Ferenc József, az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság uralkodója, 1830. augusztus 18-án született Habsburg Ferenc Károly herceg és a bajor Wittelsbach-házból származó Zsófia hercegnő elsőszülött fiaként. Születésétől fogva meg volt határozva trónörökösi szerepe, ami rendkívüli figyelmet fordított neveltetésére. Az anyai szereteten és gondoskodáson túlmenően a császári, illetve nagyapai elvek is meghatározták oktatását. A kor és a dinasztikus hagyományoknak megfelelően már hat éves korától módszeresen készítették fel a jövendő uralkodói feladatokra. Az alapvető ismeretek elsajátítása mellett az államművészetet is tanulta, és igyekezett elsajátítani a birodalom népeinek nyelveit. Már gyermekkorában megmutatkozott nála az egyszerűségre, természetességre való hajlam és szorgalom. Nevelői azonban észlelték, hogy az összefüggéseket nem érti, és a részletek nem érdekelték. Ugyanígy despota jelleme is korán kibontakozott. A sok tanulás és a szigorú napirend miatt nem volt alkalma emberi kapcsolatokat kialakítani, így fásulttá és magányossá vált. Csak a katonaság és a katonáskodás érdekelte, már gyerekkorában is lelkesedett a katonai játékokért.
A trónra lépés és a forradalom árnyékában
Még javában tartott a fiatal herceg neveltetése, amikor váratlanul a Monarchia élére kellett állnia uralkodóként. Az 1848-as „népek tavasza” alapjaiban forgatta fel Európa és a Habsburg-birodalom rendjét. A császári kormányzat trónváltással kívánta elkerülni a teljes összeomlást, és azt, hogy Ferdinánd császár tovább engedjen a liberális, alkotmányos és nemzeti követeléseknek. 1848. december 2-án került sor Olmützben a nagykorúvá vált Ferenc József megkoronázására. Ez lehetővé tette, hogy a Habsburg-vezetés tiszta lappal lépjen fel a forradalmi megmozdulások ellen. Hamarosan helyreállították a Monarchia nyugati felében a rendet, majd 1849 márciusában kibocsátották az Olmützi alkotmányt. A császári pátenssel adott alaptörvény, noha biztosította az alapvető egyéni szabadságjogokat, valamint a birodalmi gyűlés és a tartományi gyűlések működését, elsődlegesen a centralista, abszolutista államot kívánta kiépíteni. A nemzeti mozgalmak ellen egységesítette az államot, felszámolta Magyarország különállását, és semmibe vette történelmi alkotmányát. Ezt az egységesítésre való törekvést II. József szelleméhez hasonlították. A Debreceni Országgyűlés, amely nem ismerte el királyának a fiatal uralkodót, válaszul kimondta „a hitszegő Habsburg-Lotharingiai ház Isten és világ előtti trónvesztését” és a magyar állam függetlenségét, továbbá tovább harcolt a császári csapatok ellen.
18 évesen, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc alatt vette át nagybátyjától a trónt. Uralmának konszolidálásához az orosz cár segítségét kellett igénybe vennie. A szabadságharcosokkal szembeni kíméletlenségét a magyarok a mai napig nem bocsátották meg neki. Ferenc József szerint a rebellis magyarok kikiáltották a köztársaságot, ezért könnyebben szánta rá magát az oroszoktól való segítségkérésre, amelyre hadseregének sorozatos vereségei miatt szükség is volt, illetve a szabadságharc leverését követő véres megtorlások engedélyezésére. Az ifjú császár felelőssége a terrorért a történetírás egyik vitatott kérdésévé vált; voltak, akik felmentették, és teljes mértékben környezetére hárították azt. A Habsburg-uralkodónak azonban erkölcsi felelőssége volt az események alakulásában, hiszen felfogása szerint az uralkodói tekintélyt nem tisztelőket, az állam nyugalmát megzavarókat büntette meg Isten által reá ruházott hatalmából fogva. Gyerekkora óta azt hallotta otthon Zsófiától, azt tanulta nevelőitől, hogy a nacionalizmus, a forradalom a dinasztia és az állam ellenségei, megállításukban csak a kivégzések segíthetnek. Így neveltetése, tapasztalatai, valamint autokrata alkata egyaránt szerepet játszottak a tanácsadók mellett a kegyetlen eljárásban.
