Mindig inspiráló látni, hogy a városok nem csupán a legforgalmasabb, turistáktól nyüzsgő részein törekednek az újításra és a minőségre. A gasztronómia világa folyton fejlődik, és egyre több étterem igyekszik egyedi élményt nyújtani a vendégeknek, legyen szó különleges alapanyagokról, hagyományos ételek modern csavarjairól, vagy éppen a helyi kultúra bemutatásáról.
Egyedi kulináris kínálat: Csiga Café és a zalai éttermek
A Csiga Café egy modern, a környezetéhez képest mindenképpen annak tűnő hely, amely a Rákóczi téren eléggé kilóg az összképből. Itt már a reggelik is érdekesebbek a szokásos melegszendvics-rántotta vonalnál. Kínálnak például bivalymozzarellás, érlelt sonkás omlettet és kelbimbós kenyérragut is, melyek 11:45-ig kaphatók. Az ebéd és vacsora kínálat sem unalmasabb: levesek, kétféle tapas tál, hamburgerek és változatos főételek várják az éhes vendégeket. Az egyik népszerű fogás a sáfrányos libaleves maceszgombóccal (1290 Ft). A marokkói fűszeres csirke tajine mentás kuszkusszal (2990 Ft) igazi telitalálat, puha, nem zsíros hús enyhén ropogósra sült bőrrel, határozott, mégsem eltúlzott fűszerezésű paradicsomos szósszal, pont jó állagúra főtt csicseriborsóval és kuszkusszal. A mennyiségre sincs ok panaszkodni, az adagok bőségesek.
A Dunántúlon is találunk különleges gasztronómiai kincseket. A Zala-völgyi éttermek összeállítása is ezt bizonyítja:
- Zalaszentgróti Fiáker Vendéglő: Egyike azon kevés hazai éttermeknek, ahol a Burgundiai Csigát megkóstolhatjuk. Érdekesség, hogy a Dunántúlon gyűjtött éticsigák zöme a zalaszentgróti feldolgozóüzemben végzi, ahol párolják, fűszerezik, és visszatöltik megtisztított házukba. Az itt készült termékek közel 100%-a ezután Franciaországba kerül, ahol a csiga fontos része a gasztronómiának.
- Kehidai Kúria: Deák Ferenc, a "haza bölcse" 46 éven keresztül, 1808-tól 1854-ig tekintette otthonának. Ezekben az években a reformkori Magyarország szinte valamennyi kiemelkedő személyisége járt Kehidán, mely a kulináris élvezetek mellett történelmi jelentőséggel is bír.
- Zalaszentgróti Csicseri Csárda: Kínálatában szereplő étele (sertéskaraj, szalonna, gomba, hagyma, tökmagos tócsnival) az épület "betyár-múltjának" állít emléket. Az 1870-es években a hírhedt Savanyó Jóska is sokszor megfordult a már akkor is csárdaként funkcionáló helyen. "Egy lelkes helyi kutató szerint Savanyó húgát egy kelédi juhász vette feleségül, akinek az aranyodi hegyen volt szőlője. Itt látogatta meg lánytestvérét a bakonyi betyár. Ételt gyakran a csárdából hoztak neki, vagy épp ott rejtőzött üldözői elől. Hitelesnek tekinthető arcképét, bűnlajstromát, valamint cinkostársainak felsorolását a vendéglő falán tekinthetjük meg." (forrás: Szentgrót és Vidéke, 2011).
- Szentmihálypusztai Lovastanya Zalaszentlászlón: Egy igazi több lábon álló gazdaság: a régió legnagyobb (5 patkós) lovardája, panzió, étterem, kistermelői húsfeldolgozó műhely, szarvasmarhák, mangalicák egy helyen. "Specialitásaink közé tartoznak mangalica és marha ételeink, melyek kivétel nélkül saját extenzív körülmények között nevelkedett állatállományunkból kerülnek ki, akiket vendégeink látogatásuk során megtekinthetnek."
