A 2010-es években a MachineGames stúdiónak köszönhetően a nagy múltú Wolfenstein sorozat nemcsak visszatért, hanem a 2014-es The New Orderrel újraindított történetnek köszönhetően igen nagyot is szólt, mely őrült jeleneteket kevert a szórakoztató játékmenettel. Ez a sikeres reboot megalapozta a folytatások tervezését is. Már az id-nél töltött első heteik során, amikor feltérképezték a New Ordert, voltak terveik legalább a főszereplő, B.J. Blazkowicz karakterének fejlődésével kapcsolatban, hogy mi fog történni a másodikban és a harmadik részben. A stúdió szerint ez fontos kimondani, mert - reményeik szerint - még nem végeztek a Wolfensteinnel. Úgy tűnik, hogy a stúdió már tudja, hogyan fog folytatódni a rebootolt Wolfenstein, így valószínűleg csak a Bethesdán és a Microsofton múlik, hogy a rajongók mikor kaphatják meg a történet végét, amely a 2019-es spin-off, a Youngblood óta pihen.
Az Alternatív Történelem és a Náci Világuralom
A Wolfenstein II egy alternatív történelmi sztorit mutat be, ahol a németek a valóságosnál gyorsabban rakták össze a V3-at, és nukleáris csapást mértek az Egyesült Államokra, amely a veszteségtől döbbenten kapitulált. Magyarán nyertek a nácik, és globális tort ül az őrület. Ez a hadigépezet még '44-'45-ben sem köhögött vért meg olajat, ahogy azt az iskolában tanultuk, hanem a legmagasabb sebességi fokon tarolta le a világot. A kedves olvasó, ha most az Ember a fellegvárban című P. K. Dick regényre, vagy annak filmsorozatos adaptációjára asszociál, azt részben helyesen teszi, hisz a kiindulási alap hasonló. Másrészt viszont ennél távolabb nem is állhatna egymástól a két popkulturális mű, elvégre a Wolfenstein kópés vigyorral csepegtet a koktélba béfilmes megoldásokat.
Az Aktualitás és a Politikai Szatíra
A második rész némileg lejjebb csavarja a bé mozi o’métert, méghozzá azért, hogy az egyik szereplő által ki is mondott „ezek nem szörnyek, hanem emberek” tételt aláhúzza. A történet jobb, mesteribb, mint az előző részé, és ez nyilvánvalóan elválaszthatatlan attól, hogy sajnos aktuálisabb. Eleve otromba Mikulás csomagként rakja az ablakba a világot átjáró gyűlöletet annak teljes, pőre gusztustalanságában. És erre szükség is van, mert kell, hogy álarc nélkül lássuk, hogy tudatosítsuk: nevezhetjük akárhogy, attól még igenis kisszerű gyűlöletről van szó. Mennyi keserű humor fedezhető fel kortárs szemmel nézve például abban a közjátékban a dallasi pályán, amikor a Klu Klux Klán dagadt, megtört hátú tagjai émelyítő alázattal, csontig benyalnak a náciknak, de a legutolsó közkatona is kiröhögi az ügyetlen német kiejtésüket. A Wolfenstein II időnként egyszerűen elfelejti, hogy csak lövöldözős játék, és átvált pofátlanul intelligens politikai szatírába.
VILLÁMEMBEREK - ÜBER EMBERBŐL ÜBER HŐS!
Blazkowicz Pokoljárása és Jellemfejlődése
Az előző felvonás sötétebb színekkel megfestett sztorija mostanra forrta ki magát: Blazkowicz története tehát most sem az a víg kedélyű náciirtás, mint a nagy, id Software által fejlesztett klasszikusokban, e helyett egy metaforákkal telipakolt pokoljárás, egy (ezúttal) tökéletes ívű jellemfejlődés, amely túlnyúlik nácik és nem nácik pillanatnyi küzdelmén, univerzálissá dagad, és aztán mégis visszacsap oda, ahonnan elindult, de tökéletesen újraértelmezve a sokszor feldolgozott harcot. Videojáték ilyen mélyre ritkán lökött főhőst, és amikor már azt hinnéd, Blazkowicz leért a fenékre, taszít rajta még egyet. Kezdetben egy eposzi John McClane-t látunk egy világméretű Nakatomi Toronyban: harca esélytelen, reménye nincs. Az első rész eseményei testben és lélekben is összetörték, elfelejtette, miért küzd, és az új rész sztorijának veleje, hogy ezt a játékos Blazkowicz-cal együtt megértse.
