Bevezetés a Honfoglalás Korába: Viták és Felfedezések
A magyar történelem egyik legizgalmasabb és legtöbb vitát kiváltó időszaka a honfoglalás kora. Ekkor telepedtek le őseink a Kárpát-medencében, magukkal hozva kultúrájukat, hagyományaikat és tudásukat. A honfoglalók íráshasználatának kérdése máig megosztja a kutatókat és az érdeklődőket. Sokan hajlamosak elfogadni, hogy a honfoglalók ismerték a székely írást, ám ezt sokszor inkább feltételezésekkel és megfontolásokkal támasztják alá, semmint konkrét írásemlékekkel. Ennek oka részben a honfoglalók hieroglifikus írásemlékeinek sajátos rendszere, amely a latin íráson edzett szemlélő számára szokatlan lehet: hiányoznak a sorok, a jelek díszesek és szójel-jellegűek. Sokak számára már a szójelek létének elismerése is nehézséget okoz, ráadásul ezek az írásemlékek gyakran inkább díszítésnek tűnnek, mint írásnak. A sárrétudvari csüngő kiválóan illusztrálja ezt a helyzetet, hiszen a tárgy maga gyönyörű, az értelmezése, különösen az olvasat megközelítése, azonban mélyebb töprengést igényel.
A Sárrétudvari Írásemlék Rejtélyei
A sárrétudvari égbolt ívét a sar/sarok és az Óg jellel egyaránt azonosíthatjuk. A lelet "eget tartó fa" ábrázolási konvenciójának grafikai képe nem ad segítséget a szétválasztáshoz. Az égbolt azonosításának dilemmáját a sarok jel kialakulásának ismeretében oldhatjuk fel. A megoldás az, hogy nem is kell őket minden áron szétválasztani. A sarok jel történetét úgy foglalhatnánk össze, hogy az eredeti lineáris (feje tetejéről a talpára állított V-hez hasonlító) jel a kőkortól napjainkig megmaradt. A hunok is a lineáris változatokat használták. A hun-utód időkben és a honfoglalás korában is érzékelhető egy törekvés az Óg jellel való egyesítésre, egy kacskaringókat is tartalmazó sar Óg ligatúra kialakítására, amilyen a sárrétudvari ligatúra is.
A hegyes csúcsú "sarok" jel hangalakja ugyanis kezdetben - egy permi szöveg alapján - csak sar "az Istennel azonos égig érő fa szára, úr" volt. Ez egyesült a világmodellek sarkain Óg király (sar Óg) jelével. Óg király szerepel az Ószövetségben is. Óg úr az ogur népek ősapja, a világ sarkainak, az égbe vezető útnak az istene, akit a görögök Heraklész (her Ak am. Ak úr) néven ismertek. Ezért maradt fenn, hogy Heraklésznek a világ végén oszlopai vannak. A sárrétudvari égig érő fa ennek az isteni oszlopnak egyfajta ábrázolása.
Mítoszok és Mondák a Honfoglalás Korából
A honfoglalás korának megértéséhez elengedhetetlen a mondai örökségünk tanulmányozása is, melyek mélyen gyökereznek a totemisztikus hiedelmekben. Bár minden honfoglaló nemzetségnek lehetett totemisztikus hiedelme, közülük csak az Árpád-nemzetség eredetmondáját, az ún. Álmos-mondát (Anonymus) ismerjük részletesen.
A Csodaszarvas-monda: Egy Ősi Eredetmítosz
A csodaszarvas-monda szerint Enech fiai, Hunor és Magor (az onogur és a magyar népnév perszonifikált megjelenítői), egy szarvast üldözve jutottak a Meótisz ingoványainak vidékére, ahol - alkalmasnak találva azt a baromtartásra - megtelepedtek. A monda keletkezésének ideje eléggé bizonytalan, bár ősi viszonyokat tükröz a történetnek az a része is, amely szerint a két hős és házanépe Belár (bolgár) fiainak feleségeit és Dula alán fejedelem leányait elrabolva szerzett asszonyokat. A szarvasüldözés és az ősanyának a neve (Enech=ünő, szarvasünő) a monda még ősibb rétegére enged következtetni: a szarvasüldözés mint eredetmítosz már az ugor-korban is megvolt, a totemisztikus hagyomány szerint pedig eredetileg maga Enech lehetett az üldözött szarvas, akinek valamely hím ragadozó állattal való nászából származhattak azután a nép ősei.