- Zalacsányi Farm Inn Fogadó: Kilóg a térségi éttermek sorából azzal, hogy nem rendelkezik állandó étlappal: "ÉTLAP…. ami nálunk NINCS, avagy a szezon írja naponta, aszerint ami éppen VAN! A főzés nálunk sétával kezdődik a kertünkben, gazdánál, vagy piacon tett látogatással, mivel előnyben részesítjük frissen szedett zöldséget, gyümölcsöt, helyi termékeket és a friss húst." A szokatlan koncepció sikert arat, amit az is bizonyít, hogy a Gault&Millau étteremkalauz kiemelkedő értékelést (11) adott a Fogadónak. Érdemes egy kitérőt tenni Zalacsány-Örvényeshegyre, ám előtte célszerű asztalt is foglalni, hogy biztosan legyen helyünk.
Mandalay: Érintetlen szépség és kulturális sokszínűség
A Csiga Café modern gasztronómiai élménye mellett érdemes a világ más tájaira is kitekinteni, ahol a helyi éttermek és a mindennapi élet sajátos ritmusa egyedi perspektívát kínál. Burmában, azon belül is Mandalayban, a kontrasztok és a kulturális gazdagság lenyűgöző. Itt nappal harminc fok felett van, este pedig 24, ami ég és föld a megszokott klímához képest.
A város felfedezése egy pici repülőtéren kezdődik, ahol a mi gépünkön kívül csak egy propelleres áll a betonon. A kiszállástól a taxiba ülésig tíz perc telik el. A szoknyás (longyi) sofőr a 40 km-es, autópályadíjas utat 10 dollárért teljesíti, egy Toyota Camrival, ami gyakori látvány errefelé. Nincsenek nagy motorok, csak ütött-kopott robogók, és itt is bukó nélkül vezetnek. Az utak rosszak, a járdák még rosszabbak, és tele vannak járművel. Nincs akkora szemét, szmog pedig szinte semmi. Itt is nehéz a gyalogosok sorsa. A szállodák utcájában a szélső sávot korszerűsítik, a kis bazalt köveket nők terítik kosárból. A férfiak egy része földig érő szoknyában van, az emberek nagy részének sárgára van festve az arca.
A királyi palota kerítése mellett első osztályú játszótereket láthatunk, ahol zenére csoportban (vagy akár egyedül) gimnasztikáznak az emberek. Hatkor már korom sötét van. Egy kisebb szupermarketben leesik az ember álla az áraktól. Egy 3.5 deci viszki és 7 deci barna rum mindössze 3300 kyatért kapható, ami átszámolva körülbelül 2,1 dollár literenként. Előtte még be lehet ülni egy helyre csapolt sört inni. Magyar szemmel nézve osztályon aluli helyen csapolnak jó hideg, és finom világosat, és feketét. 4 deci világos 850 (ennyi a benzin is), fekete 1200 kyat. Öt korsónként egy ingyen, ha kaját is rendelsz, akkor meg kettő. A szálloda étterme a famunkákkal jóval nagyobb szint, mint a tényleges besorolása. Egy körülbelül 8 méter hosszú márvány alkalmatosságon sorakoznak reggelinél a többnyire meleg ételek, köztük csípős sertésperkelt is.
Mandalay környékének felfedezése: Mingun, Sagaing, Inwa, Amarapura
A Mandalay környéki kirándulások alkalmával érdemes felkeresni Mingunt, Sagaingot, Inwát és Amarapurát. Egy 7 órás, 80 km-es körutazás taxival körülbelül 45 dollár értékű helyi pénzbe kerül. A város határában az országút két oldalán dinnyehegyek és szánalmas nádkunyhók sorakoznak. A dinnyét főleg Kínába viszik, de a szigorú ellenőrzések miatt sok marad itthon. Amikor a város határába érünk, egy sorompóhoz érünk, ahol kamaszfiúk pénzt szednek. Itt azért kell fizetni, hogy behajthass a városba, a robogósoknak viszont nem kell fizetniük. Aztán jön egy 2009-ben épült híd, ahol szintén fizetni kell.
Mianmar Temple
Mingun nem volt nagy szám, vonzereje, hogy ide hajóval is el lehet jutni a nagyvárosból az Irrawaddy folyón. Mingun felé enyhe a forgalom, a kanyargós út szélén épp a reggeli piac zajlik a kipufogóktól egy méterre. Itt csak pár helyen állunk meg: Mya Thein Than Pagoda, Mingun Harang, Pahto Dow Gyi Pagoda, mely egy hegyből kifaragott sziklakocka oldalában került kialakításra. Sagaingban egy hegytetőn lévő templomot, az Umin Thonze Pagodát nézzük meg. A 30 fokos melegben nehezíti a dolgunkat, hogy minden templomnál le kell venni cipőt, zoknit. A sofőr induláskor ad egy palack vizet, és minden templomnál egy higiéniás kendőt lábtörléshez. A több száz éves templomok padozata nem kerámia, nem úgy, mint a csupán 200 éveseké.
