Madarász Isti legelső mozifilmjével, a „Hurok” című akcióthrillerrel mély vízbe ugrott, hiszen egy olyan műfajban próbált meg helytállni, amely alapvetően nem erőssége a magyar filmiparnak. Ráadásul rögtön egy olyan történetet választott magának, amelynek szerves részét képezi a kvázi „időutazás”, mely összetevő önmagában véve is komoly buktatójává válhat egy filmnek, amennyiben nem kezelik helyén azt. Szép kis vállalás, fiatalember. Nehezen hiszem, hogy vita tárgyát képezheti az, hogy Madarász Isti mennyire nehéz fába vágta a fejszéjét, ugyanakkor az is nehezen hihető, hogy könnyűszerrel vette az akadályokat. Madarász azon rendezők kategóriájába tartozik, akik a mozgókép és az amerikai filmek iránti túláradó szeretetük miatt fordultak a filmrendezés felé, és nem azért, mert ez volt az egyetlen médium számukra, amin keresztül a társadalom felé küldhették magvas és nehézkes üzenetüket.
A "Hurok" című film: Az idő csapdájában vergődő karakter
A „Hurok” nem időutazós sci-fi, nincs benne időgép, a műfajkészletből egyedül az időhurok motívumot veszi át, ami azonban nem csak ilyen zsánerű filmekben fordul elő, hanem olyan fekete komédiákban is, mint például az „Idétlen időkig”, amiben a főhős időcsapdába szorul és mindig ugyanarra a napra ébred. A film egy illegális gyógyszerkereskedő, Ádám (Száraz Dénes) történetét meséli el, aki egykor kábítószerfüggő barátnőjével, Annával (Martinovics Dorina) együtt igyekszik megélni. Egy utolsó nagy balhé lehetőségét megragadva a munka, a felelősségek elől menekülés és egy jobb jövő reményében elhatározza, hogy hátra hagy mindent és a melóért járó pénzből félgazdagon lógatja lábát valahol külföldön. Terveit persze több tényező is keresztülhúzza: egy részről a munkaadója nem nézi túl jó szemmel ezen terveit, más részről pedig (csak úgy mellékesen) csúnya időhurokba kerül, melynek következményeképpen újra és újra átéli ugyanazt a pár, tragikus órát, mely aznap lezajlik.
A rendezői koncepció és a műfaji megközelítés
Madarász Isti egész estés mozivá fejlesztette két „időkavarós” rövidfilmjét, a „superDIGITALt” és az „Előbb-utóbbot”. A „Hurok” esetében az időhurok-narratíva azért hasznos, mert alkalmazásával Madarász futószalagon szállítja a hol hajmeresztő, hol revelatív fordulatokat és a feszes akciójeleneteket. Noha a film lassan indul be, fokozatosan nyeri el és tartja fenn a néző figyelmét, már pusztán azzal is, hogy az író-rendező késlelteti annak felfedését, hogy van-e magyarázat az időcsapda jelenségére. A direktor kiforrott, kidolgozott koncepcióval (mi több, víziójával) rendelkezett, amit aztán következetesen, végig a műfaji szabályok szerint haladva vitt végig. A „Hurok” cselekménye bár extravagáns műfaji kontextusba van csomagolva, a film magját egészen emberi mozgatórugók tartják életben. Isti alkotása ugyanis lényegében mégiscsak egy antipatikus, barátnőjével mostohán bánó férfi története, aki kénytelen felnőni és lehántani magáról azt a mérhetetlen egocentrikus attitűdöt, melyet magára vett ki tudja mikor. Ehhez pedig a dramaturgia kényszerítő körülményként és eszközként azt használja, hogy újra és újra átrugdossa ugyanazon embert próbáló szituáción.
A „Hurok” mint karakterdráma és erkölcsi tanmese
A „Hurok” ráadásul nem csak látványos akcióthriller, hanem drámaként is értelmezhető, mivel a főhős, Ádám jellemfejlődésen megy keresztül: eleinte züllött és önző figura, aki az időhurokba keveredve meglátja múltbeli önmagát minden hibájával együtt, és már tudja, hogy mindaz hova vezetett. Kipipálható a szerelmi motiváció és a főhőst változásra kényszerítő antagonista is, akit Anger Zsolt alakít. Ahogy Ádám újra és újra megpróbálja kijavítani korábbi és még korábbi hibáit, ahogy a menekülés helyett a szerelméért és születendő gyermekéért kezd el harcolni, úgy válik a kuszálódó történet egyfajta erkölcsi és kváziromantikus felnövésmetaforává, melyben az Ádám körül frusztrálóan gabalyodó idő a bűnben töltött életét megtestesítő átokká modulál. Átok, hiszen egy csomószor végig kell néznie szerelme halálát, szembe kell néznie saját pöcsségével, és persze az állatias Dezsővel. Persze, áldásos is, hogy van ez a hurok, hiszen csak azért lesz olyan happy az amúgy dicséretesen kétes happy end, mert Ádámnak megadatott ez a misztikus, természetfeletti esély.
