A milánói Santa Maria delle Grazie templom és a hozzá tartozó dominikánus kolostor a 15. században épült, és a reneszánsz építészet és művészet egyik kiemelkedő példája. Ez a történelmi és kulturális nevezetesség világszerte híres, mivel itt található Leonardo da Vinci egyik legnagyobb remekműve, az Utolsó vacsora (Cenacolo Vinciano). Az épületegyüttes, amely a gótikus és a reneszánsz stílusok lenyűgöző kombinációját mutatja be, mélyen gyökerezik a milánói történelemben és kultúrában.
A Santa Maria delle Grazie Építésének Története
A Santa Maria delle Grazie templomot és kolostort a 15. század második felében építtette Ludovico il Moro, Milánó hercege, aki a templomot a Sforza család hivatalos temetkezési helyének szánta. Az építkezést 1463-ban kezdték meg Guiniforte Solari építész tervei alapján, aki a templom fő építészeti stílusát kezdetben gótikus elemekkel határozta meg. Az egykori kolostor épületei, az udvarok és átjárók a templomtól balra helyezkednek el.
1482-ben Ludovico il Moro felkérte Donato Bramante híres reneszánsz építészt, hogy a templom és a kolostor stílusát átalakítva emeljen egy grandiózus, reneszánsz stílusú kupolás szentélyt a templom számára. Bramante a lombardiai reneszánsz elemeit ötvözte a klasszikus római építészet stílusával, így a templom a gótikus és a reneszánsz stílusok lenyűgöző kombinációjává vált. A kolostor 1469-ben készült el, a templom 1492-93-ra. Milánó új uralkodója, Ludovico Sforza elhatározta, hogy az épülő templomnak a Sforza-család temetkezési helyéül is szolgálnia kell, így - vélhetően Donato Bramante tervei alapján - 1494-re átépíttették a templom apszisát.
Építészeti Jellemzők
A Santa Maria delle Grazie építészeti stílusában a gótikus és a reneszánsz elemek egyaránt felfedezhetők.
- Főhomlokzat: A templom gótikus főhomlokzata egyszerű, mégis elegáns, jellegzetes csúcsíves ablakokkal és díszes kapuval.
- Kupola és a szentély: Bramante reneszánsz stílusú szentélye és kupolája a templom leglátványosabb része, amely a templom hátsó részén található.
- Kolostor és kerengő: A templom mellett található a dominikánus szerzetesek egykori kolostora és annak nyugodt, zárt kerengője. A refektórium szerves része a Santa Maria delle Grazie építészeti komplexumának, amelyet Bramante a 15. század végén, a Sforza uralkodása alatt fejezett be. A térről nyílik a főbejárat, innen egy kis előcsarnokon keresztül megközelíthető a refektórium is, ahol Az utolsó vacsora (Il Cenacolo) látható.
Leonardo da Vinci és az Utolsó Vacsora
A Santa Maria delle Grazie templom legismertebb látnivalója kétségtelenül Leonardo da Vinci híres freskója, az Utolsó vacsora (olaszul: Il Cenacolo), amely a templom melletti refektórium (szerzetesi ebédlő) falát díszíti. A freskót Leonardo 1495 és 1498 között festette, Ludovico il Moro megrendelésére. A kép 1497-re el is készült, de alig 20 évvel utána már kétségessé vált, hogy képes lesz-e ellenállni az időnek.
Az Alkotó és Az Alkotás
Az itáliai reneszánsz egyik legkiemelkedőbb alakját a legtöbb ember számára nem szükséges bemutatni. Az 1452-ben született polihisztor egy személyben volt festő, szobrász, matematikus, feltaláló, mérnök, zeneszerző és író. Teljes nevén Leonardo di ser Piero da Vinci tehetségének mértékére, életművének jelentőségére és nívójára nehéz olyan szuperlatívuszokat találni, amik nem elcsépeltek.
Az Utolsó vacsora című falfestmény az itáliai reneszánsz ékköve, nem mellesleg a világ egyik legismertebb művészeti alkotása. A festmény azt a közös étkezést hivatott megeleveníteni, amelyre Jézus Krisztus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén került sor, a tizenkét apostol és a próféta részvételével. A Biblia szerint Jeruzsálemben, egy cenáculumban tartották, tehát egy lakóház emeleti részén lévő, berendezett ebédlőjében. A keresztény hagyományok szerint a vacsora után Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, amikor Júdás katonák társaságában érte jött.
Leonardo 1494-ben vágott bele a projektbe, ekkor már a negyvenes éveit taposta. Híres volt arról a mester, hogy minuciózus, perfekcionista módon alkot, ezúttal sem tett másként: négy éven át tökéletesítette Az utolsó vacsorát, melyet végül 1498-ban fejezett be.
