Az észak-afrikai tarajos sül (Hystrix cristata) egy figyelemre méltó rágcsáló, mely elsősorban füves területeken honos, és a sülfélék (Hystricidae) családjába tartozik. Ez az állat, farkával együtt legfeljebb egy méter hosszúra nő, és a Föld legnagyobb termetű rágcsálóinak egyike. Egész testét hosszú, horgas tüskék fedik, melyekkel komoly sérüléseket okozhat ellenségeinek. A tarajos sül a legnagyobb termetű a Hystrix nembe tartozó sünök között.
Egyedi Jellemzők és Védekezési Mechanizmusok
A tarajos sül egyik legfeltűnőbb tulajdonsága a fekete-fehér gyűrűs tüskéi, amelyek a fején tövises tarajt képeznek, majd a háta közepétől a farokig borítják az állatot. A kimeresztett tüskék az állat fején hosszú, tövises tarajt képeznek, innen is kapta a nevét. Ezek a tüskék, melyek a háta közepétől a farkáig 35 centiméter hosszúságot is elérhetnek, sűrűn vannak tűzdelve visszahajló horgokkal. A bőrben lazán ülő tüskék végét apró, visszahajtó horgok borítják. Ha a horgos végű tüskék beleakadnak egy másik állatba, leválnak a testéről és ott elgennyedő sebet okoznak, még az oroszlánra is veszélyesek. Az áldozat minden egyes mozdulatára egyre mélyebbre hatolnak testébe a tüskék. Az így keletkező sebek gyakran elfertőződnek, és akár a megsebzett állat halálához is vezethetnek. Vosseler hangsúlyozza, hogy „az ilyen sérülés nem csupán mechanikus. A seb nem vérzékeny, s rendkívül makacs, kisugárzó fájással kapcsolatos; gyakran meg is dagad. Ha a szúrás ízület közelében éri az ujjakat, több napi bénulás is felléphet a tagban. Ezeket a kísérőjelenségeket bizonyos fokú mérgezési tüneteknek minősíthetjük, amelyek behatóbb vizsgálata annál kívánatosabb lenne, minthogy más tüskés állatok szúrása is hasonló hatású”.
Ha a tarajos sült támadás éri vagy megzavarják, kimereszti tüskéit, és hevesen rázni kezdi őket. Az állat farkán lévő üreges tüskevégződések csörgő hangot keltenek, ami figyelmeztető jelzésként szolgál. Ha ez sem készteti jobb belátásra a támadót, a sül hátsójával intéz ellene villámgyors támadást. Ilyenkor a sül hátrafelé fordul a zaklatónak, és tüskéit fölborzolva, farkának rezegtetésével hevesen csörög. Ez nyilván ösztönös viselkedés: így véli az ellenséget elijeszthetőnek. A csörgetés, melyet Brandes aprólékosan megvizsgált, a csörgőkígyó, valamint a skorpió farkának hasonló hatású megfelelő berendezésével mérhető össze. Éjjel, a szabadban csatangoló sül viselkedése a legtöbb éjjeli állat viselkedésétől eltérő, mivel nemcsak farkukkal csörögnek, hanem még valamelyes rekedt röfögést is hallatnak, s mindez jelentékeny távolságra elhallatszik. Jelenlétüket más módon is elárulják: a jellegzetes legyezőalakban fölmeresztett, s jóformán fénylően fehér tüskék a sötétségben is teljesen jól láthatók, s ezek alapján a megfigyelő pontosan meg tudja állapítani az állat helyét.