Uralkodásának első évtizedét a centralista és abszolutista állam kiépítésére való törekvés jellemezte, mindvégig hangsúlyozva egyeduralkodói szerepkörét. Az Olmützi alkotmányt eleve nem szánták hosszú életűnek, 1851 decemberi felfüggesztéséig fokozatosan veszített érvényéből. A birodalmi parlamentet (Reichstag) már korábban birodalmi tanáccsá (Reichsrat) alakították át, ami egyet jelentett a miniszteri felelősség felfüggesztésével. A hatályon kívül helyezéssel pedig végképp a császár kezében összpontosult a három hatalmi ág; a katonák neki - mint legfőbb hadúrnak - tettek esküt. Ez számára különösen fontos volt, hiszen a neveltetése és a forradalom eseményei nyomán uralkodásának, tekintélyének, és egyúttal birodalmának támaszát látta a hadseregben. Az 1850-es évek Monarchiáját a katonai és polgári közigazgatás, a Bach-rendszer, a rendőrállam kiépítése határozta meg. Megszüntették a politikai hatalomgyakorlás és a politikai véleménynyilvánítás minden formáját. Magyarországot kerületekre osztották, amelyek központjai egyformán „fővárosnak” számítottak élükön főispánnal, majd helytartó elnökkel. Külön vették Horvátországot, Erdélyt és a szerb területeket, amelyek Bécs fennhatósága alá kerültek. Ugyanakkor bizonyos gesztusintézkedések is történtek, például az ország élére a kontinuitást és konszolidációt jelképezve Albrecht főherceget nevezték ki katonai és polgári kormányzónak. Nem maradt ki a reformfolyamatokból sem. Az ősiség eltörlése, a polgári törvénykönyv és a telekkönyvi rendszer bevezetése ugyanúgy érintette a magyar területeket, mint a Lajtántúlt. Szintén a közeledést jelezte Ferenc József 1852-es magyar körútja, amelyet gondosan előkészítettek, hiszen ezzel kívánták jelezni ország-világ előtt a magyar nemzet megbékítésének szándékát. Az ifjú császár utazása során igyekezett mindent megnézni, a feljegyzések szerint felszabadultan tette. Ezzel és az amnesztia kihirdetésével valamelyest jó benyomást tett a magyar nemzetre.
A kiegyezés és a dualista állam létrejötte
Miközben odahaza próbálta helyreállítani és megerősíteni tekintélyét, két esemény is megrendítette a Habsburg-birodalom nagyhatalmi státuszát. A krími háború és az 1859-es szárd-francia-osztrák harcok alakulásában ugyancsak kimutatható Ferenc József szerepe. Az előbbi esetben azért, mert egyszerre ragaszkodott német és itáliai pozíciójához, viszont igényt tartott balkáni területekre is. Nem ismerte fel, hogy ez túl nagy falat birodalma számára, nem érzékelte azt, hogy a forradalom előtti helyzet már nem áll fenn. Ausztria egyre kevésbé játszott vezető szerepet a Bundnál, az itáliai területek pedig saját nemzeti egységük után áhítoztak. A Habsburg-állam krími háború utáni nemzetközi helyzete nem volt kedvező, az ingadozó magatartás és az, hogy nem viszonozta Oroszország 1849-es segítségét, elszigeteltté tették. Tulajdonképpen ez, valamint a tények figyelmen kívül hagyása, illetve a hadseregbe vetett buzgó hit vezettek az 1859-es vereséghez. Noha a hadvezetéshez nem értett, nem folytatott ebbéli komolyabb tanulmányokat, a katonai döntésekbe beleszólt, nem hallgatott a figyelmeztető, óvó szavakra; sőt az első vesztes csata után a parancsnokságot is átvette. Azonban nem sok ideje volt viselni tisztét, a solferinói vereség után III. Napoleon győzelmet aratott.
Bár a békefeltételek nem voltak megalázóak, a vereség mégis érzékenyen érintette a császárt és birodalmát. Megmutatkoztak a Habsburg-állam belső gyengeségei, pénzügyi és katonai problémái, elvesztette hitelét a nemzetközi és a pénzügyi világ előtt. Ezeket mindenképp orvosolni kellett, így a figyelem ismét a belpolitika felé fordult; megkezdődött az abszolutista rendszer lebontása a gyűlölt vezetők elbocsátásával. Viszont Ferenc József továbbra is ellenezte az alkotmányosságot, az efelé vezető reformok csak látszatengedmények voltak, a parlamenti felelősséget, az uralkodói uralom korlátozását, a hatalmi ágak szétválasztását sem az 1860. évi októberi diploma, sem az 1861-es februári pátens nem mondta ki. Ennek ellenére lázasan készültek az 1861-es magyar országgyűlésre, amelynek fő témája az uralkodóhoz intézendő követelés tartalma és formája volt. Hosszas vita után végül a Deák-párti javaslat alapján feliratot küldtek Ferenc Józsefhez, amely az egyezkedést segíthette volna elő; mégis a számukra új uralkodó elfogadását kívánságaik teljesítéséhez kötötték. Ezzel megszakadt a párbeszéd a két fél között, hiszen a császár ismételten méltóságának, uralkodói tekintélyének sérelmét látta ebben.
