A magyar népi kultúra egyik legfontosabb tartóoszlopa a közösségi élet szigorú, mégis organikus rendje, amely a huszadik század első negyedéig meghatározta a falusi társadalom mindennapjait és ünnepnapjait. Ez a rend nem csupán a táncházak koreográfiájában, hanem a nyelv mélyszerkezetében, a szólásokban és közmondásokban is testet öltött. A „jó ebédhez szól a szar” kifejezés és annak rokonértelmű változatai rávilágítanak arra a nyers, őszinte és sokszor kíméletlen életbölcsességre, amely a paraszti világot jellemezte. Ebben a világban a szép és a rút, a szent és a profán nem választható el élesen egymástól: a legszebb tánc közben is folyhatott a könny, és a leggazdagabb ebéd mellé is odafért a legmélyebb emberi nyomorúság vagy gúny kifejezése.
A táncszervezés rendje és a közösségi önigazgatás
A táncszervezést, mint mindenkor, a fiatalság irányította, körülbelül a huszadik század első negyedéig, amikor négy ügyesebb legény megfogadta a cigányt tíz vasárnapra. Ez a strukturált forma biztosította a közösségi szórakozás folytonosságát. A cigánypénzről a legények, a cigány ennivalójáról a leányok gondoskodtak. Ez a munkamegosztás a nemek közötti társadalmi szerződés alapköve volt: a férfiak a gazdasági terhet, a nők az ellátást vállalták. Miután lejárt az öt vasárnap, akkor megint megállította a cigányfogadó a cigányt a csárdásban, és kikiáltotta, hogy az öt vasárnap lejárt, minden legény adja meg a cigánypénzt, és türelmesen szedték, amíg lejárt a másik öt vasárnap is. Akkor újra kikiáltották: ma a tíz vasárnap lejárt, aki még nem adta meg a cigánypénzt, adja meg, mert a következő vasárnap kezdődik a másik tíz vasárnap. Ez a ciklikusság és a közösségi elszámoltathatóság adta a falusi élet ritmusát.
Amíg nem csúszott be a spekuláció, nagyon szép dolog volt. A cigányok is betartották a szép, nemes, igazságos régi szokást. Az volt a megegyezés, hogy két hétköznapi estet számítottak egy vasárnapba, és az ünnepnapokat is vasárnapnak számították. A gazdasági racionalitás és a hagyomány itt még egyensúlyban volt. Hogy a hamis spekuláció honnan ered, nem lehet tudni, de később már a hétköznapi estét is egy vasárnapba számították, az ünnepnapot pedig külön, és jobban meg kellett fizetni. Így tehát jutott a cigányfogadóknak tea estére, a megmaradt pénzből malacvásárlásra, a cigánynak meg jobb jövedelemre. Ez a változás jól mutatja a második és harmadik rendbeli hatásokat: a hagyomány üzletté válását és az egyéni haszonszerzés megjelenését a közösségi események szövetében.
A tánctanulás mint társadalmi beilleszkedés
No de vegyük sorba a szebbik oldalát, kezdjük sorrendbe az újesztendővel. Általában az egész fiatal fiúkat szokták küldeni, akik szívesen elmentek, mert akkor az első csárdást a leánnyal ők táncolták, s ez jó alkalom volt, hogy tanuljanak táncolni. A nevelés itt nem iskolapadban, hanem a gyakorlatban történt. A másik előnye meg az volt, hogy a fiatal serdülő fiúk már bátrabban tanulták a táncot, mert úgy érezték, hogy reászolgáltak, és a nagyobb legények elnézéssel is voltak, még ha sokszor zavarták is a szép ütemű táncot. Ilyenformán tanulták a gyerekek a táncot.