Életmód és Táplálkozás
A tarajos sül magányos életet él, bár olykor párban is megfigyelhető. Éjszakai életű, a nappalt maga ásta üregében tölti, de télen is odahúzódik pihenőre. Nem alszik téli álmot, ami megkülönbözteti számos más rágcsálótól. Este hagyja el fészkét, és méltóságteljesen vonul táplálékszerző körútjára. Sörtéi és tüskéi ívet formálnak háta felett. Mivel a látása nem túl jó, szaglására hagyatkozik a gumók, gyökerek, hullott gyümölcsök és bogyók keresésénél. Hallása talán még fontosabb szerepet játszik a táplálékkeresésben; a talajra hulló gyümölcs neszét nagy távolságból is észlelni tudja. Tápláléka gumók, gyökerek és gyümölcsök, de rovarokat, gyíkokat és békákat is fogyaszt, ha sikerül elkapnia őket. A táplálékot falatozás közben általában mellső mancsaiban tartja. Mint minden rágcsálónak, ennek a fajnak is egész életében egyfolytában nőnek a fogai. Szinte minden tarajos sül fészkében találhatunk egy sor csontot és kemény ágat, melyeket az állat szüntelenül rág.
Elterjedés és Élőhely
Az észak-afrikai tarajos sül eredeti elterjedési területe Észak-Afrika Szaharán kívüli területei, ugyanakkor Közép-Afrika bizonyos részein is megtalálható a Szubszaharai térségben Nyugat-Afrikától Kelet-Afrikáig. Előfordul Olaszország déli területein és Szicíliában is, ahová valószínűleg az ókori rómaiak vitték magukkal. Lehetséges, hogy Albánia és a volt Jugoszlávia területén is előfordul. Az igazi sülöket rövid, zömök törzsük, vastag nyakon ülő vaskos fejük, tompa arcorruk, rövid és üres tollcsévéhez hasonló tüskékkel borított farkuk, aránylag hosszú végtagjaik, 5 ujjú kezük és hatalmasan fejlett tüskeruhájuk révén könnyen fölismerhetjük. Ezenkívül még apró, kerekded fülük, széles felső ajkuk és hasított orrlyukaik is jellemzik őket. A kizárólag a talajon élő afrikai tarajos sül nem közeli rokona az észak-amerikai kúszósülnek, vagy más néven urzonnak, amely viszont a fákon él. Fára ritkán mászik, viszont úszik. Az eurázsiai hód után a legnagyobb európai rágcsálónak számító tarajos sül meglepően ügyesen bujkál a sűrűben.
Szaporodás
Az észak-afrikai tarajos sül általában magányosan kóborol, de olykor párban is megfigyelhető. A nőstény körülbelül 35 naponként ivarzik, de csak két-háromszor fial egy évben. A párzási időszakban az állatok kölcsönösen nyalogatják egymást. 150 nap múlva érkezik a fialás pillanata. A kis sülök szőrös-sörtés bundával jönnek a világra, tüskéik ekkor még nagyon puhák, de néhány óra múlva megkeményednek. A szemük már nyitva van. Lakóhelyének éghajlata szerint nászát is más-más időben üli. Általában mindenütt tavasz elején párosodik, tehát Észak-Afrikában januárban, Dél-Európában áprilisban. Ebben az időben fölkeresik a nőstényeket és több napot töltenek együtt. A nőstény 60-70 nappal a párosodás után, fűvel, levelekkel és gyökerekkel meglehetősen puhára bélelt fészkében 2-4 kölyöknek ad életet. A kicsinyek nyitott szemmel születnek, s rövid, puha, szorosan a testhez simuló tüskéik vannak; ez utóbbiak hamarosan megkeményednek és rendkívül gyorsan nőnek, jóllehet teljes hosszúságukat csak jóval később érik el.
MÚLTIDÉZŐ: A MALÁJ SZÉLHÁMOS 178 MILLIÁRDOS LÉLEGEZTETŐGÉPEI
Interakció az Emberrel és Más Állatokkal
Ritkán ábrázolták, hiszen napközben rendszerint a vackában tartózkodik. Alakja mégis megjelent két őskori késnyélen és feltűnik óbirodalmi vadászati jeleneteken. Elképzelhető, hogy óegyiptomi neve a HntA / Hntj. A szó lehetséges másik jelentése „sün“, mellyel sokan össze is tévesztik. Ez lehet a magyarázata annak a lehetőségnek, hogy a fenti szó egyszerre jelenthette mindkét állatot.
