A hot dog, vagy ahogy magyarul gyakran nevezzük, a forró kutya, egy megkerülhetetlen eleme a street food kultúrának. Legyen szó savanyú káposztával, különféle szószokkal, pirított hagymával, bacon darabkákkal meghintve és bő sajttal, vagy épp vegán változatban, ez az étel a grillpartik, fesztiválok és szabadtéri rendezvények főszezonjában, különösen nyáron, elengedhetetlen. Az egyszerűség és a sokoldalúság ellenére a hot dogot számos rejtély övezi, a kolbász hasonszőrű változatát, a virslit hagyományosan Frankfurt városához kötik.
A Hot Dog Kifejezés Eredete: Legendák és Tények
A „hot dog” kifejezés eredete régóta vita tárgyát képezi a gasztrotörténelemben. Szerencsére nem azért, mert kutyahúsból készült annak idején. A legelterjedtebb elméletek sokkal szimpatikusabbak.
Charles Feltman és Coney Island Red Hots
Charles Feltman német-amerikai vendéglős nevét gyakran emlegetik a hot dog kapcsán. Feltman 1867-ben kezdett friss péksüteményeket árulni egy Coney Island-i strandon. Amikor egyre több fürdőző kért tőle szendvicset, úgy döntött, hogy olyan faszenes tűzhelyet szerel a büfés kocsijára, amelyben húst is lehet sütni. A csípős sertéskolbászokat ezután buciba töltve kezdte árulni - a fogást eleinte Coney Island Red Hots, majd később egyszerűen csak hot dog néven emlegette.
A Baseballmeccsek Hagyománya
1893 körül a virsli lett a baseballmeccsek standard fogása. Úgy tartják, hogy a hagyományt egy St. Louis-i bártulajdonos, Chris Von de Ahe, egy német bevándorló indította el.
Tad Dorgan Karikatúrái és a Név Elterjedése
Maga a „hot dog” kifejezés először ekkortájt, a 19. század végén tűnt fel írásban, méghozzá Tad Dorgan amerikai művész karikatúráiban, aki a New York-i baseballmeccsek világából inspirálódott. A történet szerint Dorgan nem tudta, hogyan kell helyesen leírni a német dachshund szót, ezért úgy gondolta, hogy egyszerűen fogalmaz készülő rajzában, és hot dognak nevezi el a harapnivalót, hiszen így is mindenki érteni fogja. A névválasztás bevált, és annyira megtetszett az amerikai közönségnek, hogy országszerte elterjedt.
Tacskókolbászok: A hot dogok története
A Hot Dog és a Kulináris Utazások: Egy Bükki Teljesítménytúra és Egy Szlovákiai Kirándulás Emlékei
A hot dogok és a kulináris élvezetek gyakran társulnak különböző utazásokhoz és élményekhez. Két beszámoló részlet is rávilágít arra, hogy még a megerőltető túrák során is helye van az egyszerű, mégis ízletes ételeknek, mint például a szendvicsek.
Bükki Kaland: Fagyos Reggel és Frissítők
Egy szombat hajnali negyed hét körül Egerben, a buszpályaudvar melletti utcában hamar találtak parkolót. A lehelletük majdnem a szájukba fagyott, amikor kiszálltak. A miskolci buszra várakozva a buszpályaudvaron kerestek melegedési lehetőséget, ahol egy automatás kávéval próbáltak felmelegedni. A Credo gyártmányú buszon a lábtér negatív méretű volt, de legalább lehetett reggelizni meg beszélgetni, meg nézni a kifagyott ködöt a fákon.
Miskolcon, a Búza téren landoltak menetrend szerint, ahonnan még egy óra helyijáratozás várt rájuk. Sikerült jegyet is szerezniük elvételben, majd a vásárcsarnok feketesugárzója alatt hédereltek pár percet, amíg megjött az egyes busz, amivel Felső-Majláthig suhantak. Itt a meglepően kulturált váróteremben melegedtek pár percet, mire indult a tizenötös Ómassa felé.
Ómassán a kocsmában nagyon gyorsan ment az indítás, köszönhetően a kis létszámnak és az előnevezésnek. A túra szervezése tetszett, civilizációt nem sokat láttak már, a rajt után pár lépést kellett csak megtenni, és az erdőben is voltak. A sárga keresztekkel jól jelzett völgyben kényelmes tempóban indultak felfelé. A kidőlt fák tengerét, amire két évvel ezelőtről emlékeztek, valahova eltűntek, gondolom az Északerdőnek köszönhetően. Így viszonylag eseménytelen volt a felvezető út, és könnyen félre tudtak állni a szembejövő harmincötös futók elől.