Ezért volt, hogy a régi fiúk közül nem mindegyik tanult meg minden táncot (főleg a porkát meg tempót), ha nehezebbek voltak, és ha a fiú is szígyellős volt. A fiúknak könnyebb volt a táncot tanulni, mint a leányoknak, mert az, ha akart táncolni, hívott egy hozzávaló leányt, és táncolt. De a leányok kellett várják, hogy hívják őket, és csak úgy táncolhattak. Így a leányok közül is sok volt, aki sosem tanult meg táncolni, mert nem hívták. Főleg, ha nem volt a leánynak legény testvére vagy közeli rokona vagy szomsédja, aki felkaptassa. Ez a passzivitásra ítéltség a leányok sorsának egyik korlátja volt. A fiatal gyerekek elég korán kezdték a táncot, és nemcsak a nagyok táncán, hanem ünnepnapokon csináltak maguknak aprók táncát. A nagyok táncára csak olyan tíz-tizenöt éves kortul mehettek, miután konfirmáltak. Ebben az átmeneti korszakban felserdülteknek mondták őket.
Széki táncok - Lassú, csárdás
A széki táncrend szertartásossága és a „lassú” érzelmi mélysége
Az ünnepi tánc is, mint akármelyik a csárdással kezdődett. A csárdásról reáfordították magyarra. A magyar, amit két legény és két leány járt, elég hosszú volt, mert mulattató volt, jól lehetett reá dúdalni. A jobb kedvű, vagyis a tempós legények még tempózni is szoktak, miután eljárt a magyar. Utána pihenő volt. A leányok kimentek a pitarba, ott elbeszélgettek leánybarátaikkal. A legények vagy kimentek egy kicsit hülepedni vagy némelyik húzatott magának tempót, amibe aztán többen is belekapcsolódtak. A cigány szívesen húzta a tempót, mert onnan inkább került borravaló.
Azután a cigány tudta az ő kötelességét, miután elszívutt egy szivart, rákezdett a lassúra. A legények, mint egy parancsszóra, úgy álltak fel helyükről. Egyenként, majdnem libasorban és körbejártak, dúdaltak a muzsika után. Miután elfújtak egy vagy két nótát, megálltak mind, befelé fordulva, körbe. A pitarajtó felül hagytak egy bejáratot a körben, és a leányok tudták a kötelességüket: a kör bejáratán mindegyik bement hívás nélkül az ő legényéhez, akivel eltáncolta a lassút. Ez olyan gyönyörű, szép és szabályos látvány volt, hogy talán színészek sem tudták volna szebben bemutatni, mint ahogy azt az ősi szokás hagyta fiúról fiúra.
A leányok mind belül a körben, háttal egymásnak. A legények meg kívül, szemben egymással, szép, szabályos két lépést léptek hátra, avval ügyesen kifordították a bal vállra hajló leányt a körből, és utána két lépéssel ugyanoda visszafordították a körbe, a muzsikaszó után. A lassút elég sokáig járták. A cigány három-négy lassú keservest húzott, teljesen egy taktusra. A legény a leány derekát átölelve, a leány meg a legény két vállára tette két karját. Nem egészen ölelte át, a bal kezire piros fődjü fehérbabos kicsi keszkenyő volt tekerve, jobb kezivel a másik végét fogta, és evvel együtt ölelte át a legény vállát. Ha a cigánynak némelykor olyan kedve volt, hogy sírt a muzsika a kezébe meg a legény olyan nótát fújt a muzsika után, ami a leánynak szívéhez közel volt vagy bántatta, a legény bal vállára borulva még könnyet is hullatott, ami szinte a muzsikaszó után pergett a legény vállára.
Konfliktus és rend a táncházban
Miután kisírta magát a muzsika meg kidúdalták magukat a legények, egy kis szapora lassú következett. És ezután egy gyönyörű áttétel a csárdásra. Nem volt nóta, esetleg egy-egy belerikkantás, szótagolva. A csárdás megkezdésével egy kis nyüzsgés volt, de utána megint szépen rendbe jött: szép sorrendbe mentek a cigány eleibe, és a cigány minden legény kedvenc csárdását húzta. A legény, miután hármat-négyet fordult a cigány előtt, átadta a helyit a következőnek, míg ő odébb ment, és még két-három helyen megforgatta a leányt. Utána újra beállt a sorba, hogy a cigány eleibe kerüljen. A csárdás után volt a porka meg a hétlépés, és ezzel befejeződött a pár.
