Az 1950-es évek végétől kezdődő japán újhullám filmművészete mélyen belemélyedt a társadalmi és pszichológiai traumák feldolgozásába. Ennek egyik legkiemelkedőbb és egyben legmegrázóbb motívuma az incesztus, mely a korszak filmjeiben nem csupán egy provokatív témaként, hanem a modernizáció és a hagyományok ütközésének szimbólumaként jelenik meg. A japán társadalomtörténeti, pszichoanalitikus és kulturális kontextusában vizsgálva ezen jelenség mélyebb értelmet nyer.
A Japán Újhullám és az Identitászavar
Az 1960-as évek Japánja politikai és társadalmi szempontból egyaránt felkavaró volt. Jelen volt a konzervatív álláspontot képviselő idősebb generáció és a modernizációt támogatók rétege. A japán újhullámos rendezők, mint Oshima, Yoshida, Shinoda és Imamura, az 1930-as években született generációhoz tartoztak. Ők voltak azok, akik a második világháború alatt nőttek fel, és elsőként tapasztalták meg, milyen egy vesztes országban élni, amely idegen hatalom irányítása alá került. Az amerikai megszállás az első alkalom volt a japán történelemben, amikor az országnak egy idegen kultúrával kellett huzamosabb időn keresztül érintkeznie. Az amerikaiak igyekeztek stabil demokratikus berendezkedést kiépíteni, és terjesztették kultúrájukat, így vált népszerűvé Japánban a jazz és a farmernadrág mellett a szabad gondolkodás és az individualizmus. Ez utóbbi, az egyén céljainak és értékeinek előtérbe helyezése a társadalmi elvárásokkal és az állam érdekeivel szemben, mélyrehatóan befolyásolta a fiatalabb generáció identitáskeresését.
A társadalmi nyomás által generált identitászavar, a társadalmi normáknak való megfelelés kényszere és a személyes boldogulás lehetetlensége által előidézett trauma vált az újhullám egyik meghatározó témájává. Ahogy a filmek főszereplőinek, úgy a korszak rendezőinek is a mélybe kellett alászállniuk, hogy szembenézzenek a megelőző néhány évtized japán történelmével. Oidipusz módjára kellett felkutatniuk saját múltjukat ahhoz, hogy reflektáltan tekinthessenek a jelenükre, és így megteremthessék létezésük kereteit a modern Japán megváltozott körülményei között. Ez a belső konfliktus, a hagyományok és az új idők kihívásai közötti feszültség, számos kényes témát hozott felszínre a filmekben, beleértve a szexualitást és a generációs problémákat.
Az Incesztus, mint Trauma Megjelenítése
Az incesztuózus motívum visszatérő jellege a japán újhullám filmművészetében egy trauma megjelenítése, és abból a félelemből fakad, hogy az új nemzedéknek a hagyományoktól elszakadva kell helytállnia a modern világban - valahogy úgy, ahogy Japánnak is fel kellett hagynia imperialista politikájával a demokrácia kialakítása érdekében. A filmekben az incesztuózus viszony majdnem minden esetben mentes az erőszaktól, ugyanakkor egyszer sem vezet pozitív végkimenetelhez. Az önállóságtól, az individualitástól való félelem készteti a japán újfilm hőseit valamely családtagjuk iránti vonzódásra, mely végül a bukásukat okozza, hacsak nem képesek lemondani róla. Számukra már nincs követhető példa, magukra maradtak a társadalomban, s kénytelenek maszkokat viselni, hiszen ők maguk sem tudják igazán, hogy kihez tartoznak, hol kezdődik a múltjuk és a jelenük, kik is ők valójában.
Hogyan újult meg Japán arculata a második világháború után
Matsumoto Toshio 1969-es "Funeral Parade Of Roses" (Bara no Soretsu) című filmje, mely az Oidipusz mítoszát dolgozza fel Tokió underground kultúrájában transzvesztita karakterekkel, jól példázza ezt az identitászavart. A főszereplő egy nőnek maszkírozott férfi, aki egy föld alatti kiállító teremben magnószalagról hallgat egy szöveget az ember által viselni vélt maszkokról. Ez a jelenet különleges értelmet nyer a főhős kettős identitásának fényében, és rávilágít a társadalmi nyomás által generált identitászavarra, a normáknak való megfelelés kényszerére és a személyes boldogulás lehetetlensége által előidézett traumára.
