Milánó az egyik legnépszerűbb olasz város, melynek egyik kiemelkedő látványossága Leonardo da Vinci világhírű festménye, Az utolsó vacsora. Ez a monumentális műalkotás, amely a Santa Maria delle Grazie templom és kolostor refektóriumának északi falát borítja, nem csupán az itáliai reneszánsz ékköve, hanem a világ egyik legismertebb művészeti alkotása is. Története, megalkotásának körülményei, sorsa és a köré épülő teóriák mind-mind hozzájárulnak egyedülálló jelentőségéhez.
Az alkotó és a megrendelő
Leonardo da Vinci, teljes nevén Leonardo di ser Piero da Vinci, 1452-ben született és egy igazi polihisztor volt: festő, tudós, matematikus, mérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zenész, filozófus és író - mindez egy személyben. Tehetségének mértékére és életművének jelentőségére nehéz szuperlatívuszokat találni, amelyek nem elcsépeltek.
Az utolsó vacsora megfestésére Ludovico Sforza, Milánó új uralkodója kérte fel 1495-ben. A Sforza család címerei, bár megkoptak az évszázadok során, még ma is jól láthatók a festmény fölött. A megrendelő célja az volt, hogy a domonkosrendi kolostor étkezőjét díszítse a műalkotás, amely a Sforza család temetkezési helyéül is szolgáló templomhoz tartozott. I. Francesco Sforza, Milánó hercege rendelte el, hogy építsenek dominikánus kolostort és templomot a város egyik terére, ahol egy korábban, Szűz Mária tiszteletére fölszentelt kápolna már állt. A kolostor 1469-ben készült el, a templom 1492-93-ra. Ludovico Sforza elhatározta, hogy az épülő templomnak a Sforza-család temetkezési helyéül is szolgálnia kell, így - vélhetően Donato Bramante tervei alapján - 1494-re átépíttették a templom apszisát.
Az alkotás folyamata és az innovatív technika
Leonardo da Vinci 1494-ben vágott bele a projektbe, ekkor már a negyvenes éveit taposta. A festmény 1495 és 1498 között, három év alatt készült el, más források szerint 1494 és 1498 között. Érdekesség, hogy a híres Mona Lisa ekkor még gondolati síkon sem létezett, a természetfeletti mosollyal tarkított portrénak ugyanis 1503-ban kezdett neki. A mester híres volt arról, hogy minuciózus, perfekcionista módon alkotott, és ezúttal sem tett másként: négy éven át tökéletesítette Az utolsó vacsorát.
Leonardo az akkori freskófestési szokásokat félretéve egy kísérleti technikát alkalmazott: tempera és tojásfehérje (!) keverékét használta, amelyet csirizzel és gipsszel preparált falrétegre vitt fel. Ezzel el akarta kerülni a freskófestésnek azt a követelményét, hogy a felhordott kis felületen előkészített rétegre azonnal fel kellett vinni a festéket, még az alapozás megszáradása előtt. A száraztempera módszer lehetővé tette, hogy a festő nyugodtabban és pontosabban dolgozzon, illetve bármikor abbahagyja vagy újrakezdje a munkát. Ez a módszer nagyon praktikus volt, mert folyamatosan tudta korrigálni a képet, és kifinomultabb chiaroscuro-effektusokat is elérhetett vele. Leonardo rengeteg időt (és pénzt) kapott a Sforza családtól, alaposan nekikészült, tervezett, festett, majd egyes részeit újragondolta, felvitt egy újabb réteg alapozót és újrafestett egy arcot vagy részletet. Előfordult, hogy napokig csak nézte az elkészült vázlatot, és volt, hogy reggeltől estig alkotott.
A festmény állapota és a restaurálások története
Alighogy elkészült, már repedezni, peregni kezdett a festmény. A kísérleti technika és a fal nyirkossága miatt nagyon sérülékeny volt, így igencsak kétséges volt, hogy kiállja-e az idő próbáját. Már a 16. században sokat romlott Az utolsó vacsora állapota, és menthetetlennek tűnt, nem is foglalkoztak vele bő 200 éven át.
A festményt számos viszontagság érte a történelem során:
- 16. század: A festék lepattogzott, amit a kolostor konyhájából szálló gőz és füst, a gyertyák kormozása, valamint a helyiség nedves páratartalma is erősített.
