Az emberi kultúra és a mindennapi élet szorosan összefonódik a praktikus megoldásokkal, az élelmiszer-feldolgozással és a hagyományokkal. Ez az összefonódás különösen megfigyelhető a tárgyi emlékekben, a gasztronómiában és a szállítási módokban, amelyek generációról generációra öröklődtek, alakultak, és a közösségek életének szerves részévé váltak. A „hagymás zsák összekötve” kifejezés, bár első hallásra egyszerűnek tűnik, valójában egy sokrétű jelenségre utal, amely magában foglalja az élelem tárolásának és szállításának módozatait, a konyhai felhasználást és a munkamegosztás hagyományait.
Élelmiszer szállításának hagyományos eszközei és módszerei
Az élelem szállítása, különösen a munkahelyre vagy a piacra, mindig is kulcsfontosságú eleme volt a mindennapi életnek. Az ózdi gyár környékén élő dolgozók, akik Ózd közepén terülő gyárba jártak, könnyedén megközelítették munkahelyeiket. Reggelijüket újságpapírba csomagolva, hónuk alá csapva, vagy zsebre téve hozták magukkal. De emellett számos más, kreatív és praktikus megoldás is létezett.
Kosarak és szatyrok sokfélesége
A piros étkendő, vesszőkosár, nyitott- és fedeles vasszatyrok, sőt, maguk vagy cipészek által tenyérvédő bőrből készített táskák is gyakoriak voltak. A katonaságtól kiselejtezett, úgynevezett betyárkoszton élők, akik a környékről mindennap hazajártak, élelmüket háti- és oldaltarisznyában (vászon, illetve bőr), különböző formájú zománcos és cserép ételszállító edényekben hordták. A piros kenyérkendő a kenyérszeletek leggyakoribb csomagolóeszköze volt, főként azért, mert a piros szín kevésbé mutatta az elpiszkolódást, mint a fehér. A vesszőkosár rendszerint fűzfavesszőből készült fedeles, vagy fedél nélküli formában.
A vasszatyor evolúciója
A helybeliek és a közelebb lakók legnagyobb része nyitott vasszatyorban hordta az élelmét a munkahelyi étkezéshez, körülbelül az 1920-1925-ös évekig. Ezek a vasszatyrok a gyárban, barkácsolással készültek. Fenekük és két véglapjuk vékony deszka volt, ehhez szögeltek két lemez oldallapot, melyek drótból hajlított hordozó fülekkel voltak ellátva. A szakmunkások fedeles vasszatyrot készítettek, ami számos előnnyel járt. Nem kellett újságpapír vagy vászon szalvéta az edények letakarásához, és ami még fontosabb, tartalmához nem fértek hozzá a férgek, bogarak, patkányok, melyek a rendszeres irtások dacára is elszaporodtak a gyárban, különösen a hengersoroknál, ahol a hengercsapról lehulló szalonna táplálékot biztosított számukra. A fedeles vasszatyor elkészítése nagyobb szakértelmet igényelt. Általában 0,6-0,7 mm-es lemezből készült, a hosszirányú lapjai szegecseléssel voltak az oldallapokhoz erősítve. Az egyik hosszirányú oldallap két fél darabból állt, csuklópánttal összekötve. Csak az alsó fél lapot szegecselték az oldallaphoz, a felső fél volt a nyitható rész, mely a felső lap körvonalához zárult. A vastáska hosszirányú felső sarkai legömbölyítettek voltak.
Folyékony élelem szállítása
A folyékony reggeli szállítására kávéskanna (kandli) szolgált, amely fél liter űrtartalmú, kékre zománcozott és fedéllel ellátott, hengeres edény volt. A kor edényiparának egyik jellegzetes és a fogyasztók által igényelt darabja volt. Tartalma rendszerint tejeskávé, feketekávé (cikóriából), vagy tea. A vidékiek számára a nagy távolság miatt a folyásmentesen nem zárható „kandli” alkalmatlanak bizonyult, ezért a tejet vagy kávét üvegekben hozták.
