A magyar népi hitvilág és a keresztény tanítások mélyen gyökerező gondolatokat hordoznak a kenyérről, mint az élet, a bőség és a megbocsátás szimbólumáról. Előző cikkünkben az aratással kapcsolatos hiedelmeket és szokásokat mutattuk be, most pedig a kenyérrel kapcsolatos hagyományokba és a "Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel" mondás sokrétű értelmezésébe merülünk el, a történelmi kontextustól a modern pszichológiai és jogi megközelítésekig.
A kenyér szakrális és szimbolikus jelentősége
A kenyér nem csupán alapvető táplálék, hanem a magyar népi hitvilágban számos szokással és tilalommal övezett, mély szimbolikus jelentéssel bíró élelmiszer. A tilalmak egy része a sütés időpontját szabályozta. Országszerte általános volt a pénteki, különösen a nagypénteki tilalom, amelyet még a közelmúltban is megtartottak. A kenyérsütés napja általában a szombat volt, ekkor egy hétre valót készítettek.
A 16. és 18. század végétől vált a paraszti háztartások ideális kenyerévé a kelesztett, szép púpos formájú, vidékünkön kerekre formázott kenyér. A kenyeret szertartásosan kezdték meg. Sokan ma is keresztet vetnek rá, utána szegik meg. A kenyér és só az élet örökkévalóságának és folytonosságának szimbólumai. Főleg a szláv népeknél szokás kenyérrel és sóval köszönteni a vendéget. Magyarországon a kenyér, mint a család jólétét, bőségét, termékenységét szimbolizáló és biztosító alapvető táplálék, általában valaminek a kezdetekor kap szerepet, amikor jellemző a jövőbeli célok mágikus biztosítása.
A kenyérnek nemcsak táplálkozási, hanem gyógyító és védelmező erőt is tulajdonítottak. Sokféle betegség (árpa, kinövés, seb) gyógyszereként ismert a kenyér elfogyasztása; a vele való bedörzsölés, eltörése a beteg feje felett, a kenyérmosó vízzel való itatása. A tűzvész elhárításában a kenyér és a sütőteknő; a vihar elhárításában a szénvonó és a sütőlapát kapott fontos szerepet.
Biblikus alapok és az "aranyszabály"
A "Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel" mondás, bár szó szerint nincs a Bibliában, egybecseng az Újszövetségben található, felebaráti szeretetre és megbocsátásra buzdító tanításokkal. A Biblia két alapvető elvet ismertet a sérelmekre adandó válaszról és a büntetésről. Az Ószövetség "szemet szemért, fogat fogért" elve (II. Mózes 21:24) a bosszúálló isten és társadalom vezérelve volt. Ezzel szemben az Újszövetség tökéletesen ellentétes elvet hirdet: "Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is." (Mt 5:39).
Ez a kettős megközelítés a keresztény tanítások egyik alapköve. Az Újszövetséget egy szerető isten evangéliumának tartják, és Jézust a felebaráti szeretet prófétájának. Azonban, ahogy a cikk is hangsúlyozza, ez a megállapítás nem teljesen igaz, és a két szentnek tartott könyv a kérdésben a két szélsőséget találja el, de nem feltétlenül a „jó megoldást”, ami a kettő között van.
Pál apostol is hasonló tanácsokkal látja el a thesszalonikaiakat és a rómaiakat: „Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt”, illetve „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.”
Mindezeket ragyogóan foglalja össze az "aranyszabály": "Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták." (Mt 7,12; Lk 6,31). Hajdú Szabolcs Koppány református lelkész gondolatai szerint Jézus e tanításainak, akár túlzó képeket is használó tanításainak, az volt a szándéka, hogy megértsük az erőszaknak, a bántásoknak csak akkor lesz vége, ha rajtunk megszakadnak ezek a pokoli ördögi körök. Ha a pofon elakad nálunk és nem nyer viszonzást. Ha a sértő szavak köveire, nem ugyanilyen szavakkal válaszolunk.
John Piper - Az aranyszabály
Az erőszakmentesség és az arányos büntetés dilemmája
Mahatma Gandhi tömören fogalmazta meg az ószövetségi elv problémáját: "A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul." Azonban a gandhiánus erőszakmentesség elve sem minden helyzetben bizonyult működőképesnek. Gandhi inkább az újszövetségi alapelvhez állt közel, az erőszak ellen az erőszakmentességgel lépett fel, azt hangoztatva, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat is. Habár ez az elv sikeresnek tűnt India függetlenségi harcában, valójában Gandhi inkább szerencsés volt, mert egy már amúgy is gyengülő Brit Birodalommal állt szemben. India függetlenségének elnyerése után muszlim-hindu ellentétek és polgárháború szakította szét az országot, ami ellen Gandhi már hiába küzdött, sőt, végül áldozatává vált.