A csárdás vagy a porka után a legények mint egy törvényes helyre: a táncház közepére gyűltek és ott mondták meg egymásnak, hogy a következő párba kit hívnak táncolni. Ebből sokszor vita lett, mert minden legény a legjobb táncos leányt hívta volna, és ha nem tudtak megegyezni, még össze is verekedtek. Amikor megkezdte a cigány a következő magyart, akkor kettesével felálltak a legények, újra nevén kiáltották a leányokat. A vasárnapi tánc délután két órakor kezdődett. Ahhoz már nem kellett hívni a leányokat sem, mert ők is mentek hívás nélkül, és gondosan sorrendbe vittek ebédet meg vacsorát a cigánynak.
A tánc öste szürkületig tartott, és akkor legények meg leányok hazamentek vacsorálni. Csak a cigány maradt, ő is vacsorált. Mivel a község nagy volt, a három fertályban három tánc volt. Ha egy legény más faluba kellett volna menjen leányért, azt lecsúfolták, hogy nem kap magának leányt a faluba. Hogy egy leány más faluba menjen férjhez, ilyesmi nem fordult elő. De az hagyomány volt, hogy egyik fertályból a másikba menjenek a táncra a legények. A vendég legények csak úgy kaptak táncot, ha az ottani legények adtak nekik leányt. Mivel a más utcára való járásnak mindig volt oka, a legények így oldották meg, hogy a barátság is megmaradjon, s a másutcai legény is tudjon másutcai leányhoz járni.
A népnyelv és a szólások realizmusa: Az „eb” és a „kutya” metaforái
A magyar népnyelvben az állatvilág képviselői, különösen az eb és a kutya, a legkülönfélébb emberi tulajdonságok és sorshelyzetek kifejezői. A szólások nem csupán díszítőelemek, hanem a mindennapi tapasztalat sűrítményei. Krisztus koporsóját sé őrzik ingyen - mondják, rávilágítva a világ anyagi természetére. A bizalmatlanság és a tapasztalat szüli az olyan mondásokat, mint: A messzirű' gyütt embör, sokat hazudik. Az élet igazságtalanságait és a hálátlanságot tükrözi az Attál uram esőt, de nincs köszönet benne.
Az állati metaforák között a kutya különleges helyet foglal el. Kutyaugatás; nem hallik mönyországba - azaz az alacsonyabb sorban lévők panasza nem ér el a magasabb hatalmakig. Kutyábúl nem lösz szalonna, és Amik kutya egy sző' átússza a Tiszát többsző' is mögpróbálja (ezt a kikapós mönyecskére mondják). A kutya szimbolizálja a hűséget, de a megvetettséget is: Eb a némöt kutya né'kű', „de avval is” teszik hirtelen hozzá. Az élet nehézségeit és a kitartást mutatja az Ebcsont beforr, míg a csalódást az Ebül jött, ebül el is ment.
A ló is központi szereplő: A ló is megbotlik, pedig négy lába van. Ez a tökéletlenség elfogadására int. Ahol nincs ló, ott a szamár is jó - a kompromisszum kényszere. A nyomtató lónak nem kötik be a száját - a munka méltó jutalmának alapelve. A társadalmi hierarchia és a túlerő kérdése jelenik meg a Sok lúd disznót győz mondásban.
A „szar” mint a paraszti őszinteség és gúny kifejezője
A népnyelv nem finomkodik, amikor az élet árnyoldalait vagy az emberi gyarlóságot kell leírni. A „szar” szó használata a szólásokban nem öncélú trágárság, hanem a végső igazság kimondása, a dolgok helyretétése. A címben is említett összefüggések, mint a „jó ebéd” és a „szar” viszonya, a magyar szóláskincs több pontján is előkerülnek, hangsúlyozva, hogy a külső látszat (jó ebéd) mögött ott lehet a lényegi romlottság.
A szólások listája önmagáért beszél:
- A ki szart akar enni, tartson kanalat - a következmények vállalásáról.
- Beteg embernek a borjuszar is ízetlen - az örömre való képtelenségről.
- Ki bogár után indul, szarba viszi - a rossz vezetésről vagy példaképről.
- Két ebszarnak egy a bűze - a gonoszság egyformaságáról.
- Se íze, se bűze, mint a petőházi szarnak - a jellegtelenségről.
- Senkinek maga szara nem oly büdös, mint a másé - az elfogultságról.
- Embör a gáton, mint sz . r a lapáton - a helytállás ironikus kifordítása.
