszi-tavaszi madárvonulásban van kiemelkedő szerepük.
A két Tápió és a Hajta által felépített kistáj igen változatos vidék. Alapvetően síkság, jellegzetes alföldi táj, amelyen tavak, halastavak, tározók, mocsarak, vizenyős rétek váltogatják egymást, míg Farmosnál, Tápiógyörgyénél szikes puszták maradványait; Nagykáta és Egreskáta környékén löszpusztafoltokat; Tápiószecsőtől Nagykátáig homokpusztagyepeket találunk. A tápiósági Nagyréten és környékének rétjein tenyészik a fátyolos nőszirom. A Felső-Tápió-völgy jellemzői a vizes élőhelyek. A fokozottan védett Gicei-hegyen tömegesen nyílik a homoki vértő és a kései szegfű. A Székesrekeszi-legelő védettségének indoka az ugartyúk. Farmos határában jelenik meg a vakszik. Ezen él a sárgás színű sisakos sáska.
Tápiószentmárton története és demográfiai jellemzői
Tápiószentmárton község lakossága 2025-ben várhatóan 4700 fő körül alakul, bár a korábbi évtizedek demográfiai trendjei alapján némi csökkenés is elképzelhető. A 2020-as évek első felében Magyarország népességének alakulása jól tükrözi a hosszú távú demográfiai trendeket, amelyek évtizedek óta formálják az ország társadalmi és gazdasági viszonyait. 2020-ban Magyarország teljes népessége 9 917 344 fő volt, ebből 4 780 849 férfi és 5 136 495 nő élt az országban. A következő években fokozatos csökkenés figyelhető meg. A népességfogyás hátterében számos tényező áll: csökken a születések száma, kevesebb gyermek születik, mint ahányan elhaláloznak, valamint az elvándorlás is jelentős hatással van az adatok alakulására.
A kedvező természetföldrajzi alapoknak köszönhetően Tápiószentmárton és környéke évezredek óta folyamatosan lakott hely. Szinte alig van olyan Kárpát-medencei őskori kultúra, amely telepeivel, településeivel ne vette volna birtokba ezt a vidéket. Az emberi megtelepedés első nyomai a pleisztocén korszakba nyúlnak vissza. A középső neolitikumban a Tápió menti dombos területen az ún. dunántúli vonaldíszes kultúra hódított tért. A rézkorban a földművelés gazdasági szerepe háttérbe szorult az állattartás javára. A korai és középső bronzkor kezdetén a Tápió völgyében megtelepült népcsoportok földvárszerű erődítményeket építettek. A késő bronzkorban a halomsíros kultúra hordozói éltek itt. Az i.e. VI. század közepén kelet felől szkíták nyomultak be az Alföldre, így a Tápió vidékére is. A szkíták egyik fő érdeme tájunkon a vasművesség meghonosítása volt. Igen fejlett volt az ötvösművészetük, melynek legjelentősebb emlékét, a „szkíta aranyszarvast” éppen Tápiószentmártonban találták meg 1923-ban. A szkíta kort követően sem a hunok, sem pedig a gepidák nem hagytak ismert régészeti nyomokat a nagyközség területén, de az avarok VI-VIII. században jelentős településeket hoztak létre.
Az Árpád vezette magyarság a Tápió menti vidéket már közvetlenül a honfoglalást követő években megszállta. A korai Árpád-korban a Tápió-vidék Kurszán főfejedelem leszármazottainak, a Kartal-nemzetségnek a szállásterülete volt. A XII. század от a Kartalok mellett feltűnt egy másik befolyásos família, a besenyő eredetű Káta nemzetség. Tápiószentmárton, amely valószínűleg szintén a Kátayak tulajdona volt, alapításának időpontját és körülményeit nem ismerjük. Feltehetően csak a XIV-XV. század fordulóján alakulhatott ki egy állandóan lakott középkori falu. A falu neve meglehetősen későn, 1438-ban bukkan fel először írott forrásban, mint „villa Szent Mártony”. Később, 1472-ben immár Tápiószentmárton („Thape-Zenthmarton”) alakban jelenik meg. A középkori falu egyes feltételezések szerint nem a mai település helyén, hanem attól mintegy másfél kilométerrel távolabb, a Sőregi út mentén volt található.