Az Álmos-monda és a Turul
Hasonlóképpen őrzi az ősi totemisztikus elemet az Anonymusnál már átformáltan olvasható Álmos-monda is. Árpád apja, Álmos eszerint Ügyek és Emesü gyermeke, Emesü azonban előzőleg álmot látott: egy turul reászállva teherbe ejtette őt. Ez a motívum is az ég és a származás közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozza, ami a nomád népek hitvilágában gyakran előforduló elem.
A Fehér Ló-monda: Hódítás és Szimbolikus Üzenetek
Hősi Énekek és Regösök
A többi honfoglaló vezér tetteiről szóló énekek létezéséről Anonymus tájékoztat, aki a Töhötöm vezér erdélyi hadjáratát elbeszélő joculator-ének két sorát latinra fordítva meg is örökítette: "Omnes loca sibi aquirebant, et nomen bonum accipiebant" (Mindnyájan földet foglaltak, Maguknak jó hírt-nevet szereztek). Az egyes hősök bámulatra méltó tetteit megörökítő mondák, énekek közül Lehel (Lél) és Botond, kalandozó magyar vezérek történetét (Kézai, Képes krónika) jegyezték fel a krónikák. Az ősi epikára jellemző módon mindkettő a népek harcát személyek közötti küzdelemként mutatja be drámai erővel, s ennek során a látszólag gyengébb magyar hős fölényét, diadalát ábrázolja.
A már kivégzés előtt álló Lehel a kürtfújás csele révén az őt halálra ítélő császárt teszi szolgájává a másvilágon; a kistermetű Botond viszont a görög óriást győzi le a népek csatáját helyettesítő párviadalban. Mindkét történet kitűnően megkomponált jelenet keretében játszódik le. A Botond-monda művészi felépítése különösen figyelemre méltó: megvillantja a párviadal környezetét, jól megeleveníti az egész látványos eseményt és éreztetni tudja a tömegek hőstettekre indító indulatát. Lehel és Botond mellett más kiemelkedő hősökről is kellett hogy éljenek költőileg kiszínezett történetek. Erről tanúskodik például a Kerekes Izsákról szóló ismert népballada, melynek motívumai (a hős részegsége, az ebből származó veszedelem, a hős költögetése, viaskodása, miközben odamenet ösvényt, visszafelé szekérutat vág az ellenség soraiban stb.) az európai folklórban teljesen elszigeteltek, viszont a török népeknél gyakoriak. Ennek a nomád világból származó költői elbeszélésnek kuruc kori eseményhez való kapcsolása csak úgy képzelhető el, hogy valamikor az egyik honfoglaló vagy kalandozó vezér volt a hőse, majd később a történetet a néphagyomány mindig újabb és újabb személyekhez kötötte, aktualizálta.
Honfoglalás Kori Régészeti Leletek és Azok Üzenetei
A régészeti feltárások folyamatosan gazdagítják tudásunkat a honfoglalás koráról. Budapest III. kerületében egy teljes honfoglalás-, illetve államalapítás kori temetőt tártak fel, amely régészeti szenzációnak számít. Ezek a leletek, a korábbi sírokkal együtt, részletes képet adnak a korabeli emberek életmódjáról, hiedelmeiről és szokásairól.
A Koponyalékelés Rejtélye: Orvostudomány és Hitvilág
Az egyik legérdekesebb és legtöbb kérdést felvető jelenség a honfoglaló magyarok koponyalékelése (trepanációja). A görög trepanáció kifejezés magyar megfelelője az "agyafúrt" szavunk. Bár ma ezt a ravasz szinonimájaként használjuk, a 16. században (első írott előfordulás 1538) a bolond és a makacs emberekre használták. Az elmeállapotot leíró kifejezéseink jelentésváltozásainak hátterében bizonyára az játszott szerepet, hogy a féleszű, bolond emberek sokszor kifejezetten ravasz, más esetekben makacs ember benyomását keltik, és nem is olyan ritkán az elmebeteg emberek bizonyos szempontból átlag feletti szellemi képességekkel rendelkeznek. A középkorban Európa-szerte elterjedő trepanáció, amelyet fúróval végeztek egyes elmebetegségek gyógyítására szolgált. Az ilyen elmebetegek ténylegesen agyafúrtakká váltak. Az agyafúrt kifejezés mai jelentése az őrültséghez társított vélt ravaszság képzetére vezethető vissza, tehát ma egy a fogalomhoz eredetileg tartozó másik fogalomra használjuk.
