A pisztráng, mint étel, kiválóan illeszkedik a családi asztalhoz, hiszen gyorsan elkészül, gyerekbarát, és nem igényel nagy szakértelmet ahhoz, hogy ízletes legyen. A filmek világában azonban a pisztráng ritkábban kerül a középpontba, de ha mégis, akkor általában az otthon, a hagyományok és a közösség szimbólumaként jelenik meg. Ebben a cikkben körbejárjuk, hogyan fonódik össze a pisztráng gasztronómiai értéke a családi élet, a kultúra és az irodalom világával, különös tekintettel azokra az alkotásokra és gondolatokra, amelyek a közösség, a hagyományőrzés és az anyanyelv fontosságát hangsúlyozzák.
A Pisztráng, Mint Családi Étek: Egyszerűség és Egészség
A pisztráng népszerűsége a családok körében nem véletlen. Egyik legnagyobb előnye, hogy nincsen benne „Y” szálka, ami miatt a gyerekek is örömmel fogyasztják, anélkül, hogy aggódni kellene a csontok miatt. Emellett nem fedezhető fel benne a sokakat zavaró iszapos íz, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy szélesebb körben kedvelt halétel legyen.
A pisztráng rendkívül gazdag tápanyagokban. Fehérjében, esszenciális zsírsavakban, A-vitaminban, B12-vitaminban és D-vitaminban is bővelkedik, így hozzájárul az egészséges táplálkozáshoz. Babiczky-Pfliegel Dóra, az „Ép testben 2 lélek” című életmód-receptes könyv és a boldogrepa.blog szerzője, a tudatos táplálkozás híve, és saját tapasztalatai alapján népszerűsíti az egészséges étkezést. Számára a pisztráng is a gyorsan és egyszerűen elkészíthető, gyerekbarát ételek közé tartozik, amelyek elkészítésénél „liberális” megközelítést alkalmaz, azaz keleti és mediterrán ízeket is bátran ötvöz a magyaros konyhával.
A pisztráng beszerzése is élmény lehet, különösen, ha családi kirándulásokhoz kapcsolódik. A tapolcai pisztrángos bácsi vagy a Dunakanyarban, Visegrádon található helyek autentikus élményt nyújtanak, ahol a legszebb egyedeket választhatjuk ki. Ugyanakkor a modern fogyasztói szokásokhoz igazodva, akár egy hipermarketben is könnyedén beszerezhető, például a Lidl-ben, ahol általában két, összesen fél kilogrammos példányt vásárolhatunk. Fontos a minőségi hal kiválasztása, hiszen ez a záloga az ízletes ételnek. Az „Almás vöröslencsével töltött pestós pisztráng” receptje is mutatja, hogy milyen sokoldalúan felhasználható ez a fehér húsú szépség, a „kultúrák találkozásának újító és szépítő erejét” kihasználva az ételkészítésben is.
A Mesélő Családok és a Történetek Ereje
A gasztronómiai élvezeteken túl a pisztráng a családi filmekben a mélyebb értékekre is utalhat, különösen azokra, amelyek a történetmesélés, a hagyományok és az anyanyelv fontosságát emelik ki. Ahogy az a Sütő és a Székely család példájából is kiderül Pusztakamaráson, a mesélő férfiak és asszonyok generációkon át örökítették át a folklórt, a félig a saját, félig a mesevilágból vett történeteket, amelyek „már nem látnak-hallanak, el is tűntek velük”. Ezek a történetek tartották össze a közösséget, formálták az egyén jellemét és adtak mintát az élethez.
A könyvek és az írott betű iránti kedv kialakulásában is kulcsszerepet játszottak az otthoni példák. Az apai nagyapa meséi, az apám által a papi lakból hazahordott könyvek, vagy Kemény báróné (nem bárónő, mert csak a férje után lett az) olvasás iránti kedvét adó tevékenysége, aki összegyűjtötte a kicsi szórvány magyar iskolát, és felolvasott Benedek Elek meséiből, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az írott szó természetes társ legyen. A Budapestre, majd 1920 után Bukarestbe kirajzott rokonság, a „sok jövő-menő cselédember” is hozta a könyveket és a „leesett állú” történeteket, amelyek „valahogy kialakultak: ezeket meg kellene írnia valakinek”. Ezek a történetek nem csupán szórakoztattak, hanem a közösség identitását is erősítették, és egyfajta morális iránytűt adtak az élethez.
