Bevezetés: Egy Különleges Írói Debütálás
Ahmed Amran „Az utolsó ebéd” című novellafolyama nem csupán egy könyv a magyar irodalom palettáján, hanem egyedülálló jelenség, amely már puszta létezésével is számos kérdést és problémát vet fel. A vékony, tizenhét rövid történetet tartalmazó, gyönyörűen kiállított kötet különlegessége abban rejlik, hogy szerzője, a jemeni származású, Szolnokon élő geofizikus és író, Ahmed Amran, nem fordított szövegeket tár elénk, hanem eredeti, magyar nyelven írt műveket. Ez az irodalmi debütálás már önmagában is rendkívül figyelemre méltó, hiszen egy olyan alkotóról van szó, aki felnőttkorban, idegen nyelvű környezetben, hihetetlen elszántsággal és tehetséggel sajátította el a magyar nyelvet olyannyira, hogy azon szépirodalmi értékű műveket képes létrehozni. A könyv borítója is hozzájárul a különlegességhez: Kaid Nabil, szintén Szolnokon élő festőművész képének felhasználásával készült, kivételesen szép kivitelben. Mindezek tükrében érdemes alaposabban is megvizsgálni Amran életútját, nyelvi hátterét és azt a gazdag tematikát, amelyet novelláiban megjelenít.
Nyelvi Rétegek és Kulturális Vándorlás
Ahmed Amran Jemen északi részéről, egy apró, térképeken sem jelölt hegyi faluból származik. Anyanyelve az ottani regionális arab dialektus volt. Kisgyerekként Szaúd-Arábiába került, ahol folytatta általános és gimnáziumi tanulmányait. Ez a költözés már önmagában is jelentős nyelvi és kulturális váltást hozott, hiszen Szaúd-Arábiában más arab nyelvi közeggel találkozott, mint szülőfalujában. Emellett az iskolában elsajátította az irodalmi arab nyelvet is, amely alapvetően írott nyelv, és eltér a beszélt dialektusoktól. Fontos megemlíteni, hogy Szaúd-Arábiában az iskolában angolul is tanult, később pedig önszorgalomból még németül is.
Összefoglalva, a nagyjából 7-8 éves Ahmed Amran, mielőtt Magyarországra érkezett volna, már legalább háromféle arab nyelvváltozattal - a szülőfaluja regionális arabjával, a szaúd-arábiai hétköznapi arabbal és az irodalmi arabbal - ismerkedett meg, emellett pedig angolul is elboldogult. Ez a sokrétegű nyelvi háttér kulcsfontosságú az írói pályafutása megértéséhez. Amran 1987-ben, állami ösztöndíjjal érkezett Magyarországra, Miskolcra. A világ egyik legszegényebb, polgárháborúkkal sújtott országából jött, és kezdetben semmit sem tudott a magyar nyelvről és az országról. Mégis egy nyitott, friss szellemű, mindenre fogékony fiatalemberként tekintett szét a számára idegen tájon. A magyar nyelv elsajátítása, különösen felnőttkorban, rendkívüli kihívás, az irodalmi alkotás pedig még inkább.
A Nyelvváltás Művészete és Kihívásai
Az irodalom világában a nyelvváltás nem olyan egyszerű folyamat, mint a hétköznapi kommunikációban. Bár vannak világhírű írók, akik nem anyanyelvükön értek el sikereket - gondoljunk csak az idei (szerk. megjegyzés: a szöveg keletkezésekor aktuális) Nobel-díjas, japán származású Ishiguróra, aki ötéves kora óta él brit nyelvi környezetben, és angolul ír -, Amran esete mégis különleges. Ő felnőttként, már kialakult nyelvi és kulturális identitással vágott bele a magyar nyelvű alkotásba. Az idegen nyelven való tudás, bármennyire tökélyre fejlesztett is, mindig kétséges marad az anyanyelvhez képest, és nagy kérdés, hogy felnőttkorban megtanulható-e egyáltalán az anyanyelvi szintű írás.