Incesztus - Az Univerzális Tabu és Pszichoanalitikus Megközelítések
Az incesztus, vagy más néven vérfertőzés, közeli rokonok közötti szexuális kapcsolatot jelent, melyet törvények büntetnek. A szó latin eredetű, az incestus fajtalant, tisztátalant, paráznát jelent. A vérfertőzés és annak tilalma ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. Számos nép mitológiájában olvashatunk vérfertőző kapcsolatokról szóló történeteket, az irodalom területén is állandóan visszatérő elem, s több olyan film is készült, mely e motívumot tette meg cselekménye mozgatórugójának.
Az incesztustilalomról vallott egyik legelterjedtebb nézet szerint az ember ösztönösen kerüli a családtagjaival való szexuális kapcsolat létesítését, vagyis természetes ellenérzéssel viseltetik ez irányban. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, hogy ha ösztönös elutasításról van szó, akkor miért volt szükség arra, hogy tiltását szigorú törvényekbe foglalja a társadalom. A XX. század során többféle megközelítésmód, felvetés, magyarázat született, melyek kiinduló pontja minden esetben az incesztus tilalmának univerzális szabályként való tételezése volt. Kezdetben a legtöbben arra keresték a választ, hogy mi az oka a tiltásnak, milyen funkcióval bír, honnan származik, vagyis miért volt szüksége a civilizált embernek a tabu alkalmazására. Egy idő után azonban olyan kérdések is felmerültek, hogy miért fordulnak elő oly gyakran a családon belül elkövetett nemi erőszakból kiinduló incesztuózus kapcsolatok a modern társadalomban, vagyis a hiányról a vérfertőzés jelenlétére, a társadalmi probléma aktualitására terelődött a figyelem.
Társadalmi Strukturális Megközelítés
Az incesztussal foglalkozó első tanulmányok a XIX. század közepén láttak napvilágot, és ember és természet alapvető szembeállításának szellemében születtek. Az oppozíció alkalmazásával az elméletírók arra a következtetésre jutottak, hogy az incesztustilalom bevezetése a kultúra és a civilizáció alapját jelentette, mely elkülönítette az ösztönein felülemelkedett embert az állatias, szexuális vágyaktól hajtott viselkedésmódoktól. A tabu alkalmazása az emberré válás eszköze volt, megszüntette a kaotikus természeti állapotot és elhozta a társadalmi szervezettség korszakát.
A társadalmi strukturális magyarázat jegyében íródott első tanulmány Lévi-Strauss nevéhez köthető, aki "A rokonság elemi struktúrái" című művében arról ír, hogy a vérfertőzés tette megsérti és áthágja a kialakult társadalmi szerkezetet, mivel beavatkozik a társadalmi csoportok megfelelő működésébe. A természeti, biológiai szükségletei által hajtott ember ezért kénytelen lemondani ösztönös vágyairól, a kultúra és az ész által irányított társadalmi lét kialakításának érdekében. Lévi-Strauss szerint a tabu konkrét célja a nők kölcsönös cseréjének kikényszerítésében mutatkozik meg. Ez a kölcsönös csere az ősi és folyamatos feltétele a társadalmi szolidaritásnak a nukleáris családnál (apából, anyából és gyerekekből álló család) nagyobb csoportosulások esetében. A tabu tehát a kultúra kialakításának alapja, mely nélkül nem lenne lehetséges annak létrejötte.
Pszichoanalitikus Megközelítés: Freud és Lacan
A másik, széles körben elterjedt nézet a pszichoanalitikus gondolkodók, ezen belül is az incesztustilalom kutatásának terén is úttörőnek számító Sigmund Freud munkásságához kapcsolódik. Freud a "Totem és tabu" című könyvében ír a tilalom kialakulásának lehetséges pszichológiai körülményeiről. A történet szerint az emberiség az idők kezdetén még csordákban élt, a csordák élén pedig a vezető, az Apa figurája helyezkedett el, aki teljes hatalmat gyakorolt a csorda felett, és birtokolta annak nő tagjait. A történet akkor kezdett bonyolulttá válni, amikor az Apa félteni kezdte a nőket serdülőkorba lépő fiaitól, ezért elzavarta őket a csordától. A fiúk önálló és független csoportot képezve visszatértek és megölték az Apát. A gyilkosság után azonban megszűnt a bennük tomboló harag, elismerték az Apa hatalmát, és törvénybe foglalták, hogy nőt csak olyan csoportosulásból szerezhet magának a férfi, mely Apja uralmán kívül esik.