A Náci Eszme Megértése
Ám hogy ez megtörténhessen, ahhoz először annak kell a mélyére ásni, hogy miről szól a náci eszme, mi az, amit igazán el akar venni tőle, tőled. Nem egyszerű kérdés egy bé eszköztárral dolgozó videojáték számára, és akármennyire nem fogadott volna rá nagyobb összegben józanul gondolkozó ember, a Wolfenstein II megválaszolta. Nem csak azt mondja, hogy a nácik gonoszok, szóval eridj, és nyírd ki őket, fiam, de azt is elmagyarázza, hogy miért azok. A nácizmus lényege, hogy bepofátlankodik a legfontosabb kérdésbe, amit feltehetünk magunknak, helyettünk akarja megválaszolni, hogy kik vagyunk. Holott ez egy összetett egzisztenciális utazás, amihez semmi köze nem kellene lennie külső erőhatásoknak, pláne nem állami szinten.
A Szereplők és a Szimbólumok
Nem véletlen, hogy a másik karakter, aki jellemfejlődésen megy keresztül, Blazkowicz legfőbb nemezise, a kiégett általános iskolás ofő és a rafinált sorozatgyilkos közös metszetének felfogható Irine Engel lánya: Sigrun. Sigrun még a játék elején csatlakozik az ellenálláshoz, ahol sokáig számkivetett lesz náci múltja és az anyja miatt. Története azonban Blazkowicz sztorijának tükörképe: főhősünk apja ugyan nem szó szerinti értelemben vett náci, de kegyetlenül sötét, intoleráns és önző déli bunkó, aki, amint úgy fordult a szélkakas, nagyon jól kiegyezett az új hatalommal. Blazkowicz külsejében tökéletes árja, ami miatt Irine rá is van pörögve. Sigfrudot, bár nácinak nevelték, túlsúlya miatt az anyja béna és patológiás vicceinek örökös céltáblája. Nácinak nevelték, nácinak néz ki, de egyikük sem akar náci lenni.
A sztori iszonyat sok szimbólummal dolgozik. Felhasználja az FPS műfaj sajátságait a kötött haladási lehetőségektől kezdve a kezünkhöz zsinórozott fegyver szimbolikáján át egészen addig, hogy mit jelent a páncél, és mi ellen véd meg. Játszik a magasságokkal: tényleg a pokolból nyílik a mennyekbe vezető út? Olyan egyértelmű dolgokról már nem is beszélve, mint a játék kábé első felében folyamatosan csökkenő életerőnk. Ráadásul amilyen jelenetekben ezt a sztorit tálalják… És amilyen karakterekkel! Irene Engel olyan szintű ellenlábas, hogy a Far Cry 3 körbedicsért pszichopatáját ugyan nem enné meg reggelire, de csak azért nem, mert az a náci asszony számára egy tévénasinak is kevés lenne. Amit pedig a negyedik fal döntögetésként, Hamlet kikacsintásként előad a játék, amikor Hitler a Vénuszon Blazkowicz szerepére hallgatja meg a magát színésznek álcázó Blazkowiczot, az valami olyasmi, hogy Tarantino sírva odaadná érte a teljes Inglorius Basterdsöt, és talán mellécsapná a fél karját, meg valószínűleg mindkét tökét is.
Játékmenet és Grafika: Kontrasztok
A sziporkázó sztori mellett sajnos igencsak kontrasztos a monoton játékmenet. A zseniális karakterekből, a sztori minden érdeméből egy csepp sem szivárog át a pályákra, amelyek lényegében katonai komplexumok alig néhány ellenségtípussal, és kínosan hasonló felépítéssel: lopakodjunk, keressük meg az erősítést összetrombitáló tiszteket, aztán ha nem sikerül (jellemzően nem fog), jöhet a haddelhadd. Oké, hogy a Wolfenstein egy kilencvenes évekbeli kultshooter, szóval inkább örülni kell a napjainkban relatíve komplex pályáknak, de azért ha nagyon besasolunk a motorháztető alá, ezek botokkal előadott arénaharcok, ahol a tisztvadászat az egyedüli eredeti húzás, és ezt is láttuk már az előző részben, és ennek kapcsán is felmerül kérdés, hogy el tud-e vinni a hátán egy kábé tizenöt órás akciójátékot.