Az oszmán csapatok 1541-ben elfoglalták Tápiószentmártont. A török összeírások szerint Tápió-vidék falvai megsínylették a megszállást, de Tápiószentmárton szinte érintetlen maradt. Az adójegyzékek kitűnően mutatják be a falu korabeli gazdasági életét, amelyben az állattenyésztés, azon belül a juhtenyésztés játszott egyre nagyobb szerepet. A tizenöt éves háború idején a vidék több falujával együtt elpusztult, elnéptelenedett. Az 1620-as években újjáépítették a falut, új elemek jelentek meg az agráriumban, mint a méztermelés, a szarvasmarha- és lótenyésztés. A XVII. század végén elhagyott és pusztulásnak indult falunak lakói 1702-ben próbáltak meg visszatelepülni, de ezt a Rákóczi-szabadságharc hadműveletei megakadályozták. A község a szabadságharc után még hosszú évtizedekig szinte lakatlan maradt.
Az újjátelepülés, és ezzel a népességszám gyarapodása az 1740-es évek második felében indult meg. Ez összefüggött a falu birtokosainak - például a Kubinyiak, Blaskovichok - Tápiószentmártonba történt vissza-, illetve letelepülésével. Észak-Magyarországról, főleg Árva megyéből evangélikus szlovák telepeseket hívtak be. II. József korabeli népszámlálás (1785) alkalmával már 1147 fő lakta a helységet. A XIX. század első harmadára a lélekszám megduplázódott, és az 1828. évi összeíráskor már 2118 lakost jegyeztek fel. 1848-ra a népesség száma 2008-ra esett vissza, ugyanakkor a szlovák betelepülők teljesen asszimilálódtak.
A falu több mint tízezer hold nagyságú területén ebben az időszakban több nemesi család osztozott. A legnagyobb mágnás a Blaskovich-család lett. A nagybirtokok méretüknél fogva könnyebben idomították termékkínálatukat a piaci viszonyokhoz. A XVIII-XIX. század fordulóján a gabonakonjuktúra következtében a földesurak kiterjesztették a majorságukat. A területhasznosítás módja számotteően módosult, hangsúlyai eltolódtak. A híres, jó minőségű szentmártoni búzát nem csak a környék mezővárosaiban és Pesten, hanem külföldön is szívesen vásárolták.
Fényes Elek 1851-ben így foglalta össze tömören Tápiószentmárton gazdasági életét: „Róna határa egy a leggazdagabbak közül való a megyében, híres tiszta búzát terem, rétje kevés, de jó, erdeje és nádasa van.” A helyi iparos réteg létszáma 1760 és 1853 között nem haladta meg a 10 főt. A Blaskovich-család kiemelkedett a nemesek, földbirtokosok közül, amely nem csak a helyi, hanem az országos kulturális életnek is mecénása volt.
Az urbanizációs folyamat a településképen is megmutatkozott. A majorságok kiterjesztésével a XIX. századra a tápiószentmártoni tanyák megszűntek, helyükre majorsági épületek települtek. Ugyanakkor pontosan emiatt a belterület kertes jellegűvé vált. Formálódni kezdett egy településcentrum, de nem ott, ahol a középkori falu volt, hanem attól 1,5 km-rel nyugatra egy domboldalon. Itt építtette fel Blaskovich József özvegye, Dacsó Anna családi kápolna gyanánt a mai Tápiószentmárton legrégebbi épületét, a helyiek által csak „kistemplomnak” nevezett Mária-kápolnát. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban a környék fényes magyar hadisikerek helyszíne volt. A szabadságharc bukása után az úrbéres viszonyokat már nem állították vissza, és országszerte megtörtént a jobbágyfelszabadítás. A helyiek egzisztenciájában a mezőgazdaság továbbra is kiemelkedő szerepet játszott.
A Tápió vidék Pest m. K-i felében a Tápió mentén elterülő löszös dombvidék, helyenként egykor mocsaras, széles völgyekkel. Átmeneti táj, az Alföld és a Felföld között. Paraszti közösségeinek fejlődését a fővárossá váló Pest közelsége és a jó közlekedési lehetőségek határozták meg. Lakosai tízezres tömegekben évtizedek óta ipari munkára járnak. Nevezetes községei: Nagykáta, Tápiószele, Tápiógyörgye, Újszász.
tags: #tapio #videk #ossz #lakossaga