Tarisznyák és hátizsákok
A vászon oldaltarisznya rendkívül elterjedt volt, gyakran a család egyik női tagja házilag készítette. Egy törülköző nagyságú házivásznat kettéhajtottak úgy, hogy egyik oldala egy arasznyival hosszabb legyen. Két oldalát végigvarrták, a hosszabb részt visszahajtották rá, s ez lett a tarisznya fedele. Voltak, akik nem csináltak fedelet, hanem egyforma hosszúságúra hajtották össze és oldalt végigvarrták. Az így keletkezett zsák nyitott végét kétujjnyira körbe behajtotta, úgynevezett korcot csinált neki, amelybe háziszőttes madzagot húzott, s azt összehúzva zárta le a zsák száját. Vászon kantárral látták el, s így vállra akasztva hordták. A falusi ember örökös társa volt a vászon oldaltarisznyája, már iskolás korában is ebben hordta a palatábláját és olvasókönyvét, s esetleg egy szelet kenyeret. Később, mikor már a gyárba járt, a kantár meghosszabbításával a napi élelmét hordta benne.
A pásztoremberek utódai örökölték a bőrből készült és vállszíjjal ellátott bőr oldaltarisznyát. Rendszerint keményebb marha- vagy borjúbőrből készült. A tarisznya hossza 300 mm, szélessége 100 mm, a magassága 200 mm volt, belsejében egy nagy- és egy kis rekesszel, lehajlós oldalfedővel. Alul csattal zárták le, melyet sallangok, bőrcsipkék díszítettek. A nagy rekeszben a kenyér és a szalonna mellett a sűrű ételek szállításához szükséges kis lábas is elfért. A kis rekeszben kapott helyet a fából készült sótartó. A sótartóban egyeseknél nem csupán tiszta só volt, hanem édes paprikával és egy kevés csípős paprikával keverték azt. Gyakran volt látható étkezésnél olyan zsíros kenyér, melyet piros paprika díszített. A csípős paprikát úgy készítették, hogy a füzéren szárított, megtört, vagy megőrült paprikát megszitálva vegyítették össze a sóval. Ez volt a „paprikás só”. Hogy a tarisznyát vállra akaszthassák, bőrből készült kantárral látták el. A kantárszíjat gyakran szépművű nagy fényes sárgaréz csat fogta össze, amely egyben dísze is volt a bőr oldaltarisznyának.
A zsákvászon hátizsák főleg a távolabbi falvakból bejárók és a hetenként egyszer hazajáró, Ózdon kvártélyozó dolgozók nélkülözhetetlen eszköze volt. A vászon oldaltarisznyákhoz hasonlóan ezt is a család egyik nőtagja készítette házivászonból és általában kék színre festették. Varrtak egy vállszélességű hosszúkás vászonzsákot, felső szélétől 4-5 cm-re egy lyuksort készítettek 8-10 cm-es lyuktávolságokkal. Ebbe spárgát, vagy vászoncsíkot húztak, melyekkel a zsák száját összehúzva, megkötve lehetett azt lezárni. Majd háton hordhatóság végett vállkantárral látták el, ami vászonból, vagy bőrből is készült. Voltak, akik egyszerűbben oldották meg a kantározást. Egy erősebb, hosszabb zsineggel összefogva a hátizsák száját, azt bekötötték, mint általában a búzászsákot. A hátizsák két alsó csücskébe egy-egy gömbölyű követ tettek, és a zsineg két végével a kövek fölött egy-egy kötést csináltak és kész volt a kantár.
Ételhordók és puttonyok
A sűrű pépes ételek szállítására gyakran használták a különböző egy, másfél, illetve két liter űrtartalmú, két füllel, domború fedővel ellátott zománcos ételhordót. Ezeket nevezték a Hódos- és a Hangony völgyében rátónak, a Bükköntúliak dinernek. A különböző színű, belül fehérre zománcozott ételhordókat, hogy szállításuk könnyebb legyen, fülüknél fogva házilag készített spárga fogantyúval látták el. Azok, akik nem kézben, hanem hátizsákjukban szállították az ételhordójukat, rendszerint szíjjal zárták le. Később - a spárga fogantyú helyett - már gyárilag, fogantyúval ellátott ételhordók kerültek használatra. Ritkábban vették igénybe - főleg az I. világháború előtt - a füles, vagy fül nélküli, kantárba bujtatott, fogantyú nélküli cserép ételhordókat, de a gyakori törésveszély miatt lassan megszűnt a használatuk. Ezeket gömöri vándorcserepesektől vásárolták. Általában egy- és két literesek voltak ezek az edények. A kantárt gatyamadzag-készítők kenderfonalból készítették. Rendszerint krepp-papír, vagy kékfestő oldatban kékre és pirosra festették.