Mianmarban nincs semmi látnivaló - ezt egy blogban olvashatjuk, de ez korántsem igaz. Itt hideg szezon van, a helybéliek melegen öltöznek. Áprilisban már 40 fok van, és itt is a június, és július az esős évszak. Az utakon vezetői magatartásilag elég nagy liberalizmus van. Ebben az állítólagos diktatúrában rendőrt nem láttunk, katonát is csak egy helyen. A nagy kereszteződésekben lámpa irányít, sokuk időkijelzős. A városi utakat meglehetősen gyökér minőségű boltok, műhelyek, éttermek veszik körbe. Nincs akkora kosz, mint a környező országokban, de azért van. Nem látni azt az elborzasztó légkábelrengeteget. Szinte mindenki fülig vigyorog, ha ránézel. Mosolygósak, barátságosak, csak nem beszélnek angolul! Az is igaz, hogy sok a nagyon szegény kéregető. Sagaing felé haladva néhány helyen olyan míves koracél kerítéseket látni, hogy szem kiugrik, azonban érdekes módon a mögöttük lévő ház a várt palota helyett egy kopott semmi.
Inwa tulajdonképpen egy sziget a folyón, mezőgazdasági terület, néhány régebbi templommal tarkítva. Motoros csónakkal (1500 kyat) lehet átjutni. Ez egy rambós alkalmatosság, egy ki tudja hány hengeres, nagyon lassan pöfögő motorral. A víz színe szebb, mint a Dunáé. A túloldalon elindulunk templom nézőbe, de az első után (Me Nu Brick Monastery) visszafordulunk lovas kocsiért, mert nagyok a távolságok. A kocsi fakerekén tömör gumi volt, többször majd kiesünk, úgy ráz a kátyús földúton. Földrengés itt is volt, egy 250 éves piramisszerű templomon hatalmas repedéseket látunk. Itt már vannak földmunkagépek, emelőkosaras autóról faágakat fűrészelnek. Sok a thai rendszerű platós pick-up busz, de lepusztultak. Tele van a város fülkés robogó taxival. Menet közben tematikus útvonalakat érintünk Amarapurában, először a kőszobor faragókét, majd az autó gumisokét. Megnézzük a halálra magasztalt, tényleg hosszú teakfa hidat. Bazi nagy csalódás, tökre úgy néz ki, mint egy balatoni horgász stég, csak hosszabb egy kilométerrel. Nincsenek felkészülve a turizmusra. Még a fiatalok között is csak nagyon kevés tud angolul, nehéz kommunikálni.
Helyi ízek és kalandok Mandalayban és Baganban
A szállásra érve megkereshetjük a tegnapi sörözőt. Itt bántóan nem tudnak angolul. Kérhetünk egy fekete sört, de lehet, hogy üveg Myanmar sört hoznak. A papírtörlő dobozában wc papír van, elkezdik törölni az asztalt, aztán hirtelen ott hagynak. Nem baj, majd törlünk mi. Hozzák a fekete sört jeges korsóban, ráteszik a nedves wc papírra, az rögtön odafagy a pohár aljára. Nagy meleg van, és étlen, szomjan vagyunk. Ahol ma Mandalay-ban megfordultunk, sehol nem lehetett leülni egy italra.