Ezen történet szolgál alapul Freud Ödipusz-komplexus-elméletének, mely szerint minden fiúgyermek apja meggyilkolására vágyik, annak érdekében, hogy birtokolhassa édesanyját, ezáltal pedig a hatalmat. Az elmélet alapja tehát a vágy, mely nem teljesülhet be a kialakult társadalmi szabályok miatt, ezért elnyomásra kerül. Közismert a világhírű osztrák pszichiáter, Sigmund Freud Ödipusz-komplexusnak nevezett elmélete arról, hogy a gyerekek kb. 3 és 6 éves koruk között tudatalatti vágyat éreznek az ellenkező nemű szülő iránt, az azonos nemű szülőhöz pedig ellenségesen viszonyulnak és emiatt bűntudat gyötri őket. A kisfiúk anyát akarnak feleségül venni, a kislányok pedig apának akarnak tetszeni. Közben akár az ellenkező nemű szülő halálát kívánják! Azonban szoronganak, hogy ezen vágyuk miatt büntetést fognak kapni. Freud szerint mindez hozzátartozik a gyerekek egészséges pszichoszexuális fejlődéséhez és akkor oldják fel sikeresen ezt a konfliktust, ha azonosulnak az azonos nemű szülővel. Ha ez nem sikerül, neurózis vagy akár homoszexualitás is lehet a következménye. Freud elméletét az Oidipusz király című görög drámára alapozta, Szophoklész művében ugyanis a főhős tudtán kívül megöli az apját és feleségül veszi a saját anyját.
Jacques Lacan Freud követőjeként szintén a vágy elnyomásából és az abból fakadó hiányérzetből indul ki. A vágy a társadalmi szabályok által tiltott dolgok utáni epekedés. A lacani értelmezés szerint a vágy a hiány által fogalmazódik meg. A hiányérzet akkor alakul ki, amikor a gyermeknek el kell szakadnia az édesanyjától, vagyis amikor az imagináriust maga mögött hagyva belép a szimbolikusba, mely nem más, mint a nyelv által strukturált világ. Az apa hatalma töri meg az imagináriust, ő vezeti be a szabályokat és ismerteti meg a gyermekkel a tabut. A gyermeknek el kell szakadnia az édesanyjától, és el kell fogadnia a közösség által felállított követelményeket ahhoz, hogy kialakuljon saját identitástudata, és ennek eredményeként bekapcsolódhasson a felnőttek közösségébe, vagyis a kultúra világába. A tabu tehát szabály, mely a vágy elnyomását követeli annak érdekében, hogy a közösség, a kultúra világa zavartalanul működhessen.
Mindkét megközelítés esetében arról van szó, hogy a társadalom saját létfenntartása érdekében kirekeszti az olyan egyéneket, akik nem képesek lemondani vágyaikról, vagyis akik megszegik a tabut, jelen esetben az incesztus tilalmát. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a tabu ellen lázadó, a vágyukat elnyomni képtelen egyéneket a társadalom nem tekinti részének, vagyis nem társadalmi lényként tekint rájuk, hanem aszociális kívülállóként, és a törvény hatalma által kitaszítja őket önmagából. Az aszociális kívülálló rendkívül fontos szereplője lesz az 1960-as, 1970-es években zajló japán újhullám filmjeinek, ahol számos olyan filmmel találkozhatunk, melyben olyan fiatalok kerülnek a figyelem középpontjába, akik képtelenek beilleszkedni és megfelelni a háború utáni japán társadalom kívánalmainak.
Az Incesztus Motívum a Japán Kultúrában: Ajase-komplexus
Anne Allison "Permitted and Prohibited Desires: Mothers, Comics, and Censorship in Japan" című könyvének egyik fejezetében arról ír, hogy milyen gyakoriak voltak az 1970-es, 1980-as években az anya és fiú közötti vérfertőző kapcsolatokról megjelenő híradások a japán sajtóban. A hírek általában arról szóltak, hogy a vizsgáikra készülő, serdülőkorban lévő fiúk figyelmét szexuális vágyuk elvonja a tanulnivalóról. Az anyák ettől való félelmükben felajánlották nekik saját testüket, ezzel is segítve fiuk sikeres jövőjének biztosítását. A szerző továbbá arról is beszámol, hogy azok a japánok, akiket a témáról kérdezett mind nagy megrökönyödéssel reagáltak, ugyanakkor több esetben is előfordult, hogy a hírekhez hasonló, másoktól hallott történetek mesélésébe kezdtek. A tömegmédiában megjelenő hírek szavahihetősége persze kétséges, létezésük ténye viszont elegendő arra, hogy rámutasson a probléma jelenlétére a japán társadalomban és kultúrában.