A fegyverválaszték sem túl izmos, ráadásul kettő darabot neveznének igazán hasznosnak, a stukkerek fejlesztgetése pedig kellemes, de persze nem túl mély lehetőség. Egyébként ennél egy fokkal változatosabb volt az előző rész, a New Order, a kiegészítője, az Old Blood pedig jóval többet tudott. Nem is értjük igazán, hogy miért nem azon a csapásirányon haladtak tovább. Az biztos, hogy ha a mechanika csak negyedannyira lenne izgalmas, jól átgondolt és eredeti, mint a történet, akkor ez vitathatatlanul az év játéka lehetne. Igazság szerint, ha nincs ez a sztori, akkor kábé félúton leteszik a lantot (gépkarabélyt, sugárvetőt, akármit). A grafika pedig olyan, amilyen, a leginkább funkcionális, sehol sem eget rengető, a nyílt terek pedig különösen nem az erősségei a motornak, ami némileg nyilván kötötte a pályatervezők kezét is. Szóval ilyen lett a Wolfenstein folytatása: fényéveket lépett előre a sztori, a játékmenet viszont kicsit lemaradt az előző részhez képest is.
A Játékok Fejlesztése és a Szoftveres Kihívások
Az említett problémák, miszerint a játékmenet kevésbé izgalmas, mint a történet, rávilágítanak a modern játékfejlesztés egyik alapvető kihívására: a technikai kivitelezés és a narratíva egyensúlyára. A játékfejlesztők gyakran szembesülnek azzal, hogy a sztori mélységét és a karakterek fejlődését nehéz átemelni a tényleges játékmenetbe, különösen egy olyan műfajban, mint az FPS, ahol a hangsúly gyakran az akción és a harcon van. A Wolfenstein II esetében, bár a grafika "funkcionális", és a nyílt terek nem az engine erősségei, a MachineGames a jelek szerint a történetre és a karakterekre koncentrált a leginkább. Ezt a megközelítést sokan üdvözölték, mivel a játék nem csak egy egyszerű lövöldözős cím maradt, hanem képes volt mélyebb gondolatokat és politikai szatírát is közvetíteni. Az ilyen döntések azonban gyakran kompromisszumokkal járnak a játékmenet terén, és felvetik a kérdést, hogy mennyire lehet egy történetcentrikus játékot hosszú távon fenntartani egy "monoton" mechanikával.
A fejlesztői stúdiók, mint a MachineGames, folyamatosan keresik a módját, hogy a legmodernebb technológiákat - például a DirectX 9 effektjeit, ahogy korábban más játékok esetében is megfigyelhető volt - felhasználva, minél valósághűbb és lebilincselőbb élményt nyújtsanak. Azonban a technológia önmagában nem garantálja a sikert. A sztori, a karakterek és a játékmenet harmóniája elengedhetetlen. A Wolfenstein II esete rámutat arra, hogy még a legzseniálisabb narratíva is szenvedhet, ha a mechanikai alapok nem képesek felnőni hozzá, vagy nem kapnak elegendő figyelmet. Ez a tapasztalat pedig hozzájárul a játékipar fejlődéséhez, arra ösztönözve a fejlesztőket, hogy a jövőben még inkább integrálják a történetet a játékmenetbe, és ne csak "funkcionális" elemekként kezeljék azokat.
Konzolok és Platformok: A Terjesztés Kihívásai
A Wolfenstein II, mint sok más modern cím, számos platformon megjelent: Microsoft Windows, Nintendo Switch, PlayStation 4, és Xbox One. A PlayStation 4 Pro-n tesztelt változat bemutatása rávilágít a különböző platformok eltérő képességeire és a fejlesztők alkalmazkodási kényszerére. A konzolos piac mindig is kiemelt fontosságú volt a játékkiadók számára, és a "konzol címlapján" való megjelenés, vagy a "melyik nem Atari konzol?" kérdés is azt mutatja, hogy a platformok közötti verseny folyamatos.
