A kérődző állatok kulcsszerepet töltenek be a körforgásos gazdálkodásban. Az adaptív legeltetés és az agrárerdészet javítják a talaj egészségét, vízmegtartó képességét, a biológiai sokféleséget, miközben hozzájárulnak az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának csökkentéséhez. Bár az állattenyésztés a globális ÜHG-kibocsátás 12-14,5 százalékáért felelős, a kérődzőkkel történő legeltetés - megfelelő irányítás mellett - a talajban és a növényzetben történő szénmegkötés, az úgynevezett „fluxus-fixáció” révén részben ellensúlyozhatja ezeket a kibocsátásokat.
Az állattartási rendszerek globális és lokális ökológiai háttere
A világ ökorégiói jelentősen különböznek egymástól. A sivatagos és cserjés területek (19,8 millió km2) a hőség és az alacsony csapadékmennyiség miatt inkább a nomád legeltetésre alkalmasak, míg a mérsékelt övi füves területek (9 millió km2) a legeltetést és a növénytermesét egyaránt képesek támogatni. A nem művelhető területek esetében azonban ökológiai stratégiákra van szükség ahhoz, hogy azok termelékenyek maradjanak. Legeltetéssel a nem ehető biomassza, fűfélék és melléktermékek 20-60%-át tápanyagban gazdag, emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerré alakítják át, így fehérjét termelnek, miközben gazdagítják a talajt és a biológiai sokféleséget.
Magyarországon az állattartásnak sok évszázados hagyománya van. Az ősi extenzív állattartás előnyeit manapság ismét emlegetik, és ugyancsak vannak példák az ún. tanyasi félintenzív jellegű állattartás felelevenítésére. Természetesen nem feledkezhetünk meg a háború előtti uradalmi majorok szakosított állattartó épületeiről és telepeiről, valamint az 1950-es, 60-as, 70-es, 80-as években épített nagyüzemi telep példáiról sem.
A tartástechnológia evolúciója: pavilonostól a tömbös rendszerekig
Magyarországon az elmúlt négy évtizedben különösen a tehenészetek fejlesztése „drámaian” felgyorsult. Lényegében tíz évenként a változó politikai és gazdasági körülmények hatására új technológiák és beépítések terjedtek el. 1950-től pavilonos, 1960-as években félig tömbös, 1970 körül tömbös, végül 1980-as évekre ismét pavilonos elrendezést követeltek a változó tartástechnológiai koncepciók.
Az 1950-es években a heterogén minőségű állatállomány részére kellett gyorsan telepeket, épületeket létrehozni. Az ún. pavilonos elrendezésű telepek jellegzetes termelő épületei a szerfás szerkezetű, nádtetős istálló épületek. Az épületekben az állatok gyakorlatilag az egyéni gazdaságoknak megfelelően kerültek elhelyezésre, hosszú álláson bőséges almozással. A technológiai gépesítést a keskeny nyomtávú csillék használata jelentette.
A 60-as években a nagyüzemi állattartásban tartástechnológiai és műszaki fejlesztés egyaránt bekövetkezett. A félig tömbös kialakítás lehetővé tette a területtakarékosabb telepek építését. A fűrészfogas kialakítás következtében az egész tető hosszában megnyitható, így az istálló télen is természetes módon jól szellőztethető. Az 70-es években a tehenészeti telepek méreteiben további koncentrálódási folyamatok figyelhetők meg, az ún. tömbös tehenészeti telepek jellemzője volt, hogy a tenyésztési és tejtermelési funkciókat egy épülettömbbe vonták össze. Az iparszerű tömbös tehenészeti telepek kivitelezése és üzemeltetése drága, az állatok környezeti feltételei nehezen és csak részben biztosíthatók, ezért a termelési eredmények nagyon bizonytalanok.
Regeneratív és adaptív legeltetési stratégiák
A tanulmány a rotációs legeltetést hasonlítja össze a folyamatos, megszakítás nélküli legeltetéssel. Az adaptív vagy rotációs, illetve holisztikus legeltetés a legelő állapotához igazítja a legeltetés intenzitását, javítja a talaj termékenységét, a szénmegkötést és a vízmegtartást. Észak-Írországból, Ausztráliából és más helyekről származó esettanulmányok azt mutatják, hogy a jól irányított legeltetés javítja a biológiai sokféleséget, az ellenállóképességet, a termelékenységet és az ökoszisztéma egészségét.
