Az emberiség táplálkozásában a mezőgazdaság kialakulása után tízezer évvel, a 19. században következik be a második legjelentősebb táplálkozási forradalom. A változások az egész világra kiterjednek. A 18. század végétől, 19. század első felétől az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan javulni kezd a tömegek táplálkozása is, amit többek között az amerikai élelmi növények (burgonya, kukorica, tök, bab) elterjedése biztosít.
A gasztronómia aranykora és a francia konyha uralma
A 19. századhoz érkezve a francia grand cuisine is ereje teljes teljében van és Párizs a gasztronómia - részben önjelölt - fővárosa lesz. Ebben a században az ízlelés a társadalmi elit köreiben mindenekfelett valóvá válik, miközben a 18. századra jellemző titkos és intim rokokó vacsorák eltűnnek. Az ínyencek leginkább férfiak, büszkén egoisták, akik Franciaország gasztronómiáját végérvényesen a diplomácia és a nemzetteremtés eszközévé avatják.
Marie-Antoine (Antonin) Carême (1784-1833) egyike azoknak az utolsó nagy séfeknek, akik még az arisztokraták konyháit vezették. Ő a „Prince des chefs et chef des princes” (A séfek hercege, hercegek séfje). Rendszerezi és finomítja a francia konyhát, rendszerbe foglalja a mártásokat, amivel közel egy évszázadra meghatározza a fejlődés irányát és kereteit. Egyszerűsíti az étkezést és a korábbi nyolc helyett négy ételt szolgál fel ebédre. A frissesség és tisztaság új tudatosságát hozza a francia gasztronómiába. Forma iránti vonzalma a szakács ruha forradalmasításában is megmutatkozik: a fehér színt teszi meghatározóvá és a szakácssapka méretével jelzi viselőjének rangját.
Érdekes fejlemény, hogy Alexandr Boriszovics Kurakin herceg, párizsi orosz nagykövet hatására a francia tálalási módot (service à la française) kezdi felváltani a napjainkban is ismert és elterjedt orosz tálalási stílus (service à la russe). Ez a tálalás a séfeknek is időt ad a következő fogásra való felkészülésre és lehetővé teszi, hogy az ételeket melegen szervírozzák, ami korábban nem volt megszokott.
Az élelmiszeripar megszületése és a technikai fejlődés
A 19. század második felében Magyarországon a gyáripar és az ipari munkásság kialakulása köztudottan a 19. század második felében ment végbe. A hazai üzemekben 1841-ben mindössze 6, 1848-ban is csupán 45 gőzgép dolgozott. Az ipari forradalom Magyarországon 1860 után kezdett igazán kibontakozni. A gőzgépek bevezetésével fokozatosan megszűnt a korábban vízi erőre alapozott iparágak idényjellege.
Az élelmiszeripar fejlődése a kiegyezéstől a 20. századig töretlen volt. A cukoripar esetében 1848 előtt 63 gyár vagy inkább cukorfőzde üzemelt. A századfordulóig kilenc új korszerű cukorgyár kezdte meg termelését. Az édesipar bölcsőjének a cukrászipar tekinthető, amely gyáripari termelésként indult, illetve a bonbon előállítását is magában foglalta. A 19. század végén alakult ki a keksz- és kétszersültgyártás is, amikor például egy gőzmalmot alakítottak át erre a célra.
Húsipar és a szalámi legendája
A 19. században az értelmezett húsiparos mesterség még kezdetleges keretek között működött. 1726-ban alakultak az első céhek, de 1820-ig kellett várni egy újabb debreceni hentes céh megalakulására. A közvágóhidak megépítése (Pesten 1872-ben) forradalmasította a termelést. A kézi meghajtású húsdarálók már a 19. században népszerűek voltak, a kolbász- és hurkatöltők pedig elengedhetetlen eszközökké váltak. A szalámikészítésben rejlő lehetőségekre a 19. században a terménykereskedők figyeltek fel, a Pick-cég profilja is ebben az időben kezdett formálódni.
Ember és természet viszonya: a táj átalakítása
A 19. századi Magyarországon az emberi beavatkozás alapjaiban változtatta meg a természeti környezetet. A század közepéig a történelmi Magyarország területének 13 százalékát rendszeresen elöntötték a szabályozatlan folyók. A nagy átalakítással párhuzamosan alapvető változások kezdődtek ember és természet viszonyában is: az ember megváltoztathatónak kezdte tekinteni környezetét.
A 6400 kilométer hosszú töltés és a településeket védő körgátak építése révén a vízjárta területek 95 százalékát hódították el a természettől a mezőgazdaság számára. A kanyargó Tiszát 112 átvágással kb. 450 kilométerrel rövidítették meg. Bár a kortársak zöme a fejlődést tekintette meghatározónak, a munkálatokat az ott élők egy része keserűen vagy ellenségesen szemlélte, mivel a szabályozások felborították az állattartásra berendezkedett gazdálkodás hagyományos rendjét.
Urbanizáció és a gyáripar főutcája
A 19. század utolsó évtizedére a magyarországi tőkés fejlődés eredményei egyértelműen Budapestre koncentrálódtak. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa szorgalmazta, hogy a gyárakat egy külön gyárvárosban helyezzék el. A Váci út környéke hamarosan a magyar gépipar főutcájává vált. A gyárak megtelepedése kikövetelte a közlekedési és szállítási kapcsolatok és az infrastruktúra fejlesztését, ugyanakkor munkát biztosított a terület népességének. Az 1890-es évek elejére kiépült a Duna két oldalán az ipari kiszolgáló körvasút, amely döntő momentuma volt a Váci úti nagy gépgyárak letelepedésének. A 21. század első évtizedének közepére a Váci úton mindössze két gépipari vállalat maradt talpon, a többieket lebontották, a XIII. kerület önkormányzata emléktáblákkal jelöli meg a legjelentősebb egykori gyárak helyét.