Milánóban, a Santa Maria delle Grazie templom melletti Refektóriumban, az emberiség egyik legjelentősebb művészeti alkotása, Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora” című freskója várja a látogatókat. Ez a falra festett mestermű nem csupán egy festmény; egy korszakalkotó vizuális reprezentáció, amely mélyen beépült a kollektív tudatba, és generációk gondolkodására gyakorolt hatást. A műalkotás ereje és jelentősége abban rejlik, hogy még napjainkban is képes elvarázsolni és elgondolkodtatni a szemlélőt, mélyebb rétegeket tárva fel a történet, a művészet és az emberi lélek kapcsolatáról.
A Mű Megrendelése és Leonardo Alkotói Zsenialitása
Leonardo, a törvénytelen gyerek, aki kivételes tehetségével és szorgalmával géniusszá nőtte ki magát, minden gondolkodó embert elkápráztat. Lodovico Sforza, Milánó hercege adta a megbízást Leonardónak az Utolsó vacsora, a híres evangéliumi jelenet megfestésére. A festmény az itáliai reneszánsz művészet kiemelkedő alkotása, amely a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának északi falát díszíti. Az 1452-ben született, teljes nevén Leonardo di ser Piero da Vinci tehetségének mértékére, életművének jelentőségére és nívójára nehéz olyan szuperlatívuszokat találni, amik nem elcsépeltek. Festő, tudós, matematikus, mérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zenész, filozófus és író volt, méghozzá egy személyben. A Sforza család címerei bár megkoptak az évszázadok során, azért még mindig jól láthatók a festmény fölött. A Santa Maria delle Grazie dominikánus szerzetesi közösség étkezőjébe készült, a Sforza család megrendelésére. Hogy a Sforza család hogy jutott el eddig, honnan szerezte vagyonát, milyen titokzatos és gyanús halálesetek voltak körülöttük és közöttük, miből tellett kastélyra és templomra, meg minden egyébre a (kerekítve) 80 esztendő alatt… ‘A megghiu parola è chidda ca ‘un si dici. (A legjobb szó az, amit nem mondanak ki.) Tartja a szicíliai mondás. Az alkotói munka 1494-ben kezdődött, amikor Leonardo már a negyvenes éveit taposta, és a festmény 1495-től 1498-ig, három év alatt készült el. Leonardo alkotóereje teljében olyan művet alkotott, amit már kortársai is mesterműnek tartottak. Híres volt arról a mester, hogy minuciózus, perfekcionista módon alkot, ezúttal sem tett másként: négy éven át tökéletesítette Az utolsó vacsorát, melyet végül 1498-ban fejezett be. Előtte a Mona Lisa ekkor még gondolati síkon sem létezett, a természetfeletti mosollyal tarkított portrénak ugyanis 1503-ban kezdett neki. Leonardo igencsak zaklatott időket látott a korabeli esztendőkben, zűrzavar és halál mindenfele. Elkészíti Francesco Sforza lovasszobrának modelljét, fia, Ludovico Sforza kérésére, és a hatalmas alkotás ott áll a milánói várkastély udvarán. Az Utolsó vacsora elkészültének évében, de már annak befejezése után, francia martalócok betörnek Milánóba, elűzik Ludovicot és darabokra törik a lovasszobor modelljét. Édesanyja betegeskedik, őt ápolja, ezért nem tágít Milánótól, bár nincs egészen biztonságban. Édesanyja halála után el is hagyja a várost. Barátja (Luca Pacioli) szerint az alkotói munka 1498. február közepére befejeződött. Leonardo rengeteg időt (és pénzt) kapott a Sforza családtól, hát alaposan nekikészült, tervezett, festett, majd egyes részeit újragondolta, felvitt egy újabb réteg alapozót és újrafestett egy arcot, részletet. Volt, hogy napokig csak nézte az elkészült vázlatot, és volt, hogy reggeltől estig alkotott, anélkül, hogy egy szelet szárazkenyeret elmajszolt volna. Igenis, voltak segédei. Da Vinci bevetette minden művészi erudícióját és képességét.
A Bibliai Esemény: Az Utolsó Vacsora és Teológiai Mélységei
A festmény azt a közös étkezést hivatott megeleveníteni, amelyre Jézus Krisztus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén került sor, a tizenkét apostol és a próféta részvételével. A Biblia szerint Jeruzsálemben, egy cenáculumban tartották, tehát egy lakóház emeleti részén lévő, berendezett ebédlőjében. Márk evangéliuma szerint Jézus egy emeleti szobát kapott a ház gazdájától, hogy tanítványaival elfogyassza a húsvéti bárányt, a széder vacsorát. Eredetileg egy hátsó helységet kért, de a gazda felajánlja a ház legszebb szobáját, amolyan „coenaculum statum”-ot. A képen inkább csarnok, ami a szerzetesi ebédlőnek a folytatása egy másik szinten. A keresztény hagyományok szerint a vacsora után Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, amikor Júdás katonák társaságában érte jött.