A múltban is számos példa volt arra, hogy egy játék több platformra is megjelent, és a fejlesztőknek figyelembe kellett venniük az egyes rendszerek sajátosságait, a grafikai teljesítménytől a kezelőfelületig. Az "ingyen pakolhatod a lapjaidat" akciók, vagy a licenc meghosszabbításának lehetősége is azt jelzi, hogy a terjesztési modellek folyamatosan változnak, és a kiadók igyekeznek minél vonzóbb ajánlatokkal elérni a közönséget. A "Melyik nem Electronic Arts játék?" vagy a "Melyik nem Konami program?" típusú kérdések rávilágítanak a kiadók és a fejlesztőcsapatok sokszínűségére, akik a játékipar "pixelhősei a poligontokban". Az olyan cégek, mint az IDG Hungary Kft. a "havonta sorra vesszük szerzőinket" stratégiával próbálták megismertetni a közönséget a mögöttük álló alkotókkal, míg mások "moduláris kábelezés" vagy "spamszűrő" formájában nyújtottak plusz szolgáltatásokat, a játékélmény javítása érdekében. A Wolfenstein II sikere, a platformok széles skáláján való megjelenése, rávilágít a globális piac erejére és a fejlesztők azon képességére, hogy a különböző hardveres környezetekhez igazítsák alkotásaikat, miközben megőrzik a játék eredeti vízióját.
Reklám és Marketing: A Fogyasztó Meggyőzése
A Wolfenstein II körüli figyelem felkeltése, és a játék eladási adatainak maximalizálása érdekében a kiadók és fejlesztők széles körű marketingstratégiát alkalmaznak. A "KEDVES OLVASÓK! Minden jót! Remélem, még találkozunk!" típusú üzenetek, vagy a "LEMEZLOVÁSZOK, SZEVASZTOK!" felkiáltások azt a célt szolgálják, hogy a játékosokkal személyesebb kapcsolatot alakítsanak ki, és hűséget építsenek. Az "Akárhogy is méregeted, most igazán megéri 512 kbps-os, szélessávú ADSL Internetre váltani!" típusú reklámok, vagy a "hónapról hónapra meghosszabbíthatod a program licencét" lehetőségek azt mutatják, hogy a marketing nem csak a játékot, hanem a kapcsolódó szolgáltatásokat és termékeket is magában foglalja.
Az "ingyen pakolhatod a lapjaidat" akciók, vagy a "több száz értékes ajándékkal" karácsonyi nyereményjátékok, a "DVD film a Gamerben? Ráadásul változatlan áron?" kérdések mind arra utalnak, hogy a kiadók kreatív módszerekkel igyekeznek felhívni a figyelmet a játékaikra. Az "E3 volt ez, kérem szépen!" típusú megnyilvánulások, vagy a "PS3 mozgásérzékelős kontrollerének a bemutatása" is azt mutatja, hogy a nagy események, mint az E3, kulcsfontosságúak a játékok bemutatásában és a hype felkeltésében. A "szűkszavú" hírek, a "teljes körű beszámolók" vagy a "demók és videók" mellékletek mind azt a célt szolgálják, hogy a fogyasztók minél több információt kapjanak a játékról, és meggyőződjenek annak értékéről. Az "ÚSZ ÉV" vagy a "Tőletek" feliratok pedig arra utalnak, hogy a közösségi média és a rajongói visszajelzések is egyre fontosabb szerepet játszanak a modern játékmarketingben.A "Wolfenstein II" esetében a marketing nem csupán a játék akcióorientált oldalát emelte ki, hanem a mélyebb narratívát és a politikai szatírát is igyekezett közvetíteni, ezzel szélesebb közönséget célozva meg. A "képeket nézegetők" és a "hardcore gamerközönség" egyaránt célcsoportot képez, és a kommunikációt ennek megfelelően alakították ki. A "Marvel-moziuniverzum egyik legnépszerűbb karakterét!" bemutató is azt mutatja, hogy a marketing átnyúlik a különböző médiafelületekre, és igyekszik kihasználni a popkulturális utalásokat.