- 1652: Egy ajtót vágtak a falba, ami a festmény alsó részét is érintette, ezért nem látszik Jézus lába. Ez a beavatkozás tovább lazította a festéket.
- Napóleoni háborúk: Napóleon megszálló csapatai istállónak használták a refektóriumot, és sárral dobálták a képet, ami tovább ronthatta a helyzetet.
- Árvíz, vizesedés, penészedés: A fal vizesedése és penészedése is rombolta a művet.
- II. világháború: 1943. augusztus 15-én egy bombatalálatot is túlélt - a refektórium falai közül csak Az utolsó vacsoráé maradt épen, bár a terem teteje és egyik fala összedőlt.
A festményt többször is restaurálták, de az 1999-ben befejeződött, 22 évig tartó restaurálás volt a legjelentősebb. Tudósok, művészettörténészek és restaurátorok kemény munkájának köszönhető, hogy sikerült helyreállítani Az utolsó vacsorát. A munkálatok során jelentős mennyiségű koszt és lakkréteget távolítottak el, és bézs színű akvarellel pótolták azokat a részeket, amelyek helyreállítása lehetetlennek bizonyult. A művelet kritikusai szerint annyi festéket távolítottak el a renováció során, hogy Leonardo eredeti művének csupán töredéke maradt meg. Ugyanakkor elismerésben is részesült a projekt, hiszen az apostolok arckifejezése, illetve az asztalon lévő ételek sokkal szebbé, jobban kivehetővé váltak. Sajnos ma már csak kevés, valóban a polihisztor alkotó kezének tulajdonítható ecsetvonás látható.
A kompozíció és a szimbolika
Da Vinci azt a pillanatot festette meg, amikor Jézus bejelenti apostolainak, hogy valamelyikük el fogja őt árulni. Ez volt az egész este egyetlen zaklatott jelenete, a festő pedig úgy gondolta, hogy ezt merevíti ki, és helyezi ezzel művének középpontjába. A festményen Leonardo azt a pillanatot ábrázolta, közvetlenül azután, hogy Jézus azt mondta: "Egyikőtök el fog árulni engem". Ez a vacsora legdrámaibb pillanata, amelyben minden apostol felteszi magának és a többieknek a kérdést, hogy ki lehet az áruló. Leonardo arra összpontosít, hogy Jézus szavai milyen hatást gyakorolnak az apostolokra, milyen reakciót váltanak ki belőlük, gondolataikat és érzelmeiket gesztusaikon és arckifejezéseiken keresztül ábrázolja.
Leonardo forradalmi kompozíciót alkotott, eltérve a korabeli konvencióktól. A festmény nem követi a hagyományos, magasztos stílusú, statikus ábrázolásmódot, és nem látható glória sem az apostolok és Jézus feje fölött. Halandóként, emberként ábrázolja a bibliai szereplőket, ami az akkori glorifikált, plasztikus illusztrációknak merőben ellentmondott.
Jézus a festmény középpontjában helyezkedik el, Leonardo mesterien alkalmazza az iránypontos perspektívát. Az asztal és a terem vonalai, minden tekintet és dramatizációs feszültségfokozás az ő alakjában összpontosul. Egyik különlegessége, hogy olyan érzést kelt a nézőben, mintha csatlakozhatna az asztaltársasághoz, minden perspektívavonal Jézus arcához vezet. Ezt úgy valósította meg, hogy egy szöget ütött a falba, arra madzagot kötött, és így jelölte ki a pontokat, amik aztán majd „irányították” a kezét.
Csak Jézus arca nyugodt, mindenki más meg van döbbenve. Az alakokat a festő - feltehetően - valós emberekről mintázta, Júdást például állítólag egy bűnözőről. Egyes feltételezések szerint ez annak köszönhető, hogy Leonardo valódi emberekről mintázta meg őket. Van nyugtalanító, parabiblikus üzenete is: első ránézésre is látszik, hogy Jézus tanítása, személye rendben van, de az ő tanítványai (követői) árulók, álszentek, kapzsik, tiszteletlenek, bunkók, és ha jól figyelünk, van ijesztő gesztus is, nem is egy, még egy kés is előkerül, méghozzá elég fenyegető állásban.
