A keresztény egyházban számos, a természetből és a mindennapi életből vett jelkép található, amelyek vallási méltósággal bírnak. Jézus nem véletlenül választotta ezeket a jelképeket a hétköznapokból, hiszen a kenyeret és a bort minden ember ismerte. Ő azonban mennyei tartalommal töltötte meg ezeket. Ezek a jelképek kifejezik a határokat és az összekötő erőt, ugyanakkor tudattalanul is egy közös élményre utalnak mindenki számára. Különösen nagy az erejük, mivel először a földi, biológiai igényeinkkel társíthatók, és közvetítenek a keresztény jelképvilág és az ember magánszférája között. Ebben a köztes térben szólal meg az irodalom is, itt éri el jobban az emberi lelket.
A kenyér: Táplálék és isteni kegyelem
A kenyér alapvető tápláléka az embernek ősidőktől fogva. A bibliai igékből is érezzük, hogy a kenyér a táplálék és a túlélés jelképe. Jézus maga mondta: „Az én Atyám adja nektek az igazi, mennyei kenyeret.” (Jn 6,32). Az úrvacsorában, amikor magunkhoz vesszük a kenyeret, mögötte Jézus szavát halljuk, amely a bűnbocsánatot kínálja. A földi kenyér jelenti Jézus testét is, ezzel rámutatva az ember odatartozása és magánya közötti meghasonlottságára.
A földműves és a magvető Isten képe
A Szentírás azt tanítja, hogy Isten földműves. Jézus mondja: „Pater meus est agricola” (’Atyám pedig a szőlőműves’) (Jn 15,1). „Minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestől ki fognak tépni” (Mt 15,13). Ezeket az állításokat szó szerint kell érteni, hiszen a föld gazdagsága és a földművelés mestersége Isten ajándéka. Az ember semmit sem tudna a mezőgazdaságról, ha Isten nem tanította volna meg neki. „Isten az, aki a földművesnek szakismereteit tanította” (vö. Iz 28,24-29). A földműves csupán eszköz Isten kezében; egy munkát végző ember mozdulatai csak külső megnyilvánulásai az Isten által folytatott tevékenységnek.
A búzaszentelés ünnepét lelkiismeretesen, aprólékos odafigyeléssel ülték meg a keresztény területeken, amíg a hit még eleven volt. Az utolsó kévét övező paraliturgikus szertartások pedig a földművesek Istenbe vetett hitét és iránta való elismerését fejezték ki. Isten a magvető, és az általa vetett mag az Ő Igéje: „Íme, kiment a magvető vetni. (…) A magvető az igét veti” (Mk 4,3-20). Pszeudo-Krizosztómosz szerint „A Magvető Krisztus; a mag az Isteni Szó; a szántóföld az emberiség; az ökrök az apostolok; az eke a kereszt, a járom összhang”. Szent Ambrus a satores fideinek, „a hit magvetőinek” nevezi az apostolokat. Szent Pál pedig azt írta a korintusiaknak: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. (…) Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje vagytok (Dei agricultura estis)” (1Kor 3,6-9).
A Magvető Példázata - Hangoskönyv Gyerekeknek
A mag és kicsírázásának rejtettebb szimbolikája a Királyságnak az egyén bensőjében való kibontakozását, a szellemi gyarapodást, a második születést és növekedést fejezi ki „Isten fiaként”. „Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn 12,24). Ez a lélek halálának és szellemi újjászületésének nagyszerű szimbóluma a búza, melyet avégből hintenek és temetnek el, hogy újjászülessen. A földművelés azonkívül szemlélteti a munkát, amelyet az embernek azért kell végeznie, hogy szellemi tudásra tegyen szert, mert ez a tudás, Isten szava, táplálék a léleknek, miként a búza a testnek. Minthogy a keresztény ember egy új Krisztus, nem meglepő, hogy alkalomadtán a mag és a kalász ugyancsak magát Krisztust szimbolizálja. Ebben az esetben Isten már nem Magvető és Arató, aki elszórja a magvakat és egybegyűjti a termést. Ő maga vált maggá és kalásszá, és az általa felkínált ajándék Ő maga táplálékként. A Messiást az „Örökkévaló sarjadékának” és „a föld gyümölcsének” nevezik (Iz 4,2); Mária méhében válik az isteni kalásszá, hasonulva a Földhöz. „Én vagyok az Élet Kenyere, ki az Égből jöttem a földre (…).” (Jn 6,51). Ezek a szövegek az eucharisztikus misztérium küszöbéhez vezetnek bennünket. A kenyér a búza elvégzett munkájának végeredménye. A búza a test élelme, az Ige a lélek tápláléka lesz.