Az agrárerdészet (silvopasture) ígéretes megoldást jelenthet a szénmegkötés, az állatok komfortérzete és a termelékenység szempontjából egyaránt. A helyi ökológiai adottságokhoz illesztett legeltetés a stratégiai takarmánykiegészítéssel kombinálva támogathatja az éghajlatváltozás mérséklését és a tápanyagellátás biztonságát.
Az intenzív állattartás és a járványbiztonság összefüggései
A zárt rendszerekben az állatokat magas állategészségügyi sztenderdek betartása mellett tartják. Egyes vélemények szerint a nagy egyedsűrűség miatt az intenzív állattartási rendszerek is okai lehetnek a járványok kialakulásának - a minap azonban megjelent ennek a tételes cáfolata. Nem a zárt rendszerek, hanem éppen a szabadtartás lehet a góca egy járványnak, mert az egyes állatfajok másokkal, például vadon élő fajokkal is érintkezhetnek.
A zárt tartási rendszerekben a termelő állatokat ellenőrzött körülmények között, fedett létesítményekben tartják, s ez csökkentheti a járványok és a veszélyes betegségek kialakulásának kockázatát. Giuseppe Pulina professzor kifejtette: "Paradox módon az állatok zárt tartása nagyon magasfokú biztonságot nyújt. Ezzel szemben a szabadban tartott állatok sokkal inkább ki vannak téve az egyes állatbetegségeknek, különösen, ha nincsenek aktív védekező mechanizmusok."
Takarmányozási elvek: konvencionális vs. ökológiai szemlélet
A haszonállatok takarmányozásával kapcsolatban általánosságban elmondható, hogy manapság már nem az alapvető emberi szükségletek szem előtt tartása miatt tenyésztik az állatok nagy részét, hanem haszonszerzés céljából. Ebből a nézőpontból nézve már nem a természetszerű takarmányozás a célja az intenzív állattenyésztésnek, hanem a profitábilis és professzionális takarmányrendszerek alkalmazása.
Ezzel szemben az ökológiai gazdálkodásban állati takarmányozásra csak természetes anyagok használata a megengedett. Az ökológiai állattenyésztésben a takarmányozás alapelve, hogy kielégítse az állat tápanyagszükségletét, és nem a termelés mennyiségét, hanem minőségét kell szolgálja. Tilos a kényszertáplálás, míg a konvencionális termelésben közvetve ugyan, de ezt a célt szolgálják ízfokozók, hormonok.
Technikai vívmányok a modern húsmarhatartásban
Még egy olyan extenzív ágazatban, mint a húsmarha-tartás, sem nélkülözhetjük a különböző technikai vívmányokat. A mai húsmarhatartási gyakorlatban nagyon jó, praktikus, könnyen mozgatható mobil karámrendszerek terjedtek el. A mobil karámrendszer kezelő folyosójába szintén könnyen beilleszthető elem a mára igen elterjedt szarvasmarha-kezelőkaloda, ami egy-egy egyed egyedi kezelését teszi lehetővé a legelőn is. A mobil, digitális mérlegek elterjedésével könnyen és gyorsan tudunk a legelőn borjakat választani és mérni.
Hatósági nyilvántartások és az állatállomány nyomonkövethetősége
Magyarországon a szarvasmarhák jelölésére csak a Hatóság által jóváhagyott és annak logójával ellátott előre nyomtatott füljelzők használhatóak. Az adategyeztetés azokra az állattartókra vonatkozik, akik olyan tenyészetekben tartják az állataikat, amelyekhez több tartási hely tartozik. A bizonylatok az ügyfélportál rendszeren keresztül érhetők el a szokásos WebENAR felületen.
A tartási helyeket, amennyiben összefüggő területet képeznek, illetve az illetékes kormányhivatal engedélyezi, össze lehet vonni. A borjakat a születéskori tenyészetbe köti a rendszer, ahol az anyjuk állt a születéskor, függetlenül attól, hogy azóta az anya melyik tenyészetkódon szerepel. Emiatt a komplex bizonylatot mindenképpen a borjúbejelentések megtétele után érdemes legenerálni, hogy jó tenyészetbe kerüljenek. A vágóállatok vágás utáni minősítésével és a minősítő tevékenység végzésével kapcsolatos hatósági feladatokat kizárólagos hatáskörrel az NÉBIH Állattenyésztési Igazgatósága látja el.
tags: #intenziv #felintenziv #extenziv #marha