Az úrvacsora unio mistica cum Christo, közösség Krisztussal (és a hittestvérekkel) és részesedés megváltói munkájának javaiban. A részesedés minden keresztyén felekezet számára vere et realiter (kenyér v. ostya, ill. Eredetileg az történhetett, hogy a pászkabárány múltból táplálkozó tartalmát Jézus jövőre vonatkozó üzenetté alakítja, ami saját testén, áldozatán keresztül nyílik meg, anélkül, hogy úgymond a kereten változtatna. Ez nem felsőbbrendű a korábbihoz képest, tehát nem mondható, hogy annak meghaladása, helyreállítása, tartalommal való megtöltése, és ilyesmik, hanem valami egészen más, méghozzá azáltal, hogy bensőséges Isten-kapcsolatot feltételez, illetve arra ösztönöz, annak minden szépségével és kockázatával. Egyébként ma már nehezen tudjuk elképzelni mit jelentett a korabelieknek a páskabárány. Csupán egyetlen momentumát emeljük ki: a báránykát szerették, a felnőttek, gyerekek kedvence volt, de le kellett vágni. „Ez az a bárány, amelyik hordozza bűneinket” - mondta az édesapa, amikor kiválasztott egy ép, egészséges bárányt és egy nyakörvvel megjelölte. Amikor eljött az ünnep, és a báránykát vacsorára feltálalták, gyermekek és felnőttek szíve egyaránt összeszorult. Jézus ezt az érzést is beépíti az úrvacsora üzenetébe, bár a megváltás jótéteményeiben való részesítés dinamikája (pl. „adatik”) a hangsúlyosabb. Van itt egy lélektani mozzanat is, amit csak a gyermekek varázslatos világa ismer, hogy az ajándékok akkor lesznek az övék, amikor megköszönik. Egyfajta aláírás, vagy rábólintás egy szerződésre, és azzal a két (néhol egy) szóval kerül végérvényesen hozzájuk. Mondani sem kell, hogy a „köszönöm”-öt mi helyettesítette egy széder-estén a korabeli családoknál.
A kovásztalan kenyerek első napján pedig Jézushoz menének a tanítványok, mondván: Hol akarod, hogy megkészítsük néked ételedre a húsvéti bárányt? Ő pedig monda: Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a húsvétot tanítványaimmal. És úgy cselekedének a tanítványok, a mint Jézus parancsolta vala nékik; és elkészíték a húsvéti bárányt. Mikor pedig beestveledék, letelepszik vala a tizenkettővel, és amikor esznek vala, monda: Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem. És felettébb megszomorodva, kezdék mindannyian mondani néki: Én vagyok-é az Uram? Ő pedig felelvén, monda: A ki velem együtt mártja a kezét a tálba, az árul el engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen, a mint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, a ki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna. Megszólítván Júdás is, a ki elárulja vala őt, monda: Én vagyok-é az, Mester? Monda néki: Te mondád. Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda:Vegyétek, egyétek; ez az én testem. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Dr. Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Az utolsó vacsora (ahogy a műalkotást is nevezik, Il Cenacolo, jóllehet ennek fordítása nem túl szerencsés) a keresztyén hit mondhatni legszentebb eseménye, csak vázlatát ismerjük ugyan, de a kapcsolatos mondatok, a rájuk épült tanítás, a levezetett gesztusok a keresztyénség legbensőségesebb és legerőteljesebb eseményévé teszik, felekezetenként változó mértékben, de javarészt a liturgikai és teológiai középpontba. Lényege kizárólag hit által ragadható meg, amiben felekezetek között teljes egyetértés van, mármint a hit általi interpretáció elsődlegességében. Il Cenacolo - fordítása a legtöbb nyelvben: Jézus utolsó vacsorája. Eredetileg azonban „ebédlő”, illetve átvitt értelemben „étkezésre egybegyűlt társaság” jelentése volt, a mai olasz pedig értelmiségi találkozókat illet ezzel az elnevezéssel. Először Domenico Cavalca domonkosrendi szerzetes (1270 - 1342) használta ezt a kifejezést az utolsó vacsora eseményére, bár még ugyanezzel az elnevezéssel illette a kolostor refektóriumát (étkezőjét) is. Akárcsak a számunkra ismertebb Giorgio Vasari. A „Cenacolo” kettős jelentéssel bírt a mű alkotásakor, de éppen az általa keltett érthető és indokolt hírverés vezetett el oda, hogy a „Cenacolo” egyre inkább az un. Utolsó vacsorára utaljon, és erre vonatkozóan vannak már korabeli példák is. Innen már csak egy lépés volt a határozott névelő kitétele, hiszen a megörökítő műalkotások sora nem zárt, de az esemény egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, tehát „Az” Utolsó vacsora, Il Cenacolo.