Az apostolok hármas csoportokba rendeződnek Jézus körül. A háttérben három ablak van, és több helyen is felfedezhető a háromszög kompozíció (Jézus és János között, Jézus testtartásában, stb.). Ez nem véletlen! Da Vinci így fejezte ki tiszteletét a Szentháromság előtt. Jézus alakja mintha nem egészen tartozna már közéjük, egy távlatokra nyíló ajtókeret van a háttérben, ami alakját keretezi. Kész a nagy utazásra. Jézus teste által alkotott egyenlő oldalú háromszög kiegyensúlyozza a kompozíciót. Ő egy ajtó-/ablakkeretben ül, mögötte összeér az ég és a föld, a menny és a világ. Feje félig a végtelenből érkező fényben, az alsó rész körül a paradicsom zöld világa. A mennyei szentélybe csak rajta keresztül lehet belépni. Egy boltív alatt ül, amit két oszlop szegélyez. A boltív teljes körre kiegészítve, tökéletesen körülveszi a háromszöget.
A művészettörténészek között egyetértés van az apostolok elhelyezkedését a festményen. Azonosításuk egy 19. században talált kézirat (Leonardo Da Vinci jegyzetfüzetei, 232. oldal) alapján történik. Balról jobbra haladva az apostolok reakciói a következők:
- Bertalan (avagy Nátániel): Hitetlenkedő, megdöbbent ábrázatot vág, mintha próbálná feldolgozni a történteket. Indulatosan felugrik, az asztalra támaszkodva előrehajlik, kissé fenyegetően, mintha azt mondaná: mondjad csak még egyszer!
- Ifjabb Jakab: Megdöbbent.
- András: Érzékletesen kinyújtja a kezeit, elutasítva Jézus vádjait.
- Péter: Dühös, védelmező és nyugtalan energiákat sugall, kezében késsel.
- János: Merengő, bánatos. Egyes feltételezések szerint valójában nem János, hanem Mária Magdolna, mivel valamiféle nyakláncot visel, ami szerintük egyértelműen annak jele, hogy valójában a gyengébbik nemhez tartozik. Leonardo a saját jegyzeteiben is Jánosként hivatkozott a kétségtelenül feminin vonásokkal bíró apostolra.
- Jézus: Nyugodt arccal bejelenti az árulást.
- Júdás: Elfordul, magához húzza az erszényét, ami árulására, bűntudatára utal.
- Tamás: Reakciója csodálkozást, kételkedést sugároz.
- Idősebb Jakab: Arcán meglepettség, döbbenet tükröződik.
- Fülöp: Jézus felé nyújtja mindkét kezét.
- Máté: Széttárja a karját.
- Taddeus: Gesztusa titokra utal.
- Simon: Felfelé mutat.
Rengetegen tanulmányozzák a mai napig Az utolsó vacsorát, és mindig akad egy-egy újabb feltételezés, elmélet a festmény szimbolikájával kapcsolatban. A Dan Brown 2003-as, A Da Vinci-kód című könyve világméretű bestseller lett, melynek nyomán újfent fellángolt az érdeklődés Leonardo briliáns életműve kapcsán. A fiktív történet szerint Leonardo is részese volt a Sion-rendnek, mely a Szent Grált és Jézus Krisztus titkait, vérvonalát őrzi. A cselekmény szerint ilyen például, hogy Jézus jobbján nem János, hanem Mária Magdolna, a próféta felesége látható, akivel a könyv története szerint közös gyermekük is született. Nincsenek alátámasztott bizonyítékok a teóriára. Bár ez az elmélet is nélkülözi a tudományos megalapozottságot, a Grálnak valóban hűlt helye a festményen, a V-alak ténylegesen a harmóniát, szakrális rendet jelképezheti, illetve a spiritualitást a materializmus ellenében.
Az „Utolsó vacsora” titkai – Mit rejtett el valójában Da Vinci a remekművében?
Az utolsó vacsora teológiai értelmezése
Az utolsó vacsora a keresztény hit mondhatni legszentebb eseménye, csak vázlatát ismerjük ugyan, de a kapcsolatos mondatok, a rájuk épült tanítás, a levezetett gesztusok a kereszténység legbensőségesebb és legerőteljesebb eseményévé teszik, felekezetenként változó mértékben, de javarészt a liturgiai és teológiai középpontba. Lényege kizárólag hit által ragadható meg, amiben felekezetek között teljes egyetértés van, mármint a hit általi interpretáció elsődlegességében.