Innovatív Technika és Korai Romlás
Leonardo innovatív technikát alkalmazott a freskó elkészítésekor: nem hagyományos freskótechnikával dolgozott, hanem száraz vakolatra festett olaj- és temperafestékkel, ami miatt a festmény hamar pusztulásnak indult. Leonardo nem freskóban dolgozott, hanem temperával, kétrétegű, a festéket nem szívó felületen. Ez a munkamódszer lehetővé tette a művész számára, hogy kifinomultabb chiaroscuro-effektusokat érjen el, és napról napra úgy módosítsa a művet, ahogyan ő jónak látta; azonban éppen ezért a festmény sokkal inkább ki van téve az idő okozta károknak.
A freskók esetében lényeges, hogy a művész sebtében dolgozzon, és a friss, nedves vakolatra még azelőtt felvigye a festéket, hogy megszáradna, ezáltal kvázi „bezárva” a pigmenteket. Leonardo ugyanis eltért a freskófestészet addig ismert technikájától: erős temperát használt, amelyet csirizzel és gipsszel preparált falrétegre vitt fel. Nem tudni biztosan, az eljárás helytelensége vagy egyszerűen a fal nyirkossága miatt, a 16. században a nagy mű állapota egyre romlott és a század végére már menthetetlennek ítélték. A kísérleti technika okán csupán néhány év elteltével elkezdett lepattogzani a festék. A jelenségre ráerősített a kolostor konyhájából szálló gőz és füst, de még a gyertyák kormozása és a helyiség nedves páratartalma is. A sors különös fintora, hogy a refektórium ellenkező falán látható, Giovanni Donato Montorfano - Keresztre feszítés nevezetű freskója szintén a 15. századból származik, és sokkal jobb állapotban maradt fenn, mint Leonardo alkotása.
Az Utolsó Vacsora Titka: Csoda Gyerekeknek!
A Kép Jelenete és Értelmezése
Az alkotás az evangéliumi jelenetet ábrázolja, amikor Jézus Krisztus bejelenti tanítványainak, hogy valaki el fogja árulni őt. A festményen Leonardo azt a pillanatot ábrázolta, közvetlenül azután, hogy Jézus azt mondta: "Egyikőtök el fog árulni engem". Ez a vacsora legdrámaibb pillanata, amelyben minden apostol felteszi magának és a többieknek a kérdést, hogy ki lehet az áruló. Leonardo arra összpontosít, hogy Jézus szavai milyen hatást gyakorolnak az apostolokra, milyen reakciót váltanak ki belőlük, gondolataikat és érzelmeiket gesztusaikon és arckifejezéseiken keresztül ábrázolja.
A mű azt a feszült pillanatot rögzíti, amikor Jézus, miután átadta a testét és vérét az apostoloknak, kijelenti, hogy egyikük elárulja őt. Így a kompozíció középpontja Jézus személye. Bár kapcsolatban van a többi alakkal, mégis elszigetelt, magatartásából nyugalom árad. Tisztában van ugyan az árulás és az azt követő szenvedés tényével, ő önként és szabadon vállalta ezt az utat. Jól megfigyelhető, hogy Jézus a festmény középpontjában helyezkedik el, Leonardo mesterien alkalmazza az iránypontos perspektívát. Az asztal és a terem vonalai, minden tekintet és dramatizációs feszültségfokozás az ő alakjában összpontosul.
Leonardo da Vinci forradalmi kompozíciót alkotott, eltérve a korabeli konvencióktól. A festmény nem követi a hagyományos, magasztos stílusú, statikus ábrázolásmódot, és nem látható glória sem az apostolok és Jézus feje fölött. Halandóként, emberként ábrázolja a bibliai szereplőket, ami az akkori glorifikált, plasztikus illusztrációknak merőben ellentartott.
Az alkotás rengeteg értelmezési lehetőséggel rendelkezik. Némely elemzés többszörös háromszögű kompozíciót állapít meg a festményen, míg máshol a Szentháromságot vélik felfedezni az alkotáson. A perspektivikus szerkesztés segítségével a művész egy illuzórikus teret hoz létre, vizuálisan folytatja a valós teret, ezzel azt a hatást keltve, hogy az utolsó vacsora színhelye a kolostor ebédlőjének a része. Ezzel egyidejűleg viszont az ábrázolt eseményt magasabbra helyezi a valós térhez képest.
