A vesszőfonás és kosárfonás az emberiség történetének egyik legősibb és legelterjedtebb népi foglalkozása volt. E tevékenység gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza, amint azt a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai is tanúsítják. Ezek a maradványok egyértelműen bizonyítják, hogy már az őskorban is alkalmazták a vesszőfonás technikáját, ahol a fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon betapasztottak. A kosárfonás története a legrégibb időkig nyúlik vissza, és a régészet derített fényt a legkorábbi példákra. Az ásatások során olyan agyagedények kerültek felszínre, amelyeken pontosan olyan vízszintes és függőleges rovatkák találhatók, mint egy fonott kosár nyomai. A fazekaskorong feltalálása előtt az égetett agyagedényeket úgy készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarat fontak, ezt körül tapasztották agyaggal, majd tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett, de nyomai megmaradtak az agyagedényben, ezzel is igazolva, hogy a kosárfonás egyidős a fazekasmesterséggel, sok ezeréves múltra tekint vissza. Az ember a természet megfigyelése folytán jöhetett rá a kosárfonás titkaira, és tanítómestere a fészekrakó madárvilág lehetett.
A múltban a vesszőfonás háziipari jellegű volt, kiegészítő téli tevékenységnek, a megélhetést javító mellékfoglalkozásnak számított. A népi kosárfonók tavasztól őszig a földeken dolgoztak; a fonott termékeket télen készítették, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek. Ez a mesterség a XX-XXI. században ismét reneszánszát éli, és egyre többen fedezik fel újra a természetes anyagokból készült, tartós és esztétikus tárgyak szépségét és hasznosságát.
A vesszőfonás alapanyagai és fajtái
A kosarak és egyéb fonott tárgyak alapanyagaul elsősorban különféle fűzfafélék szolgáltak. Ezek a folyók mentén, mellékágaiknál, a csatornák partján bőségesen megtermettek. A legalkalmasabb nyersanyag a fűzfavessző volt, de a kosárfonók ezen kívül aranyvesszőt, rekettyét vagy vörös füzet is használtak. Kényszerűségből a gyűrűsfa vagy a jegenye arra alkalmas vesszeit is megfonták.
A népünk természetismeretére jellemző, hogy a békésiek a fonásra alkalmas fűzfának hat fajtáját ismerik: veres fűz, cinege fűz, sárga fűz, kecske fűz, reketye fűz, amerikai fűz. Tiszadorogmán a vadon növő fűznek három fajtáját (farkasfűz, veresfűz, marodgya), a telepített nemesfűznek két fajtáját (amerikai és kenderfűz) és külön a kenderfűznek két változatát különböztetik meg.
A vesszőnek vékonynak, egyenesnek és hosszúnak kellett lennie, és nagyon fontos volt a rugalmassága: hogy jól hajlítható legyen, ne törjön el könnyen. A vesszők gyűjtése gondos előkészületeket igényelt. Luka Lajos elmondása szerint a kosárfonó több olyan helyet ismert, ahol a megfelelő alapanyag megtermett. Helyes vágással nem ártott a természetnek, a következő évben a levágott helyén bőségesen megtermett az új vessző. Egyedül járt gyűjteni. A vágás eszköze valamikor egy éles kés, görbe kés, szőlőmetsző kés, bicska volt.
A vágást leggyakrabban augusztusban és ősszel végezték, de vágtak májusban és télen is, amint a fűzvessző megért. Az eszközük rövid nyelű görbekés, újabban néhol metszőolló. A dorogmaiak nyárutón hétszámra vesszőt szedtek a Tisza menti füzesekben, és az újabb igényeknek megfelelően a vesszőt mindjárt meg is hántották. A levágott vesszőt kévékbe kötözte. Madzagot, drótot használt hozzá, régebben azonban a kévét egy hosszabb vessző segítségével, szorító kötést alkalmazva guzsba kötötte. Két-három kévét a hátán, nagyobb mennyiséget szekéren szállított haza.