Ahmed Amran vállalkozása - magyarul írni arab nyelvi, kulturális és vallási háttérrel - rendkívül bátor és különös. A jemeni és szaúd-arábiai arab nyelvtudás hiányában nehéz megállapítani, hogyan szűrődik át az anyanyelve a magyar szövegeibe, de az érzékelhető, hogy másként nyúl a magyar nyelvhez, mint egy anyanyelvi szinten beszélő. Ebből gyakran igen izgalmas nyelvi konstrukciók, mondatfűzések vagy szóhasználatok alakulnak ki. Erre példa a „Gyökvonás” című novella, ahol a gyermekszereplő az új tanárukról mondja: „Nem tudtuk, hogy ez milyenféle csend, az ő csendjével korábban még nem beszélgettünk.” A „csenddel való beszélgetés” metaforája sűríti az emberi érzelmeket és a két „idegenség” - az új tanár és a kisdiákok - egymásra találásának lehetőségét. Másutt a „Több kockán állt a lábam” mondat kapcsán merül fel a kérdés, vajon arab tükörfordítás-e, vagy a „több lábon állás” újító nyelvi változata. Természetesen előfordulnak esetlen megfogalmazások is, amelyek a nyelvi bizonytalanságból fakadnak, nem pedig a két nyelv kölcsönhatásából.
Az „Ingatlan” című novella viszont bravúros példája annak, ahogy a nyelvi-formai ismétlődéseken keresztül, már-már dramatikus jelenetezéssel mutat be egy figurát és egy kapcsolat tömörített történetét. Ez az oda-vissza hatás, a nyelvi regiszterek játéka jellemzi a tizenhét novella egész világát.
A Novellafolyam Szerkezete és Tematikája
Az „Az utolsó ebéd” műfaji megjelölése, a „novellafolyam”, kulcsfontosságú a kötet megértéséhez. Nem hagyományos novellaciklusba szerveződő szövegekről van szó, hiszen a többnyire első személyű, monológszerű előadásmód beszélője gyakran változik. Ugyanakkor bizonyos motívumok, szereplők és terek újra és újra ismétlődnek, „átbújnak” egyik szövegből a másikba, így mintegy búvópatakként folynak egymásba. A kötet egyik legszebb repetitív motívuma a „kardamonzöld ruha”, amelyet az elbeszélő édesanyja kap férjétől, majd ugyanezt a ruhát kapja a férfi felesége, míg végül a szeretet és otthonosság metaforájává válik, mely a zárónovellában foszlik szerte.
A novellák zenei kompozícióhoz hasonlítva egy-egy áriának felelnek meg. Egyes novellák a feleség monológjai („Ingatlan”, „A híd”, „Telítettség”, „Gyertyák”, „Szélütés”, „Kardamon”), mások a férfi elbeszélését tükrözik gyermekkoráról, apjáról, anyjáról, testvéreiről, családjáról („Ajándékom”, „Vallomás”, „Az utolsó ebéd”). Felbukkan a feleség korábbi házasságából született fiának monológja is („Igazán”). E tizenhét szövegből így kikövetkeztethető egy szerteágazó családregény apró mozaikokból összeálló váza. Ez adja a könyv igazi erejét: a szövegek megőrzik önállóságukat, de egymásba folyatásukkal Amran az egyes szövegek felett álló összefüggéseket, értelmeket és értelmezési lehetőségeket is létrehoz.
A novellák anyaga részben önéletrajzi lehet, de az igazán érdekesek azok a tematikus szintek, amelyeket ez az anyag átölel.
Kulturális Ütközések és Az Emberi Kapcsolatok Labirintusa
Az egyik tematikus szint egy arab kisfiú története, aki kiszakad a megszokott, otthonosságot jelentő nyelvi-szociális közegéből, majd ifjú férfiként teljesen elszakad nyelvétől, otthonától, vallásától és kultúrájától. Megpróbál beilleszkedni az idegen (magyarországi) környezetbe, magára találni, otthonra lelni, például azzal is, hogy feleségül vesz egy magyar nőt, és gyerekei születnek. Ez a történetsík, bár tartalmaz különleges elemeket (az idegen nyelvűség és egyebek), valójában nagyon egyszerű és ismerős lehet a magyar olvasónak is: a patriarchális világból való kiszakadás és az új (városi) élettel való küzdelem a magyar népi irodalom jelentős vonulatát is ihlette.