Múlt és Jelen: A Wolfenstein Öröksége
A Wolfenstein sorozatnak hosszú és gazdag történelme van, amely egészen a kilencvenes évekig nyúlik vissza. A "kilencvenes évekbeli kultshooter" megnevezés is azt jelzi, hogy a sorozat mélyen beírta magát a videojátékok történetébe. A "klasszikusokban" Blazkowicz története "víg kedélyű náciirtás" volt, ami az idő múlásával mélyebb, metaforákkal telipakolt pokoljárássá, egy "tökéletes ívű jellemfejlődéssé" vált. Ez a változás azt mutatja, hogy a játékipar is fejlődik, és a régi franchise-ok képesek megújulni, miközben megtartják alapvető esszenciájukat.
A "régi szerelmünk visszatért" és a "Wolfenstein II feltámadt hamvaiból" kijelentések azt sugallják, hogy a rajongók nagy várakozással tekintettek a folytatásra, és a játék nem okozott csalódást a történet szempontjából. A "Wolfenstein, hanem valami…" megjegyzés, vagy a "NYÚ JÓL NÉZ KI!" felkiáltás is azt mutatja, hogy a sorozat képes volt meglepetéseket okozni, és új elemekkel gazdagítani a játékélményt. A "bioshock 2!", a "Call of Duty 4 goty" vagy a "Half-Life 2" említése mind azt mutatja, hogy a Wolfenstein olyan nagy nevekkel versenyez, amelyek szintén mély nyomot hagytak a játékiparban. A "10 éves a Gamestar!" jubileum, vagy a "teljes körű beszámoló 20 oldalon!" is azt jelzi, hogy a Wolfensteinhez hasonló nagy címek mindig is kiemelt figyelmet kaptak a sajtóban. A Wolfenstein II tehát nemcsak egy egyszerű folytatás, hanem a sorozat örökségének méltó utóda, amely a múltból építkezve képes a jelenkor kihívásainak megfelelni, és a jövő felé mutatni.
A Játékok Társadalmi Hatása és a Kritika
A Wolfenstein II, a politikai szatíra és a gyűlölet álarc nélküli bemutatása miatt, felveti a játékok társadalmi hatásával kapcsolatos kérdéseket. A "KÁROS? NEM KÁROS? NA KÁROS!" vita, vagy a "játék nem torzít elmét… sokszor még segít is gondolkodni" állítások azt mutatják, hogy a játékok megítélése sokszínű és vitatott. A "sok birka meg mindent elhisz" megjegyzés is arra utal, hogy a média és a közvélemény gyakran félreérti vagy torzítja a játékok üzenetét. A Wolfenstein II esetében a "nácik gonoszok, szóval eridj, és nyírd ki őket" üzenet mellett ott van a "miért azok" kérdés megválaszolása is, ami a játékot egy komplexebb, gondolkodtatóbb szintre emeli.
Az "olvasó vs." vita rovatok, vagy a "mi majmol kit?" kérdések azt mutatják, hogy a játékosok aktívan részt vesznek a játékok elemzésében és kritikájában. A "miért van az, hogy egyes megmondóemberek állandó kényszert éreznek arra, hogy belepofázzanak mindenbe, ami nem is vág a profiljukba" felvetés is azt jelzi, hogy a szakmaiság és a hitelesség kulcsfontosságú a játékokról szóló diskurzusban. A "Zoly" példája, aki "nagyképű, arrogáns, nárcisztikus alak, aki imád provokálni és polgárt pukkasztani, de egyáltalán nem tűri a kritikát", rávilágít a digitális tartalomgyártók felelősségére és a hitelesség fontosságára. A "Raid promó" körüli vita, vagy a "szerencsejáték mechanizmus" alkalmazása azt mutatja, hogy a marketing és a monetizáció etikai kérdéseket is felvethet. A Wolfenstein II, azzal, hogy mélyebben foglalkozik a náci eszme eredetével és az intolerancia gyökereivel, hozzájárul a társadalmi párbeszédhez, és ösztönzi a játékosokat, hogy kritikusan gondolkodjanak a körülöttük lévő világról.
tags: #wolfenstein #2 #miert #keverednek #a #mentesek