A vessző feldolgozása és tárolása
A kévéket vízszintesen egymás fölé helyezve a szabad ég vagy fedett szín alatt, veremben elföldelve tárolták, védve a kiszáradástól. A népi kosárfonók általában pucolatlan vesszővel dolgoztak, vagyis a vesszőt héjastul fonták meg. A parasztkosarakhoz való pucolatlan vesszőt általában lombhullás után, október végén, november elején szedték. Így helyes tárolással egészen tavaszig megtartotta rugalmasságát.
A tapasztalt kosárfonó tudta, hogy a szedéshez csak azután foghat hozzá, ha a vessző már sárgulni-barnulni kezdett, legalábbis száradásnak indult. A zöld, nyálkás héj helyett vastagabb, fás héjat, kérget kapott.
Fehér és főzött vesszővel nem minden kosárfonó dolgozott. A fehér vesszőnek való zöld vesszőt augusztus végén éretlenül vágták, ennek a héja könnyen lejött (pucolt vessző). A zöld héj eltávolítása után a vessző fehér színű maradt. A főzötthöz való alapanyagot lombhullás után gyűjtötték. A héjat főzéssel távolították el róla. Az ilyen vessző enyhe barnás, ún. homokszínt kapott. A késő ősszel és télen szedett vesszőt otthon, nagy üstökben körülbelül két óra hosszat főzték, míg a haja szépen le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges hántolás egyben festést is jelentett. Régebben úgy festették a hántolt fűzvesszőt, hogy nyír- és égerfakéreg levében főzték, de a XX. század eleje óta szinte mindenütt bolti anilinfestéket használnak.
Megérett a vessző - Portréfilm Papp Gábor kosárfonóról
A "zöld" alapanyag előnyei
A fűzfavessző felhasználása és megmunkálása nagyon régre vezethető vissza. A vessző egy szuper „zöld” alapanyag, hiszen nem kell élő fát kivágni az alapanyag kinyeréséért, ráadásul hazánkban is vannak termesztők. 100% hazai, természetes alapanyagból készített kézműves kosarak, melyek nem csak szépek, de környezetbarátak is.
A vesszőfonás technikái és termékei
A magyar paraszti kultúra vesszőből kizárólag lánc-vetülékes fonástechnikával készült használati tárgyakat és építményeket ismert. Az európai őskorban vagy az észak-amerikai indiánoknál a kosárfonásban művelt spiráltechnika nálunk ismeretlen volt. A lánc-vetülékes technika lényege az, hogy a fonat két irányban, egymásra merőlegesen futó szálak összeszövődéséből adódik, de a két szálcsoport szálainak minősége, vastagsága vagy egymás közti távolsága nem azonos.
A lánc-vetülékes fonástechnika legkezdetlegesebb példái a földbe szúrt karókra font készítmények: ilyen az említett sövényház és a sövénykerítés. Épületek, használati eszközök úgy is készültek, hogy a vesszőfonadék vázát, láncszálát alkotó karókat fatalpba erősítették oly módon, hogy a talpba lyukakat fúrtak. Ilyen a talpas szerkezetű sövényház, de a parasztspecialisták különféle rendeltetésű melléképületeket is készítettek ily módon: terménytárolókat (gabonáskas vagy szántalpas kas, kukoricáskas stb.), tyúkólat, kaput, és sok helyen ilyen technikával, kaskötő széken fonták a szekér- vagy kocsikast és az ívelt tetejű tyúkülőt, más néven tyúkültető kast. A szekér- vagy kocsiderekat kibélelő, vesszőből font kas uradalmi használatban már a 15. században kimutatható.
Különleges kosártípusok
Külön típust alkotnak a csúcsos karórendszerre font készítmények. Vázukat szétágazva nőtt faág, csomós végű, behasított bot, egymásba hajtogatott vesszők vagy egyik végükön összekötözött vesszők alkothatják. Így készültek a varsák, csíkkasok, haltartók, méhkasok, galambkosarak, borszűrők. A vesszőből font méhkast kívül mindig tapasztották.
A vesszőkosár legelterjedtebb formája a századfordulóig a félgömbölyded alakú káváskosár volt. Szerkezetének alapját egy kerek vagy elliptikus, vastagabb vesszőből hajlított káva alkotja, amihez ív alakban meghajlított vesszőket, bordákat rögzítenek. A bordák közé befont vesszők a kávánál visszafordulnak. Fonás közben a káva alatt két fogónyílást hagynak ki. Ez a kosárforma a XX. század elején a magyar nyelvterület északi felén volt még használatban, másutt kiszorította az újabb, fenekes szegett kosár.