Mi történik a bőröndöddel a reptéren? - Airport Baggage Simulator LIVE #1
Puttonyt csak szüretkor használtak. Fából készült. Vásárban szerezték be. Csak férfiak vették a hátukra. A szüretelők ebbe öntötték a vödreikbe szedett szőlőt. A puttonyosok pedig a kocsin lévő kádhoz vitték, s beleöntötték. Ha a kád megtelt, lovas kocsival hazaszállították, ahol feldolgozták. Ma már gépkocsival szállítják.
Munkamegosztás és teherhordás Nagytarcsán
Nagytarcsa lakossága - a levéltári adatok, valamint a szellemi-tárgyi emlékek tanúsága szerint - 1960-ig, a termelőszövetkezet megalakulásáig - túlnyomó részben a mezőgazdaságból élt. A saját háztartásához szükséges terményeken és állatokon kívül eladásra is termelt. A megtermelt árut - amíg gyalog, lovas kocsival vagy vonattal a szántóföldről a piacra érkezett - sokszor kellett emelni, ide-oda tenni, egyik helyről a másikra szállítani. Ezt a munkát, a teherhordást, emberi, állati és a 20. században már gépi erő is segítette.
Nemek közötti munkamegosztás
A gazdasági cipekedés nehezebbik felét a 20. század elején még állati erő segítségével a férfinép végezte, de hajdanta sokkal jelentősebb szerep jutott abban a kézi erőnek, éspedig elsősorban az asszonynép keze munkájának. A nő kézi erejének e szüntelen anyagmozgató „tevő-vevő” nélkülözhetetlensége főleg a háztartási munkában mutatkozott, de a gazdálkodás sem lehetett meg nélküle. Még kevésbé lehetett el tehát akkor - kezdetlegesebb műveltségi állapotok idején -, mikor a föld primitív művelésének gondja sokkal inkább a nő, mintsem a férfi vállára nehezedett.
A két háborún kívüli években, amikor a férfiak otthon voltak, a kocsival, szekérrel végzett szállítást ők végezték, a nagyobb erőt igénylő rakodást vállalták, de a batyuzást nem. Ha a házaspár a mezőről egy hamvasnyi terménnyel jött haza, az asszony hozta a batyut, a férje előtte gyalogolt, legfeljebb az asszony kapáját tette a sajátja mellé a karjára, és azt vitte a felesége helyett. A férj a termény kapálásában, leszedésében részt vett, de a hazaszállítás ilyen módja a feleség feladata volt. Ha annyi babot szedtek, hogy egy tragacsot megpakolhattak vele, azt a férfi tolta. De érdekes, hogy ekkor sem egymás mellett gyalogoltak, hanem a férj elöl, a feleség mögötte ment. Férfiember csak akkor kötötte fel a batyut, ha nem volt felesége, vagy ha volt, valamiért kímélnie kellett. Gyermekkel nem vitettek terhet. Az öreg családtagra is csak annyit bíztak, amennyivel nem erőltette meg magát.
A teherhordás módjai és eszközei
Az emberi erővel végzett szállítás tekintetében fejen, vállon, csípőn, háton, mellen, ölben, karon, kézben való teherhordásról beszélhetünk. Nagytarcsán a fejen való cipekedés nem volt szokásban, és a kerek kosár erre a célra való használatát sem ismerték. A férfiak vállon hordták a tarisznyát, és a 20. század elején vászontarisznyában hordták az iskolás fiúk a könyveiket. A gabona vetésekor a vállukra akasztották a zsákot (iszákot). Vállra helyezték a vízhordó rudat, ugyanoda tették a kivágott fa törzsét, hogy a szekérig elvigyék, s arra feltegyék. Házépítésnél a fagerendát is vállon vitték a helyszínre. A 4-5 méteres gerenda két végét két férfi vette a vállára. Hátukon a nők a batyut cipelik még ma is. Karon általában a határba igyekvők vagy onnan hazatérők hordták a kapájukat. A nők, mivel a hátukon lévő batyut elöl két kézzel tartják, hogy ne nyomja a nyakukat a kötés, a két karjuk könyökhajlatába teszik. A férfiak az egyik karjukat hajlítják be, erre akasztják a kapát. Kézben viszik a batyuba nem férő, egyfülű piaci kosarat, az egyfülű ételes fazekat, a kantyicskát. Ugyanígy szállítják a szőttes szalvétába kötött, süteménnyel vagy pörkölttel megtöltött tányért.