Az Irodalom, Mint Közösségi Felelősségvállalás és Nyelvőrzés
Az írás mint „nem férfias munka” - szemben a kapálással és kaszálással - kezdeti bizonytalanságát a szülők Jókai és Mikszáth iránti olvasási kedve oszlatta el. Az irodalmi pályára való rálépést támogatta Jenei Sándor tiszteletes is, aki elintézte a Bethlen Kollégiumba való felvételt és a segélyt, „mert bíztak benne, hogy az egyház kebelében maradunk”. Azonban Kolozsváron, a református kollégiumban már „a közlés nagy örömeit, kísértéseit is átélhettem” Vita Zsigmond művelődéstörténész és Balázs János irodalomtanár révén, akik Adyra is rányitották a szemet, és segítettek az íráshajlam kiélésében.
Az irodalmat nem tekintették öncélúnak az olyan „generálisok” sem, mint Asztalos István, Balogh Edgár, Gaál Gábor és Horváth István. Számukra az irodalmi ambíció és a népélet, a nemzetiségi szervezkedés, a novella és a népi kollégium, a vers és a falujárás, a tanulmány és a földosztás, a publicisztika és az új középiskola „egy tőről fakadt”. Az írói tevékenység szorosan összefonódott a közügyekkel, a lét „igazi helyzeteivel”, a szülőhaza, Székelyföld „ügyes-bajos dolgaival”. Ezért „hirtelenében át kellett karolni az egész világot, amelyben az ember tevékenykedett”, és „úgyszólván minden íráshoz végigküzdöttem valamit”. A puszta „elmélkedés” távol állt, és mindmáig távol áll az alkotótól. Ez magyarázza azt is, hogy nem „ontotta a könyveket”, hiszen „ahány regényem, novellám, drámám: valamiképpen mind elvégzett dolgok kicsapódása volt”. Például az apámmal történt igazságtalanság, hogy „szegényember létére kuláklistára vették”, inspirálta az egyik legvitatottabb írását. A „Falvak Népe” című lap főszerkesztőjeként „az egész paraszti világot közelről, a magam bőrén érzékelhettem”, és a „bukdácsoló kisember mindennapjait velük együtt megéltem”.
Illyés Gyula szavai, miszerint: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!”, az alkotó esetében megfordult. Fontosabb volt, hogy „honnan jövök”. A család „morális súlya meghatározta - s gondolom, mindvégig így lesz ez már -, hogy mit írjak”. Az, hogy „az ember hazamegy és tíz-húsz falubeli felrikkant: Ezt mondd el, öcsém!”, „elég széles medret kínál arra, hogy egy ilyen kicsi világról olyasmit szóljak, ami másokat is érdekelhet”. Így lehet és kell „egyetemes tanulságok felé jutni”, Németh László emlegette „belső Nap” irányába.
A Nyelv Mesterei és az Anyanyelv Fontossága
Az alkotó munkásságának értékelői „nyelvi szépségről, gazdagságról” is szólnak, és „nem emlegeti senki ajkbiggyesztve a szokásos „de”-bekezdésben fenntartásait”. Az „otthon, az anyanyelv ismerete és birtoklása elegendő volt ahhoz, hogy távoli s nem paraszti körben olyan mondanivalót sugalljon, mely azért egy család, egy nemzetiség számára is mond valamit”. Ennek példája a „Perzsák” című úti tűnődés, amelynek témája „ennek a kis közösségnek a létéből került elő”, és „csak összegezni kellett egy folyamatot, egy vándorgondolat haladását a történelemben: anyanyelvünk kérdéseit”.
Hogyan fejlődnek a nyelvek - Alex Gendler
Az anyanyelv őrzése „nem valamilyen öncélú, fölösleges ragaszkodás valamihez, hanem talán a legfontosabb ismérve nemzetnek, nemzetiségnek”. Ezért javasolta Tamási Áronra emlékezvén a farkaslakiaknak: „Hogy szolgál a kedves egészsége” helyett „Hogy szolgál a kedves anyanyelve” kérdéssel-köszönéssel tiszteljék meg ezután egymást. Nem csupán „a romlás miatt, mert védeni kell a tisztaságát”, hanem „egyszerűen, mivel másként nem képviselheti az ember a nemzetiségi kultúrát”. A dolgok természetéből adódik, hogy a nyelvvédelemnek az irodalom a legfőbb lehetősége, ami magyarázza a „tárgykörbe tartozó munkák” iránti rendkívüli érdeklődést, mint például az „Olcsó Könyvtár-sorozat” kötetei, vagy a nyelvészeti dolgozatok, amelyek „két-három nap alatt elfogynak”. Ez a „sajátos jelenség” azt mutatja, hogy „az emberek újra átélik az anyanyelvvel való találkozás örömét”.