A bor: Isten áldása és az újjászületés szimbóluma
A bor az Ótestamentumban Isten ajándékaként jelenik meg. A kiküldött kémek a föld termékenységének bizonyítékaként óriási szőlőfürtöt hoznak (4Móz 13,23). Isten áldásának egyik állandósult kifejezése, hogy megadja a gabonát, bort és olajat (5Móz 7,13; 11,14; 18,4; Jer 31,12). Gabona és bor szerepel Izsák áldásában (1Móz 27,28), Jákóbéban a bor olyan bőséges, hogy Júda abban mossa ruháját (1Móz 49,11), kenyeret és bort visz Melkisédek Ábrahám elé (1Móz 14,18). A biztonság jele, hogy mindenki a szőlője és fügefája alatt lakik (1Kir 5,5).
A szőlőskert: Isten népe és a Királyság
Az Ótestamentumban a szőlőskert az igazhitű népre utal, melynek az Örökkévaló a Szőlősgazdája. „Egyiptomból hoztad ki e szőlőtőt, nemzeteket űztél el és elültetted őt (…) s betöltötte a földet. Árnyéka elborította a hegyeket, vesszői az Isten cédrusfáit. Kiterjesztette indáit a tengerig, hajtásait a folyamig.” (Zsolt 80,9-12). Azonban Isten panaszkodik is: „Pusztává teszem - mondja - (…) fölveri a tövis és a tüske.” (Iz 5,5-6). Az Újtestamentumban a szőlőskert Isten új népe és a Mennyek Királysága. Jézus mondja, hogy „hasonló a mennyek országa a házigazdához, aki korán reggel (valamint a harmadik, hatodik, kilencedik és tizenegyedik óra körül) kiment munkásokat fogadni a szőlőjébe” (Mt 20,1-16).
A szőlőben végzett munka utolsó szakasza a szüretelés, amely a búza aratásával együtt az Ítéletnek felel meg a Szentírás allegóriáiban. Krisztus az, aki „tapossa a mindenható Isten bosszuló haragjának szőlőprését”, szól az Apokalipszis (19,15), mely közvetlenül Krisztus, az Arató megjelenése után (14,14 és az utána következők) mutatja fel számunkra, hogy Krisztus a Szüretelő és az Ítélő. „»Csapj le éles sarlóddal, és szüreteld le a föld szőlőjének gyümölcseit, mert megértek szőlőfürtjei!« Az angyal megindította sarlóját a földre, és leszüretelte a föld szőlőjét, és Isten haragjának nagy borprésébe dobta.” (Jel 14,18-19). Így mindezen szövegekben a szőlőskert Isten Népét jelenti, általánosabban pedig az emberi nemet; a szőlőművelés kibontakozása - az égi Szőlőgazda által igazgatva - a történelmet szimlábolizálja az Ítélet Napjáig.