Jóllehet da Vinci alkotása teológiailag nem fegyelmezett, nem kanonikus, vagyis nem bibliai vagy dogmatikai hitelességre törekedett, egészen más szempontok szerint alkotott. Művészként zseni volt, és szellemében szabad, ahogy annak lennie kell, és inkább az alkotás különlegességére, semmint a történelmi, teológiai hűségre koncentrált. És ez műalkotásoknál nagyon rendben is van, a hitelesség mértékének megállapítása már a befogadó dolga.
A festményen egyébként nem az utolsó vacsora, nem a pászkabárány fogyasztása, nem az „én testem, én vérem” megrázó kijelentést követő megrendültség van megfestve, hanem egy káosz, ami Jézus egy másik kijelentését követi: „Egy közületek elárul engem.” Ez volt az egész este egyetlen zaklatott jelenete, a festő pedig úgy gondolta, hogy ezt merevíti ki, és helyezi ezzel művének középpontjába.
Márk evangéliuma szerint Jézus egy emeleti szobát kapott a ház gazdájától, hogy tanítványaival elfogyassza a húsvéti bárányt, a széder vacsorát. Eredetileg egy hátsó helyiséget kért, de a gazda felajánlja a ház legszebb szobáját, amolyan „coenaculum statum”-ot. A képen inkább csarnok látható, ami a szerzetesi ebédlőnek a folytatása egy másik szinten. A kép azt a jelenetet ábrázolja tehát, amikor Jézus szomorúan kijelenti, hogy „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem.” (Jn. 13: 21.).
Megállapítható, minden lelkiségi értékítélet nélkül, hogy a Santa Maria delle Grazie domonkosrendi kolostor étkezőjének (refektóriumának) északi falát borító, 450 × 870 centiméter méretű festmény a bibliai leírás (talán a János evangéliuma) szabad értelmezése Leonardo da Vinci művészzseni által, semmiképpen sem annak hiteles reprezentációja, még kevésbé az eredeti esemény egyfajta foglalata, misztikus ráérzéssel, éppen ezért nem igényli, de nincs is arra szüksége, hogy a vallásos jelentésű szentségi jelzővel ruházzuk fel, mindamellett jó értelemben tiszteletet provokál, ami jár egy zseniális műalkotásnak, függetlenül attól, hogy mennyire nyerte el esztétikai vagy etikai szimpátiánkat. Emellett a teológiai értelmezés és a művészi megformálás között igenis van átfedés, de jellemzőbb a feszültség, az ellentmondás. Végezetül bátran kijelenthető, hogy az eredeti esemény igenis szent a hívők számára, szent, annak minden jelentésében, viszont a képzőművészeti alkotásnak egészen más a besorolása, tulajdonképpen semmi köze a szentséghez, egyedül a műelemzés asztalának élére állítható, éppen jellege okán, ahol számára adekvát kérdéseket lehet feltenni.
Az úrvacsora unio mistica cum Christo, közösség Krisztussal (és a hittestvérekkel) és részesedés megváltói munkájának javaiban. A részesedés minden keresztény felekezet számára vere et realiter (kenyér vagy ostya, illetve bor formájában) történik.
A "Cenacolo" jelentése és története
A műalkotást gyakran nevezik "Il Cenacolo"-nak is, jóllehet ennek fordítása nem túl szerencsés. Az eredeti olasz "cenacolo" szó jelentése "ebédlő", illetve átvitt értelemben "étkezésre egybegyűlt társaság". A mai olasz nyelv értelmiségi találkozókat illet ezzel az elnevezéssel. Először Domenico Cavalca domonkosrendi szerzetes (1270-1342) használta ezt a kifejezést az utolsó vacsora eseményére, bár még ugyanezzel az elnevezéssel illette a kolostor refektóriumát (étkezőjét) is. Akárcsak a számunkra ismertebb Giorgio Vasari.
A „Cenacolo” kettős jelentéssel bírt a mű alkotásakor, de éppen az általa keltett érthető és indokolt hírverés vezetett el oda, hogy a „Cenacolo” egyre inkább az úgynevezett Utolsó vacsorára utaljon, és erre vonatkozóan vannak már korabeli példák is. Innen már csak egy lépés volt a határozott névelő kitétele, hiszen a megörökítő műalkotások sora nem zárt, de az esemény egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, tehát „Az” Utolsó vacsora, Il Cenacolo. A legtöbb nyelvben a fordítása: Jézus utolsó vacsorája.