Nemsokára felértek Bánkútra, ahol ezúttal a barátságos, meleg síházban volt az ellenőrzőpont. Itt az eddigi magányos séta hirtelen tömegtúra hangulatba csapott át, mert rengeteg hosszútávos résztvevő érkezett és jött szembe Bánkút után, itt csatlakoztak bele a 65-ös útvonalába. A Faktor-réti Madonnánál adventre tekintettel igazoltak maguknak a zsírkrétával, aztán szép lassan újra eloszlott a nép. A Keskeny-rét előtt kis dilemma, az itiner szerint a kéken kellett volna menni, a track szerint a kék kereszt a.k.a régi kék volt a helyes út, plusz még egy szalag és egy szmerovnik is erre terelt, úgyhogy a hagyományos utat választották.
Nemsokára megindult az emelkedés a Tar-kőre, ahol felérve nem az eddigi legszebb, de azért elég látványos panoráma várta őket - új, szimpatikus fejlesztés legutóbbi ittjártamhoz képest a kihelyezett szúróbélyegző. Rövid nézelődés és gyors frissítés után elindultak a Toldi-kapu felé, kivételesen egész kellemes volt a terep, egy picit se csúszott az ösvény. Lekanyarogtak szép lassan a Transzbükki műútra, majd, szokatlan módon még világosban, megérkeztek a Tamás-kút melletti kunyhóhoz. Itt is kaptak teát, meg egy szelet kenyeret, aztán, mivel szabadtéri volt a pont, hamar továbbálltak. Irány a Török-út. Az elején még viszonylag érdekes, szép, ahogy egyre sötétedő köd vette körül őket, változatos árnyalatú szürkében játszott az erdő.
Ez a tizenöt kilométeres etap pont nélkül, azonosítási pont se sokkal elég hosszú volt. Tempóztak rendesen, meg is lett az eredménye, egyszer-kétszer megszédültek, úgyhogy kértek öt perc pihenőt az útba eső valamilyen forrás melletti rozoga padon. Szendvicsezés közben megnézték a térképet, kábé a felét megtették a Várkútig vezető szakasznak. Mentek tovább, senkivel nem találkoztak órákon keresztül, jókat beszélgettek meg vitatkoztak Kékessel. Nemsokára elővették a lámpákat, megemlékeztek a hosszú távos gyalogosokról, akiknek az egész Török-utat sötétben kellett megtenniük, mormoltak értük egy rövid imát, és belevetették magukat a sötétbe.
Az elkerülhetetlen monotónia-érzés kezdett eluralkodni rajtuk, és megfogalmazták, hogy lehet, hogy egyszerűbb lett volna egy fitneszterem futópadján gyalogolni nyolc-tíz órát, az is van ilyen ingergazdag. Teljesen kandi-kamera érzésük volt: két pont között órákon át nem láttak senkit, azután amikor megérkeztek a pontra, hirtelen megjelent egy rakás ember a semmiből, mintha csak statiszták lennének és a bokorból ugrottak volna elő, hogy azt higgyék, egy valódi rendezvényen vannak - aztán megint senki órákon át. Teázás után belevetették magukat a sötétbe, majdnem rossz irányba indultak, de időben észrevették a nyilas jelzést. Sose akart eljönni a Nagy-Eged nyerge, a köd meg egyre sűrűbb lett, 4-5 méternél nem lehetett több a látótávolság. Aztán csak odaértek, megkezdték az ereszkedést, ami jelentős változatosságot hozott az elmúlt pár órához képest. Nagyon jól esett, amikor elérték az édes anyabetont, és visszaértek a civilizációba. A városi szakasz vidámparkhoz hasonló rövid sétának tűnt csupán, és már be is értek pár kanyarral a célba. Gyorsan átvették a díjazást, és egy pohár tea társaságában már indultak is vissza az autóhoz. Dinnyével és Kékessel célba vették Egerszalókot, ahol a Nosztalgia strandon fürödtek a termálvízben egy jó órát, csak az öltözőig való eljutás volt borzongató élmény.
Szlovákiai Kirándulás: Hajnali Indulás és Várkastélyok Felfedezése
Negyed négykor indultak, az M1-es néptelen volt ilyen korán reggel. Gyorsan elérték Szárt, ahol Áron szállt be, majd Győrt, ahol egy rég látott cimbora, Galadh Ereb csatlakozott, aki kilépve komfortzónájából, nem futni, hanem kivételesen gyalogolni tervezett. A többi hely üresen maradt. Nem kellett sok türelem a határ eléréséhez sem, ahol nem voltak biztosak benne, hogy az M19-es szlovákiai oldala fizetős-e vagy sem, mindenesetre inkább a régi úton mentek, majd Pozsony belvárosát elkerülve az új hídon átkelve megérkeztek a Kőbánya alsót idéző hangulatú Bratislava - Vinohrady megállóba. Találtak egy helyet még a 10 férőhelyes P+R-ben, aztán felfedezték a gyönyörű aluljárót, még váróterem is volt pénztárral. A pénztár zárva volt, a csövik büdösek, úgyhogy bár volt még 20 perc a vonat indulásáig, inkább fel, a peronra helyezték székhelyüket. Azért kicsit később lenéztek még egyszer a pénztárba, hátha kinyitott, és tényleg. Tíz perc múlva meg is érkeztek Pezinok állomásra, ahol a váróteremben ücsörgött még néhány túrázónak öltözött egyén.