A Festmény Kompozíciója és Drámai Pillanata
Leonardo műve rendkívüli hatást gyakorolt a keresztyén hívők gondolkodására, hiszen eredeti felvétel híján, a legszélesebb körben elterjedt, legnagyobb tekintélyű műalkotás lesz az esemény vizuális reprezentációjának fő forrása, ami felviszi az eseményt a megnyitott vallási képzelet vásznára. A festmény azt a drámai jelenetet örökíti meg, amikor Jézus az utolsó vacsorán ezt mondja az apostoloknak: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közűletek elárul engem.” Mikor ezeket mondja vala Jézus, igen nyugtalankodék lelkében, és bizonyosságot tőn, és monda: Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közűletek elárul engem. A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól. Da Vinci festményén egyébként nem az utolsó vacsora, nem a páskabárány fogyasztása, nem az „én testem, én vérem” megrázó kijelentést követő megrendültség van megfestve, hanem egy káosz, ami Jézus egy másik kijelentését követi: „Egy közületek elárul engem.” Ez volt az egész este egyetlen zaklatott jelenete, a festő pedig úgy gondolta, hogy ezt merevíti ki, és helyezi ezzel művének középpontjába. A kép azt a jelenetet ábrázolja tehát, amikor Jézus szomorúan kijelenti, hogy „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem.” (Jn. 13: 21.). Úgy tűnik, hogy ez meglepi a tanítványokat, felkavarja őket, és igen vehemensen reagálnak. Az alkotás rendkívül forradalmi kompozíciót alkalmaz, eltérve a korabeli konvencióktól. A festmény nem követi a hagyományos, magasztos stílusú, statikus ábrázolásmódot, és nem látható glória sem az apostolok és Jézus feje fölött. Halandóként, emberként ábrázolja a bibliai szereplőket, ami az akkori glorifikált, plasztikus illusztrációknak merőben ellentartott.
Leonardo mesterien alkalmazza az iránypontos perspektívát, melynek köszönhetően Jézus a festmény középpontjában helyezkedik el. Az asztal és a terem vonalai, minden tekintet és dramatizációs feszültségfokozás az ő alakjában összpontosul. Jól látható, és vonalzóval is ellenőrizhető, hogy a kép minden perspektívavonala - a tartógerendák, díszítések stb. a terem felől - pontosan Jézus arcára vetülve - a kép geometriai középpontja felé tartanak. Jézus alakja mintha nem egészen tartozna már közéjük, egy távlatokra nyíló ajtókeret van a háttérben, ami alakját keretezi. Kész a nagy utazásra. Ő egy ajtó-/ablakkeretben ül, mögötte összeér az ég és a föld, a menny és a világ. Feje félig a végtelenből érkező fényben, az alsó fel körül a paradicsom zöld világa. A mennyei szentélybe csak rajta keresztül lehet belépni. Egy boltív alatt ül, amit két oszlop szegélyez. A boltív teljes körre kiegészítve, tökéletesen körülveszi a háromszöget. Leonardo, a művész a tanítványokat hármas csoportokba rendezte. Azonosításuk egy 19. században talált kézirat (Leonardo Da Vinci jegyzetfüzetei, 232.) alapján történt. A tanítványok igencsak egymásba vannak zsúfolva, de a kompozíciót Krisztus teste által alkotott egyenlő oldalú háromszög kiegyensúlyozza.
Nézzük meg az apostolok reakcióit balról jobbra haladva:
Az első hármas csoportot Bertalan, az ifjabb Jakab és András alkotja. Bertalan feláll, két kézzel az asztalra támaszkodik, felháborodást látunk a mozdulatában. Indulatosan felugrik, az asztalra támaszkodva előrehajlik, kissé fenyegetően, mintha azt mondaná: mondjad csak még egyszer! Bertalan (avagy Nátániel) és Jakab hitetlenkedő, megdöbbent ábrázatot vágnak, mintha próbálnák feldolgozni a történteket. Jakab jobb keze András jobb keze mögött, bal keze András vállán. András érzékletesen kinyújtja a kezeit, elutasítva Jézus vádjait. Van tanítvány, aki széttárja a karját.