A hamvast - amíg kendert termeltek és szőttek - az asszonyok maguk készítették. Ez 140-150 cm szélességű és hosszúságú, lehetőleg négyzet alakú, lepedőszerű, kendervászon anyag volt. Az 1940-1950 közötti időben megszűnt kendertermelés miatt elmaradt a szövés is, ezután a hamvasnak valót boltban vásárolták. Ettől kezdve kék színű vászonból készítették. A batyuzó kendőt kizárólag a termények szállítására használták. A megérett babot, borsót, ha kiszaggatták a földből, belerakták, a szemben lévő sarkait ráhajtották, a másik két saroknál fogva a hátukra tették, és elöl, a mellen megkötötték. Amikor uborkát, paradicsomot vagy más terményt szedtek le, egyfülű, piaci vesszőkosárba gyűjtötték, a kosarat belekötötték a hamvasba, és a hátukra tették. Ez próbára tette a női teherbíró képességet, mert egy-egy kosár paradicsom 15-20 kg-ot is nyomott. Az árut ugyanígy vitték a piacra is, akiknek nem volt kocsijuk.
Más alkalomra, ételfélék szállítására is használták a hamvast, de az előzőeknél szebbet, szőttescsíkkal díszítetteket, a kendercérnát pamutszállal keverve szőtt vászonnal cserélték fel. Ebbe kötötték a kosarat a beletett ételes edényekkel, amit a mezőn dolgozó kapásoknak, aratóknak vitt a gazdaasszony. A pörköltes edény a nokedlivel vagy a húsos káposztás fazék, diós-mákos kalács, bukta vagy rétes elfért benne, és biztonsággal kiért a mezőre. Ha szükséges volt, kiegészítő, mellre kötött batyut is vittek. Ezt a háti batyuhoz elöl erősítették, a mellen vitt batyu lehúzta a nyaktól a hamvas bütykét, így nem nyomta elöl a nyakat.
A batyuzás harmadik esete az az ünnepélyes alkalom volt, amikor a keresztanya a keresztlány lakodalmába vitte a kalácsot, süteményt és más ételt, italt. Amibe ilyenkor csomagolta az ajándékot, az csak erre az alkalomra való széles, szőttesmintával díszített, pamutvászon abrosz volt. Ebben az esetben is kosárba rakta a vinni valót, azt kötötte a batyuba, és tette a hátára. Kisebb batyukat is készített, mert a vágott süteményt és tortát cifra tányérba rakják még ma is, és azt kötik bele szőttes szalvétába. Ezt a kis batyut kézben viszik. Ugyanúgy csomagolják és viszik a híres nagytarcsai mákos rétest is, csak azt nagyobb, cifra tányérra helyezve kötik bele a szélesen díszített szőttes szalvétába. Volt egy harmadik szőttes batyuzó kendő is. Ez 120-150 cm hosszú egy szél szélességű, a két vége legalább arasznyi szélesen színes csíkmintával díszített, és hosszú rojtban végződik. A neve kalácskendő. Ebbe csavarják bele a 6-8 kg lisztből sütött kalácsot, és valaki a hóna alatt viszi a keresztanya mellett haladva a lakodalmas házhoz.
Lakodalmi szállítás különlegességei
Egy különleges, látványos lakodalmi szállítás volt a lakodalom éjszakáján történő örömfa, latorec szállítása, amit 1950-ben láthattak utoljára. Ez azért különleges, mert férfi viszi a fején. A gyúrótáblára helyezik a kalácsot, beleszúrják az örömfát. Ez a díszítéssel különleges látvány, és több mint 20 kg súlyú. Nehéz lett volna elképzelni, hogyan vihetné a fiú, ha nem a fejére helyezné. Hogy le ne essen, a két kezével fogja. A menyasszony keresztanyja, két koszorúslány és a zenészek kísérik, amíg odaérnek ahhoz a házhoz, ahol az új asszony lakni fog a férjével. Itt szabadítják meg a vőfélyt a terhétől.
A szalonnás-hagymás reggeli és a munkahelyi étkezés
Az étkezőhelyiségek hiányában a reggeli elfogyasztása a munkahelyeken, vagy azok közelében történt, deszkából összetákolt lócákon, téglára helyezett deszkalapon, padokon. Hűvös, hideg időben a kemencék mellett, nyáron árnyékosabb falrészek tövében, vagy a műhelyekben összetákolt kis széken, deszkadarabokon, satupadokon, forgácsológépek lapjain, stb., ülve, télen a kályhák körül csoportosulva, vagy hűtőpadokon melegedve ettek. Azok a dolgozók, akik főtt ételt vittek reggelire, jóval fél nyolc előtt az üzemrészek kemenceajtóiban, kovácstűzön, kályhákon, vagy tüzes bugavégeken melegítették azt meg. A műhelyekben csengetéssel jelezték az étkezés kezdetét és végét. Reggelizés közben viták folytak, kicserélték gondolataikat, híreket közöltek egymással, vagy szakmai kérdésekben vitatkoztak. Más volt a helyzet a kohászati termelő üzemeknél dolgozók esetében, ahol folyamatos volt az üzem.