A kortárs japán populáris kultúra iránt érdeklődők talán manapság már meg sem lepődnek azon, hogy milyen gyakran készülnek olyan művek, melyek valamilyen módon beemelik a vérfertőzés tematikáját az elbeszélésükbe. Az anime és a manga műfajaiban ez rendszeresen visszatérő motívum, de szerepel olyan alkotók műveiben is, mint az irodalmi Nobel-díjas Kawabata Yasunari, és olyan kortárs, nyugaton is népszerű íróknál, mint Murakami Haruki és Yoshimoto Banana. A motívum ugyanakkor nemcsak a szórakoztató művészetek, illetve a szépirodalom területén jelenik meg, hanem szerves része magának a japán mitológiának is.
Létezik egy, az ázsiai kultúrákban elterjedt mítosz, mely az emberiség eredetét egy testvérpár incesztuózus viszonyából vezeti le. A történet szerint a világot óriási árvíz sújtotta, mely egy hegy tetején rekedt testvérpár kivételével mindent elpusztított. A testvérpár a vérfertőzés tabujának megszüntetése céljából rituálékat hajtott végre, majd megpróbált gyermekeket nemzeni, így válván az emberiség ősévé. Japán egyik legrégebbről fennmaradt irodalmi művében, a VIII. században íródott Kojikiben hasonló történettel találkozhatunk. A mű olyan mítoszok gyűjteménye, melyek a későbbiekben kialakult sintó vallás megalapozásaként szolgáltak. A könyv első fejezetében arról olvashatunk, hogy miként született meg a japán szigetcsoport egy női és férfi testvéristenség nászából. A fenti példák rámutatnak, hogy olyan tematikával van dolgunk, mely nem korlátozódik az 1960-as, 1970-es évek filmművészetére.
Két magyar pszichológus, Indries Krisztián és Szummer Csaba nemrég megjelent "Freud és a felkelő nap országa" című könyvében olvashatunk arról, hogy Freud úgy gondolta, hogy elmélete univerzális, azaz bárhol a világon megállja a helyét. 1932-ben azonban felkereste őt egy Heisaku Kosawa nevű fiatal japán pszichiáter Bécsben, hogy átadja neki az Ajase-komplexusról írt tanulmányát és felhívja a figyelmét arra, hogy a japánok lelki működését jobban leírja Ajase herceg története, mint Oidipuszé.
Az indiai eredetű buddhista mítoszban a királyné azért szeretne gyermeket, mert meg akarja tartani a férjét. Egy jóstól megtudja, hogy egy remete lelke fog gyermeke testében újjászületni. Türelmetlenségében a királyné megöli a remetét, aki halála előtt még megátkozza. Az átok szerint születendő fia meg fogja ölni az apját. Ezért a királyné már magzatként és születésekor is megpróbálja megölni gyermekét, de nem jár sikerrel. Amikor fia, Ajase felnő, az átok beteljesedik. Ajase megtudja, hogy szülei el akarták pusztítani, ezért apját tömlöcbe záratja, ahol éhhalált szán neki. Anyja azonban titokban vajjal és mézzel keni be a testét és ezekkel táplálja a királyt mindennapos látogatásai során. A csel hamar kiderül és haragjában Ajase kivégezteti apját. Ráadásul, Ajase az anyját is meg akarja ölni, de miután egy szerzetes és a királyi orvos megakadályozzák benne, bűntudat lesz úrrá rajta, majd testét fekélyek lepik el. Egyedül anyja az, aki ápolja.
Hogyan újult meg Japán arculata a második világháború után
Kosawa elmélete az anya-fiú kapcsolat konfliktusait hangsúlyozza és Oidipusz történetéhez képest lényeges különbség, hogy van benne megbocsátás és gyógyulás. Míg Oidipusz megvakítja magát és anyja öngyilkosságot követ el, addig Ajase herceget meggyógyítja anyja megbocsátása és gondoskodása. Kosawa úgy tartotta, hogy Ajase kétféle bűntudatot élt át. Az első, az ödipális bűntudat (a fiúé, aki Freud elmélete szerint azt várja, hogy meglakol tettéért) és a második, amit azután érez, hogy anyja ápolta és meg is bocsájtott neki (bűntudat és bűnbánat egyszerre). Ugyanakkor ez az anyai gondoskodás élethosszig tartó kontrollt biztosít Ajase felett, míg ő folyamatosan tudatában van egykor elkövetett bűnének és jóvá akarja tenni azt. Kosawa szerint ez az érzelmi-kapcsolati mintázat jellemző a japán társadalomra. Évszázadokon keresztül (még a második világháború utáni években is) az anyák voltak azok, akik fiaik házasságát (vagy szexuális életét) megszervezték és még a frigyet követően is a legnagyobb befolyással bírtak fiúk életében.