A második hármas csoportot Júdás, Péter és János alkotja. Júdást a mai napig az árulás szimbólumaként emlegetjük. (Júdás, júdáscsók, júdáspénz). Karizmatikus egyéniség volt, erős befolyással bírt a tanítványokra, sokszor viszályt keltett köztük, emellett önelégült volt és nagyon szerette a pénzt. Jézus egy évvel az elárultatása előtt ezt mondta: "Nem én választottalak-é titeket, a tizenkettőt? és egy közűletek ördög " Jn 6,70. Leonardo hónapokig kereste a modellt a csavargók között, Júdás megformálásához. Egyedüli, akinek arca árnyékban van és a könyöke az asztalon. Jobb kezében pénzeszacskót szorongat: vagy az árulás szimbólumaként, vagy azért, mert ő volt az apostolok között a pénztáros. A tanítványok közül ő az, aki nem háborodik fel Jézus bejelentése után, nem fürkészi, nem találgatja ki ki az áruló, hiszen tudja a választ. Júdás elfordul, magához húzza az erszényét, ami árulására, bűntudatára utal. Péter dühös, védelmező és nyugtalan energiákat sugall. A hozzá hajoló alak jobb kezében kés van, a másik kezével a nyaktájékon mutat egy agresszív jelet. Ez a meglehetősen bizarr felfogás világszerte a keresztények megdöbbenését váltotta ki. Az előzmények ismeretében és a restaurálást követően azonban biztosan tudható, hogy az Péter apostol, és hogy a kés nem az ő, hanem valaki más kezében van. Az evangélium szerint János állt legközelebb Jézus szívéhez. Jézus "kebelén" volt az utolsó vacsorán. Jn.13,23. A festményen is Jézus jobbján foglal helyet, keze összekulcsolva. Jánost a Leonardo előtti képeken mindig hosszú hajjal ábrázolták. Odahajol Péterhez, aki azt mondja neki Jézus bejelentése után, hogy kérdezze meg "ki az akiről szól" Jn 13,24. Péter keze János vállán van, fejük összeér, egymás iránti bizalmat sugároz az ábrázolás. János merengő, bánatos.
A harmadik hármas csoportot Tamás, idősebb Jakab (János testvére) és Fülöp alkotja. Tamás felfelé mutató ujja felháborodást sejtet, Tamás reakciója csodálkozást, kételkedést sugároz. Idősebb Jakab arcán meglepettség, döbbenet tükröződik. Jakab mintha azt mondaná a mozdulatával: ki lenne képes ezt az embert elárulni? Van tanítvány, aki felfele mutat.
A negyedik hármas csoportot Máté, Tádé és Simon (Jézus unokatestvére) alkotják. Máté Jézus felé nyújtja mindkét kezét, tekintete Simonra irányul, mintha ő sem hinné, hogy Jézust képes lenne valaki elárulni. Van tanítvány, aki a szívére mutat. Tádé Simonnak mond valamit, jobb keze furcsa, nem megszokott tartásban van. Simon bal keze hüvelyk és kisujja érinti egymást, elemzők szerint a kezdet és a vég megjelenítése. Mindkét kezével Jézus felé mutat, tekintete is Jézus felé néz. Elég végignézni a társaságon, már amennyire kivehető bármilyen vonás is az eredeti festményen, bár meg lehet nézni a róla készült korabeli másolatokon, de semmiképpen sem kapunk kedvet arra, hogy közéjük keveredjünk, bár Jézus személyisége vonzó (vannak a festő fiatalkori képére hasonlító vonásai, Simon pedig a középkorú Leonardo vonásait viseli, aki ekkor 43 éves. Ugyanannyi mint Bethlen Gábor, amikor nősülése komolyan szóba került, és magát már úgy írta le, mint aggastyánt. Történelmileg ugyan más korban élt, mint da Vici, de annak is ugyanaz volt az egészégügyi kvalitása).
Jézus alakja a központban van, a végtelenre nyíló ajtó világos hátterében elhelyezve, végtelen nyugalmat tükrözve, miután kimondta súlyos szavakat. Ennek a nyugodtságnak ellentéte az apostolok nyugtalansága. Mégis először a nyugodtságra irányul minden figyelem a képen. Jézus jobb keze és Júdás bal keze a tányér közelében van. Ki az áruló? "Az, a kinek én a bemártott falatot adom."