A sült szalonna kultúrája
A gyár dolgozói leggyakrabban fogyasztott reggelije volt a sült szalonna és a zsíros kenyér vöröshagymával. A szalonnasütésnek régi múltja van. A munkások reggelire szívesen sütöttek szalonnát. Azok tehették meg ezt, akik odahaza hizlaltak sertést. Általában a hideg idő beálltával, december végén vágták le a hízót. A vidékieken kívül a gyártelepi dolgozók többsége is hizlalt a maga szükségletére. Ugyanis a „kolóniai” lakások sertésóllal is el voltak látva. Így a vidéki és a gyártelepi dolgozók a maguk számára biztosították a szalonna-zsír-hús szükségletet.
Szalonna sütésnél sokan a füstölt szalonnát kedvelték, de sokan voltak olyanok, akik a füstöletlen, fehér, sózott szalonnát szerették. Azt a gyári élelmiszerüzletben, a provizorátban (nevezték magazinnak is) vásárolták meg. Az 5-10 cm vastagságú szalonna a sütés alkalmával bőségesen ontott zsírt és ezért is kedvelt volt. A durva- és finomhengerműben a hengersorok csapkenésére is szalonnát használtak, melyet a gyári anyagszertárból vételeztek. A hatalmas darab szalonnákat egymásra rakva tárolták, nem higiénikus módon. Ennek ellenére a jóétvágyú és vékonypénzű dolgozók gyakran húzták nyársra az innen „vételezett” szalonnát úgy, hogy a szennyezett felületét eltávolították. Olyan eset is előfordult, hogy a gyári anyagszertárban kifogyott a csapkenés céljára rendelt szalonna, ilyenkor a provizorátból vételeztek.
Szalonnasütési módok
A szalonnasütés többféle módját ismerték és alkalmazták. Legelterjedtebb formája a nyárson sütés. Hosszú idők óta a szalonnasütés fatűznél, a földön történt. A tüzet többen is körülvették, guggolva, téglára ülve, vagy féltérdre ereszkedve történt a sütés. A szalonnát fémnyársra húzták, melyet maguk készítettek 4-5 mm átmérőjű hengerelt, vagy húzott drótból. A melegüzemi dolgozóké rendszerint egyszerű kivitelű volt, a műhelyi „szakmunkások” általában fényes felületű drótból készítették, csinosabb kivitelben. A nyárs hossza általában 75 cm körüli. Használták az úgynevezett ördög nyársat, melyet villás nyársnak is neveztek. Annyiban különbözött a hagyományostól, hogy két ága volt, melyre a szalonnát szúrták. A gyakorlati hasznossága, hogy bőrnélküli szalonnát is lehetett rajta sütni anélkül, hogy sütés közben leesett volna a tűzbe. A szalonna nyársra tűzése az egyágú nyársaknál a szalonnabőr közelében történt. A nyárs készítési módja kétféle volt:
- Egy 6-8 mm átmérőjű huzalnak a végét befűrészelték, tűzbe kihajtották villa alakúra és a végére karikát hajtottak. Egy darabból készült.
- Két darabból készített ördögnyársnál először a villáját készítették el, majd azt ráhegesztették a szárára. Ez volt a gyakoribb.
Voltak, akik a fanyársat kedvelték, bokrok, fiatal fák egyenes vesszőiből készítették. A szalonna sütését munkahelyek szerint többféleképpen végezték, általában fából készített kis máglyákon. Volt, aki a fenyőfához ragaszkodott, mások a keményfa tüzét szerették. Végezték a gáztüzelésű kemencék nyitott ajtajánál, a kovácstűzhelyeken, vagy a műhelyek fűtésére használatos széntüzelésű kályhákon. Hengerüzemekben a tüzes szálakon, vasvégeken is sütöttek. Ez főleg télen volt előnyös, mert melegedéssel párosult. Nyáron viszont a nagy hősugárzás miatt az egyéb sütési módok voltak a kényelmesebbek.