Egy fülkés robogóval el lehet menni a Mandalay Hill aljáig (7 km, 520 Ft fuvardíjjal). Onnan egy platós pickup visz fel a csúcson lévő pagodákig (Sa Taung Pyae Pagoda, Dhwe Kyin Monastery) keskeny, hajtűkanyaros meredek, ezzel szemben gerinctörő minőségű úton (1800 Ft). Innen lejöhetünk, és megnézhetjük a közelben lévő négy másik pagodát. Majd jó három km-es sétával eljuthatunk a 3,5x3,5 km-es kerítéssel körbevett királyi, más néven Golden palotához. Az alapterülethez képest kicsi (egyébként meg jó nagy) rendszer minden épülete fából van. Kicsit kopottas, pedig nagyon szép lehetne. Az angolok, és japánok tettek róla, hogy ez ne legyen így, a II. világháború alatt sokat pusztítottak. Jövet találunk egy európai szintű plázát, ide csak bemegyünk, mert majd eltikkadunk. Az áruházba bejutni csak fémdetektoros letapizás után lehet. Nagyon szép sörválaszték van. Azért a szállásra menet találunk csapoltat is, ott elücsöröghetünk három adag mellett. A szuper boltban ugyanolyan olcsó a tömény, mint a kicsiben. Itt van vagy 25 fajta alma, darabra mérik 2-300 forintért. Másfél kiló banánt vehetünk 170-ért. A bankkártya használatnak itt nincs extra költsége, Nepálban +4%. A szálláson vacsorázhatunk, egy 2+1 fogásos, marhahúst tartalmazó étek 8500 kyat, azaz 1500 Ft. A környéken csupa ütött, kopott kóceráj van, ahol nem ennénk. Miközben a város mutat olyan jellegzetességet, mely nem ázsiai mivoltra utal. Egész tiszták az utcák, takarítják őket, persze nem mindenhol. Jártunk olyan útvonalon, ahol nem láttunk eldobott csikket. A nagy számban létező járdák viszont rendkívül rosszak, életveszély rajtuk járni. Láttunk először rendőrt, macskákat annál többet. Ennyi cumizó kiskutyát egész életünkben nem láttunk. Megérkezve a szállásra, a bellboy gyerek kiváló egyenruhában, strandpapucsban hozza a narancslét.
Utazás Baganba és a templomok titkai
Az indulás Baganba taxival történik egy földes, zúzalékköves, vityillós, két focistadion méretű buszpályaudvarra, ahol vagy ötven busz készülődik, kukacszerű feliratokkal a karosszérián. A taxisofőrnek telefonon kell felhívnia a foglaláson szereplő számon a busztársaságot, hogy ebben a rendezetlen kuplerájban hol vannak. Egy redvás kis kunyhóhoz kerülünk, itt várjuk meg a buszt. Meglátva, előjön a kambodzsai rémálom. Egy rövidke, kopott, rozsdás kínai csoda, kétféle, csontra lekopott gumival. Időben indulunk, biztató 43 km-es tempót tartva. Aztán jönnek sorban mindenféle apró útmelléki boltok, ahol vagy utas, vagy csomag kerül a buszra. Ezeket a címzetteknél leadják, gyakran csak egy elhagyatott placcon. Az ülések tiszták, a lábtér nagy, a kormány kivételesen bal oldalon. A busz rugózása jó, lehet jegyzetelni. A kivezető út sokáig 2x2 sávos, viszonylag jó felülettel, egy ideig. Az útszéleken nyomorult csőszkunyhószerűségekben árukereskedelmi tevékenység zajlik. Ötven kilométerenként fizetős kapu akkor is, ha az út tankcsapda. Máshol is, itt is a nagyobb kunyhó együtteseknél szép lányok ezüst bilifélékben csörgetnek valamit. Fémpénz lenne? Olyan itt nincs, legalábbis nem láttunk. Akkor fémhulladékot gyűjtenek? Elmegyünk nagyobb parkszerűségek mellett, kőkerítés veszi körül ezeket. Belül a fák között nagy a szemét. Érdekes, pirkadatkor nem világítják ki a járműveket. Az út mellett folyamatosan szeméthalmok, egy helyen égetik azokat. A busz ajtaja nyitva, dől be a bűz. Végre becsukják. Távolodva a nagyvárostól, egyre inkább válik a környezet Kambodzsához hasonlóvá. Az utasok kapnak vizet. Elől van egy TV, ezen egy halálosan bárgyú, gyerekes keveréke megy a sztendápos dumának és esztrád zenének. Öt bugyuta fickó beszél, időnként énekel. Hozzájuk képest az Irigy Hónaljmirigy egy grammy díjas műremek. Jön egy jó kiállású nő, ő meg valami ostobán megkoreografált gésa táncot lejt, s tetézi mindezt énekléssel. A fiatalokból álló közönség élvezi.