Krisztus, a Szőlőtő és a misztikus borsajtó
Jézus mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. (…) Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők.” (Jn 15,1-5). Feltéve, hogy a Kereszt - mint ismeretes - az Élet Fája, nem meglepő, hogy a Megfeszítettel együtt a szőlőtőhöz vált hasonlóvá. „Ó Megváltó, Ó Krisztus! Mint a Fával összefonódott szőlőtő, megitattad az egész földet a halhatatlanság borával.” Ennek következtében terjedt el oly széles körben az ikonográfiában a tizenötödik század kezdetétől az a Nyugaton feltűnt nagyszerű ábrázolásmód, melyből a misztikus borsajtó szimbolikája származik. Jean Bellegambe triptichonjának középső tábláján - A misztikus fürdő - a Kereszt az erjesztőkád közepébe állítva látható; a Krisztus oldalából kiömlő vér ebbe a kádba folyik, ahol meztelen emberek fürdenek. Olykor a szimbolika még erőteljesebb; a kereszt hosszanti ága válik a borsajtó préscsavarjává. A misztikus szőlőprés e témája könnyen érthetővé válik, ha - mint őseink tették - megfontoljuk, hogy az élő szőlőfürt összepréselődik és egy bizonyos „passión” megy keresztül a sajtóban, ahogyan a búza, amely „meghal” a földben.
Mélységesen gyökereznek az okai annak, hogy az emberi faj számára a bor az újjászületés és az örök élet szimbóluma, minthogy egy természetes alkímia terméke, amelyben a növényi víz transzmutálódik a szoláris tűz, a szellem jelének inkorporációja révén. Ebben a tekintetben a kánai csoda bőséges értelemmel bír; a korsókban lévő víz jelzi a Kegyelem tüzének befolyására borrá, avagy természetfölötti szubsztanciává alakított természetet. Ez az a szellemi alkímia, amely másfelől a víz és a tűz két keresztségére utal. „Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatos módon alkottad és még csodálatosabb módon megújítottad: add, hogy e víz és bor misztériuma által annak istenségében részesülhessünk, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott: Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk: Ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten, mindörökkön örökké.” Ahogyan Szentviktori Ádám megállapította, a mennyei bor egy misztikus megrészegedést hoz létre a lélekben.
A hal: Titkos jelkép és a Megváltó
A kereszt jelkép ugyan nem volt használatban az első századokban, de a hal annál inkább. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy manapság már nem csak keresztény emberek hordanak kereszt alakú medálokat, hanem divattá vált az ezüst- vagy aranykereszt. A vallásukat fontosnak tartók viszont mindig is törekedtek arra, hogy mindenkivel tudassák vallásosságukat, hogy megmutassák ezzel, hogy milyen is a keresztény ember. „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,14-16) A hal motívum lehetőséget nyújt arra, hogy a divatból keresztet viselőktől a keresztények megkülönböztethessék magukat.
Az ichthys: A titkos kód
A hal szimbólum igen összetetten, nagy mélységben kapcsolódik a keresztény mivolthoz. A hal görög neve, ichthys, kiváló képszó a „Iesous Christos Theou Uios Soter”, vagyis „Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Megváltó” kifejezésre. Ha tehát a mondat minden egyes szavának csak az első betűjét vesszük, akkor az ΙΧΘΥΣ-t mozaikszót kapjuk, ami történetesen megegyezik a görög "hal" szóval (ikhthüsz - magyar fonetika szerint). Így jelképezi a hal magát Jézus Krisztust és a keresztényeket együtt.
Halászat és az „emberek halászai”
Jézus kétszer is csodálatos halfogás részeseivé tette tanítványait (Lukács 5:4-7; János 21:4-6). „Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András - halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Jézus ezt mondta nekik: "Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket."” (Mk 1,16-17) Tehát azzal, hogy emberek halászává tette Jézus az apostolokat, a megtért és megkeresztelt ember lett a hal motívuma. A halászat az apostoli munka képe: Péter, András, Jakab, János halász volt, s Krisztus megígérte apostolainak, hogy emberhalásszá teszi őket (Lk 5,10).