A 20. században megjelent fenekes szegett kosár német és cseh területről, valamint a városon terjedő ipari kosárfonásból került a paraszti kosárfonók termékei közé, s így parasztságunk használatába. A fonó először a kosár vagy kas fenekét készíti el. A fenék vázát 6-8-10 fenékpálca alkotja, a kosár méretétől függően. Miután a fenék elkészült, 24 darab kihegyezett végű vesszőt készítenek elő, ezeket a fenékpálcák kiálló végei között beledugdossák a fonásba, majd a fenék peremén felhajlítják és középen összekötik. Ezután szintén 24 darab kihegyezett vesszőt készítenek, és ezeket a fenékbe az előbbi vesszők mellé dugdossák. Ezekből készül a fenékszegés. Utána az oldalfonáshoz fognak, ami hajas vesszőből, paraszti használatra font kosaraknál úgy készül, mint a sövénykerítés. Miután a kosár oldalát befonták, a fennálló vesszőkből készítik a felső szegést. Végül a kosár vagy kas fülét fonják be. Régebben a parasztspecialisták a térdükön vagy a két lábuk közé fogva kötötték a kasokat, az 1930-as évek óta kaskötő padon - békési nevén fakutyán - végzik ezt a munkát. Eszközük a vasvilla ágából készített szúrkáló, amivel a vesszőt átbújtatják a karók között, a kurtakés és hegyeskés a vesszővégek levagdosására.
A zöld vesszőből kötött fenekes kosaraknak a paraszti gazdaságban és háztartásban többféle rendeltetésük és ennek megfelelően számos változatuk volt. Egy algyői kosárfonó specialista az 1920-as évek végétől az 1980-as évek elejéig a következő kosárfajtákat készítette: krumpliszedő kosár (egyfülű, ún. karos kosár), garaboly, piaci vagy parasztgaraboly (egyfülű karkosár), fáskas, krumpliskas, kukoricáskas, szénahordó kas, szalmahordó kas. Ezenkívül készített párszárítót (a párélesztő szárításán kívül gyümölcsaszalásra is használták) és csirkeborítót.
A hántolt vesszőt felhasználó, német eredetű kosárfonó kisipar csak kis részben tartozik a néprajz illetékességi körébe. Készítményei közül a fedeles kenyereskosár, kisebb mértékben a mintás fonású karkosár és a ruháskas terjedt el parasztságunk körében. Parasztspecialisták és háziiparosok készítették a puttony nagyságú, két pánttal vagy lepedőbe kötve a hátra erősített hátikosarat. Hántolt fűz-, mogyoró- vagy hársfahasítványból fonták, négyzetrendszeres technikával. A XX. század első felében a magyar nyelvterület északi részén használták (Nógrád, Heves, Hont, Borsod megye falvaiban), szórványosan Kárpátalján és Észak-Erdélyben is. Nevezetes hátikosárkészítő központ volt Bernecebaráti, Újbánya, Selmecbánya és Noszvaj. Ugyancsak fahasítványból a felvidéki szlovák háziiparosok hosszúkás, középen ívelt pánttal átfogott karoskosárt készítettek, melyet piacozásra használtak.
Luka Lajos, a vesszőfonó népi iparművész
A kosárfonás rejtelmeiről Luka Lajos, túrkevei vesszőfonó és kerti bútor készítő népi iparművész mesélt. 1945-ben született Túrkevén, az általános iskola elvégzése után eredetileg szobafestőnek jelentkezett, de „létszám feletti” lett, így végül Sallai Károly műhelyében kosárfonó ipari tanulónak tanult. Nála sajátította el a mesterség fortélyait. 1962-től a helyi kosárfonó üzemben dolgozott 1974-ig, majd egészségügyi problémák miatt szakmát és munkahelyet váltott.