Nem említettük, hogy itt a templomok általában szép csempével fedett placc közepén vannak, és már erre a térre is csak mezítláb lehet rálépni. Több száz métert sétálhatunk, aztán zokni, cipő fel, hogy 3-500 méter múlva ezt újra eljátszhassuk. És akkor jönnek az önkéntes cipőre vigyázók, kézműves termék árusok. A térképen van egy szép, hosszú egyenes országút Bagan felé, de mi egy sompolygóson ereszkedünk délnek. Jó pont a buszos társaságnak, hogy biztosít egy naplemente hajózást. Mivel velük megyünk Yangonba is, kétszer „dőzsölhetünk”. Megállunk 25 percre étkezési céllal, de itt sem ennénk. Iszunk egy üveges sört. Befut két Ford Tranzit méretű kisbusz, csupa fehér utassal. A mi buszunkon csak mi vagyunk ketten idegenek.
Baganban vagyunk egy lassú buszozás után. A 190 km-es 6 órásra megadott utat sikerült 7 óra alatt teljesíteni. A lakosok számát 50000 és 200000 közöttire becsülik. A város a 9. századtól 400 évig a Pagan királyság fővárosa volt. A hotel szoba kicsit kisebb, de tiszta, légkondis, van reggeli. A legközelebbi pagoda talán a legszebb is, ez a Swezigon. Az árkádos, fedett folyosó, ami bevezet a sztupáig, az 460 m hosszú. A lemenő félben lévő nap vakítóan világítja meg az aranyfényű oroszlánokat, és a hatalmas sztupát. Mellette több kicsi, sokszáz éves templomszerűség.
Árak, minőség és életérzés Ázsiában
Mielőtt elfelejtenénk: árak, minőség, élhetőség tekintetében az eddigi ázsiai helyszínek egyik legjobbika. Este üdítő 19-20 fok lehet. Van itt egy utca, ami csupa sör. Tudni kell persze, hogy itt olyan, mint söröző nincs. Van étterem, ahol ihatsz akár sört is. Itt, Baganban szinte mindenütt. Ebben az éttermes utcában jobbról, balról sorakoznak a kézműves portékákat áruló kereskedők is. Rögtön az elsőnél képeslapok, és bélyegek is vannak, ilyet Mandalayban marhára nem találsz könnyen. Továbbhaladva jobb oldalon megjelennek a sörcsapok. Van itt egy hely, ahol négy fajta is van. Tele van fehér emberekkel. Részben rossz jel, az ilyen helyről sejthető, hogy drága. Délután a szállóval szemben lévő étteremben egy kiadós kétfogásos étel 4500 kyat. Betérhetünk egy kevésbé látogatott vendéglátóipari egységbe, ahol nem volt senki. A hagyományos myanmari, és nagyon jó sörmárka van képviselve, világos, és fekete, hűtött korsóban. Aztán még emellett van egy kicsit gyengébben kinéző hely, csak helyi lakosokkal. Na, ilyen helyre kell menni. Az ár egyezik a mandalayival. Sehol egy poháralátét, amit be lehetne zsebelni. De, mindenhol hoznak egy kis rágcsát. Nézzük már ezt a nyilvántartást, falapba vert szegekre tűzik a blokkokat! Az egyik kiscsaj észreveszi, mond(hat)ja a másiknak, te, figyelnek. Ő felnéz, ki?
Még naplemente előtt megbeszélhetünk egy bőregér taxissal, hogy másnap kivisz Old Baganba, ahol igen sok látnivaló akad. Onnan majd visszacaplatunk (8 km, vagy több). Amikor jöttünk vissza a Swezigon pagodától az árusok bódésorán, egy fa alá ez volt kitéve: bérelhető hely. 2x1 méter. Reggelinél megint előjön a nyelvtudás hiánya. Kérhetünk teát tej nélkül, tükörtojást rizzsel, és narancslét. Lehet, hogy nem ezt hozzák ki, a tea tejes lesz, és rizs sehol. Kérhetünk tósztot, az meg édes. Ehhez járna vaj és lekvár. Lehet, hogy nem hoznak. Teljesen össze vannak zavarodva a logisztikai feladványtól. A szállónak nincs későbbi étkeztetése, az üvegablakra mégis ki van írva, hogy restaurant. Ez a terület négyszer nagyobb, mint Angkor Wat és Thom együtt, a beépített anyag tekintetében meg százszor. Ehhez képest Angkort kétmillióan, Bagant csupán 300 ezren látogatják évente. A két hely szolgáltatási színvonala ég és föld. Fogalmunk sincs, hogyan tudták ezt a burmaiak ősei 900 évvel ezelőtt megcsinálni (emlékezzünk csak, hol tartott akkor a szittya magyar). Nos, ennek és annak, hogy ez a terület évszázadokig kihalt volt, talán van köze egymáshoz. Nyilvánvalóan éhen haltak. Láttuk azt a téglát, amit az utolsó, haldokló mester épített be.