Amran novelláiból azonban az is felsejlik, hogy nem pusztán a falusi, romlatlan életforma egyszerű, de pontos erkölcsi értékrendje kerül szembe egy új világgal, hanem lényegében földrészek, teljesen eltérő kultúrák és vallások ütköznek. Talán még pontosabban fogalmazva: gondolkodásmódok. Ezt a szerző egy házasság felbomlásának történetével metaforizálja. Ez a novellák másik síkja, mely önmagában is két részből tevődik össze. Az egyik a kulturális, értékrendbeli elkülönböződések emberi kapcsolatokban megnyilvánuló és nagyon nehezen átléphető ténye-rétege. Ezt metaforikusan „helytörténetnek” is nevezhetnénk, ahogy a „Valami más” című novellában olvasható (a feleség monológja): „Azon a helyen, ahonnan ő származik, ez az értékrend. Ez már nem az ő döntése, hanem a helyé.” A kötet címadó novellája is lényegében erről a szörnyen nehezen áthidalható mélységről szól, amely két különböző kultúrájú ember között feszül, akkor is, ha történetesen még szeretik egymást.
Az említett síkban a másik réteg egy nagyon is általános emberi történet: egy férfi és egy nő kapcsolata, amelyről nem kapunk teljes képet, hiszen a novellák nagyobb részt már egy felbomlott, szétesőben lévő viszonyról szólnak. Még „Az utolsó ebéd” is, amely parafrazált, baljóslatú címével Jézus elárulására, az utolsó vacsorára utalva már a pusztulást vetíti előre.
Itt érdemes visszatérni a könyv borítójára, melyen Kaid Nabil „Alkony” című festménye vagy annak részlete látható, egy jemeni város ódon épületekkel, alkonyati fényekben, melyek a folyó vizében is tükröződnek. Bármennyire bukolikusnak tűnik is a téma és megjelenítése, a vöröslő égbolt, a narancs-vörös fények mintha pusztító tűznyelveket idéznének, és a képcímmel, valamint „Az utolsó ebéd” címmel valaminek az elhamvadását, eltűnését vetítik előre. Amit aztán a könyv novellái meg is erősítenek.
Amran ezt a férfi-nő kapcsolatot a maga bonyolultságában is néhány egyszerű, de hatásos jelenetben fogalmazza meg. Ezek erősségét éppen az adja, hogy egy esendő emberi párkapcsolatot látunk, amely bárhol lehetne, milliószor és milliószor történik meg naponta a világban, hogy két ember nem képes együtt maradni. De a két névtelen főhős (mert sem a férfinak, sem a nőnek nem tudjuk a nevét, utóbbiét legfeljebb sejtjük egy utalásból: „Krisztusasszonya”) hétköznapi, mindennapos tragédiája vagy szenvedése mögött hangsúlyosan ott van mégis az eltérő kultúra és az eltérő értékrend.
Mindezen gondolatok esszenciája a kötet záró és talán a legjobb novellája, a „Kardamon”, melyben rezignáltan vehetjük tudomásul a kapcsolat végleges lezárulását. Ez a novella szépen összefoglalja a többi novella legfontosabb motívumait, köztük a kultúrákon, generációkon „átrepülő” kardamonzöld ruháét, mely talán egy elfogadható, bár változásokon áteső értékrend továbbításának lehetőségét is megvillantja. És persze azt is, hogy bár azt hisszük, ugyanazon a nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást. Ami egy másik nézőpontból az otthonosság és az otthontalanság problémáját vetíti ki, illetve a kettő furcsa elegyét alakítja ki.