Kellemesen erős emelkedőbe fogott a kék jelzésű ösvényük, szép erdőben, csodálkoztak, hogy milyen klassz helyek vannak errefelé. Útközben kerülgette őket egy tanösvény is, egyik állomáson egy kis kápolnát néztek meg. Nagyjából eseménytelenül telt az út, lassan felértek valami gerincfélére, mellőzték a kispista-sárga kiágazását egy smerovniknál, majd elértek egy sípálya közepére, még néhány folt havat is találtak. Innen kivilágítható ösvényen érkeztek a nyeregbe, Pezinska Babára. Itt Áron sört szimatolt, meg is próbálkoztak a látszólag nyitva, valójában zárva lévő Chatában. Kis pihenő után nekivágtak a piros jelzésű szlovák nemzeti felkelők útjának, ami egy szép gerincút, elég sok hullámzással, néhol az erdővéghasználatok helyén szép kilátással a kissé párás környező tájra. Egyre többen jöttek szembe, kirándulók, túrázók, katonák, bringások, néha utolsón pillanatban sikerült csak félreállni.
Némi pihenő után továbbálltak, változatos erdőben a gerincen, továbbra is a piroson. Nemsokára elhaladtak a helyi lokátorállomás (?) alatt, ami úgy néz ki, mint egy hegytetőre épített panelház (pontosabban kettő), tetején Kőris-hegyi típusú gömbbel. Megérkeztek a Biely kriz nevű helyre (Fehér-kereszt) kb. Tovább aszfalton kellett menni pár kilométert, ahol az erdő szép volt, némi változatosságot csak a bringások elől való elugrálás jelentett. Innen hirtelen jelzésváltással a sárga jelzésre tértek, átvágtak néhány réten, piknikező családok között, majd egy patakátkelés után kis emelkedővel megérkeztek a "célhoz", ami egy partizán emlékmű (?), Maly Slavin melletti pihenőhelynél volt. A cél annyiból állt, hogy lepecsételték és aláírták az "itinert". Innen már csak 7 km volt a civilizáció, 80%-ban aszfalton, szerencsére autók nem jártak, bringás és sétáló család annál több, nagyon szép volt ez a parkerdő. Hosszas séta után megérkeztek a főútra, ahonnan még három villamosmegálló, kb. Összesen kb.
Budai-hegységi Túra: Kényelmes Séta és Nosztalgia
A Budai-hegységben túrázni szinte olyan izgalmas volt, mint már nagyon régen, ráadásul ilyen "hosszú" túrán is elég régen vett részt utoljára. A fonódó villamos első üzemnapján mindenképp ki akarta próbálni az 56-os villamost, legalábbis annak A változatát.
A Déli Aluljárójától Makkosmáriáig
A Déli aluljárójából indulni különleges élmény volt. Beszerzett egy tartalék kókuszos csigát, befizette a hozzájárulást, üdvözölte az összes ismerőst, majd neki is vágott a túrának, egyedül. Az első pecsét gyors begyűjtése, és a nemzeti pulóveres, dohányzó fiatalok mellőzése után kényelmesen baktatott felfelé a főút mentén. A Szent Orbán tértől végre érdekesebb lett a terep, a különböző villákat nagyon érdekes volt nézegetni a felkelő nap fényében. A zöld jelzést elérve szinte már ismerős lett a terep, a sok-sok lépcsőt most valahogy nem nagyon érezte meg. Felérve a Széchenyi-emlékhez elég hűs lett a levegő, úgyhogy nem is sokat időzött Gellértnél és Istinél, mielőtt elindult a Gyermekvasút felé. Itt már helyenként eléggé jeges volt a talaj, úttest, járda, de azért lehetett közlekedni. A Normafánál nem üzemelt még a réteses, így gyorsan továbbállt Imre pecsétje után. A zöld kereszten a turistaút már igen jeges volt, úgyhogy igencsak figyelni kellett, de gond nélkül sikerült eljutni Makkosmáriára, nosztalgiázott kicsit 2010-es, itt tartott esküvőjükön, majd Éva és Egon pontjánál elfogyasztott két hagymás-zsíros kenyeret, itt már szinte zavaróvá kezdett válni a tömeg, aminek nyilván ő is része volt, úgyhogy nem ért reklamálni.