Mianmar Temple
A taxis meg is jelenik. A mianmari embereknek borzalmasak a fogai. Félig lekopva, barna, fekete, rossz rájuk nézni. Elvitetjük magunkat egy távoli templomig (5000 kyat), itt kezdjük a kört, melyről a végén kiderül, hogy tényleg az. Reggel a hőmérséklet leesik egy kiváló 13-15 fok körülire. Szanaszét templomok, stupák. Mára „csak” 2200 maradt, tízezer környékén volt. A google mapról kinézhetünk úgy 40 nagyobbacskát megtekintésre. Ezek a 8-10 emeletes behemótok 300-500 méterre vannak egymástól. Köztük 50-100 méter távolságra sorakoznak az 1-4 emelet magasak megszámlálhatatlanul. Az első épülettől egy elképesztően szegény raffiaszerű anyaggal fedett nádkunyhó soron megyünk át. Ha nem látjuk, nem hisszük el, hogyan élnek emberek tömegével. Nem kell aggódni amiatt, hogy valakinek az udvarán vagyunk, ez nem igaz. Az egyik templomnál lovas szekereken érkezett japán, vagy kínai csoport fotózgat. Egy idős pasi állítgatja a nejét, addig-addig, míg az hangosan eldurrantja magát. A hírekkel ellentétben itt a templomokra nem lehet felmászni, mint évekkel ezelőtt. Őrzik azokat rendesen. Egy egy emelet magas romon látunk egy fickót, egy kis lyukon lép ki onnan.
A kenyér minőségének változása és a gasztronómiai kihívások
A kenyér iránti elvárásaink valamikor akkortájt kezdődtek, amikor bevezették a szabad szombatot. Addig el lehetett lenni a kenyérgyári kenyérrel, amelyet megvett az ember szombat délután, de két napot már nem bírt ki a legendás 3.60-as. Átszoktunk hát a maszekhoz. Igaz, hogy nála öt forint volt kilója, de a hétfő reggeli tízórait simán elő lehetett állítani belőle. Egy aprócska probléma adódott: szombat reggel százméteres sor állt a pékség előtt. A sorok fogyása kiszámíthatatlan rendszerben működött. Egy konstans elem viszont megbízhatóan adta magát: előttünk fogyott el a kenyér. A kiszámíthatóság mégsem jelentett szigorú egyhangúságot, mert előfordult, hogy kettővel előttünk adták ki az utolsót, máskor eggyel, és az igazi bingó találat az volt, midőn két kilót kellett vinnünk és az egyik kilóst még odaadták, de a másik csak a következő sütésből jött, amely alig vala másfél óra. Ilyenkor megcsodáltuk a pékek munkáját, a frissen sült kenyér illatát, a pékség hangulatát. A már meglévő kenyér egysége ebben a közegben viszonylag hamar bomlott meg, először a sercli tűnt el apránként, aztán - ahogy cseperedtünk - a fél kenyér is.