A szalonnát nyársra húzás után a nyársra merőlegesen bevagdalták 1-1,5 cm-es távolságokban. Így nagyobb felületen érte a tűz, intenzívebb volt a sütés. Voltak, akik a nyárs végére egy fej vöröshagymát szúrtak. A nyársat általában a jobb kézben forgatták, sütés közben jobbra, illetve balra. Egyik kézben egy kenyérszeletet tartottak, melyre előzőleg (nyáron) hagymakarikákat, zöldhagymaszárat, zöldpaprikát, vagy paradicsomot szeleteltek, végül megsózták. Télen kis darab kolbászt is felszúrtak a nyárs végére. A szalonnából kifolyó zsírt a kenyérre csöpögtették, közben jókat haraptak belőle. Így a sütés ideje alatt ezt jóízűen el is fogyasztották. Ezt nevezték a szalonnasütés „magyaros” módjának. A szalonnasütés alkalmával általában két jó szelet kenyér lett zsíros, a sült szalonnát pedig egy harmadik szelet kenyérrel fogyasztották el hagyma, retek, zöldpaprika, vagy paradicsom társaságában. Közben kortyolgatták hozzá az úgynevezett szűz teát (ízesítés nélküli tea). A sült szalonna bőre becses csemegének számított. Aki a sült szalonna bőrét ropogósan nem szerette, sütés után - még nyársra húzott állapotban - hideg vízzel leöntötte. Ezáltal kissé megpuhult.
Változatos reggelik
A változatosság kedvéért a dolgozók időnként nyersen fogyasztották el szalonnájukat. A balkézben tartott kenyérszeletre tett, bőrével lefelé fordított szalonnadarabot egy ráhelyezett kenyérhéj darabbal szorították a hüvelykujjak segítségével a kenyérre, és úgy vágtak belőle egy szeletet, majd egy szelet kenyeret hozzá. Az évszaktól függően nyáron a szalonnához, vagy a zsíros kenyérhez a zöldhagymán kívül retket, nyers uborkát, vagy kovásszal enyhén savanyított uborkát ettek. Az utóbbit a háziasszonyok úgy készítették, hogy a közepes nagyságú uborkát a megmosás után négy cikkbe behasították, 5-6 literes uborkásüvegbe megfelelő fűszerezés mellett - kapor, hagyma, meggyfalevél, só, stb. - berakták. Az így gondosan fűszerezett uborka tetejére jött a kovász, vagy pirított kenyér, melyek az erjedés által a kellemes savanyu ízt létrehozták. Gyakori volt a piros paradicsom nyers fogyasztása, amit a századforduló utáni évtizedekben kezdtek szalonnához és zsíros kenyérhez enni. Kezdetben a félig érett „zsendültet” fogyasztották, de később szívesebben ették az érett piros paradicsomot. Télen vöröshagymát, savanyu uborkát, savanyu zöldparadicsomot, ivóbögrében hozott hordóskáposztát fogyasztottak. Szívesen ették reggelijük mellé a fokhagyma cikket is. Különösen az idősebb korosztályhoz tartozók úgy tartották, hogy a fokhagymának értágító hatása van, csökkenti az érszűkületi bajokat. A szalonna elfogyasztása után a megmaradt szalonnabőrt a nyárs hegyére tűzték és megpirították. A disznóölés utáni időszakban hurka, kolbász, abárolt szalonna, tepertő, disznósajt tette változatosabbá a munkások étkezését.
Igen elterjedt és még ma is használatos módja a szalonnasütésnek a tepsiben való sütés. A feketelemezből készített, nyéllel ellátott kisméretű tepsibe szeletelt nyersszalonna - gyakran kolbász szeletekkel ízesítve - tűz- vagy tüzes vas felé tartva, szépen megpirul. (Hagymát is szeleteltek a zsírba.) A tepsiben lévő zsírt bicska, kis hegyes kés hegyére szúrt kenyérszeletekkel mártogatták ki. Szalonnasütő fogóval is sütöttek szalonnát, főleg a kovácsműhelyekben, ahol a fogót el tudták maguk készíteni. Ez az úgynevezett „kovács módon” való szalonnasütés. A szalonnasütő-fogó csőrrészét megfelelő hőmérsékletűre melegítik, majd közé teszik a szalonnaszeletet. A fogószárak enyhe szorítása után a szalonna pirulni, a zsír pedig folyni kezdett. A forró zsírt az elkészített kenyérszeletekre csurgatták, melyek nyáron zöldhagymával, apróra vágott hagymaszárral, paprika- és paradicsomszeletekkel voltak terítve. A finomhengerműben volt olyan hengerészfogó, amely megfelelt a szalonnasütés céljára.