A „hagyományőrzés, értékmentés - mindig is dolga volt a nyelvnek”. Sokan tévednek, akik azt mondják: „ami nyelvileg gazdag, az vagy stílus-romantika, vagy népieskedés”, vagy akik „az árnyaltságot, a nyelv eredeti, még el nem koptatott színeit is hajlamosak ennek minősíteni - mivelhogy ők ezeket nem ismerik”. Véleményük „a tehetség fogyatékosságait is elárulja”. Az írói képesség felmérésében „a nyelvet figyelmen kívül” hagyni nem lehet, „mert maga a nyelv termi, teremti a gondolatot is”. Ahol „sorvad, a gondolat is elfogy”. Az a tapasztalat, hogy „ha valaki úgy akar újat mondani, hogy tárgyias konyhanyelven próbál töredezett hangulati elemeket valamelyes „modern” elgondolás jegyében közölni, kiderül: ez csak a gondolati és nyelvi tehetetlenség megnyilvánulása”. A Tamási, sőt Mikes Kelemen „lebecsülése” is csak azoktól ered, „akik nem jutottak el ahhoz az élményhez, amely teremtő örömet hozhat ebben a munkában”. Az ilyen „újítók” „nem befelé, hanem ki akarnak törni, holott minden kitörési szándék csak teljes kudarcba fúlhat, ha nem tudunk a közösségbe bejutni”.
Hagyomány és Megújulás: A Dráma Mint Új Műfaj
A „megőrzés és szakítás egysége” mint konfliktus sokszor felmerült az irodalomban, de „a vitára rendszerint a művek tettek pontot”. Ady és a XVI. századi nyelv, Tamási és Mikes Kelemen, Kós Károly és az erdélyi krónikaírók példája is ezt igazolja. Még a legmodernebb fiatal alkotók között is akad, „aki úgy korszerű, hogy az erdélyi magyarság legősibb ízeit lopja verseibe”. Felvetődik a kérdés: „nem vetünk-e éppen így korlátokat irodalmunk külhoni érvényesülése elé?” Tamásit nehéz románra lefordítani, ahogy Tolsztojt is, „mert eredetiben természetesen sokkal gazdagabb”. Azonban „a nyelvi gazdagság - ismétlem - gondolati gazdagság”, tehát „a tolmácsolásnak nem a nyelv az akadálya”.
Az alkotó a regény és esszé mellett nemrégiben a drámát fedezte fel mint igazi műfaját. Nem tekinti magát „hivatásos drámaírónak”, hiszen „ha az volnék, több drámát írnék”. A „kényszer” vitte rá, hogy műfajt változtasson. Sem az „Egy lócsiszár virágvasárnapja”, sem a „Kálvin-Szervét-dráma” nem úgy került elébe, hogy regényt vagy esszét írhatott volna belőlük. Mindkettő „annyira tisztán drámai formát követelt, hogy csak ebben a formában fejezhettem ki mindazt, ami évtizedek alatt felgyülemlett bennem”. A „Csillag a máglyán” drámai magja - „két embernek a küzdelme” - „majdnem gyermekkorom óta foglalkoztatott”. Arról akart szólni, hogy „az ember a hatalom karjában, s a hatalom az ember kezében”. A történelem megidézése azért történt, mert „a történelem számomra nem valamiféle lezárt szakasza életünknek, hanem állandóan jelen levő feszítőerő”. Emellett „bizonyos távlat kell egy-egy drámai hős méreteinek kialakításához”, amit „az idő megtett Kálvin, Szervét vagy Kolhaas Mihály esetében”. Ráadásul „sokkal nehezebben tudná ezt a mondandót az ember a jelenből kiemelt hősökkel közölni”, mivel „bizonyos cselekvésbeli végletek kikristályosodott formában jelentkeznek a történelemben”. A jelen „töredékeiben, elszórt részleteiben” mutatja ezt. A „nyelvi megfontolás is arra késztetett, hogy gondolataimat históriai keretben mondjam el”. Egy „bizonyos drámai nyelvezet történelmi alak szájából elfogadható, de nem fogadható el mondjuk egy járási bíróéból”. Emellett „lírai hajlamaim is közrejátszottak abban, hogy ezt a formát válasszam”. Ezért marad „drámaíróként egyelőre ilyen történelmi távlatban”. A két darab folytatásaként, „ugyanabban a gondolati körben maradva akarom megírni a Káin és Ábel című drámát”, „szembesítve az egyént egy mitológiai hatalommal, mely miatt az első gyilkosság megesett”.