Az Apostolok Ábrázolása
Az apostolok ábrázolásmódja sok vitás kérdést indított el, nemcsak a művészettörténészek, de az összeesküvés-elméletek hívői között is. A művész ugyanis nemcsak a tizenkettő lelkiállapotát, de egymáshoz való viszonyát is igyekszik bemutatni. Vizsgáljuk is meg őket egyesével, balról jobbra haladva.
- Bertalan (avagy Nátániel) és Jakab: hitetlenkedő, megdöbbent ábrázatot vágnak, mintha próbálnák feldolgozni a történteket.
- András: érzékletesen kinyújtja a kezeit, elutasítva Jézus vádjait.
- Péter: dühös, védelmező és nyugtalan energiákat sugall.
- János: merengő, bánatos.
- Júdás: elfordul, magához húzza az erszényét, ami árulására, bűntudatára utal.
- Tamás: reakciója csodálkozást, kételkedést sugároz.
- Idősebb Jakab: arcán meglepettség, döbbenet tükröződik.
Dan Brown és a Da Vinci-kód
Leonardo briliáns életműve kapcsán újfent fellángolt az érdeklődés Dan Brown 2003-as, A Da Vinci-kód című könyve világméretű bestsellere nyomán. Három évvel később film is készült belőle, méghozzá Tom Hanks és Audrey Tautou főszereplésével, melynek köszönhetően újabb generációkat szippantott be a Leonardo-festményeket körülvevő misztérium.
A fiktív történet szerint Leonardo is részese volt a több évezredes törtélemmel rendelkező, titkos keresztény társaságnak, a Sion-rendnek, mely a Szent Grált és Jézus Krisztus titkait, vérvonalát őrzi. A cselekmény szerint ilyen például, hogy Jézus jobbján nem János, hanem Mária Magdolna, a próféta felesége látható, akivel a könyv története szerint közös gyermekük is született. Nincsenek alátámasztott bizonyítékok a teóriára, Leonardo a saját jegyzeteiben is Jánosként hivatkozott a kétségtelenül feminin vonásokkal bíró apostolra. Bár ez az elmélet is nélkülözi a tudományos megalapozottságot, a Grálnak valóban hűlt helye a festményen, a V-alak ténylegesen a harmóniát, szakrális rendet jelképezheti, illetve a spiritualitást a materializmus ellenében.
A Festmény Pusztulása és Restaurálása
Az évszázadok során az Utolsó vacsora számos sérülést szenvedett el. Már a 16. században romlott az állapota. Ráadásul a falba egy ajtót is vágtak, amelynek a festmény egy része áldozatul esett. 1652-ben egy ajtót vágtak a falba, ami megsemmisítette a Jézus alakja alatti területet, és tovább lazított a festéken. Később Napóleon megszálló csapatai istállónak használták a refektóriumot, ami tovább ronthatott a helyzeten. Két évszázadon át nem túl sokat tettek megmentésére.
A legsúlyosabb csapás azonban csak ezután érkezett: a második világháború idején, 1943. augusztus 15-én angol-amerikai légicsapások miatt bombatalálat érte a refektóriumot, aminek a teteje és az egyik fala is összedőlt. Szó szerint nem festett jól a helyzet a II. világháborút követően. Szerencsére Leonardo alkotása sértetlen maradt.
A 20. század elején többször neki fogtak a restaurálásnak, ekkor sikerült a színek reprodukálásával egyidejűleg elszigetelniük a képet a nyirkos faltól. A terem újjáépítése során sikerült a korábbi helytelen restaurálási kísérletek nyomait eltüntetni, s helyreállítani a freskót. A 20. század végén extenzív, komplex és a művészetkedvelőket és szakértőket egyaránt megosztó restaurációs munkálatokon esett át. Közel húsz éven át tartott, 1999-ben fejezték be. Jelentős mennyiségű koszt és lakkréteget távolítottak el, eközben bézs színű akvarellel pótolták azokat a részeket, amelyek helyreállítása lehetetlennek bizonyult. A művelet kritikusai szerint annyi festéket távolítottak el a renováció során, hogy Leonardo eredeti művének csupán töredéke maradt meg. Elismerésben is részesült ugyanakkor a projekt, hiszen az apostolok arckifejezése, illetve az asztalon lévő ételek sokkal szebbé, jobban kivehetővé váltak.