A fémforgácsoló szakmában dolgozott 19 évig. A vállalat megszűnése után a végkielégítésből alapanyagot vásárolt és egyéni vállalkozó lett, az eredeti szakmájában. Bezárkózott, úgy próbálta felidézni az eredeti fogásokat, maga se tudta, hogy képes-e még vesszőfonásra, de szerencsére visszajöttek a régi mozdulatok. A kezdeti nehézségek után termékei bemutatásával igyekezett megfelelő piaci kapcsolatokat kiépíteni.
„Ez úgy érzem, sikerült” - mondja a mester. „1998 óta zsűriztetem termékeimet. Előbb a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál, majd 2002-től a Magyar Művelődési Intézetnél (ma Hagyományok Háza) összesen 35 termékem kapott zsűriszámot. Folyamatosan kiállításokon, pályázatokon veszek részt. Tagja vagyok a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Népművészeti Egyesületnek, illetve alapító tagja a Nagykunsági Népművészek Egyesületének.” A paraszti kultúrában meglévő archaikus formák mellett megtaláljuk a modern lakáskultúrába is beillő tárgyakat.
A műhelytitkok
Luka Lajos részletesen elmagyarázza a vesszőfonás folyamatát. „Miután megvette a vesszőt, máris nekifoghat a fonásnak? - Hát nem egészen így van, először szétválogatom, hogy fonáskor már ne kelljen válogatni vagy keresgélni. A legvastagabbakat külön rakom, belőlük készülnek a fenék- és az oldalkarók. A vastagabb, középszerű vesszőt a fenék körülszegésére és a kosár oldalának, falának megkezdésére használom. A vékonyabból készítem a fotel oldalát és alját. A szétválogatás után a vesszőket a tövüknél (a vastagabb fele) éles késsel kihegyezem, hogy könnyebben tudjam őket a fonás közé szúrni. A fűzfavesszőt vízben áztatom, a vessző vastagságától függően több órán át. Az aranysárga fűzfavesszőt, mivel szivacsos szerkezetű, 1-2 óráig áztatom, az amerikai fűz keményebb, azt 4-6 órát. Utána vizes takaróval letakarom, hogy ne száradjon ki.”
Egy vesszőt 3 vagy 4 felé hasít ún. hasítófa segítségével, majd kiveszi a belet belőle síngyaluval. „Egy fotel elkészítésénél először meghajlítom a pidlit (káva) a sablonra, utána kifonom az ülést. A lábakat 2 éves merevítő vesszőből készítem, majd következik a rácsozás, és végül leszegem. Amelyik termékben szeg van, azt vizes rozsdamaró oldattal (10 l víz, 1 dl rozsdamaró) lemosom, felújításnál is ezzel mosom át a terméket. Végül selyemlakkal vagy Trinát lakkal bekenem, ettől lesz szép fényes és tartós. Egy fotel elkészítése 2 napot vesz igénybe.”
A kosárfonás lépésről lépésre
Luka Lajos részletesen leírja a kosárfonás folyamatát: „A fenék elkészítésével kezdem. Először a hosszabb, vastagabb vesszők végéből, a tövéből fenékkarókat vágok. Hosszuk adja a fenék átmérőjét. A karókból keresztet készítek. Három karó közepét késsel felhasítom, majd a hasítékokon keresztüldugok további hármat. Két vékony vesszőt a hegyivel, a vékonyabbik felével szintén átfűzök a hasítékon, ezekkel körülfonok minden egyes karót. A karók között keresztezem a vesszőket, közben a karókat szét is választom egymástól. Ha elfogy a vessző, pótolom. A feneket leszegem, majd elkezdem fonni a kosár falát. Előbb kihegyezett oldalbordákat szúrok a fenékkarók mellé. Az oldalbordákat is vastagabb vesszőkből készítem. Hat fenékkarós kosár esetében 12 karóvég van, ezért huszonnégy oldalbordát kell készítenem, minden karóvéghez kettőt. Ezeket kihegyezett felükkel beszúrom a karóvégek mellé, majd további három vesszővel folytatom a kosár falának fonását addig, míg a megfelelő magasságot el nem érem. Végül leszegem a kosarat, és elkészítem a fülét.”