A kiegyezéshez vezető út nem volt zökkenőmentes. A magyarok 1848-as jogfolytonossághoz ragaszkodó álláspontja, és az osztrák centralizációs törekvések hosszú ideig lehetetlenné tették a megegyezést. Az 1859-es itáliai vereség után a Habsburg-monarchia rendszere válságba került. Ferenc József, bár érezte az új idők fuvallatát, nem engedett könnyen. Az 1859-es vereség után Bécsben olyan erős rendszer- és dinasztiaellenes hangulat uralkodott, hogy menesztenie kellett a közvélemény szemében leginkább gyűlölt Alexander Bach belügy- és Johann Kempen rendőrminisztert. 1860 őszén az Októberi diplomával megtette az első lépést az alkotmányosság felé - igaz, ezt ő egyben az utolsó lépésnek is gondolta. Édesanyjának, Zsófiának azt írta, hogy „valami parlamentáris életet fogunk kapni, de a hatalom az én kezemben marad”. A széles körű, kitartó ellenállás hatására Ferenc József csavart egyet az Októberi diplomán, és - az államminiszterré kinevezett Anton Schmerling tanácsára - 1861 februárjában kibocsátotta a Februári pátenst, amely elsősorban az osztrák-német polgárság igényeinek felelt meg, erős centralizáció érvényesült benne, félliberális alkotmányossággal. A még 1860-ban összehívott magyar országgyűlésen egyetértés látszott abban, hogy a Februári pátenst el kell utasítani, vita csak az elutasítás formáját illetően - határozat vagy felirat? - volt. A magyarok mellett a horvátok sem delegáltak tagokat a Birodalmi Tanácsba, a birodalom többi tartománya azonban igen, így az megkezdte munkáját. A birodalmi centralizációt továbbra is elutasító, az 1848-as jogfolytonossághoz ragaszkodó Magyarországon viszont visszatértek az 1850-es évek kormányzati módszerei, igaz, „csak” ideiglenes (provizórikus) jelleggel, amíg - Schmerling szavaival élve - a magyarok meg nem puhulnak.
A következő néhány évben a magyar politikai elitben egyre erősebb lett a kompromisszumra való hajlandóság. Az első komoly lépést azonban Ferenc József tette meg, aki 1864 karácsonyán titokban Deák Ferenchez küldte puhatolózni bizalmasát, Augusz Antal bárót. A magyar országgyűlés 1867 tavaszán megalkotta és elfogadta a kiegyezési törvényt, majd Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták, aki szentesítette azt. Ezután 1867 decemberében az ausztriai törvényhozás, a Reichsrat is elfogadta a maga kiegyezési törvényét - ott delegációs törvénynek (Delegationsgesetz) nevezték. Az újjászervezett államalakulatot Ferenc József rendelkezése nyomán 1868-tól Osztrák-Magyar Monarchiának nevezték. Két főváros, két törvényhozás és két kormány, amelyek a közös ügyeket leszámítva minden más tekintetben egymástól függetlenül működtek. A két államot a közös kül- és hadügyi politika, illetve az ezekhez szükséges pénzügyek kapcsolták össze. Ezeket közös miniszterek, illetve a két törvényhozás által kiküldött 60-60 tagú delegációk útján intézték. Magyarország a közös ügyekhez szükséges összegeknek a korszakban kb. 30%-át viselte. Ausztria és Magyarország vám- és kereskedelmi szövetséget is kötött, vámuniót alkotott, egyetlen jegybank működött, közös volt a pénz- és mértékrendszer, szabadon mozgott a tőke és a munkaerő.