A japán kultúrában egyrészt az anya őrlődése a gyermek iránti vágy és a magzatelhajtási (gyermekgyilkossági) késztetések között, másrészt pedig a magzat (gyermek) anyja iránti haragja és anyagyilkossági késztetései, valamint bűntudata jelentenek olyan lelki problémát, mint a nyugati kultúra Ödipusz-komplexusa. Az anya iránti indulatokat a buddhista tanok és a reinkarnációba vetett hit magyarázza. Ha Ajase a megölt remete reinkarnációja, gyűlölheti az anyját azért, mert az megölte őt. Általánosságban véve a gyermek haragudhat anyjára amiatt, hogy élnie és szenvednie kell ezen a világon.
Bár Szophoklész drámájában minden jelentős szereplő meghal, vagy legalábbis megsérül, a freudi elmélet szerint az Ödipusz-komplexus feloldódik azáltal, hogy a fiúk az apjukkal és a lányok az anyjukkal azonosulnak. Ez azt jelenti, hogy a nemüknek megfelelő viselkedésmintákat sajátítanak el és alkalmaznak. Ezzel szemben a távol-keleti mítoszban Ajase és anyja között helyre áll a - látszólagos - harmónia, valamint létrejön egy kölcsönös, ambivalens érzésekkel járó függés közöttük. Az Ajase-komplexus ezen feloldása a nyugati pszichoanalitikusok számára a dependencia megerősítését jelenti és az egyén fejlődésének elakadását. Hiszen nem egy önálló identitás jön létre!
Elképzelhető, hogy az Ajase-komplexus Japánon kívül is megtalálható, hiszen vannak olyan társadalmak, ahol érték szimbiózisban élni a családdal (például az olasz mammák és felnőtt fiacskáik jutnak eszembe) és bárhol megeshet, hogy anya és gyermek ambivalens érzéseket táplál egymás iránt. Ugyanakkor a nyugati kontextusban nem gondolható célként az anya-fia függés kialakulása. Számos filmtörténeti alkotás, köztük Hitchcock megtörtént esetet feldolgozó "Psycho"-ja (1960), a Nobel-díjas Elfriede Jelinek regényéből készült, Michael Haneke által rendezett "A zongoratanárnő" (2001) és Darren Aronofsky "Fekete hattyú" című alkotása (2010) mutatja meg, hogy az ilyen kapcsolatok tragédiákhoz vezetnek. Freud egyébként csak röviden és elutasítóan reagált Kosawa elméletére.
Az Incesztus Ábrázolása a Japán Újhullám Filmjeiben
A filmforma is jelentős változásokon ment keresztül a korszakban, így nem elhanyagolható annak bemutatása, hogy az adott filmek milyen módon kezelik az incesztust a narratíva, illetve a vizuális ábrázolás szintjén. Az incesztuózus motívum sokszor a tabu megsértésével járó szorongást, a társadalmi elvárásokkal való szembenézést és az egyéni szabadság utáni vágyat fejezi ki. A narratíva gyakran eltávolodik a klasszikus hollywoodi történetmesélési hagyományoktól, és fragmentált, non-lineáris szerkezetekkel, valamint szubjektív nézőpontokkal dolgozik. Ez lehetővé teszi, hogy a néző mélyebben belelásson a karakterek belső világába és az általuk megélt pszichológiai dilemmákba.
A vizuális ábrázolás terén az újhullámos filmek gyakran alkalmaznak stilizált képeket, szimbolikus beállításokat és expresszív világítást, hogy hangsúlyozzák a karakterek érzelmi állapotát és a történet sötétebb, mélyebb rétegeit. A szexuális témák és az incesztuózus kapcsolatok ábrázolása gyakran burkolt, metaforikus formában történik, elkerülve a direkt, explicit megjelenítést. Ez nem csupán a cenzúra elkerülésére szolgált, hanem arra is, hogy a néző maga fejtse meg a vizuális jelek mögötti mélyebb jelentéseket, és aktívan részt vegyen a történet értelmezésében. Az elnyomott vágyak, a bűntudat és a társadalmi kitaszítottság érzése gyakran tükröződik a filmek vizuális stílusában, a nyomasztó atmoszférában és a karakterek elszigeteltségét hangsúlyozó képkompozíciókban.
Az incesztus motívum a japán újhullámban tehát nem egyszerűen egy botrányos téma, hanem egy mélyreható szimbólum, amely a modernizációval járó kulturális, társadalmi és pszichológiai átalakulásokról beszél. A filmek elemzése során fontos figyelembe venni a japán kultúra sajátosságait, a történelmi kontextust és a pszichoanalitikus elméleteket, hogy teljes mértékben megértsük e motívum komplexitását és jelentőségét a japán filmművészetben.