Megérett a vessző - Portréfilm Papp Gábor kosárfonóról
Családi hagyomány és siker
Luka Lajos felesége, Emike eredetileg közgazdász végzettségű, ma már igazi vesszőfonónak számít. „Eleinte, amikor elkezdtem segíteni, mindig kérdezgettem a férjemtől, hogy mit hogyan kell csinálni” - mondja Emília. - „A legtöbbször csak annyi volt a válasz: „hát látod!” Így aztán leginkább a saját káromon tanultam meg a fortélyokat. A különlegesebb, nagyobb darabokat most is csak ő tudja megcsinálni, de a kisebb üveg- vagy tükörfonásokat én is megoldom.”
Ahogy a házaspár meséli, ma már felnőtt gyermekeik is megtanulták a mesterség alapjait, sőt még jogász menyük is féltve őrzi azt a néhány darabot, amellyel próbálkozott. „A nyári szünetek alatt természetes volt, hogy a lányunk és unk is besegített a munkába. Most meg lassan már az unokák következnek. Egyelőre azonban még inkább én készítek nekik ajándékokat meglepetésként” - teszi hozzá Lajos.
A házaspár gyakorlatilag minden idejét együtt tölti, még sincs elegük egymásból. Tavasztól őszig járják a különböző vásárokat, rendezvényeket, bemutatókat, olykor egy-egy alkotótáborban is részt vesznek. Valójában ez a kirándulás nyaralás számukra. Négy rendezvényen mindig részt vesznek: Túrkevei Juhászfesztivál, Túri Vásár, Mezősúr, budapesti Mesterségek Ünnepe, Karcagi Birkafőző verseny.
Mindenütt nagy sikere van a termékeinek és gyorsan el tudja adni őket, már megkeresték Hollandiából és a Kanári-szigetekről is. Termékeik nagyon változatosak, például ülőgarnitúrából is van klasszikus, új kagylóüléses kétféle formában, puff, hintaszék, előszoba-berendezések, komódok, szennyestárolók, virágtartók, zöldségtárolók, kosarak stb. A műanyagok megjelenéséig a használati tárgyak nagy részét ebből a könnyen elérhető anyagból készítették, és a régen sokfelé található fűzfavessző készen adta magát rengeteg eszköz, használati tárgy elkészítéséhez. Ráadásul igen szilárdak és könnyűek voltak a belőlük készült tárgyak.
A fűzfa fajtái és felhasználásuk
A fűzfa rendkívül sokoldalú növény, melynek különböző fajtáit eltérő célokra használják fel. Ismerjük meg részletesebben a legfontosabb típusokat és jellemzőiket.
Fehér fűz (Salix alba)
A fehér fűz, más néven ezüst fűz (Salix alba) egy magasra növő fa, melynek ágvégei lefelé hajlanak. Levele ezüstös színű, lándzsa alakú, széle fűrészes. Áprilisban, levélfakadással együtt virágzik. Barkái kicsinyek, selymesek, rózsaszínes sárgák. Hajtásvesszői vékonyak, simák, és a sárgászöldtől a szürkés és a vörösesbarna színig változnak. Ipari fa, furnérlemez és papír gyártáshoz használják. Árvízvédelemben hullámfogó rőzsekötegek készítésére is alkalmas. Fonási munkákhoz csak durva fonási feladatokhoz és bottermesztésre alkalmas.
Törékeny fűz (Salix fragilis)
A törékeny fűz (Salix fragilis) 8-15 méter magasra is megnő, és hazánkban a Tisza és a Balaton partján gyakori. A hegy- és dombvidék patakjainak kísérő faja, de az agyagos, mocsaras helyeken is megterem. Levelei lándzsásak, széleik durván fogazottak, felül fénylően sötétzöldek, alul világoszöldek. Barkái a levelekkel együtt jelennek meg, hosszúkásak és fényesek, vörösesbarnák vagy zöld színűek. Vesszői könnyűek, lágyak, törékenyek.
Kecskefűz (Salix caprea)
A kecskefűz (Salix caprea) ritkán éri el a 8-10 méteres magasságot. Ez a legjobban árnyéktűrő fűzféle, és a frissen ásott partokon gyakran elsőként települ meg. Levelei tojásdadok, ráncosak, felül fényes zöldek, alul molyhosak, szélük durván csipkésfogasak.