Hangsúlyozzuk tehát, hogy ezek a jelenetek nem feltétlenül a bibliai leírás alapján készültek, hanem a művész szabad alkotói fantáziájának termékei. Lehet hogy sikerült eltalálnia egyiket-másikat, de ez akkor sem a Biblia, nem teológia, hanem ez da Vinci, aki ugyanúgy belevitte saját élettapasztalatát, sérelmeit, mint Michelangelo a Sixtusi kápolna híres/hírhedt jelenetébe. Mert a művészet védekezés is az élet sebei ellen. Azt a vágyunkat is jelképezi, hogy szabadon és őszintén éljünk a világban, nem korlátok között, klisékbe zárva. Egyszersmind tudatosítja, hogy a teológiailag adekvát válaszok nem mindig kimerítőek. Megállapítható, minden lelkiségi értékítélet nélkül, hogy a Santa Maria delle Grazie domonkosrendi kolostor étkezőjének (refektóriumának) északi falát borító, 450 × 870 centiméter méretű festmény a bibliai leírás (talán a János ev.) szabad értelmezése Leonardo da Vinci művészzseni által, semmiképpen sem annak hiteles reprezentációja, még kevésbé az eredeti esemény egyfajta foglalata, misztikus ráérzéssel, éppen ezért nem igényli, de nincs is arra szüksége, hogy a vallásos jelentésű szentségi jelzővel ruházzuk fel, mindamellett jó értelemben tiszteletet provokál, ami jár egy zseniális műalkotásnak, függetlenül attól, hogy mennyire nyerte el esztétikai vagy etikai szimpátiánkat. Emellett a teológiai értelmezés és a művészi megformálás között igenis van átfedés, de jellemzőbb a feszültség, az ellentmondás. Végezetül bátran kijelenthető, hogy az eredeti esemény igenis szent a hívők számára, szent, annak minden jelentésében, viszont a képzőművészeti alkotásnak egészen más a besorolása, tulajdonképpen semmi köze a szentséghez, egyedül a műelemzés asztalának élére állítható, éppen jellege okán, ahol számára adekvát kérdéseket lehet feltenni.
Leonardo Kísérleti Technikája és a Mű Küzdelmei az Idővel
Már ekkor Leonardo észrevett egy hajszálnyi repedést Jézus alakja mögött, és aggódni kezdett, meg bosszankodott, hogy talán más technológiát kellett volna válasszon, bár olyan sok nem állt rendelkezésére. Maga kísérletezik újabbakkal. Az utolsó vacsora megfestéséhez Leonardo nem a freskótechnikát alkalmazta, hanem temperával vitte fel elképzelését a gipszszel előkészített felületre. A freskók esetében lényeges, hogy a művész sebtében dolgozzon, és a friss, nedves vakolatra még azelőtt felvigye a festéket, hogy megszáradna, ezáltal kvázi „bezárva” a pigmenteket. A giornate, ahogy nevezik, az alapozófelület, amit egy munkamenet (beszáradásig) alatt be is festenek, a színeket a friss vakolatra felhordva. A művész el akarta kerülni a freskófestésnek azt a követelményét, hogy a felhordott kis felületen előkészített rétegre azonnal fel kellett vinni a festéket, még az alapozás megszáradása előtt. Miután együtt megszáradnak, a festék valósággal belekötött az alapozásba, és ez a kombináció igen tartósnak bizonyult. Tetszett neki nem szeretni a freskó-technikát, ugye! Azt természetesen nem is javasolnánk elmélyült alkotóknak. Az esetben ugyanis azonnal fel kell vinni a gondolatot. A száraztempera viszont lehetővé tette, hogy a festő nyugodtabban és pontosabban dolgozzon, illetve bármikor abbahagyja illetve újrakezdje a munkát. Sajnos ennek az innovatív, de kísérleti technikának súlyos következményei lettek a mű állapotára.
Az utolsó vacsora otthona, a milánói Santa Maria delle Grazie. A kísérleti technika okán csupán néhány év elteltével elkezdett lepattogzani a festék. A jelenségre ráerősített a kolostor konyhájából szálló gőz és füst, de még a gyertyák kormozása és a helyiség nedves páratartalma is. A sors különös fintora, hogy a refektórium ellenkező falán látható, Giovanni Donato Montorfano - Keresztre feszítés nevezetű freskója szintén a 15. századból, sokkal jobb állapotban maradt fenn, mivel az igazi freskótechnikával készült. A legsúlyosabb csapás viszont csak ezután érkezett: a II. világháború idején a szövetséges hatalmak egyik bombája eltalálta a refektóriumot, aminek a teteje és az egyik fala is összedőlt. Szó szerint nem festett jól a helyzet a II. világháborút követően. A már korábban is megrongálódott alkotás további károkat szenvedett. 1652-ben egy ajtót vágtak a falba (a fenti fotón látható is), ami megsemmisítette a Jézus alakja alatti területet, és tovább lazított a festéken. Később Napóleon megszálló csapatai istállónak használták a refektóriumot, ami tovább ronthatott a helyzeten. A 19. században pedig több restaurátor is megpróbálta „javítani” a képet, gyakran hozzáértés nélkül, ami további károkat okozott.