A koponyalékelés szokása a 10. században oly gyakori volt, azonban az Árpád-kor elején megszűnik. Ötszáz-hatszáz évvel később az őrültek koponyafúrásos gyógyítása feltehetően új jelentést ad a trepanációnak és ekkor találkozunk azzal a képzettel, hogy „a trepanálást a jövendőbeli sámánoknál az őrület mesterséges előidézésére hajtották végre”. Egy biztos: a honfoglalás kori sebészi trepanációk készítői jól képzett gyógyítók voltak, hiszen nagyon magas a gyógyulás aránya. Amennyiben a trepanálást végzők maguk voltak a sámánok, akkor a sámánokról biztosan állíthatjuk, hogy nem voltak őrültek (csak őrülten ügyesek).
A Trepanáció Típusai és Okai
Az élő emberen végzett trepanációnak két típusa van: sebészi, amikor a koponyacsontot teljes vastagságában kivésik egy területen, és jelképes, amely során a koponyacsont külső rétegét kaparják meg egy területen. E két típus figyelhető meg a honfoglalás kori koponyák egy részénél. A halottakon végzett trepanációt kultikus trepanációnak nevezzük, és célja vagy a koponyaüreg megnyitása, vagy amulett szerzés volt.
A sebészi trepanációt olykor a koponyasérülések gyógyítása miatt végezték (ez látszik esetenként a koponyán), ami a mindennapos háborúskodások miatt gyakori életmentő feladat volt. Amíg a később a középkorból számos „kezeletlen” koponyasérülést ismerünk, a 10. században a koponyák tanúsága szerint még elképzelhetetlen volt, hogy ne tisztítsanak ki egy koponyasérülést. A kereszténység eltörölte a pogány vallást, és a sámánok gyógyító technikája is feledésbe merült. Igaz, nem teljesen, mert például egy besenyő koponyán a 10. századi trepanálásokra emlékeztető művelet nyoma figyelhető meg. A keleti népekkel, pl. a besenyőkkel érkező pogányság „tudása” is szerepet játszhatott abban, hogy a 16. századig nem merült feledésbe a koponyalékelés és a sámánhit korának kapcsolata.
A jelképes trepanáció készítésénél a gyógyító szándék csak közvetett módon képzelhető el. Olyan betegség, amely a férfiakat és nőket is felnőtt korban 10% feletti gyakorisággal érint és a koponyán végzett jelképes trepanációval gyógyítható, nem ismert. A gyógyulás lélektani elősegítése ugyan elképzelhető, de nem bizonyítható. A szakrális indíttatás lehetősége régóta foglalkoztatja a kutatókat. Ezzel kapcsolatban több elképzelés is született. A jelképes trepanációk gyógyulási aránya kétségtelenül nagyobb volt, mint a sebészi trepanációké. Mivel a gyógyult sebről már nem látszik az élő személynél a trepanáció típusa, elképzelhető, hogy a jelképes trepanációval ugyanazt akarták elérni, mint amire a sebészi trepanáció szolgált. Ez egyben a vallási és nem az orvosi indíttatást valószínűsíti. A felnőttkori beavatási rítus elvethető, mert a jelképes trepanációk aránya az idősebbeknél magasabb, mint a fiatal felnőtteknél, tehát nemcsak a fiatal felnőttek között végezték. Hasonló megfontolásból a baj- és a betegségelhárítást sem tartom jó magyarázatnak, mert akkor a gyermekeknél is találkoznunk kellene a szokással, és a serdülők között sem csak elvétve találkoznánk trepanáltakkal.
A Trepanáció Eszközei és Folyamata
A koponyalékelést éles, de nem fogazott élű késsel végezték. Néhány furcsa széles, rövid pengéjű kés fennmaradt, amelyeket úgy gondolják, kifejezetten trepanáláshoz használtak, és ezeket trepannak nevezték el. A közönséges kés, amely a sírok gyakori melléklete, tökéletesen megfelel a koponya kivésésére. A bicska, az üvegszilánk, az obszidián vagy jáspis penge, a kagylóhéj és a kókuszdió kiélezett héja is alkalmas trepanálásra a néprajzi adatok alapján.
A trepanáció készítésének lépései a következők voltak: Elsőként a bőr lemosására (fertőtlenítés), esetleg a haj leborotválására és fájdalomcsillapításra (irodalmi utalások szólnak arról, hogy nem mindenhol alkalmaztak fájdalomcsillapítást), majd a bőr és az alatta lévő lágyrészek bemetszésére és félrehajtására, félrehúzására került sor. Ezt követte trauma esetén a seb kitisztítása az idegen testek, a roncsolt lágyrészek és csontszilánkok eltávolítása. Éles késsel kivésték a koponyacsontot, majd a sebszélt kiegyengették. Sebészi trepanációnál az agyhártya megsértését nagy odafigyeléssel elkerülték. Vérzéscsillapítás és fertőtlenítés után a bőrt és az alatta lévő lágyrészeket visszaillesztették, és varrással, kapcsokkal vagy kötéssel a gyógyulásig a helyén rögzítették. A leletek szerint a hatékonyság jó volt, de inkább csak azt tudjuk, mit nem tettek, mint azt, hogy mit igen. Tömény alkohol, égetés (kauterizálás), koponyafűrész nem szerepelt a technológiájukban.