Az ókori keresztények titkos jele
A kereszténység kezdeti időszakában kicsit sem volt ritka, hogy a keresztény hívőket halálra ítélték hitük gyakorlásáért, ezért titkos helyeken találkoztak, imádkoztak. A ház bejárati ajtajára festett vagy vésett hal-szimbólum tudatta a többi kereszténnyel, hogy bent biztonságra lelhetnek, és hogy szívesen látják őket. A hal mint jelkép a régészetben és a régi írásokban is megtalálható. Az Encyclopédie Catholique szerint a hal legrégebbi irodalmi említése az 150 körül született Alexandriai Szent Kelementől származik. Művében, a Paidagógosz - A Nevelő-ben azt ajánlja az olvasóinak, hogy vésessenek galambot vagy halat a pecsétjükre. Még ezt megelőzően, a 2. század elején hal ábrázolást találhatunk római építészeti emlékekben, mint például a Szent Callixtus katakomba görög kápolnájában és az ún. Szentségek kápolnájában is. A hal jelkép használatát az Encyclopédie szerint ugyancsak ihlethette a kenyér- és halszaporítás csodája, vagy a hét tanítvány étkezése a Galileai tenger partján, Jézus feltámadása után. Hal ábrázolást találhatunk számtalan freskón, szobrászati alkotáson, gyűrűkön, pecséteken, vésett üvegtárgyakon és érmeken. „Ez a jelkép a 4. század után kezd apránként eltűnni” - tájékoztat az enciklopédia. „A keresztelő medencéken és kancsókon ábrázolt halaknak, mint amilyeneket Rómában lehet látni a Római Kor Múzeumában, kizárólag díszítő céljuk van és a keresztelő vízre utalnak.”
A hal szimbolikájának további rétegei
A hal szimbolikája a vízzel kapcsolatos, jelenléte a vízben jelzi azt is, hogy a víz élő víz. Zsidó emlékeken a vizet mindig halakban gazdagnak ábrázolták, ilyenkor a hal a teremtés jelképe. Az ókori kultúráktól örökölt jelentéstartalma révén (élet bősége, örök ifjúság, halhatatlanság) a hal alkalmas volt arra, hogy a keresztény ikonográfia egyik legfontosabb szimbóluma legyen:
a) Görög neve alapján (→IXΘYΣ) a hal Krisztus-monogram, a Krisztus-szimbólumok egyike, a katakombák kedvelt díszítőeleme.b) Hal a vízben/tengerben kép utal (a teremtésen és bőségen túl) a keresztségre és a megkeresztelt emberre: „Mi, halacskák a vízben születünk” (Tertullianus). Jeruzsálemi Szt Cirill katekézise szerint: „Jézus kifog téged a horoggal, nem azért, hogy megöljön, hanem azért, hogy a halál által életet adjon neked”.c) A hal hátán hajóval (→gemmákon, síremlékeken) az Egyház, hátán a kenyeres kosárral (katakombák freskóin) az Eucharisztia szimbóluma (vö. Jn 6). Már a görög művészet „halszemű” lényeknek ábrázolta a halhatatlan isteneket. Az ókori ember számára az alvás, a szem lezárása a halál képe volt, a halszem viszont az éberség, az állandó ébrenlét jele. A hal ezáltal lett a keresztény éberség szimbóluma is. Az Aberkiosz-felirat szerint a Pásztornak „mindent látó, nagy szeme van”. A Szibilla-jóslatok szerint (VIII, 282) a Messiás a mindent látó, átlátja az ember bensejét is. A keresztség vize „lelki (szellemi) szemet” ajándékoz, s a keresztény lélek virrasztó, „nem alvó lélek”, ezért a halszem a keresztény ábrázolásokon is előfordul.e) Egyéb ábrázolásai. Szerepel a hal Jónás és Tóbiás történetében s az adógaras ábrázolásain (Mt 22,15-22). Román templomok díszítő eleme a hal farkú oroszlán (Vízakna, timpanon; Vupod, életfa alatt), mely a szirének módjára kísértő gonosz jelképe. Magyarszentpál (Kolozs vm.) templomában egy oszlopfőn az életfa, két oldalán egy-egy halál, valószínűleg Krisztus és a hívek jelképe. A holcmányi oszlopfőn haltestű csuklyás démonok falják föl a híveket jelképező halakat. A hal képéhez gyakran társul a reményt jelképező horgony, melyben a kereszt alakja van elrejtve. Gyóntatószékek díszítőelemei között a hal a bűnbánatra utal. Ókori ábrázolásokon a hal mellett sokszor láthatók delfinek, tengeri sárkány, leviatán, cet.