Látogatási Információk
Mivel Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája rendkívül sérülékeny és nagy művészeti jelentőségű alkotás, a freskó megtekintéséhez előzetes jegyfoglalás szükséges. Az Utolsó vacsora látogatása szigorúan szabályozott, és a látogatók csoportonként mindössze 15 perces időkeretben tekinthetik meg a művet. Eddig egyszerre legfeljebb 25 látogatót engedtek be a freskóhoz, és mindenki csak 15 percet tölthetett a remekmű előtt, tehát a látogatási időben mintegy 1300 ember tekinthette meg naponta, ráadásul jó előre kellett foglalni. Az új szellőzőrendszer napi 10 ezer köbméter levegő cseréjét teszi lehetővé a 3500 köbméterrel szemben. A különleges szűrőrendszer beépítésével Leonardo halálának 500. évfordulójára készültek. A jegyeket előre, online kell megvásárolni. 1999-ben, az ünnepélyes megnyitót követően újból teljeskörűen látogatható, egyszerre maximum 25 fős csoportokban, 15 perces turnusokban. A pontos időpontra szóló jegyek három hónapra előre vásárolhatóak meg, érdemes szemfülesnek lenni, mert néhány nap alatt elfogynak.
Bár a legtöbb látogató elsősorban Leonardo Utolsó vacsorája miatt keresi fel a Santa Maria delle Grazie-t, érdemes időt szánni a templom többi részének és műalkotásainak felfedezésére is.
Az Utolsó Vacsora és a Zsidó Hagyományok
Az utolsó vacsora a katolikus hit egyik alapja: az Eucharisztia megalapítása. Fontos, hogy ezt az eseményt tudják hova helyezni, és tudniuk kell, hogy ez egy zsidó ünnepi vacsora volt. Sokak szerint az Ószövetség nélkül nem lehet beszélni az Újszövetségről, hiszen Jézus is ezek között a hagyományok között nőtt fel, ebben élt, ezt a szövetséget teljesítette be életével.
Az Utolsó Vacsora valójában egy széder-vacsora volt. A széder-tál elemei mély szimbolikus jelentőséggel bírnak:
- Maror és chazeret: keserű növények, mint például római saláta vagy torma, amelyek a rabszolgaság keserűségét szimbolizálják.
- Haroset: apróra vágott/reszelt alma valamilyen olajos maggal, fahéjjal és vörös borban párolva. Az Egyiptomban használt maltert szimbolizálja, amit a rabszolgamunkánál használtak.
- Karpas: sós vízben áztatott zeller vagy petrezselyem, amely a tavaszi újjászületést és a könnyeket jelképezi.
- Zeroah: a bárány lábszárcsontja sütve, ez tulajdonképpen a húsvéti bárányt jelképezi. A kivonulás éjjelén a bárány vérével kenték meg a házak ajtajának szemöldökfáját, így a tizedik csapás a zsidó házakat elkerülte.
- Beitzah: keményre főtt tojás. A főtt tojás egy hagyományos áldozati étel volt a jeruzsálemi Templomban, és később a gyász jelképévé vált a Templom lerombolása után.
- Macesz: kovásztalan kenyér, pászka. Az ünnepi asztalra három maceszt tesznek fel, egymástól kendővel elválasztva.
Az Utolsó Vacsora Művészeti és Kulturális Jelentősége Ma
Felmerülhet a kérdés, hogy a ma emberének mit jelenthet Az utolsó vacsora. Da Vinci műve túlmutat önmagán, nem csupán a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatásáról tesz tanúbizonyságot, de kulturális, művészeti ikonként és történelmi látleletként is funkcionál. Az emberiség spirituális és művészeti öröksége; bemutatja az elképesztő alkotói erőnket, de gyarlóságunkat is. Kultúrtörténeti jelentőségű emlékmű, akár a Colosseumhoz vagy a gízai nagy piramishoz is hasonlítható.
Az Utolsó Vacsora és az Óvodás korúak
A legnagyobb misztériumról beszélni ovisoknak szinte lehetetlen küldetés. Persze azért próbálkozik az ember lánya. Érdekes látni, hogy egyik-másik ovis csoportban mennyire másként „ülepszik” a mondandó. Az utolsó vacsorához készített kézműves foglalkozás kicsit több előkészületet igényelhet. A gyerekek általában ugyanazt a feladatot kapják: ragasztás, színezés. Ez egy „háromdés” kép. Az asztal a tanítványokkal és Jézussal külön került fel az alapra. Nem árt kicsit segíteni a helyes felragasztásban, mert a kicsiknek ez nem annyira egyértelmű.
Egy közös modellt is lehet készíteni, mert a színezéssel, vágással, ragasztással együtt ez egy elég hosszú folyamat lenne egy 7-8 éves gyermeknek. A húsvét környékén biztosan akad néhány tojáskarton otthon, amely kiváló alapanyag lehet egy ilyen projekthez. Az ötletet a CatholicIcing oldalon lehet találni, ahonnan letölthetők a rajzok és az elkészítéshez is találhatók instrukciók.