Két főváros, két törvényhozás, két (ha a közös minisztereket kollektíven is számba vesszük, akkor három) kormány - de csak egy uralkodó. Ferenc Józsefet ugyanis nem lehetett a kvóta arányában felosztani, egy személyben volt osztrák császár és magyar király. Ez pedig a közös ügyeknél és a gazdasági közösségnél is erősebb kapcsot jelentett Ausztria és Magyarország között. Az általánosan elfogadott vélekedés szerint Ferenc József - többek között - azért is egyezett bele a dualizmus adott formájába, mert kiterjedt felségjogainak köszönhetően a közös ügyekben megőrizhette abszolútnak tekinthető hatalmát. A közös miniszterek kinevezésének és felmentésének kérdésében szabadon dönthetett. Bár a közös miniszterek elméletileg felelősek voltak a delegációknak, a gyakorlatban ez nem igazán valósult meg. A külpolitikát lényegében az uralkodó irányította, ő döntött háború és béke kérdésében. A kiegyezés után is fennmaradtak az uralkodó legfőbb hadúri jogai a közös hadsereg, a magyar honvédség és osztrák megfelelője, a Landwehr, tehát a teljes haderő fölött. Az ő joga volt intézkedni mindenben, ami a haderő vezérletére, vezényletére és szervezetére vonatkozott. De ebben a kérdésben azért már komplikáltabb volt a helyzet, mint a külpolitikában, mert a haderőhöz szükséges pénzt és újoncokat mindkét törvényhozásnak is meg kellett szavaznia, ez pedig különösen a századfordulótól nem ment könnyen. Ferenc Józsefnek a közös ügyeken túlmenően is nagyon erős hatalmi jogosítványai voltak, sőt Ausztriát az új, 1867. decemberi alkotmány 14. §-a alapján akár rendeleti úton is kormányozhatta.
A dualista állam hivatalos megnevezése 1868-tól kezdve Osztrák-Magyar Monarchia volt. Bár Ferenc József hivatalosan is Ausztria császára (Kaiser von Österreich) volt, és magyar dokumentumokban is olvasható például az „osztrák kormány” kifejezés, az Osztrák-Magyar Monarchia „osztrák felét” a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országoknak hívták, Magyarország megnevezéseként pedig a törvényekben a Magyar Szent Korona országai szerepelt. A Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országokra a korszakban elterjedt (hivatalos iratokban is olvasható) a Ciszlajtánia megnevezés, de Magyarországon a közbeszédben egyszerűen csak Ausztriának hívták. A közös uralkodót Ausztriában császárnak (Kaiser), Magyarországon királynak (König) nevezték. Ennek megfelelően a közös intézmények császáriak és királyiak (német rövidítéssel k.u.k.) voltak. A Monarchia ciszlajtán felében a k.k. rövidítés dívott (kaiserlich-königlich, azaz császári-királyi, melyben a királyi jelző a cseh királyi címre vonatkozott). A magyar királyi (königlich-ungarisch) hivatalokat k.ung.-ként rövidítették. Ha a három pénzügyminisztert vesszük példaként, akkor tehát a Monarchiában egyidejűleg létezett egy osztrák (k.k.), egy magyar (k.ung.) és egy közös (k.u.k.) Finanzminister, akik adott esetben - mondjuk közös minisztertanácsok alkalmával - mindhárman részt vettek ugyanazon a megbeszélésen.
A dualizmus kora és az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte
Uralkodói felségjogait Ferenc József a Kabinetirodán (Kabinettskanzlei) keresztül gyakorolta - kivéve a legfőbb hadúri jogaiból eredő feladatokat, mert azok intézése a különálló Katonai Irodára (Militärkanzlei) hárult. A Kabinetiroda nem tekinthető sem osztrák, sem magyar, de igazából közös szervnek sem. Az uralkodó a Kabinetirodán keresztül tartotta a kapcsolatot az osztrák, a magyar és a közös államszervekkel is, ide érkeztek be naponta tömegével a különböző ügyiratok, továbbá ez a hivatal közvetítette az uralkodó döntéseit, rendelkezéseit. Emellett magánszemélyek is írhattak ide különböző (általában pénzügyi támogatást kérő) kérelmeket. A Kabinetiroda igazgatói (Kabinettsdirektor) komoly befolyással bírtak, Ferenc József legfőbb bizalmi emberei voltak - mind a ketten. Ugyanis a korszak folyamán mindössze két vezetője volt a Kabinetirodának, 1865-től 34 éven keresztül Adolf Karl von Braun báró, akit a bécsiek gyakran „alcsászárnak” (Vizekaiser) neveztek, majd 1899-től 18 éven át Franz Schiessl. Ferenc József folytonosság iránti igénye figyelhető meg a Militärkanzlei vezetésében is, ezt a hivatalt 1889-től 28 éven át Ferenc József másik nagyon fontos bizalmasa, Arthur von Bolfras báró irányította. Magyar vonatkozású ügyekben azonban általában mások véleményét kérte ki. A Kabinetiroda személyzetében természetesen magyarországiak is voltak. Már 1867 februárjától jelentős szerepet játszott a hivatalban Pápay István, aki a formálisan 1886-ban megszervezett magyar osztályfőnökség (Sektionschef) vezetője lett egészen 1897-ig. Ezt követően 1897-1905 között König Károly, 1905-1917 között pedig Daruváry Géza vezette a Kabinetiroda magyar osztályát, ők fogták össze a Magyarországról érkező ügyeket. Ezekre az emberekre eddig nem igazán koncentrált a magyar történetírás, pedig a magyar vonatkozású kérdésekben Ferenc József nélkülözhetetlen tanácsadói voltak, általában nem döntött véleményük kikérése nélkül.