Látogatás és online elérhetőség
Az utolsó vacsora című festmény csak előre megváltott jeggyel látogatható, helyben nem lehet jegyet venni. Kombinált jegyeket is lehet váltani, és lehet akár vezetett túrát is kérni a jegyhez. 18 év alattiak számára a belépés ingyenes. A belépési időponthoz képest 30 perccel korábban kell érkezni. A jegypénztárnál valamilyen személyazonosító igazolvány bemutatásával azonosítani kell magunkat, majd átvenni a jegyet és leadni a csomagokat, hátizsákokat a csomagmegőrzőben. A jegypénztár a bejárattól 10 méterre, balra található. Hétfőnként zárva tart, a hét többi napján látogatható Az utolsó vacsora.
A mű védelme érdekében negyedóránként csak 25 látogató járulhat elé, ami egy évben legfeljebb 320 ezer embert jelent. A pontos időpontra szóló jegyek három hónapra előre vásárolhatóak meg, érdemes szemfülesnek lenni, mert néhány nap alatt elfogynak.
A legutóbbi restaurációs munkálatok során egy új szellőzőrendszer került beépítésre, amely napi 10 ezer köbméter levegő cseréjét teszi lehetővé a korábbi 3500 köbméterrel szemben. A különleges szűrőrendszer beépítésével Leonardo halálának 500. évfordulóján, 2019-ben megnövelték a látogatók számát.
Ma már az interneten is meg lehet tekinteni Leonardo da Vinci mesterművét, Az utolsó vacsorát. A 16 milliárd pixeles, nagy felbontású képet a digitalizálást végző cég honlapján lehet megnézni. A felbontás lehetővé teszi, hogy a nézők olyan részleteket is észrevegyenek, amelyeket szabad szemmel alig. A digitálisan elérhető festmény a szupermodern technológiának köszönhetően rendkívül részletgazdag, a legapróbb ecsetvonások és még a vászon szövetének szálai is látszódnak. A látogatás hangulata, a környezet mégiscsak némi többlettel jár a fotel-műelemzéshez képest. Ezt a többletet talán a hozott áldozat, a kép és a látogatók kezelése, illetve a helyszín illatok együttesében lehet összefoglalni.
Korabeli másolatok és hatása
Három korabeli másolat is készült Az utolsó vacsoráról, mindhármat Leonardo da Vinci tanítványai készítették, az eredetivel szinte teljesen megegyező méretben (de vászonra festve). Giampietrino festménye ma a londoni Királyi Művészeti Akadémián van kiállítva, és mivel ez remek állapotban van, mintaként szolgált a restaurálás során. Giampietrino festménye alapján néhány évvel ezelőtt elkészült Az utolsó vacsora nagyfelbontású, online változata is.
A korabeli Utolsó vacsora-ábrázolásoktól merőben eltérő freskó óriási sikert aratott, Giorgio Vasari olasz építész, manierista festő és író egyenesen csodának nevezte. Az innovatív, semmihez sem fogható alkotás lenyűgözte az akkori művészeket. Sőt, létezik egy legenda, miszerint I. Ferenc francia király (1494-1547) akkora rajongója volt, hogy meg akarta kaparintani a művet, még úgy is, ha ez azt jelentette volna, hogy kiszedik a falából. Szerencsére ez nem történt meg.
Leonardo műve rendkívüli hatást gyakorolt a keresztény hívők gondolkodására, hiszen eredeti felvétel híján, a legszélesebb körben elterjedt, legnagyobb tekintélyű műalkotás lesz az esemény vizuális reprezentációjának fő forrása, ami felviszi az eseményt a megnyitott vallási képzelet vásznára. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt egykor a látogatókra, a művész az élénk színek használatával tulajdonképpen ráégette a retinára, és onnan hamar átkerült a tudat mélyebb rétegeibe.
Az utolsó vacsora napjainkban
Az emberiség spirituális és művészeti öröksége; bemutatja az elképesztő alkotói erőnket, de gyarlóságunkat is. Kultúrtörténeti jelentőségű emlékmű, akár a Colosseumhoz vagy a gízai nagy piramishoz is hasonlítható. Da Vinci műve túlmutat önmagán, nem csupán a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatásáról tesz tanúbizonyságot, de kulturális, művészeti ikonként és történelmi látleletként is funkcionál.
A festmény, a mai állapotában, esztétikai élményt alig ad. Mégis érdemes megnézni, mert még így is életre szóló emlék. A látogatás hangulata, a környezet mégiscsak némi többlettel jár a fotel-műelemzéshez képest.