Hosszú Piros Jelzés és Visszaemlékezések
Hosszú-hosszú a piros jelzés nyomvonala, jól ismerte minden méterét. Számtalan réges-régi piros túra és Meteor túra, Budai Trapp emlékei jöttek elő minden fánál, minden kanyarnál. Eszébe jutott az egykori Ördögkerék túra, amikor órákon át állt az ellenőrzőponton a szakadó esőben a Nagy-kopaszhoz vezető úton. Eszébe jutott a BHTCS, amiből legutóbbi részvételekor itt szállt ki sok éve. Eszébe jutott az első teljesítménytúrája 98-ból, amikor a Meteor 50-en ugyanitt jöttek le Nagykovácsiba, az életmentő vízcsap még mindig megvan az út szélén. Eszébe jutott egy Budai Kilátók túra, amikor valamilyen tésztát ettek az étterem előtt a célban a műanyag tányérból. A Turul szobor láttán eszébe jutott VadMalac sporttárs, mégpedig a Peremtúra miatt, akivel már nagyon rég túráztak együtt.
Perbál és Anyácsapuszta
Összehasonlíthatatlanul mások voltak a körülmények, mint akkor, egyszer azon a téli éjszakán, a régi téli éjszaka szelleme most is kísért azért az egyhangú emelkedő mentén, amit a kerítés kísért. A komor gondolatok eltűntek, amint felért a kék kereszt elágazásához, leült egy farönkre, evett pár falatot, és újult erővel indult tovább a romantikus gerincúton. Megtekintette sok helyen a gyönyörű kilátást, nappal azért szebb volt ez az út mégiscsak, társasága is akadt a tapasztalt korosztályból Laci és András, akikkel nagyjából innen a célig haladt. Hosszas szántóföldi menetelés után (azért hófúvásban nem próbálta volna ki ezt az utat) érkeztek meg a perbáli műútra. Magába fojtotta a kínálkozó szóviccet, csak hazafelé a buszon osztotta meg útitársaival. A kocsma jó találmány, állapította meg újra, almafröccsét és tejeskávéját iszogatva a melegben, Vándor Csillag bélyegzése után. Rövid lejtő után még világosban érkeztek Anyácsapusztára, ahol a fő nevezetesség a napi egy buszjáratot fogadó buszmegálló volt. Az utolsó őrzött pont után csak a jeges szél és a szántóföldi menetelés maradt, a Kakukk-hegy lábáig. A Kakukk-hegy nem adta magát könnyen, a naplementéről sajnos lemaradtak. Önkiszolgáló pecsételés, elesésmentes leérkezés a faluba, lámpa nélkül! Egy gyors fuvar Zsámbékra, hamar buszcsatlakozás Budapestre, a fonódó villamos megadta magát, de azért még fürdetésre hazaért. Vett egy Budapest-kupa füzetet is.
Dél-Dunántúli Túra: Pécsváradtól Nagypallig
Az előző esti strandolás után hamar elaludtak a szálláson, még a házigazda névnapi bulija sem ébresztette fel őket. Vasárnap reggel fél hatkor szólt a vekker, gyors öltözés után lecuccoltak az autóhoz és negyed hétre már Pécsváradon is voltak a rajtnál. Túl nagy tolongás nem volt, úgyhogy gyorsan beneveztek, illetve megreggeliztek (köszi Bubu a lekváros táskát, nálam semmi kaja nem volt), majd egyedül nekivágott az útnak, hogy legyen kis előnye. Rá kellett érezni a tájékozódásra, mert jelzés nem nagyon volt, a szalagokat meg eleinte nem találta, mert nagyon picik voltak - de a leírás alapján remekül el lehetett találni. Egy napsütötte (a korai rajt miatt azért még egész jó) dombon átmászva értek át Nagypallra, ahol a hétvégi pogácsafesztivál előző esti bulijának romjai mellett tértek ki egy aláírásra a Közmosó-kútnál lévő első pontra, ahol ropit is lehetett markolni.
Péksütemények, mint Megoldás: A Zsemle Feltalálása
Amikor egy árus a kesztyűi nagy részét nem kapta vissza (ejnye), állítólag pékként dolgozó sógorától kért segítséget, aki megoldásként olyan zsemléket, kifliket improvizált, amelyek tökéletesen illeszkedtek a hús hosszúságához. Ez az anekdota is azt mutatja, hogy a hot dog egyszerűségében rejlik az ereje, és az élelmes kereskedők kreativitása mindig megtalálta a módját, hogy az ételt praktikussá és népszerűvé tegye.