A Gyógyult Sebek és a Fémlapok Szerepe
Néhány négyzetcentiméternél nagyobb felület, ha azt nem fedi bőr, hegesedéssel, gyulladással gyógyul. Ez a túlélést nagyban megnehezíti. A műtét végén a sebre tehát visszahelyezték a félrehúzott, megtisztított hajas fejbőrt. A heg azonban később is jól látható marad. Irodalmi adatok említik, hogy a trepanáció után a bőr alá kemény anyagot tettek a koponya pótlására. A honfoglaláskorból ilyen lelet nem ismert, viszont a hiányzó koponya pótlására a fejfedőbe fémlapot varrtak. Ez néhány esetben megmaradt. A kereszténység eltörölte a pogány vallást, és a sámánok gyógyító technikája is feledésbe merült. Igaz, nem teljesen, mert például egy besenyő koponyán a 10. századi trepanálásokra emlékeztető művelet figyelhető meg.
A Trepanációk Területi Megoszlása
A vizsgált egyének számához mérten a trepanációk aránya magasabb az Alföldön, mint a Dunántúlon. A Dunántúlon megfigyelt esetek többnyire későbbre datálhatók, ami jól egybevág azzal, hogy a honfoglalók a Dunántúlt később szállták meg. Társadalmi rétegzettségre nem következtethetünk, a régészeti mellékletek ugyanis nem igazolják azt, hogy a gazdagabb mellékletekkel temetettek között nagyobb lenne a lékelés előfordulása. Az egyes temetőket összehasonlítva különböző arányokat találunk, mint például a Felső-Tisza vidéken, amely vezetői központ volt, magasabb volt a trepanációk aránya. Megemlíthető, hogy a Dunántúli esetek többnyire rosszabb kivitelűek az Alföldieknél, amely arra enged következtetni, hogy az egykori szállásterület perifériáján nem a legnagyobb gyakorlattal rendelkező gyógyítók ténykedtek.
Díszek és Ékszerek: A Hajfonatkorongok Világa
A hajfonatkorongok a honfoglalás kori temetkezések leletanyagának egyik legszebb csoportját alkotják. Az öntéssel készített, áttört mintázatú, illetve a bronz- vagy ezüstlemezen domborodó-bemélyedő, helyenként háttéraranyozással kiemelt díszítmények igen változatos mintakinccsel rendelkeznek, melyet a kutatás egy része a magyarság ősi hiedelemvilágához kapcsol, mások pedig puszta díszítőművészetnek tartanak.
A hajfonatkorongok viselési módja sokáig vita tárgya volt, melyen végül néhány szerencsés lelet, jó ásatási megfigyelés segített. A Harsánylejtőn eltemetett kislány korongjai mellett két-két kis, erősen domborodó, virágot formázó veret feküdt, a koponya felé irányulva, s egy ötödik is előkerült a mellkas jobb oldalán. Ezek a hajba belefont textilszalagot díszíthették, melyhez a korongok erősítve voltak. A jobb fonathoz tartozhatott egy aranyozott bronzból készült, áttört, nagyméretű, kéttagú csüngő alsó tagja, amely a jobb váll felett feküdt, a korong és a kis veretek között. A területen szórványként előkerült ennek a veretnek a pontos párja - elképzelhető, hogy eredetileg a másik fonat szalagjához tartozott.
A Vas: Egy Kincs a Mindennapokban és a Hadviselésben
A vas a mai ember számára triviálisan a mindennapok része, kultúránk aligha létezhetne nélküle: a kés az asztalfiókban, szög a falban, patkó a ló lábán, de az autó számos alkatrésze alapul a vasgyártáson, evidens számunkra, hogy mindenütt jelen van. Pedig ezerkétszáz évvel ezelőtt a vas gyártása nem volt magától értetődő rutin, hanem kockázatos, izzasztó kaland. A honfoglaláskor mesterei úgynevezett bucavasat készítettek - egy szivacsos, salakkal átjárt fémtömböt -, amelyet csak hosszú, fáradságos munkával lehetett „valódi vassá” gyúrni, kovácsolni.