A Hosszadalmas Restaurációk Története és Vitái
A freskót hétszer restaurálták, négyszer átfestették. A 20. század végén extenzív, komplex és a művészetkedvelőket és szakértőket egyaránt megosztó restaurációs munkálatokon esett át. Közülük a legjelentősebb és leghosszabb ideig tartó 1978-tól 1999-ig tartott, dr. Pinin Brambilla kiváló restaurátor vezetésével visszaállították az eredeti képet, Leonardo keze munkáját. Ez a restaurálás 21 évig, majd később pontosítva 22 évig tartott. Nagyon vigyáznak rá. Amikor a szakemberek bejelentették, hogy elkészült, a világ meg szemrevételezhette a műalkotást, a lelkesedés és az öröm mellett volt egy hatalmas csalódás is. De tudomásul kell venni, hogy ez a legtöbb, ami a legnagyobb gondosággal, szakértelemmel és legmodernebb technológiával kihozható belőle, minden szempontot mérlegelve.
A projekt során jelentős mennyiségű koszt és lakkréteget távolítottak el, eközben bézs színű akvarellel pótolták azokat a részeket, amelyek helyreállítása lehetetlennek bizonyult. A művelet kritikusai szerint annyi festéket távolítottak el a renováció során, hogy Leonardo eredeti művének csupán töredéke maradt meg. Mások szerint a legutóbbi, közel húsz éven át tartó restaurálásnak köszönhetően váltak láthatóvá olyan részletek, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Elismerésben is részesült ugyanakkor a projekt, hiszen az apostolok arckifejezése, illetve az asztalon lévő ételek sokkal szebbé, jobban kivehetővé váltak. A mű, a mai állapotában, esztétikai élményt alig ad. Mégis érdemes megnézni, mert még így is életreszóló emlék.
A da Vinci-rejtély: Az Utolsó vacsora restaurálása - BBC News
Rejtett Üzenetek és Modern Interpretációk
A 2007-ben napvilágot látott elmélet szerint a freskó egy elrejtett zenei motívumot is tartalmaz. Giovanni Maria Pala olasz zeneszerző, már hosszú évek óta tanulmányozta Leonardo da Vinci munkáit, mígnem olyan felfedezést tett, ami lenyűgözte még a kutatókat is. Pala szakértő a La Musica Celata (Az elrejtett zene) című művében írja le, hogy egy viszonylag rövid himnusz, ami "fájdalmasan lassú", 40 másodpercig tart, 3/4 ütemű, a 15. századra jellemző zenemű bontakozik ki. Pala a festményre kottavonalakat vetített. Jézus és az apostolok kezei, valamint a kenyérdarabok elhelyezkedései, jobbról balra olvasva, hangjegyekké állnak össze. A Santa Maria delle Grazie kolostorban található freskó, Az utolsó vacsora, talán az egyik leghíresebb festménye a világhírű polihisztornak, amit már hosszú évszázadok óta óriási titok övez. A kép Jézus Krisztus keresztre feszítése előtti napon, tanítványaival töltött utolsó vacsoráját ábrázolja. Pala mindössze néhány vízszintes vonalat húzott a kép másolatára, majd néhány pontot helyezett el, amiből a puszta véletlennek köszönhetően óriási felfedezés született. Elképesztő állítás!
Leonardo briliáns életműve kapcsán újfent fellángolt az érdeklődés Dan Brown 2003-as, „A Da Vinci-kód” című könyve világméretű bestsellere nyomán. Három évvel később film is készült belőle, méghozzá Tom Hanks és Audrey Tautou főszereplésével, melynek köszönhetően újabb generációkat szippantott be a Leonardo-festményeket körülvevő misztérium. Igen sok nemtelen támadás érte Leonardót és a zseni által festett művet is. Két dologban nem hiszek: Leonardo homoszexualitásában és abban, hogy a festményen Mária Magdolna ül Jézus mellett. A Da Vinci kód fikciói mindenesetre ráirányították a figyelmet a festményre és Leonardóra. A szenzációéhes, tudatlan és hiszékeny embereket könnyű manipulálni, az e témában tájékozottakat azonban lehetetlen.