Ez a nyerseség a valóság tiszteletéből fakad. Ne piszkáld a sz . rt. nem lösz büdös - int a bölcsesség a felesleges konfliktuskerülésre. A társadalmi státusz és a valódi érték ellentétét mutatja a Szarból várat építeni vágyó ember kudarca. A nyelv itt elsődlegesen eszközként szolgál a világ modellezésére: a „szar” a legvégső, lecsupaszított realitás szimbóluma, amely minden illúziót szétoszlat.
Társadalmi bölcsességek és a sors elfogadása
A szólások nemcsak az egyéni hibákra, hanem a társadalmi viszonyokra is reflektálnak. Szegény az Ördög, mert nincs lelke - a szegénység és az erkölcsi tartás összefüggése. Jó pap hóttig tanul - az élethosszig tartó fejlődés igénye. A vak tyúk is tanál szömet - a szerencse vak természetéről. Az adósság egy tálbúi öszik az emberrel - a gazdasági kiszolgáltatottság nyomasztó jelenléte.
Széki táncok - Lassú, csárdás
A családi és párkapcsolati viszonyok is kapnak hideget-meleget: Sógorság, komaság nem nagy atyafiság. Száz temetés sé ér egy lagzit. A ki kutyával jár, tanújjon ugatni - az alkalmazkodás kényszere. Az emberi természet állandóságát jelzi: Az ökör Bécsbe' is ökör marad. A sors forgandóságát pedig: Egynek hatot, másnak vakot vet a világ koczkája.
A népi bölcsesség a takarékosságra és az előrelátásra is int: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaródzód ér. Nyugtával dicsérd a napot. Több nap, mint kóbász - figyelmeztetés az erőforrások beosztására. A munka becsületét hirdeti: Sok kéz hamar kész. De a hiábavalóságot is felismeri: Falra hányt borsó.
Az emberi állapot metaforái és a végső dolgok
Az élet végességével és a betegséggel való szembenézés is megjelenik a nyelvben: A vénség betegség. Vérré vált benne, mint barátba' a lencse. Letötte a kanalat - az elmúlás eufemisztikus, mégis tárgyias leírása. Elvitte a Szent-Mihály lova - a halál mint utazás.
A humor és az irónia az a védőpajzs, amellyel a nép a nehézségeket kezelte. Illik neki, mint tehénnek a gatya. Bámul, mint bornyú az uj kapura. Ezek a hasonlatok segítettek elviselni a megaláztatást vagy a tudatlanságot. A magyar népnyelv ezen rétegei - a tánc rituális rendje és a szólások nyers igazsága - egy olyan világot tárnak elénk, ahol az ember még szerves része volt a természetnek és a közösségnek. Ebben a rendszerben a „jó ebédhez szól a szar” nem csupán egy mondás, hanem a lét kettősségének, a felemelő és a földhözragadt pillanatok elválaszthatatlanságának felismerése.
Az archaikus szólásokban rejlő tudás segített eligazodni a világban, ahol a „hamis spekuláció” már kezdte felütni a fejét, de ahol még mindenki tudta, hogy „egy szó, mint száz”, és hogy „a disznó is makkal álmodik”. Ez a mentalitás tette lehetővé, hogy a közösség tagjai még a legnehezebb időkben is tudják: „lösz még a kutyára dér”, és hogy az igazság, bármilyen keserű is, mindig előbb-utóbb utat tör magának, mert „kutyaugatás nem hallik mönyországba”, de a földön nagyon is számít.
Az emberi jellemrajzok kíméletlen pontossággal jelennek meg: Alamuszi macska nagyot ugrik, aztán egeret fog. Vörös kutya, vörös ló, vörös embör egy sé jó - a népi előítéletek és megfigyelések keveredése. A kitartás példája: Megél a jég hátán is. A teljes összeomlásé: Elvesztette a fonalat. Minden egyes szólás egy-egy ablak a múltra, egy olyan életformára, amelyben a beszédnek súlya volt, és ahol a szavak mögött valódi, megélt tapasztalat állt. „Tudja Pál, mit kaszál” - s mi is tudjuk, hogy ezen ősi tudás nélkül szegényebbek lennénk, mint a „templom egere”.