Otthonosság és Otthontalanság a Tájleírásokban
Érdekes megfigyelés, hogy bár a novellák egy része Magyarországon játszódik, lényegében egyetlen külső kép vagy tájleírás sem utal erre a térre. Ezzel szemben a gyermekkor jemeni-falusi, hegyvidéki kopár tája vissza-visszatérő eleme néhány novellának. Egy helyen azonban mégis feltűnik, mintegy jövendőbeli látomásként, egy távoli föld leírása: „ahol négy évszak követi egymást. Ott minden zöld, mert rengeteg a víz, és sok folyó szeli át a termőföldeket… Ott minden év telén az égből többször is hullik sok fehér színű valami, mintha egy összefüggő, puha fehér vatta lenne. Ha sok esik belőle, beborít mindent, a házak tetejét, a földeket, az erdőket és a hegyeket. Csodálatos, ahogy a napsugár ráesik arra a makulátlan fehérségre, szemvakító és gyönyörködtető” („Tisztelet”). Ez a leírás, mely feltételezhetően Magyarországra utal, az otthonosság és az otthontalanság érzésének különleges elegyét teremti meg, ahol az idegen táj is csodálatra méltóvá válik.
Ahmed Amran Munkássága a Magyar Irodalmi Kontextusban
Ahmed Amran írói munkássága több szempontból is érdekes jelenség a magyar irodalomban. Első könyve, „Az utolsó ebéd” okkal kelthet érdeklődést, és nem csak szerzőjének életútja miatt. Ahmed Amran, a magyarul alkotó, jemeni származású író, keleti fűszerekkel meghintett, utaztató, filozofikus hangvételű, egymásba folyó novelláiban ízelítőt kapunk az arab gondolkodásról, stílusról, meseszövésről. A novellabeli alakok történetein és dialógusain keresztül Amran érzékenyen világít rá a különböző kultúrák kapcsolódási és eltérési pontjaira.
Amran, mint nem anyanyelvű író, átgondolja a magyar szavakat. Bátor szójátéka és meglepő szóhasználata révén néhol olyan árnyalatokat és rejtett szépségeket fed fel, amit mi, magyar anyanyelvűek, gyakran észre sem veszünk. Ez a „különös házasság a magyar nyelv és az arab irodalom között” friss perspektívát hoz a magyar irodalomba. A szerzőnek két kötete jelent meg eddig: 2017-ben „Az utolsó ebéd”, 2019-ben pedig „A lélek gőze” című novellafolyama. Az újabb kötetében is sokat foglalkozik szülőhazájával és egy hegyek között megbújó kis jemeni falu életével. Szegénységben élő, sejkek basáskodásának kiszolgáltatott paraszti világ képe rajzolódik ki, néhány hősének azonban sikerül kitörnie ebből a szűkre szabott életből.
A Lélek Gőze: Ahmed Amran Gondolatai az Írásról
Ahmed Amran az írást nem foglalkozásnak tekinti, hanem „lélekgőz-kibocsájtó fúvókának”. Civil életében geofizikus mérnökként dolgozik, szakterülete az olaj és a gáz föld alatti lelőhelyeinek kutatása. Nagyon szereti a munkáját, ami egyben a hobbija is. A mesélés kényszere sokáig lappangott benne, majdnem húsz évig. Jemenben iskolás évei alatt arab nyelven sok verset és novellát írt, amelyek meg is jelentek. Magyarországon kezdetben még írt arabul, és hazaküldte megjelenésre, de aztán már csak magában őrizte ezeket a szövegeket. Talán tudat alatt a benne búvó csermely kiutat keresett.
Emellett olvasásai is írásra sarkallták, különösen azok az arab művek, amelyeket harmadik nyelvről fordítottak magyarra. Nem érezte bennük azt a zamatot, amit az eredeti szövegből megismert, mert sterilek voltak. Akkor azt mondta magában: „majd én”. Úgy véli, írói órája elég későn indult el, talán beérett a lappangási időszak, vagy egy lelki zárlat, belső nyomás nyitotta meg a szelepet, „túlnyomásos lettem, és ki kellett engednem a lélek gőzét”.
Amran írásainak személyességéből kiérezni, milyen nehéz a gyökerektől elszakadnia. Nem csoda hát, ha foglalkoztatja ez a téma, és novelláiban felbukkannak a hazájukból elszármazottak különböző típusai: olvashatunk külhonban elmagányosodott és lelki vigaszért hazalátogatóról, Amerikát megjárt visszatérőről, aki megreked két világ határán, és a nyugat-európai kultúrába beilleszkedni képtelen, szélsőséges vallási csoportok felé sodródó figuráról. Úgy gondolja, a belső távolságok a legkeményebbek és a legkegyetlenebbek. „Vajon a léleknek milyen irányai vannak, és ott miben mérik a távolságot?” - teszi fel a kérdést. Az otthontól való elszakadás csak a jelzőjében különbözik egyéb más elszakadástól. Személyi torzulások pedig egy homogén társadalmon belül is vannak, így családon belül is. Ám az elszakadás - mint sok minden más - nemcsak eltorzítani tud, hanem fel is tud szabadítani remek alkotásokat, nemes képességeket. Amire a novelláiban rá akart világítani, az az, hogy „szerintem mindenkiben megbújik a jóság, csak néha el van temetve.”