Magyarországon az 1867. március 17-i, Ferenc József elnöklésével tartott minisztertanácson fogadták el azon ügyek listáját, amelyek „végelhatározás végett ő Felségéhez terjesztendők”. A 24 tételes lista 12. pontjában látható előszentesítési jog szerint „törvényjavaslatok, országgyűlési előterjesztések, országgyűlési bemutatásuk előtt, vagy ezeket pótló lényegesebb rendelvények tervezetei” is előzetesen jóváhagyandók. Ferenc József nemcsak a fontosabb, hanem sok, a legfelső vezetői szinten valójában jelentéktelen ügyben (például a kanonokok kinevezése, fizetésemelések, nyugdíjak, tízezer forintot meghaladó, iskolai célú építkezések jóváhagyása vagy alapítványi helyek adományozása a Theresianumban) is magának tartotta fenn a végső döntés jogát. Az évi három-négyezer hivatalos irat döntő többségét ilyen, az uralkodó végső döntését igénylő felterjesztések tették ki. Például a századforduló környékén, 1899-ben 3953, 1900-ban 3443, 1901-ben 3396, 1902-ben 3418 felterjesztés érkezett az uralkodóhoz az osztrák és a magyar kormánytól, illetve a közös minisztériumoktól együttesen. Ezeket Ferenc József mindig alaposan tanulmányozta.
Uralkodói személyiség és mindennapok
Ferenc József egész életét birodalma szolgálatának szentelte. Fáradhatatlan munkabírással, a kormányzati feladatok lelkiismeretes végzésével példát mutatott kötelességteljesítésből és alázatból. Hosszú uralkodása alatt megőrizte birodalmának egységét és a benne élő 11 nemzetiség közötti békét. Alattvalói között nem tett különbséget, és nem engedett sem vallási, sem etnikai alapú üldözést. Birodalmát a mozdulatlanságra és a törékeny egyensúlyok közötti harmóniára alapozta. Szigorú napirend szerint élt. Egyetlen igazi kedvtelése a vadászat volt. Kerülte a fényűzést - nem szívott drága szivarokat, egyszerűen étkezett. Uralkodása alatt Bécs, a császárváros, majd a magyarokkal való kiegyezés után az egyesülő Budapest is virágzásnak indult. A korszak kulturális teljesítménye a mai napig mindenkit lenyűgöz. Az 1867-es kiegyezést következetesen betartotta és ezzel a dualista állam mindkét része számára biztosította a nyugodt és biztonságos gyarapodáshoz szükséges feltételeket.
Noha rangjához illő szerelmi házasságot kötött, a császárné elhidegülése miatt tartós házasságon kívüli kapcsolatokat is kialakított. Hatvannyolc éven keresztül uralkodott. Amikor meghalt, sokan úgy érezték, egy korszak ért véget. Kijelentése szerint: „Én vagyok a régi világ utolsó uralkodója.”
A mai menüvel különböző hírességek szellemét idézzük meg: uralkodóktól kezdve festőkön és szakácstanoncokon keresztül balett-táncosokig. A bécsi császárzsemle tetején jellegzetes, ötágú csillagforma rajzolódik ki. Bár hasonló zsemlék már legalább 1760 óta léteztek, a pékáru a közhiedelem szerint I. Ferenc József osztrák császár (1848-1916) tiszteletére kapta a nevét. A császárzsemlére való utalásokat azonban már az ő uralkodása előttről is találhatunk. A „Kaiser" azaz „császár” kifejezést az élelmiszerek magas minőségének jelölésére is használták.