A rendszerváltásos gengszterváltás során aztán eltűntek a kenyérgyárak, maszek világ lett a pékek világa is. Egy valami viszont maradt. Az az illúzió, hogy van ugye a kenyérgyári kenyér meg van a maszek. Rég nincs ilyen felosztás a valóságban, de érzetre mélyen velünk van a Kádár-korszak hagyatékaként. Kicsit modernizálódott, csiszolódott ez az érzet a 2000-es évek elején, mert valaki észrevette, hogy okosabban kell hazudni a népeknek. Ekkor jött az adalékos kenyér és a kézműves kenyér megkülönböztetése. Természetesen, akinek számított saját és gyermekei egészsége az kézműves kenyérrel tömte meg gyomrát. A járvány aztán jól betett a kenyérhelyzetnek. Az otthonukban unatkozó emberek elkezdtek kenyeret sütni, tele lett a net a posztolt kenyércsodákkal. Nem is számított, aki nem pakolt ki "de csodás kenyeret sütöttem"-posztot. Az egész ország egy pékség lett. A járvány bezártsága elmúlt, a helyi érdekű pékek korszaka is leáldozott. Visszatértünk a régi kerékvágásba. Azaz nem, a kenyerek minősége sokat romlott. Talán egy helyen nem. Ahol korábban is ócska volt, ott azért sikerült megőrizni a színvonalat. Másoknál viszont látványos a visszaesés. Az Auchan pékárui jelentik azt a kategóriát, amely nem tudott romlani. Az áruház kenyerei talán a sütést követő tíz percig fogyaszthatók, onnantól aztán megfordul az intelem: "Ha megdobnak Auchan kenyérrel, te dobd vissza kővel!" A környékbeli CBA-kban drasztikus a visszaesés, korábban érdemes volt betérni hozzájuk kifejezetten a pékárukért, ma, csak ha nagyon muszáj. Széteső vacak kenyerek, zsemlék, kiflik. Igaz párszáz méteres körzetben indult néhány építkezés, a melósoknak biztos megfelel. A törzsvásárlók meg elszoknak. Régi megfigyelés: a jó kenyér bevonzza a vevőt, aki vesz ott mást is, a rossz kenyér pedig taszítja.
Az adalékos kenyér-kézműves kenyér felosztás metszéspontjában megjelentek a kézműves kenyérnek álcázott mirelit, helyben sütött kenyerek. Vannak ilyenek a Tescoban, Aldiban, Lidlben, egyes Prímákban. Nos, a Tesco kenyerei sem világverők, ám az íróval készítettek kifejezetten jók voltak, miként a kézművesnek álcázottak is. Újabban meg nem jók. (A péksütik, korábban sem voltak nagy számok.) Az Aldi bagett a kedvenceim közé tartozik, egyéb pékáruk tűrhető kategória. A Lidl kovászos kenyerét szeretem, az már mondjuk vicces volt, amikor a 299 forintos félkilós kenyér hirtelen felindulásból 349 forint lett (itt majdnem felszisszentem az örök klasszikust idézve: a pék rakja tele!). Hiába, a KSH meg a 8%-os infláció. A Bécsi úti Príma kézművesnek látszó mirelit kenyerével is ki voltam békülve, kifejezetten jó volt. Sőt, midőn észrevetettem, hogy ott sütik, a járvány alatt lebótoltam az ottani pékség kisfőnökével, és fagyasztottan vettem meg kettőt, hármat. Amelyet otthon sima sütőben, légkeverésen frissen el lehetett készíteni. Aztán a kisfőnök elment, az utód meg már nem volt ennyire innovatív, pedig neki aztán elvileg ganz egál, milyen formában adja el. Ezek a kenyerek ma is jók. A valódi kézműves kenyerek kissé eklektikusak. A Lipóti pékség indulásakor jól lovagolta meg az "adalékos kenyér rossz, de mi igazi kenyeret sütünk" életérzést. Aztán belehullottak a "közepes minőség drágán" hétköznapiságába. Szintén agyonhájpolták pár éve Marci pék termékeit: "A kakaós csiga az valami fantasztikus, olvad a kakaó, friss, ropogós a tészta". Biztos én mentem rossz időpontban, mert Auchan nívós száraz vacakot vehettem volna, ha a fűrészporszerű valami nem esik szét már a polcon. A Vadkovászos pékség termékeit szeretem, tízméteres sorok állnak a kisbolt előtt, messzeringó gyerekkorom világa. Ám az ötven forintos zsemle immáron hetvenkedve adja magát. A különböző piacok kézműves pékárui általában jók, érdekes ízvilággal, (hagymás, krumplis, egyebek) frissek. Ezeken tényleg látszik a kézművesség. Viszont drágák. Mivel azonban alkalmi bevásárlások, érdemes megadni érte a kért árat. A járvány visszaszorulása után a kenyerek és a pékáruk minősége jelentősen visszaesett, az árak ennek ellenére szépen nőttek. A háború és az egyéb gabonaellátási problémák miatt nem lehet javulásra számítani, sőt azt hiszem egyre drágábban fogunk egyre rosszabb minőségű kenyeret venni. (Majd eszünk kalácsot.) A járvány alatt unalomból való otthoni kenyér sütögetés hobbijából könnyen lehet kényszer, ha jó kenyeret akarunk enni.