A fiktív történet szerint Leonardo is részese volt a több évezredes történelemmel rendelkező, titkos keresztény társaságnak, a Sion-rendnek, mely a Szent Grált és Jézus Krisztus titkait, vérvonalát őrzi. A cselekmény szerint ilyen például, hogy Jézus jobbján nem János, hanem Mária Magdolna, a próféta felesége látható, akivel a könyv története szerint közös gyermekük is született. Nincsenek alátámasztott bizonyítékok a teóriára, Leonardo a saját jegyzeteiben is Jánosként hivatkozott a kétségtelenül feminin vonásokkal bíró apostolra. Bár ez az elmélet is nélkülözi a tudományos megalapozottságot, a Grálnak valóban hűlt helye a festményen, a V-alak ténylegesen a harmóniát, szakrális rendet jelképezheti, illetve a spiritualitást a materializmus ellenében. Az olimpiai megnyitó vonatkozó jelenete is értelmetlen volt, nem lehet tapintatot fölfedezni mögötte, és értelmes célt sem, bár, mint az közismert, da Vincinek volt köze Franciaországhoz (Amboise, Clos Lucé kastély). Az volt a benyomás, hogy valaki tudta hol fáj egyeseknek, és oda nyúlt, de nem volt mélyütés, volt benne némi kreativitás is, ha olyan szemmel tudtuk nézni, és rövid is volt, mármint az egész programhoz viszonyítva. Erre a provokációra egyetlen egy egészséges válasza lehet a keresztyéneknek: még jobban magukhoz ölelni az eredetit, hogy segítsen túllátni a korlátainkon, és támogasson elhatározásunkban, hogy nem érezzük magunkat rosszul.
A Mestermű Öröksége és a Látogatói Élmény
A korabeli Utolsó vacsora-ábrázolásoktól merőben eltérő freskó óriási sikert aratott, Giorgio Vasari olasz építész, manierista festő és író egyenesen csodának nevezte. Az innovatív, semmihez sem fogható alkotás lenyűgözte az akkori művészeket. Sőt, létezik egy legenda, miszerint I. Ferenc francia király (1494-1547) akkora rajongója volt, hogy meg akarta kaparintani a művet, még úgy is, ha ez azt jelentette volna, hogy kiszedik a falából. Szerencsére ez nem történt meg. Életének utolsó három esztendejét Franciaországban töltötte, ahova I. Ferenc király és felesége hívására érkezett. Régóta kíséri és kísérti ez a művészi alkotás a keresztyénséget, egyfajta úrvacsorai/eucharisztikus modellt látott és láttatott benne, miszerint ez egy művészi megformálása annak, ami valójában történt. A festmény azonban nem erre vállalkozott, merthogy nem is ez a feladata. Az utolsó vacsora üzenete más módon és máshová kell eljusson, amiben lehet szerepe a látásnak is, de a Szentlélek más csatornát is használhat. Ez esetben vitatkozó férfiakat látunk, minden áhítat hiányzik a légkörből, hely, ahová a szeretetlenség vágyik. Jézus alakja kivétel, de, mint említettük, vele kapcsolatban a művész saját belső vonásaira is gyanakszunk.
Felmerülhet a kérdés, hogy a ma emberének mit jelenthet Az utolsó vacsora. Da Vinci műve túlmutat önmagán, nem csupán a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatásáról tesz tanúbizonyságot, de kulturális, művészeti ikonként és történelmi látleletként is funkcionál. Az emberiség spirituális és művészeti öröksége; bemutatja az elképesztő alkotói erőnket, de gyarlóságunkat is. Kultúrtörténeti jelentőségű emlékmű, akár a Colosseumhoz vagy a gízai nagy piramishoz is hasonlítható.
1999-ben, az ünnepélyes megnyitót követően újból teljeskörűen látogatható, egyszerre maximum 25 fős csoportokban, 15 perces turnusokban. A pontos időpontra szóló jegyek három hónapra előre vásárolhatóak meg, érdemes szemfülesnek lenni, mert néhány nap alatt elfogynak. A következő, augusztus, szeptember és október hónapokat felölelő időszakra vonatkozó jegyárusítás feltehetően június közepén veszi kezdetét. Ahogy 2009 augusztus 15-én is Milánóban, a Santa Maria delle Grazie templom melletti Refektóriumban megcsodálhattam Leonardo: Utolsó vacsora c. freskóját. A látogatás hangulata, a környezet mégiscsak némi többlettel jár a fotel-műelemzéshez képest. Ezt a többletet talán a hozott áldozat, a kép és a látogatók kezelése, illetve a helyszín illatok együttesében lehet összefoglalni.