A Magyarok Titkos Világa a Honfoglalás Előtt – A Steppei Élet, Vallás és Harcosok Igaz Története
Egy-egy olvasztás a tapasztalatok szerint - 1200-1300 °C jelenlétében - több órán át tartott, sok-sok faszén felhasználásával és több ember összehangolt munkájával. A végeredmény pedig nem folyékony vas lett, hanem egy szivacsos, salakos fémtömb: a buca. Ezután kezdődött még a munka oroszlánrésze, mivel a nyers bucavas tele van salakkal, porózus, törékeny - nem alkalmas semmilyen eszköznek. Ezért ezután kovácsolással történt a tömörítés és tisztítás: felhevítették és addig kalapálták, amíg az összes salak ki nem préselődött belőle. A modern kísérleti régészet egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a vaskohászat komoly tudásalapú mesterség volt.
A Vasmese: Az Ősi Vasgyártás Újragondolva
Ebbe a világba vezet be minket a "Vasmese" című kísérleti dokumentumfilm, amely szerencsére nem talál feltartott mutatóujjal okosan magyarázó felnőttet benne, hanem izgatott gyerekeket látunk a játék hevében oknyomozni, kipróbálni, alkotni. A teltházas filmbemutató nem véletlenül a magyar kultúra napjához lett igazítva, hiszen a kultúrával nevelés sarokpontja a következő generációk egészséges fejlődésének. Az alkotói koncepció szépsége abban rejlik, hogy az alkotás nem választ a mese- és a dokumentumfilm között, hanem összeereszti azokat. A gyerek főszereplők nem kívülről, didaktikusan kapnak tudást, hanem „belelépnek a folyóba” és a kísérleti régészet, no meg a fantázia szárnyán haladnak végig az ősi vasgyártás útján. A történet egyik kulcsfigurája a „bucavasgyúró demiurgosz”, Thiele Ádám, aki a BME oktatójaként, tudósként, kísérleti régészként és mesteremberként vezeti a gyerekeket a technológia izgalmas csapásain. A rendező Komporday Tamás és forgatókönyvíró Csáji László Koppány egy formanyelvi truvájjal is élnek: az élőszereplős film animációval egészül ki; a valóság szövetéből az animáció révén vált át a gyermeki képzelet világába, szélesebb kontextusba emelve a megszerzett tudást. A stáblista pedig azt jelzi, hogy a projekt egyszerre filmes és pedagógiai vállalkozás. A filmkészítők legszebb gesztusa mégis az, hogy a gyerekek nem pusztán szereplők, hanem alkotótársak: a történetben egy félbemaradt mese kap szerepet, amelynek végét ők találják ki, majd a mese animációs formát ölt, aminek hangjait szintén ők adják.
A bucavasgyártás története kicsiben egy transzformáció története: sárból, tűzből, faszénből, vasércből és kitartásból lesz valami, ami kincs - a használható vas. A Vasmese film pedig ugyanezt teszi a néző lelkében: a rideg szakmai tudást élménnyé alakítja, hidat verve a múlt és a jelen közé. És mindezt fantáziával, játékosan teszi, miközben tiszteletben tartja a hagyományt, mindnyájunk közös kincsét. A vetítést követő kerekasztal-beszélgetés pedig - a forgatókönyv írója, Csáji László Koppány, a rendező Komporday Tamás, az animációért felelős Hajnal Ödön, a szakértő-főszereplő Thiele Ádám és a moderátor Kollarik Tamás részvételével - ráerősített erre. Azt az üzenetet emelte ki a film kapcsán, hogy az ősi technológiák megismerésének nem szükségszerű múzeumi keretek közt maradni, mert éppen a játékos átéléssel segíthet kapcsolódni hagyományainkhoz, egyúttal megtanulva eleink tudását, és ennek tiszteletét.
Kincskeresés és Élményturizmus: Az Őrség mint Kulturális Csemege
Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődők számára egy különleges nyaralási ötletet is kínálunk. Az őrségi szálláson a magyar hieroglif írásról is folytathat eszmecserét, nem is beszélve a Sindümúzeum díjtalan meglátogatásáról az itt eltöltött nyaralás alkalmával. Akár őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállásmedencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállások Őriszentpéteren, netán az őrségi szállások Szalafőn keresőkulcsok mentén keres magának egy őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet az írástudomány és a szép táj mellé, a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház kiváló választás lehet. Ez a jellegzetes őrségi szálláshely írástörténész által működtetett, és Veleméren csak egy ilyen van.
tags: #honfoglalas #kori #mezes