Más országokban ez a fajta szabadságharc nem működött, sokszor fegyverrel kellett küzdeniük a szabadságért. Ugyanez a módszer aligha működött volna például a nácizmus, vagy az imperialista Japán ellen. Az erőszak, büntetés, retorzió nélküli küzdelem a mindennapi bűnüldözésben sem működne. Ha nem volna rendőrség, és mindenki tétlenül nézné a tolvajokat, betörőket, gyilkosokat és más gonosztevőket, akkor a társadalmunk hamarosan anarchiába torkollna.
A "szemet szemért" elv túl sok kárt okozhatna, és szigorúsága miatt végül is nem csökkenti az erőszakot, gondoljunk csak a vendettára, a vérbosszú elvére. A túlzott büntetés pedig egy egész országot bosszúra sarkallhat, mint ahogy a náci Németország példája is mutatja, ahol az I. világháború utáni szigorú büntetések hozzájárultak a bosszúvágy fellángolásához.
A jó elv, amely a két bibliai szélsőség között helyezkedik el, az arányos büntetés elve. Ezt az elvet hallhattuk a terrorizmus elleni küzdelem során, különféle háborúkban, de például a 2006-os zavargások idején is. Akkor is azt vitatták a közélet véleményformálói, hogy arányos volt-e a rendőrség fellépése. Az arányos büntetés elve nem azt jelenti, hogy a büntetésnek egyenlő mértékűnek kell lennie a bűnnel, hanem azt, hogy egy bizonyos hányadban arányosan kisebbnek. A kisebb büntetés elég ahhoz, hogy elrettentse a bűnözőt, amennyiben annak nincs haszna a bűnből. Ugyanakkor, ha a büntetés egyértelműen kisebb, jelentősen csökkenthető az olyan viták és bosszúk száma, amikor a bűnöző, vagy őt védő fél igazságtalannak tartja a büntetést. Természetesen az arányosság elve akkor nem jó, ha a bűnelkövetőnek jelentős haszna is származik a bűnből, és ez a haszon nem vehető már el tőle. Ha valaki sikkaszt egymillió forintot, nem elég jó büntetés, hogy a felét fizesse vissza. Ellenben, ha valaki megöl valakit, nem kell őt magát is felakasztani, elég egy megfelelő börtönbüntetés. Amennyiben halálra ítélnék, akkor esetleg felmerülhetne a vérbosszú igénye. A modern társadalmunk már rég felismerte, hogy sem az ószövetségi, sem az újszövetségi elv nem igazán jó egy ilyen gyilkossági esetben. A Biblia elveit már rég túlhaladottnak tartjuk a közerkölcsben és jogban.
Az önreflexió és a tudatos válasz
A "Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel" mondás régebben azt sugallta, hogy az agresszióra mosollyal és kedvességgel kell reagálni. Ez a felfogás azonban kártékonyan hathat a személyiségünkre. A gyerekek ezzel a mentalitással nem tanulták meg igazán megvédeni magukat, mert azt gondolták, hogy az a normális, ha az agresszióra mosollyal és kedvességgel reagálnak. Miközben belül dühöt és haragot éreztek, a külvilágnak éppen az ellenkezőjét mutatták, felvéve egy álszent szerepkört. Egy ilyen mentalitással aztán egyre távolabb kerültek önmaguktól és valódi személyiségüktől.
Szerencsére ma már sokkal tudatosabban zajlik a gyereknevelés is. Az ösztönök mellett jó, ha néha tudatunkra is hallgatunk, mert könnyen lehet, hogy egy ilyen mondat formálja majd át a jövő társadalmának személyiségét. Mivel ez a mondás régebben teljesen elfogadott volt, teljesen értelmetlen most szembemennünk korábbi generációkkal, hogy igazunkat fitogtassuk, hiszen valamelyest ők is csak a rendszer áldozatai voltak.
Az egyetlen, amit tehetünk, ha mi magunk már egy jóval tudatosabb szinten kezdjük el élni az életünket és erre neveljük gyerekeinket is. Tehát az új mondás így szól: „Ha megdobnak kővel, dobj vissza egy nagy adag önreflexióval.” Ez nem egy újabb, megfoghatatlan pszichológiai trükk, mindössze annyit jelent, hogy kívülről szemlélve magunkat, tekintünk rá saját helyzetünkre. Úgy, akár egy megfigyelő, aki tudatosan van jelen és nem csak úgy sodródik az árral.
Erre különösen azért van szükség, mert egy ilyen szituációban hajlamosak vagyunk ösztönösen, reflexszerűen cselekedni, ami pedig meggátol minket a fejlődésben. Amíg régi, berögzült mintákat követünk, addig nem érhetünk el életünkben pozitív változásokat sem. A jó irány az lenne, ha önvizsgálatot tartva állapítanánk meg, hogy mi lenne a helyes lépés részünkről. Lehet, hogy a hallgatás, szakítás, vagy csak elmagyarázása személyes érzéseinknek. A legrosszabb, amit tehetünk, az a hirtelen felindulásból való cselekvés, hiszen amikor két sértett, dühös ember van jelen a beszélgetésben, abból semmi jó nem sülhet ki. Lehet most úgy gondoljuk, hogy nehéz azonnal másképp reagálni ilyen helyzetekben, de az igazság az, hogy csak az első alkalom lesz megterhelő, mert utána már ez lesz az új, berögzült mintánk.
Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi református lelkész arról elmélkedett, hogy az erőszaknak, a bántásoknak csak akkor lesz vége, ha rajtam megszakadnak ezek a pokoli ördögi körök. Ha a pofon elakad nálam és nem nyer viszonzást. Ha a sértő szavak köveire, nem ugyanilyen szavakkal válaszolunk. Azért nem tudnak betörni, mert szabad vagyok megtenni, amit a szívem diktál! Akkor az élet jó oldalán vagyok, és tényleg úgy tűnik, mintha óriás lennék.
Isten jósága és az emberi kapcsolatok
A bibliai tanítások "jelentéktelen" kötőszavainak megfigyelésével mélyebb igazságok tárulnak fel. "Kérjetek és adnak nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyitják nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyitják." Avagy: "Hiszen ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? És ha halat kér, vajon kígyót ad-e neki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?!"
A lényeg abban rejlik, hogy Jézus nem az aranyszabállyal kezdi, hogy legyünk jó emberek, hanem az Istennel való kapcsolattal, hogy kipróbáljuk és megtapasztaljuk, hogy Ő jó. A szeretet sok vétket elfedez. Isten mindig úgy bánik velünk, mint akik teljesen ártatlanok, és akiket meg kell menteni. Annak tudata, hogy Isten igaz mivolttal ruházott fel téged, messzire elható örömöt ad szívedbe. Amikor bajba kerülünk és kérünk, Isten sose ítél el és dörgöli oda, hogy "na ugye, most megtanulod a leckét!" Hanem a hangos sírásra mindig jön hűségesen, elsimítja a balhét és minket kiment.
Az ítélkezésből az gyógyított ki, ahogy Isten bánt velünk, és érte el az aranyszabály működését bennünk, hogy ne ítéljünk el másokat, hanem úgy bánjunk velük, ahogy mennyei Édesapánk bánt velünk: megigazított, kimentett, szeretett. Annak ellenére… A hiány lehetőség, éljünk vele! A hiányt időnként arra használja Isten az életünkben, hogy Tőle kérjük a megoldást, és így megtanuljuk úgy látni és kezelni az embereket, ahogyan Ő lát és kezel minket. Ha hiányunk van egy adott területen, és kérünk és kapunk, azért már mi is úgy fogunk bánni felebarátunkkal, ahogy megtanultuk Mennyei Atyánktól, hogy hogyan szeretnénk, ha velünk bánnának. Igen: a hiány mutatja meg, mire van szükségünk!
A kis "jelentéktelen" "azért" szócska a szövegben rendkívül fontos. Ha kiveszed, a lényegét ölöd meg Jézus mondanivalójának. Hogy az Istennel töltött minőségi és tapasztalati időnk fogja meghatározni, mennyire vagyunk telve szeretettel mások iránt. Ha engedjük, hogy Isten törődjön velünk, és közben "véletlen" meglátnánk, mennyire nem érdemeljük az Ő jóságát: hidd el, észre sem vesszük, előbb-utóbb az embereknek sem kell megérdemelniük a szeretetünket. Egyszerűen csak úgy fogunk bánni velük, ahogy a mennyei Atyánk bánt velünk. Mert ne feledd: aki kér, mind kap, hogy amikor kérnek, adhass!
Irodalmi érdekességek és a szólás továbbélése
Szólásunkat már Jókai is ismerhette, hisz ezt írja: „Az én kenyerem mindig meggyőzi az ő kövét” (Jóval viszonoztam a rosszat). Esterházy Péter a Harmonia cælestis 69-70. oldalán idézi: „Édesapámat csupa jóra nevelte az édesanyja. A világra bizalommal kell tekinteni, és aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel.” Mikszáth Kálmán A patrónus című művében az irónia oldaláról nézve említi: „Aki téged kővel, azt te kenyérrel” s több effajta pium desideriumok (jámbor, teljesületlen óhajtások). Karinthy Frigyes pedig abszurd humorral közelíti meg a témát: „Kaviccsal dobált egy kisfiú egy dolgozó péket. A pék dühbe jött, s úgy hozzávágott egy frissen sült nyolckilós kenyeret, hogy a gyerek menten szörnyethalt.” Bibó István is foglalkozott a témával a 20. században. Ezek az irodalmi példák is mutatják, hogy a mondás, és a mögötte meghúzódó gondolatok, mélyen beleivódtak a magyar kultúrába és a közgondolkodásba, folyamatosan inspirálva az értelmezést és a párbeszédet a büntetés, a megbocsátás és az emberi kapcsolatok természetéről.