A korszak kulturális teljesítménye a mai napig mindenkit lenyűgöz. A dualizmus korszaka jelentős fejlődést hozott a művészetek, az építészet és a tudományok terén is. Budapest ekkoriban vált a Monarchia egyik kulturális és gazdasági központjává. A korszak egyik kiemelkedő alakja, Stühmer Frigyes, aki 1868-ban érkezett Pestre, és megalapította a ma is ismert Stühmer csokoládégyárat. Az üzem gyorsan fejlődött, és Stühmer Frigyes „jó minőségű és versenyképes czukornemekért” aranyérmet kapott az 1879-es Székesfehérvári Országos Kiállításon. 1883-ban csokoládégyárat létesített, és az 1885-ös Budapesti Általános Kiállításon már sikerrel szerepelt a Stühmer-csokoládé, és ekkor már exportra is termelt. Ferenc József a magyar ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Stühmer Frigyest a koronás magyar érdemkereszttel tüntette ki. Bár egészségét a túlhajtott munka aláásta, és 46 évesen meghalt, az üzlet vezetését a másodszülött fiú, a tehetséges Stühmer Géza vette át. A gyárnak mentőövet jelentett az 1907-es ipartörvény, mely állami támogatással lehetővé tette az egész géppark lecserélését. A Stühmer fióküzletek modern üzlettípust képviseltek, portáljaik azonos művészi felfogásban készültek. A Stühmer boltok többségét Kende Ferenc tervezte az 1920-as években. Ő tervezte 1926-ban a Bartók Béla út (egykor Horthy Miklós út) 1. sz. alatt található üzletet is, amelynek berendezése 1992 óta műemléki védelem alatt áll. A magyarországi édességipar fejlődésében kiemelkedő szerepet játszott Szamos Mátyás is, aki 1968-ban alapította meg a Szamos Marcipán céget. Az ő nevéhez fűződik a marcipánkészítés hagyományának felelevenítése és modernizálása.
Ferenc József egész életében úgy gondolta, hogy Isten kegyelméből uralkodik, a Teremtő bízta meg őt azzal a feladattal, hogy az uralma alatt álló népeket kormányozza, ezért ő csakis Istennek felelős. Aki ez ellen lázad, Isten akarata ellen lázad. Számára tehát az abszolutisztikus kormányzási forma volt a „testhezálló”, és 1849-1861 között így irányította egész birodalmát, ahogy saját maga fogalmazott: sutba dobta az 1849-es alkotmányt. Az 1867-es kiegyezést következetesen betartotta és ezzel a dualista állam mindkét része számára biztosította a nyugodt és biztonságos gyarapodáshoz szükséges feltételeket.
„Az én politikám a béke politikája. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie.” - ez a kijelentése Conrad von Hötzendorf vezérkari főnöknek 1911-ben jól tükrözi uralkodói elveit, bár a későbbi események ezt többször is próbára tették.
„Azt fogják mondani rólam: öreg már, nem ért hozzá, és aztán forradalmak törnek ki, és akkor vége lesz mindennek.” - ez a kijelentése Zita hercegnőnek 1915-ben már a kor és a jövő bizonytalanságát sejtteti.
Ferenc József (1830. augusztus 18.-1916. november 21.) osztrák császár és magyar király hatvannyolc éven keresztül uralkodott. Amikor meghalt, sokan úgy érezték, egy korszak ért véget.