Kosárkötő fűz (Salix viminalis)
A kosárkötő fűz (Salix viminalis) egy magas cserje, mely homokon, hordalékon, kavicson nő. Fagytűrő, elárasztást is bíró növény. Valamivel lombfakadás előtt virágzik. Lapátszerű levelei keresztben átellenesen nőnek, lándzsásak, aprón fűrészesek, felül sötétkékes zöldek, alul viaszosan világos kékeszöldek. Vesszői vékonyak, egyenesek, simák és kemények. Hazánkban a folyók árterén gyakori. Gyakran nevezik kosárkötő fűznek is, hiszen a fűztelepeken régen ezt termesztették a leggyakrabban, így ez a fajta szolgáltatta a legtöbb vesszőt a fonási munkákhoz. Jelenleg ez a legelterjedtebb és a legértékesebb fonófűz. Hántoltan szép fehér, illetve főzés utáni, világos piros színű vesszője miatt a legkeresettebb.
Rejtett fűz (Salix repens)
A rejtett fűz (Salix repens) alacsony cserje, lápokon, láprétek növénye. Levelei tojásdad-lándzsa alakúak, 3-4 cm hosszúak, csipkézettek. A vesszők barnás színűek, kérgük ráncos és sok csersavat tartalmaz.
Sárga fűz (Salix vitellina)
A sárga fűz (Salix vitellina) a fehér fűz szép, sárgás változata. Igen későn fakad, ezért a kései fagyok nem károsítják. A sárga kötőfűz fonóvessző termelésre kinemesített, elágazás nélküli változata. Aranysárga, itt-ott vöröses árnyalatú bokrai díszfaként is mutatósak. Levelei hegyesek, szélük kissé hullámos és fűrészes. Színük élénkzöld, a hátoldalon kékes. Vesszői vékonyak, sárgászöldek, hajlékonyak, jól hasadók.
Kenderfűz (Salix americana)
A kenderfűz (Salix americana) magas cserje, hullámtereken, öntéstalajon él. A korai fagyra érzékeny. Levelei lándzsásak, fényes-sötétzöldek, barkái karcsúak. Hajtásvesszői kemények, zölden is jól fonhatók és könnyen hántolhatók.
Amerikai fűz (Salix purpurea)
Az amerikai fűz (Salix purpurea) magas cserje, mely leggyakrabban cserje-alakban fordul elő. Nedves, agyagos vályogtalajokon, folyópartokon gyakori. A korai fagyokat jól viseli. Könnyű felismerni keskeny, lándzsás leveleiről, amelyek a kendernövényre hasonlítanak. Fehéres-szürke, vastag, 3-5 cm hosszúra is megnövő barkái márciusban-áprilisban nyílnak. Vesszői fénytelenek, szürkészöldtől az olajzöld színváltozatig fordulnak elő. Hibrid fűz, amelyet Amerikában nemesítettek ki és a 19. század végén hoztak be Európába. Vesszői az alsó részén zöldek, a felsőn bronzvörösek. Alig találhatóak rajtuk elágazások. Kis belűek, kemények, hajlékonyak és hántolva hófehér színűek. A fejlődésben lévő vesszőszálak vége kampószerűen meghajlik, de az érés végére kiegyenesedik. A hajtási végeken növő fiatal levelek csokrot alkotnak, bíborvörösek és fehéren hamvasak, emiatt a fűztelepet vörös színűnek látjuk. Csak hímivarú barkái vannak, amelyek áprilisban a lombbal együtt jelennek meg. A rovarok nagyon kedvelik, ezért igen gondos művelést és ápolást igénylő fajta.
A vesszőfonás, mint nemzeti érték és turisztikai vonzerő
Gazdag tárgyalkotó népművészeti, kézműves hagyományunk mély, évezredes gyökerekre nyúlik vissza. Nemzeti, kulturális identitásunk része, nemzeti önkifejezésünk eszköze, jellegénél fogva egyedi, rendkívüli értéket hordoz magában. A népi kézművesek hagyományőrző jellegük által kardinálisan kiemelendő nemzeti értékrendet hordoznak, hozzájárulhatnak a közösségek megerősítéséhez, valamint egy-egy kistérség minőségi vendéglátásának, idegenforgalmi vonzerejének a növeléséhez.