Családi Univerzumok és Női Lelkek
Mindkét kötetében középpontban az emberi kapcsolatok állnak, és ezen belül is kitüntetett szereppel bírnak a családi viszonyok: novelláiból egy kompakt kis családi univerzum bontakozik ki. Olyan családban nevelkedett, ahol a „közös” szót nem kellett kimondani, hisz’ minden közös: az öröm, a bánat, a büszkeség, a szégyen - egy tökéletes héj, szélvédő veszi körül az embert. Az individuum olyan lehet, ami a fatörzset, azaz a családot nem károsíthatja. Ez a modell már Jemenben is bomlásnak indult. Az egyéni örömök keresése, a másiktól független önmegvalósulás lett a térhódító. Az „én” többet szerepel a ragozásban, mint a „mi”.
Novelláiban beszélt a szinglikről, amiért sokan támadták. Számára nem az a szingli, akinek úgy alakult az élete, mert szinglik élhetnek családban is. Azt akarta megírni, hogyan hat az emberre az, ha elveszíti a „héját” akár az eredeti családjában, akár az általa alkotottban, a szerelem révén létrejöttben. Az elszakadás - mint sok minden más - nemcsak eltorzítani tud, hanem fel is tud szabadítani remek alkotásokat, nemes képességeket. „Szerintem ez legalább olyan fájdalmas, mint a szülőföldtől való elszakadás. Hadd jegyezzem meg, hogy nem az elszakadás az, ami fáj, hanem az elszakítás.” Az ő életében is volt ilyen, de hasonló történetből rengeteg van körülöttünk. A sok közül a hiányzó elemeket úgy választja ki, hogy szövetileg megegyezzenek a meglévőkkel, egy vércsoportból valók legyenek.
Családi novelláiban férj, feleség, szülő, gyerek és újdonsült szerető váltakozó nézőpontjából ábrázolja a kapcsolatok alakulását, szerelmük kivirulását vagy az egymás iránti érzelmeik lassú erodálódását. Sok visszajelzést kapott női olvasóktól és íróktól is, hogy meglepte őket, milyen hihetően sikerült belebújnia női lelkekbe. Egyik olvasója állítása szerint egy ilyen novella olvasása után kezdett utánanézni, hogy férfi-e, vagy nő. Amran felteszi a kérdést: melyik férfi nem nő méhéből jött a világra, melyik nem női szív alatt lakozott elsőként? Melyik férfi nem nő ölében nevelkedett és belőle táplálkozott? Valójában a nők állnak hozzánk a legközelebb.
A kötetében olvasható egy izgalmas novella az „atestuális nő”-ről. Amran sajnálja, hogy ez a novella nem kapott elég reflektorfényt. Szerinte az „Atestuális nő” a túlzott külsőségek és a belső értékek közötti harcról szól abban a világban, ahol az esküvő néha fontosabb, mint maga a házaspár, a torta fontosabb, mint akinek a születésnapját ünneplik vele, és a feldíszített karácsonyfa fontosabb, mint a karácsonyi ünnep meghittsége. Az „atestuális nő” áldozat, miként a novellában szereplő pszichiáter orvos is, de még a külsőségével kompenzáló asszisztensnő is.