Csak kevés állat olyan vakmerő, hogy harcba bocsátkozzék a tarajos süllel. A sül tüskéi miatt nincs sok ellensége. Az erre idomított kutya, ha már egyszer - alulról, vagy elülről, ahol nincs tüske - megragadta, néhány másodperc alatt darabokra tépi. Dél-Afrikában találtak már foltoshiéna hullát, amelynek torkában sül-tüske volt; ehhez hasonló a Közép-Indiában talált, sakáloktól és hiénáktól összerágott tigris-tetem példája, amely mellett egy sül maradványai is feküdtek. Leopárd-bundák végigsimítása közben sokszor megállapítható, hogy nemcsak ajkaiba, hanem tenyereibe és talpaiba befúródott sül-tüskék is vannak. Mondják, hogy a párduc s a tigris valósággal bolondja a sülpecsenyének: s még egy tapasztalt, jó húsban lévő vén tigrisnek is melléből és erősen gyulladt mancsából is egy-egy sül-tüske vége látszott ki. Ez csak olyképpen magyarázható, hogy idővel a ragadozók is rájönnek a sül-kivégzés módjára. A délafrikai méhész-borzról még azt is mondják, hogy saját földalatti tanyáján is rendszeresen üldözi a sült. Bowker megfigyelései szerint a méhész-borz felülről egyenesen ráás a sül-tanya katlanára; Bowker két ilyen alkalommal fogott méhész-borzot, s ezek gyomra friss sül-hússal volt tele.
A tarajos sül tüskéit a bennszülöttek korábban nyílhegynek és hajító vesszőnek használták. Habár nem okoz jelentős kárt az embernek, és sehol sem gyakori, az ember mégis buzgón üldözi. A pusztítás, amelyet időnként a lakása közelébe eső kertekben okoz, alig jöhet számba. Rendesen pusztaságokon tartózkodik, s ezért ritkán válik alkalmatlanná. Az esetlen kóborlót vagy barlangja előtt fölállított csapóvassal fogják, vagy betanított kutyákkal állítják meg éjjeli útján, s egyszerűen fölszedik a földről, vagy előbb az orrára mért csapással megölik. A római Campagnán különös élvezetnek tartják a sül-vadászatot, s tagadhatatlan, hogy a vadászat sajátszerű módjában van valami ingerlő. Régebben az olaszok gyakran jártak megszelídített süllel faluról-falura, és pénzért mutogatták a különös állatot. Ma már ez a szokás kiveszőben van. Az afrikai sült Sclater W. L. a fokföldi gazdák és kertészek valóságos csapásának mondja, mert rendkívül pákosztos természete folytán sok kárt tesz a tök, dinnye, pityóka, kukorica s más kerti ültetvényben. A Foktartományban szép, holdas éjszakákon kutyákkal és lándzsákkal vadásznak a sülre.
Értelmi Képességek
A tarajos sül értelmi képességei általában olyan csekélyeknek látszanak, mint rokonaiéi; de az sem lehetetlen, hogy ítéletünket károsan befolyásolja az a körülmény, hogy az állatot rendszerint az állatkertben, tehát szűk fogságban való viselkedése alapján ismertetik. Erre enged következtetni Vosseler tapasztalata is, aki, mint nagy állatbarát, házában szabadon tartott egy tarajos sült; ez az állat, jóllehet szaga és rágcsáló fogai kellemetlenek voltak, nem csekély értelmet árult el. A számára elkészített, szalmával és szénával kibélelt láda-tanyát hamar megszokta, s rövid idő múlva éjjeli, - esetleg rövid nappali - pihenőre mindig csak oda ment. Vosseler sülje a számára megszabott helyiségekben, vagy pedig a szabadban annál nagyobb biztonsággal és fürgeséggel futkosott, minél alaposabban megismerte környezetét. Közbe-közbe urának lábainál nyújtózott el, hogy a napon sütkérezzék, télen pedig a kályha közelében tette ugyanezt. Néha kutya módjára kísérgette gazdáját, nyalogatta cipőjét; vagy pedig, ha éhes volt, a földet kaparta. A betámasztott ajtó kinyitásához is értett, valamint ahhoz is, hogy zárt ajtók előtt röfögéssel és kaparással kérjen bebocsáttatást. Arra is hamarosan rá lehetett tanítani, hogy az eleséget kézből vegye el, s hogy hulladékát meghatározott helyen ürítse, - (s ezt bizonnyal a szabadban is így szokta!) - így tehát az ő módján „szobatiszta” volt. Bizonyos fokig a gazdájának való engedelmességre is hajlandónak mutatkozott.