A háziipari kosárfonás a XX. században olyan településeken maradt fenn, ahol a természeti környezet adottságai a kaskötést már korábban fölvirágoztatták, és a kiegészítő keresetre ráutalt szegényparaszti családokban ennek erős hagyománya alakult ki. Ez figyelhető meg Békésen és Tiszadorogmán. Dorogmát Fényes Elek így jellemzi: „magyar falu … a Tisza jobb partján, áradásos sík vidéken, hova árvíz idején semerről sem lehet szárazon bemenni”. 5760 holdnyi határában csupán 670 hold szántóföld volt, rétje 3218 holdra rúgott, viszont a határban 80 hold füzes erdő és a hozzá tartozó pusztákon még 40 hold füzes terült el (1 hold = 1200 négyszögöl). A 120 holdas füzes vetette meg a helyi, piacra termelő vesszőfonó háziipar alapját. A Tisza-szabályozással a mocsarakat lecsapolták, a folyó ártere összeszűkült, a kisebb füzeseket kipusztították, viszont nemesített vesszőkkel újakat telepítettek. Az ártéri füzesek egy részének fennmaradása és az amerikai fűz telepítése lehetővé tette a háziipar továbbélését.
A vesszőfonás, mint fenntartható és kreatív tevékenység
A vesszőfonás nem csupán egy régi mesterség, hanem egy fenntartható és kreatív tevékenység is, amely számos lehetőséget rejt magában. A magyar vesszőből készült kosarak, mint például a kis fűszertartó kosárka, hurkás technikával font kosarak, vagy a karácsonyi fenyő kínáló levehető fenyőfával, mind a hazai, természetes alapanyagok és a hagyományos technikák tiszteletét tükrözik. A marok kosárkák, melyek oldalát különböző fűzéstechnikával készítették, egyediek és változatosak. A hántolt, héjas vesszőből font hátikosár, melynek rögzítéseit egy tölgyfa ágacskájából faragták, a természetes anyagok harmóniáját mutatja be. A hullámos kosárka, melynek ablakait gyalogakác frissen hántolt kérgével töltötték ki, vagy a közel 200 éves tölgyfa lehullott ágából készült kínáló, melyhez kosárfonásból megmaradt fűzvesszővég szolgált, mind-mind a kreatív újrahasznosítás példái.
A vesszőből készült labdák, melyek dekorációként, karácsonyi díszként vagy lámpásként is használhatók, a fonás végtelen lehetőségeit mutatják be. Az almáskosárkák, melyeket különleges technikával fontak két különböző héjas fűzvesszőből, vagy a pici lámpabúrák, melyek akár gyerekeknek szánt labdaelkapó játékként is funkcionálhatnak, mind a mesterség sokoldalúságát bizonyítják. Az egyszerű és környezetbarát palántajelölők, a házi készítésű Qwirkle játék, vagy az adventi vásárra készült polc, melyre a portékákat ki lehet tenni, mind-mind a vesszőfonás gyakorlati alkalmazásait mutatják be. A téli madáretetésekhez készült vesszőből és fakorongból készült madáretető pedig a 100% természetesség és a hazai héjas vessző felhasználásának szép példája.
A vesszőfonás tehát nem csupán egy múltbeli mesterség, hanem egy élő, fejlődő hagyomány, amely a mai napig képes megújulni és értéket teremteni. Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalmi szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. CVIII. törvény (Elkertv.) 13/A. paragrafusa értelmében a sütik (cookie-k) segítségével javítjuk szolgáltatásainkat, mely egy kis fájl, amely akkor kerül a számítógépre, amikor Ön egy webhelyet látogat meg, információt gyűjtve és megjegyezve a látogató egyéni beállításait. Minden modern böngésző engedélyezi a sütik beállításának a változtatását. Ez a digitális fejlődés is mutatja, hogy a hagyományos mesterségeknek is meg kell találniuk a helyüket a modern világban, miközben megőrzik eredetiségüket és értéküket.