A Magvető Példázata - Hangoskönyv Gyerekeknek
A kereszt: Krisztus áldozatának jelképe
A keresztény vallásnak sok szimbóluma van, de egyik sem olyan jelentős és jellegzetes, mint a kereszt. A régebbi időkben kivégzési eszközként használták, de a későbbiekben a keresztények jele lett. A templomtornyok csúcsán látható keresztektől kezdve a saját testünkön végzett keresztvetésig ez a jelkép semmiképpen sem választható el a keresztény hittől. Nem mindig volt ez így. Az első keresztények hittek Jézus feltámadásában, mégis ritkán lehetett őket keresztet imádva látni azelőtt, hogy a keresztény vallást hivatalosan engedélyezték volna Római Birodalomban.
Konstantin császár uralkodása előtt, a 4. században, a keresztények óvakodtak attól, hogy tiszteletben részesítsék a keresztet, mert féltek, hogy nevetségessé válnak vagy veszélybe kerülnek. Nagy Konstantin császár 313-ban kiadott és a szabad vallásgyakorlást biztosító milánói ediktuma után került csak sor arra, hogy a keresztények nyíltan kihelyezhették és imádhatták Krisztus áldozatának jelképét, a keresztet. Az uralkodó keresztény hitre való áttérése után a keresztre feszítést mint kivégzési módot eltörölték, és a keresztet, valamint a krisztogramot (Krisztus-monogramot) a keresztény hit és a kereszténység jelének tekintették.
A krisztogram: Krisztus nevének rövidítése
A krisztogram a görög X és P betűkből áll, ami a Krisztus név két első betűjéből tehető össze. Ezek a szimbólumok hamarosan elterjedtek a 350-es évektől kezdve mind a művészetben, mind a keresztény temetkezési helyeken, holott korábban nem léteztek annak ellenére, hogy a hívők a keresztvetést mindig is gyakorolták.
Az úrvacsora: A kegyelem és a közösség titka
Az úrvacsora, amikor az ember gyötrődik, ha nehéz helyzetben van, ha nem tudja, hogy mi van vele, akkor jót tehet neki, ha úrvacsorát vesz, és Isten szívéhez járulhat gondjával. „Nem is kell tudnod [az Isten szívéről]! Kegyelem van magában a tettben is. Enyhíti szenvedésedet.” Az úrvacsora kenyerében és borában Jézus bűnbocsánatát vesszük. A keresztény istentisztelet rejteget, de fel is fed egy bizonyos értelmet. Az egyház történetében a jelképek iránti hatalmas bizalom szándékos. Éppen kettős értelmük révén (a földi kenyér jelenti Jézus testét is) mutatnak rá az ember odatartozása és magánya közötti meghasonlottságára. A nyugati egyházakban (így nálunk is) a teológusok mindig arról vitatkoznak, hogy hogyan van jelen Jézus a szentségekben, a keresztségben, az úrvacsorában. A keleti egyházban pedig egyszerűen ezt mondják: Ne törődj vele! Ott van! Mindig emlékezz; minél jobban meg akarod magyarázni a misztériumot, a titkot, annál jobban összerombolod szent erejét!