A mai menüvel különböző hírességek szellemét idézzük meg: uralkodóktól kezdve festőkön és szakácstanoncokon keresztül balett-táncosokig. Carpaccio: Ez a fogás vékonyra szeletelt nyers marhahúsból áll, és Giuseppe Cipriani alkotta meg 1950-ben a velencei Harry's Barban egy grófnőnek kedveskedve, akinek orvosi ajánlásra nyers húst kellett fogyasztania. Cézár-saláta: Mindenki ismeri ezt a salátát, amely krutonnal, selymes öntettel, szardellával és parmezánnal készül. Nevét nem a Római Birodalom császáráról, hanem Cesare Cardiniről kapta, aki csapatával a mexikói Tijuanában található Hotel Caesarban alkotta meg a receptet. Császárzsemle: A bécsi császárzsemle tetején jellegzetes, ötágú csillagforma rajzolódik ki. Bár hasonló zsemlék már legalább 1760 óta léteztek, a pékáru a közhiedelem szerint I. Ferenc József osztrák császár (1848-1916) tiszteletére kapta a nevét. A császárzsemlére való utalásokat azonban már az ő uralkodása előttről is találhatunk. A „Kaiser" azaz „császár” kifejezést az élelmiszerek magas minőségének jelölésére is használták. I. Szendvics: Könnyű harapnivalónak választhatunk egy örök klasszikust: a szendvicset. Két szelet kenyér közé tenni valamilyen feltétet már akkoriban sem volt újkeletű dolog, de úgy tartják, hogy a szendvics John Montagu, Sandwich negyedik grófja után kapta a nevét 1762 körül. Pizza: A margherita az egyik legklasszikusabb pizza, amelyet állítólag Savoyai Margit olasz királynéról (1851-1926) neveztek el. Az anekdota szerint őfelségének az olasz zászló színeiben pompázó pizzát szolgáltak fel, amikor 1889 körül Nápolyba látogatott. Egy másik elmélet szerint a „margherita” elnevezést a margaréta olasz neve után kapta, mivel a feltétet egy virág szirmainak alakjában rendezték el a pizzán. Két nyelvhal alapú fogás: Az úgynevezett Marco Polo-nyelvhal az olasz kereskedő, utazó és író, Marco Polo tiszteletére készült, és olyan gazdag és dekadens hozzávalókat tartalmaz, mint a brandy, a homár, a pezsgő és a tejszín. A spanyol művészről elnevezett Picasso-nyelvhal a kevésbé különleges alkalmakra készült: ez egy gyömbéres-citromos mártásban sült hal, amelyet gyümölcskonzervvel tálalnak. Érdekel Marco Polo története? Ételek marhahúsból: Húsimádóknak ajánljuk a Chateaubriand bélszínt: ezt a fogást egy Montinireil nevű szakács alkotta meg 1822 táján François-René de Chateaubriand vikomt (1768-1848), francia író és politikus számára. Igazán drága és fényűző ételről van szó, a Chateaubriand bélszínt ugyanis két kevésbé értékes hússzelet között sütik meg, amelyek ezután kidobásra kerülnek. Ha egy kicsit kevésbé fényűző marhahúsfogást keresünk, a Sztroganov-marharagu jó választás lehet. Valamelyik 19. századi orosz grófról kapta a nevét - nagy valószínűséggel Pavel Alexandrovics Sztroganovról vagy Grigorij Dmitrijevics Sztroganovról. Arthur Wellesley (1769-1852), Wellington első hercege után kapta nevét, aki a waterlooi csatában Napóleon felett aratott győzelme által vált brit nemzeti hőssé. Érdemes megjegyezni, hogy a Wellington-csizma (az akkoriban népszerű magas szárú lovaglócsizma) is róla lett elnevezve - egyesek szerint a fogás (alakját figyelembe véve) is inkább a csizma, mint a herceg után kapta nevét. Nachos: Vendégvárónak vagy közös ropogtatnivalónak tökéletes választás a nachos, amelynek ötlete Ignacio „Nacho” Anaya fejéből pattant ki 1943-ban, a mexikói Piedras Negrasban található Victory Club nevű étteremben. Az anekdota így szól: egy csoport vendég étkezni szeretett volna, de Anaya, a szállodai alkalmazott, nem találta a szakácsot. Pommes Anna: Egy másik szénhidrátbomba a francia Pommes Anna („Anna-krumpli”). Ez a mutatós köret vékony, vajban sült burgonyaszeletekből készül. Nem tudni biztosan, hogy Anne Deslions-ról - egy előkelő kurtizánról III. Napóleon idején (1848-1852) -, vagy Anna Judic színésznőről kapta-e a nevét. Ha otthon szeretnénk főzni, nem feledkezhetünk meg az alapokról - ebben a franciák igazi mesterek, akikről méltán vehetünk példát. Gazdagabbá tehetjük az ételeket például besamel mártással (amely Louis de Béchameil után kapta a nevét) vagy béarnaise szósszal (melyet először a Béarnból származó IV. Henrik egykori franciaországi rezidenciájának éttermében szolgáltak fel); egyes fogásokhoz pedig jó alapul szolgálhat az úgynevezett mirepoix. Ez egy olyan zöldségalap, amelyhez az apróra vágott hagymát, répát és zellerszárat lassan, vajon pároljuk meg, és amely pörköltek, levesek vagy szószok kiindulópontja lehet. Az egyszerű, de hatásos recept elnevezése Charles-Pierre-Gaston François de Lévis-re, Lévis-Mirepoix hercegére (1699-1757) utal, aki francia tábornagy és nagykövet volt, és aki a recept megalkotásáért felelős szakácsot alkalmazta. A szakács neve nem maradt fenn. Sacher-torta: Igazi csokirajongók számára rendkívül csábító lehet a Sacher-torta. Ez a gyönyörűen csillogó étcsokoládétorta Ausztria egyik legismertebb süteménye. Először 1832-ben készítette el Franz Sacher, egy 16 éves szakácstanonc, aki egy este, amikor a főszakács megbetegedett, előállt a torta receptjével, és bemutatta azt herceg és gróf Klemens Wenzel Metternich-nek és vendégeinek. Hercegnőtorta: Ha egy kis királyi előkelőségre vágyunk, válasszuk a prinsesstårtát, azaz “hercegnőtortát”. Ez egy svéd, cukrászkrémmel töltött piskótatorta, amelyet zöld marcipánnal vonnak be. A marcipán színe miatt eredetileg „zöld tortának” nevezték, de a 20. század elején Margaretha, Märtha és Astrid svéd hercegnőknek olyannyira kedvencévé vált ez az édesség, hogy az ő tiszteletükre új nevet kapott. H.R.H. Pavlova: De választhatjuk a ropogós, krémes Pavlova-tortát is: ez a habcsók alapú, tejszínes krémmel és gyümölcsökkel megrakott desszert Ausztráliából vagy Új-Zélandról származik (egyikre sincs konkrét bizonyíték), és Anna Pavlova orosz balerináról kapta a nevét, aki az 1920-as évek egyik turnéja alkalmával járt itt. Pedro Ximénez: Ez a likőrbor Andalúziában készül, az alapjául szolgáló szőlőfajta pedig egy spanyol katonáról kapta a nevét, aki állítólag az 1600-as évek elején, az utazásai során Németországban és Hollandiában szedett szőlőt Andalúziában kezdte el szaporítani. Bloody Mary: Ha valami még ütősebbre vágyunk, rendeljük Bloody Maryt. Ez a klasszikus, vodka alapú koktél paradicsomlével és csípős szószokkal - Worchester- és tabasco szósszal - készül. Körülbelül 100 évvel ezelőtt a párizsi Harry's New York nevű bárban fejlesztették ki, és gyakran használják mind másnaposság elleni gyógymódként, mind brunch-okat kísérő hangulatfokozóként. De vajon kiről kapta a nevét? I. Mária angol királynőről, aki „Bloody Mary”, azaz „Véres Mária” néven híresült el, vagy a chicagói Bucket of Blood nevű bár Mary nevű felszolgálójáról? Vagy esetleg a Harry's egyik vendégének barátnőjéről, akit történetesen szintén Marynek hívtak? Ha kettőt-hármat megiszunk belőle, valószínűleg már nem igazán fog izgatni minket a név eredete. Napóleon-brandy: A híres császárról elnevezett borpárlattal zárjuk a sort. Egy anekdota szerint Napóleon több rekesz Courvoisier konyakot vitt magával, amikor 1815-ben Szent Ilona szigetére száműzték, ezért legénysége „Napóleon konyakjának” nevezte el az italt, amely ma Napóleon-brandy néven is ismeretes. De ha egy kicsit jobban utánajárunk a történetnek, akkor kiderül, hogy a Courvoisier szeszfőzdét csak 1835-ben alapították, tizennégy évvel Napóleon halála után; arról nem is beszélve, hogy Napóleon állítólag absztinens volt. Az igazság talán egyszerűen az, hogy az italt a tiszteletére nevezték el így, amikor 1809-ben meglátogatott egy italraktárat.
A borítóképen látható kollázst 2025. március 4-én frissítettük. Az utolsó előtti Habsburg-uralkodó, magyar király Metternich Európájában és rendszerében nőtt fel. Ferenc József neve egybeforrt az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc leverésével. Hosszú uralkodása alatt megélte a 19. század nagy eseményeit, a századfordulót, a modern kor születését, de sosem tudta a változásokat elfogadni. Ennek ellenére, ha kellett, alkalmazkodott a kihívásokhoz, így játszhatott szerepet a kiegyezés létrejöttében.