A szalonnasütés mellett a kenyérpirítás számtalan formája honosodott meg a gyárban. A legegyszerűbb az e célra drótból készített, fogóval ellátott kenyérpirító, vagy ugyancsak az e célra feketelemezből készült tepsi segítségével történt. A drótból hajlított kenyérpirító készítése nem igényelt nagy képzettséget. Ugyanis a 6 mm átmérőjű acélhuzalból, megfelelő hajtogatással képezték ki a pirítófejet, erre helyezték a pirítandó kenyérszeleteket.
A hagyma és a borsikafű: Konyhai alapanyagok és gyógynövények
A vöröshagyma már évezredek óta ismert és használt nemcsak a konyhában, de hasznos gyógynövényként is. Származási helye Irán keleti része, Afganisztán, a Pamír hegység. Már körülbelül 5000 éve ismert, az egyiptomiak is termesztették. Honfoglaló őseink már magukkal hozták a Kárpát-medencébe, azóta folyik termesztése. Hazánk legnagyobb és legnevesebb hagymatermő vidéke Makó és környéke. A makói vöröshagyma a hungarikumok listáján is szerepel, méltán tartozik büszkeségeink közé. Ismerjük és használjuk a zöldhagymát, amely a retekkel együtt az első tavaszi zöldség, mely már a húsvéti ünnepi asztalokon is ott van a sonka és a főtt tojás mellett. A lilahagyma és a fehér hagyma kevésbé erős, mint vörös társai.
A vöröshagyma rövid szára, mely a földben van, a tönk. A tönkből fejlődnek ki a húsos hagymalevelek és a kemény buroklevelek. A húsos hagymalevelekben raktározódik el a jövő évi táplálék. A tönkből egyforma hosszúságú és vastagságú gyökerek nőnek felfelé. Az ilyen gyökérzetet mellékgyökérzetnek vagy bojtos gyökérzetnek nevezzük. A vöröshagyma föld feletti részei zöldek, húsosak, csőhöz hasonlóak. A tavasszal elültetett hagymamagból őszre leveles hagymafejek fejlődnek. A hagymafejből csak a második évben fejlődik a virágot tartó föld feletti szár. A vöröshagyma föld alatti és föld feletti részekből áll. A föld alatt találhatók a mellékgyökerek, a tönk, a húsos hagymalevelek és a buroklevelek. A vöröshagyma föld feletti része a lágy szár, az üreges levél és a gömb alakú virágzat. A virágzatból lesznek a magok, melyeket elvetve úgynevezett dughagyma fejlődik.
A borsikafű: ízesítő és gyógyító
Nem minden bors kicsi és erős. Mindjárt itt van a borsikafű. Ismert évelő és egynyári faja is. Legismertebb nevei csombor, pereszlény. De se szeri, se száma a népies elnevezéseknek. Úgyhogy a legjobb, ha a nemzetségnevet jegyezzük meg: Satureja. Az ajakosok (Lamiaceae) családjába tartozó Satureja nemzetség több mint 200, a mediterrán régióban honos fajt számlál. Többségük illóolaj tartalmú gyógynövény. Egyesek szerint a nemzetség tudományos neve a szatír szóból származik. Ez azonban nem bizonyított. Minden esetre az ókori Rómában afrodiziákumként is használták az egynyári borsfüvet, ahogy az kiderül a Pliniustól ránk maradt leírásokból. Híre Európa többi részébe is eljutott. A franciák borban áztatták, hogy szerelemkeltő nedűhöz jussanak. A frigid angol nőket méhviaszhoz kevert borsfűvel masszírozták. Az olasz anyák lányaikat a házasság előtt egy hónapig borsfűvel etették, hogy minél inkább kedvüket leljék a házaséletben. A rómaiak Európa szerte elterjesztették, és népszerűvé tették, és nem csak afrodiziákumként. Igen kedvelt fűszernövénnyé vált. A germán törzsek is megkedvelték, főleg a babételek ízesítésére használták, ezért még ma is babnövénynek (bohnenkraut) nevezik.