A Santa Maria delle Grazie temlomot és domonkosrendi kolostort 1466-ban kezdte el építtetni Milánó hercege, Francesco Sforza, aki családi temetkezési helynek szánta. A terveket Guiniforte Solari és Donato Bramante álmodta meg és megvalósításukat felügyelte. A templom helyén egy kápolna állt, amelyben egy csodatévő Mária kép volt. Innen származik a neve: Madonna delle Grazie. A márvány baldachinkapu két oszlopon áll. Bramante munkája. A refektóriumba két üvegzsilip kamrán keresztül közelítettük meg. Áhitattal léptünk be a terembe, ahol mindössze 15 percet tartózkodhattunk. Mögöttem lévő teremben van az Utolsó vacsora c. Bergano, Homonnai kastély, Sixtus-kápolna - ezek mind olyan helyek, ahol hasonló témájú alkotások találhatók.
Amúgy hónapokkal előtte kell jegyet venni, a szervezés olyan olaszos (bocsánat!), karámoztatás, zsilipelés, de alapos átfigyelésére nincs idő. Engedelemmel, de az az érzése az embernek, mintha azzal győzködnék: nincs itt semmi látnivaló, tessék haladni! Majd megnézitek otthon a neten! - Ki tudja, lehet hogy igazuk van. Ugyanis HAL9000 nevű informatikai vállalat (gondolom az Ürodisszeia nyomán, Arthur C. Clarke) elkészítette és neten elérhetővé tette a mű nagyfelbontású képét. Olyan részletes, amilyent kézi kameráinkkal nem tudunk készíteni. Ez a digitális hozzáférés kiegészíti a fizikai látogatás élményét, lehetővé téve a részletek alapos tanulmányozását azok számára, akiknek nincs lehetőségük Milánóba utazni, vagy szeretnék elmélyíteni a helyszínen szerzett benyomásaikat.
A Tongerlói Másolat és Leonardo Lehetséges Közreműködése
A 15. század utolsó éveiben több másolat is készült a műről, a Tongerlóban lévő verzió a kicsiny, évente mindössze 2000 látogatót vonzó apátsági múzeum ékessége. Valószínűleg maga Leonardo da Vinci festette Az utolsó vacsora című festményének Belgiumban, a tongerlói apátságban lévő másolatának egy részét. Kris De Brabander, a Belgiumban lévő tongerlói apátság perjele jelentette be, hogy Az utolsó vacsora náluk lévő vásznas másolatán valószínűleg maga Leonardo is dolgozott. Korábban úgy gondolták, hogy kizárólag Leonardo tanítványai, leginkább a milánói Andrea Solari és Giampietrino munkája az eredeti freskó vászonra készült másolata. Leonardo Az utolsó vacsorájának vászonra készült másolata Tongerlóban Forrás: Wkipedia. A legújabb kutatások részeredményei alapján viszont joggal sejthetik, hogy a mester is besegített a reprodukcióba. A szakértők arra alapozzák véleményüket, hogy nincsenek skiccek a festménynek azon a részén, ahol Krisztus és János apostol látható. Ebből következtettek arra, hogy Leonardo maga készítette azokat a részeket. A perjel egyébként azt mondta, hogy egyelőre nincs cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy Az utolsó vacsora tongerlói másolata részben Leonardo saját munkája, ehhez még a festmény műszeres, főleg infravörös vizsgálata szükséges. A további, tudományos vizsgálatokhoz valószínűleg adománygyűjtésre lesz szükség, és ki kell kérni a brüsszeli Királyi Művészettörténeti Intézet engedélyét is. Azt is elárulta, hogy a felfedezés egy holland egyetemi oktató, az Egyesült Államokban művészettörténetet tanító Jean-Pierre Isbouts kutatómunkájának gyümölcse. Az 1494 és 1498 között keletkezett mű falra festett eredetije a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumát díszíti. A másolatot 1545-ben vásárolhatta egy tongerlói apát Normandiában, ahol korábban Georges d'Amboise bíboros, XII. Lajos francia király főminisztere tulajdonában volt. Ez a másolat, ha bebizonyosodik, hogy Leonardo keze munkáját is hordozza, felbecsülhetetlen értékkel bírna, és új perspektívát nyitna a mester késői alkotói folyamatának megértéséhez.