Kevéssé méltányolható és nehezen magyarázható a sül módfölötti érzékenysége, amelyet szintén Vosseler többszöri tapasztalatai alapján ismerünk. S ez annál különösebb, mert - úgy látszik - csak a végtagokon tapasztalható. Vosseler egyik sülét egy ízben úgy tarkón harapta egy kutya, hogy több mint 4 cm hosszú sebet ejtett rajta. A sül ezt a harapást azzal viszonozta, hogy a kutya arcorrába hat tüskéjét döfte belé, de aztán az ügyet a maga részéről teljesen el is intézte, s azonnal nyugodtan folytatta előbb megszakított foglalkozását: egy sárgarépa elfogyasztását. De amikor ugyanez a tarajos sül-példány mellső végtagját az ajtóba ütötte belé, a fájdalomtól valósággal őrjöngeni kezdett, ideges nyögdécselés és sóhajtozás közben fetrengett, és szánalmat keltő módon jajgatott és panaszkodott. A megütődött láb kezdetben ugyan kissé megdagadt, de tökéletesen mozgatható volt, s az állat teljes 6 hétig nem használta; ha pedig hozzá közelítettek, vagy vackát akarták rendbe hozni, naphosszat is siralmasan vinnyogott. S ezzel szemben ugyancsak Vosseler írta le azt a megfigyelését, hogy a véletlenül csapdába került tarajos sülök becsípett végtagjukat egyszerűen lerágják.
Rendszertani Besorolás és Rokon Fajok
A tudomány számára először a svéd Carl Linnaeus, vagy nemesítése után Carl von Linné írta le 1758-ban a Systema Naturae 10. kiadásában. Az Afrika déli részében élő sült - főként a koponya néhány jellegzetes sajátsága alapján - Peters önálló fajként határozta meg. Az afrikai sültől nagyon közeli rokonságban álló, tőle külsőleg alig megkülönböztethető fajokat találunk Afrika egyéb területein. A sörényes ázsiai sülök az európaitól koponyaalkat tekintetében is különböznek. Könnyen fölismerhető, mert az orra sűrű szőrrel födött. Ezt a fajt utóbb Trouessart az alább tárgyalandó H. leucura-val akarta egyesíteni, de Szatunin, a Talys-vidék s a Mugen-puszta emlőseiről szóló s a legújabb rendszertani alapokon álló munkájában (1905) nehezen kivitelezhetőnek mondja, hogy a Kaukázustól Ceylonig nyúló óriási területen élő sülöket egy fajhoz tartozóknak nyilvánítsuk. Ennek a fajnak életmódjáról Szatunin nagyon érdekes részleteket is közöl. A Kaukázus szélein élő sül csak erdőségben tartózkodik; így van ez pl. Lenkoran körzetében, délkeleti Kaukáziában is, a Kaspi-tó délnyugati partvidékén: vagyis éppen ellentétben a transzkáspi vidék sík pusztáin élő sülökkel, sohasem nyílt mezőkön, hanem sűrű erdőségekben üti föl sátorfáját. Az örmény szederbokor (Rubus armeniacus), naspolya (Mespilus germanicus), vad körte (Pyrus communis) áthatolhatatlan bozótjában, amelyhez gyakran egy sásféle növény (Paliurus australis) is csatlakozik, a nádi hiúzzal s a sakállal egyetemben a szőrösorrú sül is alkalmas tanyahelyre talál. De a szálerdőt is kedveli, ilyenkor azonban olyan helyet keres ki magának, ahol az aljnövényzet sűrű.