Az egynyári borsfű a Mediterráneumban honos, főleg a keleti részeken, bár valószínűleg Nyugat- és Közép-Ázsiából származik. Egyéves lágyszárú, alacsony, bokros növény. Álörvösen álló szürkészöld, keskeny, átellenes állású, rövid levélnyelű leveleit mindkét oldalát mirigytartó szőrök borítják. Szára szögletes, csöves, tövétől elágazó. A hajtások sötétzöldek, virágzáskor lilásba hajló színűek, tövüknél fásodók, szőrökkel, mirigyszőrökkel fedettek. A levelek hónaljában apró, lila virágok fejlődnek. Termesztett évelő rokona az évelő borsfű vagy hegyi pereszlény (Satureja montana). 1999-től államilag elismert fajtája a Bokroska. Évelő növény, dús bokrot képez. Erős növekedésű szára felálló, enyhén molyhos, színe zöld. Lándzsás alakú levelei simák, alul felül finoman pöttyözöttek. Az egynyári borsfüvet főleg konyhakertekben termesztik. Különösebb gondozást nem igényel. Napos helyre való, szárazságtűrő. Öntözés nélkül is megél. Az évelő borsfű igényei nagyon hasonlóak. Legtöbbször az évelő fűszernövények közé ültetik.
Virágzó, föld feletti része 0,3-2% illóolajat, 4-8% cseranyagot, nyálkát, gyantát és cukrot tartalmaz. Természetes repellens, azaz rovarriasztó. A babnak nem csak konyhában válik hasznára. A középkorban álmosság ellen borsfűkoszorút viseltek, amit a virágos hajtásból fontak. A székelyföldi Lövétén teáját torokgyík és magas vérnyomás ellen alkalmazták. Fogyasztották továbbá méhgyulladás és erős menstruáció esetén is. Illóolaja antibakteriális hatású. Gyulladáscsökkentő hatását kutatások igazolják.
Fűszerként borsra emlékeztető íze miatt, használható annak helyettesítésére, vagy annak kiegészítésére. „jó illatú, tsipős ízű, étkekben alkalmatos, étel-kivánásra indít” - írja Veszelszki Antal botanikus 1798-ban megjelent növényleírásokat és flórakutatásokat tartalmazó könyvében. Ily módon pompás fűszere hurkáknak, káposzta-, krumpli, gomba ételeknek, savanyú mártásoknak, savanyúságoknak. Leginkább zöldségeket ízesítenek vele, szemben a kakukkfűvel, amelyet húsok ízesítésére használnak. Miután intenzív ízű, csak keveset használjunk belőle. A főzés végén rakjuk az ételbe, akárcsak a többi illóolajat tartalmazó fűszernövényt, hiszen egyébként az aromás olaj elillan a főzés végére. Ha hosszan az étellel főzzük, könnyen megkeserítheti azt. Erdélyben a borsikafüvet egy szál kaporral összekötve főzik bele a káposztába. A borsfű elmaradhatatlan alkotórésze a “Herbes de Provence” fűszerkeveréknek, amely bukéját a levendula adja. Egytál ételek, mártások, szaftos húsok ízesítéséhez kiváló.
Pácolt hal és a zsák szerepe a modern hulladékgazdálkodásban
A pácolt hal, mint a ruszli, sokak undorát váltja ki szaga miatt, de még többen vannak, akik imádják az illata és az íze miatt. Az elkészítése viszonylag egyszerű: a halakat egy üvegbe helyezik, középen hagymával és további halakkal kitömik. Egy kevés mustármagot és egész borsot hintenek rá. Ezután készül a páclét, amely körülbelül 1 rész 10%-os ecetből, 2 rész vízből, sóból és cukorból áll, de ez módosítható ízlés szerint. A hűtőbe téve érlelik, amely körülbelül három hétig tart. Ezután fogyasztható.
Zöldhulladék gyűjtése a modern korban
Az őszi kertészkedés egyik legnagyobb kihívása a lehullott levelek, ágak és fűnyesedék összegyűjtése. A MOHU 2023 júliusától országosan átvette a hulladékgazdálkodás irányítását, Budapesten pedig a jól ismert FKF alvállalkozóként végzi a szemétszállítást és a zöldhulladék-gyűjtést. A zsák hivatalos, újrahasznosított anyagból készül, és kifejezetten zöldhulladék - például lomb, fűnyesedék, ágnyesedék - gyűjtésére tervezték. Nagy, körülbelül 120 literes, strapabíró kivitele biztosítja, hogy a benne elhelyezett hulladék biztonságosan kezelhető legyen. A zsákot az elszállítás napján reggel 6 óráig kell jól látható helyre kihelyezni. A MOHU zsák UV- és időjárásálló, így kültéri használat esetén is hosszú ideig megőrzi rugalmasságát és nem szakad ki. A hagyományos zsákok és batyuk modern kori megfelelője a MOHU zöldhulladék zsák, amely a környezettudatos és szervezett hulladékgazdálkodás elengedhetetlen része.
tags: #hagymas #zsak #osszekotve