A Nyelv Születése és a Közösségi Felelősség
Az „Engedjétek hozzám jönni a szavakat” című készülő írásában az alkotó „a nyelv születésének nyomába próbál szegődni - unokám vezetésével”. A gyermek „életének első két esztendejét velünk, nagyszüleivel töltötte”, és „a nyelv, a fogalmak, a szavak születése ragadott el”. A „szinte pazarló gondoskodás: hogy egy fenyő megfoganjon, talán millió mag is kell, s egy család megszámlálhatatlan próbálkozása, heroikus bábáskodása ahhoz, hogy egyetlen szó megszülessék”. Beszélünk egy nyelvet, és „nem is sejtjük, hogy ez milyen fáradságos közösségi munka eredménye”. Ha tudnánk, „bizonyára jobban meggondolnánk, hogyan sáfárkodjunk vele”.
Készül egy másik munkája is: egy regény, „Harang a szélben” címmel. Ez „mezőségi történet ugyanannak a „törzsnek” a bolyongásáról, amelyet az Anyám-ban megírtam”. Az alkotók egymás műveinek olvasása - különösen a fiataloké - fontos, hiszen „talán mert oly sokan vannak”. Az alkotó polcain Kemény Zsigmond könyvtárából származó kötetek, háború utáni szerzemények és a Kriterion kiadványai gyűlnek. „Csak azt próbálom itt összegyűjteni, ami majdnem kézikönyvszámba megy”, leginkább „a tanulmány meg a vers”. Kortársait „hivatalból” is számon tartja „az Írószövetség alelnökeként”, és „amennyire lehet, mindegyiküket olvasom”. De van „elmaradása”, és „röstelli”, és „megint Gaál Gábor jut eszembe”. Gaál Gábor, ha könyvet kapott, „másnap már közölte: „Kérném, elolvastam a dolgozatát.”” Valahogy így kellene „a fiatalokra figyelnünk”, és „legalább annyit tenni értük, mint miértünk tettek az öregek”. Veres Péter például „úgyszólván minden írásomra kicsi, zöld levelezőlapot küldött, sőt: hosszas levelekben is kifejtette a véleményét”, „figyelmeztetve, hogy ez anekdotikus, az nem tárgyszerűen pontos”. Nemcsak az a fontos, „hogy anyagilag, munkalehetőségekben ki, mit kap”, hanem az is, hogy „törődünk-e eleget azzal, hogy a fiatalok miképpen igazodnak el a szakma s a világ dolgaiban?”
A „középnemzedék (gúnyolódó kedvűek szerint: a középkoriak)” annak idején „valóban a világot akarta megváltani”. Aztán kiderült, hogy „szép számmal akadt, aki csak az önmegváltásra gondolt”. Erről mondta egyik jegyzetében: „Ejtőernyős csapatként szálltak le, de egyesek, fegyvereiket elhajítván, elmentek lepkét fogni.” Pedig „írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni”. Ennek „valamilyen jelét is kell adni!” Ellentmond ennek a „nihilista nemzetiségi magatartás”. De a „kozmopolitizmusnak az a sajátos válfaja is”, mely azt vallja: „a világ egyetlen nagy város, és mindegy, hogy annak melyik utcájában lakunk”. Ha ez „magánügy - eb, aki bánja”. De ha „kisugárzik egy közösség magatartására: óhatatlanul is kárt okozhat”. „Önnön ügyétől idegeníti el az embert”. Mintha valaki azt mondaná: „nemcsak a más, hanem a saját dolgába sem avatkozik bele”. Ez a felfogás - akár tudja az illető, akár nem: „viaszarcú lényeket termel, élettelen közösséget, amelynek nincs semmilyen sajátossága. Utcát utca mellé, amelyben valóban mindegy, hogy melyik viaszház viaszlakója vagyok. Nem érdemes hát azon töprengeni.”
A pisztráng, mint egyszerű, de tápláló étel, és a családi filmek, mint a közösségi értékek hordozói, együttesen hívják fel a figyelmet a hagyományok, az anyanyelv és az emberi kapcsolatok megőrzésének fontosságára. Mindkettő az élet gazdagságát és az emberi létezés mélységét ünnepli, emlékeztetve bennünket arra, hogy honnan jövünk, és hova tartunk.