Életkeretezés és Lélekgyógyítás
A bonyolult emberi kapcsolatok mérnöki precizitással történő élveboncolásán túl „életkeretezés” címen írásaiban foglalkozik olyan létkérdésekkel is, mint a szenvedés szerepe az életünkben vagy a halál. „Ha már arról írtam, akkor bizonyosan igen. Nem tartom ezeket a gondolatokat elvont dolgoknak, de sokszor írnak róluk elvontan - ezekben a valóságot keverik a misztikummal.” Azt írja valahol, hogy „a szenvedés nemesít”, és ebben hisz is. Senkit nem szólít fel szenvedésre, de ha szenvedünk, akkor azzal nemesítsük önmagunkat, lépjünk ki a nárcizmusból, emberi skálán mérjük a fájdalmunkat. Az írás nemcsak felszabadít, hanem gyógyít is, de mivel az írás neki szabadítás és gyógyítás, így nem mindig ír. Akkor ír, ha valami zárlat van, lelki túlnyomás. Kincsre lelt, kiváltságnak érzi, hogy magyar szépirodalmat ír úgy, hogy tizenkilenc évesen még egy magyar betűt sem ismert. Nagyon játékos és muzikális a magyar nyelv, és írásaiban szívesen használ szójátékokat az érzelmi finomságok és szóárnyalatok kifejezésére. Ezek a szójátékok nagyon élvezetesek ugyan, de egyben komoly gátjai az esetleges fordításoknak, így arab nyelvre is.
A Jövőbe Tekintve
Eddig megjelent két kötetében írt jemeni emlékeiről, családi történetekről. A jövőt tekintve hajlamos arra, hogy kicsit megpihenjen, „mintha szüret után lennék”. Azt gondolja, hogy az eddigi két novelláskötete szélesebb körben való megismertetésére fog koncentrálni. De eközben az jár a fejében, amit Ferdinandy György, ismert magyar író mondott neki: írjon, ne álljon meg, ne torpanjon meg. Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi lap főszerkesztője is arra sarkallja, hogy folytassa, hiszen most jön el az az idő, amikor őt keresik majd a szerkesztők. Valószínű, hogy mindkettő lesz: kicsit pihen, utána írni fog. Majd meglátjuk, hogy novellafolyam, novelláskötet vagy valami más lesz a következő.
Ahmed Amran 1966. április 26-án Dhamar városában, Jemenben született. Általános és középiskoláját Szaúd-Arábiában végezte el. Egyetemi tanulmányait a Miskolci Egyetemen fejezte be, ahol 1992-ben geofizikus mérnökként végzett, majd 1996-ban doktorált. Fiatal kora óta hajlamot érzett az irodalomhoz. 2022-ben Kairóban megjelent „A lélek gőze” novellakötetének arab nyelvű változata, amelyet maga a szerző fordított le. A kötet arabra lefordított magyar műként jelent meg Egyiptomban. Az író 2023 januárjában a Magyar kultúra napján megkapta Az Egyetemes Kultúra Lovagi címét.
Társadalmi Kontextus és Üzenet
Végezetül majdnem azt mondhatnánk, hogy nem tartozik a könyv lényegéhez, pedig dehogyisnem: mindennek, egy novelláskötetnek is van társadalmi környezete. Aligha tekinthetünk el attól a mai magyarországi lélektani állapottól, mely gyűlölettel vesz körül mindent, ami idegen. Pedig csak ezt a könyvet kellene kézbe venni, hogy rácsodálkozzunk: igen, nehéz kultúrák, vallások, társadalmi előítéletek, nyelvek falain áttörni - egy-egy emberi kapcsolatban talán szenvedésekkel, kudarcokkal jár is -, de nem lehetetlen. Amran műve hidat képez a kultúrák között, és érzékeny módon mutatja be, hogy az emberi kapcsolatok komplexitásában a különbözőségek ellenére is van lehetőség a megértésre és az együttélésre. „Hiszem azt, hogy az élet egésze csak falakról szól. Az ember többnyire falak közt születik és cseperedik. Sokáig azért küzd, hogy romba döntse a maga körül lévő falakat. Utána sokáig azért hajt, hogy saját falai legyenek. Ha boldog, nem érzékeli saját falait maga körül, ilyenkor makulátlanul tiszta szélvédőként funkcionálnak, védik őt, de rajtuk keresztül mindent lát. Ha boldogtalan, csak magukat a falakat látja, nem észleli a köztük lévő teret, idővel új falakat fedez fel társában, önmagában és mindenben.” - írja Ahmed Amran, összefoglalva művének mélyebb filozófiai üzenetét.