Hurok előzetes (Madarász Isti)
A film hátulütői: Időhurok szabályai és a karakterfejlődés hitelessége
A „Hurok” egyetlen hátulütője, hogy a saját szabályai nem tisztázottak már a film elején. Ellentétben Madarász két kisfilmjével, a „superDIGITALlal” és az „Előbb-utóbbal” (amik a „Hurok” főpróbáiként is értelmezhetőek), ezúttal hiányzik az időhurok szabályainak egyértelmű és azonnali lefektetése és magyarázata. A film bonyodalma olyannyira misztikus, hogy az egész történetnek az időzavar természetéről kellene szólnia. És furcsamód az időhurok rejtélyes és irracionális voltáról épp az nem vesz különösebben tudomást, akivel megtörténik: a főhős. Nagyon gyorsan túlteszi magát azon, amibe más talán bele is őrülne, egy idő után már semmin nem lepődik meg. Ráadásul a forgatókönyv problematikus aspektusa a film majdani tanulsága és az igazi tét kiléte kissé szájbarágósan van elénk tálalva - mintha nem bízott volna eléggé abban a rendező, hogy mi, nézők rájövünk magunktól is, hogy miről van szó, párszor kimondotta a szereplőkkel és jelezte explicite. A másik probléma Dénes karakterét illeti - nem ártott volna még egy kis idő, hogy egy fokkal érzékletesebb legyen a változása. Míg Bill Murray-nél az „Idétlen időkig”-ben fokozatosan, lassan, de biztosan történt meg a váltás, addig Ádámnál ez gyorsabban zajlik. Ennek eredményeképpen végül a film jobban működik műfaji ujjgyakorlatként és erődemonstrációként és kis híja van csak, hogy karakterdrámaként is éppolyan erőssé válik.
Színészi alakítások és a film atmoszférája
Színészek és a rájuk szabott karakterek terén is teljesít a film. A „Jóban-rosszban” sorozatból ismert Száraz Dénes hitelességgel és ügyesen hozza a változásra kényszerült, anyagi haszonnál és saját maga érdekein tovább nem látó figurát - karizmatikus megjelenésével akkor sem tudja megutáltatni magát, amikor egy igazi seggfejként viselkedik maga a karakter. Partnernője, Martinovics Dorina sem marad el mellette. A film őt sem bagatellizálja el és nem válik puszta eszközzé, vagy „bajba-jutott-lány”-figurává. Anna idő közben a film érzelmi katalizátorává válik, így Dorina játéka nem is engedheti meg magának, hogy gyengélkedjen - ennek megfelelően határozott megjelenéssel viszi végig a jeleneteit úgy, hogy hitelesen adja át mind a kétségbeesést, melyen keresztülmegy Anna, mind pedig azt a talpraesettséget, amelynek segítségével átvészeli a veszélyesebb szituációkat. A kettejük ellen tevékenykedő Dezső (Anger Zsolt) viszont talán mindkettőjüknél emlékezetesebbé avanzsálja a kész alkotást, kevésbé a karakter megírtságának, mint inkább a színész jelenlétének köszönhetően. Anger csípőből hozza az ügyeletes genyát: fizimiskájáról, stílusáról és arról, ahogy a macskákkal bánik, süt az, hogy egy rohadékkal van dolgunk, de ez a színész annyira profi, hogy egy percig sem megy át paródiába és nem követ el túlkapásokat. Van annyira markáns a megjelenése, hogy szeressük és élvezzük minden egyes felbukkanását ennek az embernek. A forgatókönyv egyébként mindhármójuk karakterét kevés információból építi fel - sokat egyikükről sem tudunk meg, épp csak annyit, amennyit megigényel a történet.
A látvány úgy kelti az igényesség és a „nagyvolumenűség” érzetét, hogy igazából túl sok és alapvetően túlzottan látványos akciójelenetekkel nem próbálja traktálni a nézőjét - de éppen úgy néz ki, amit mondjuk egy hollywoodi, kis költségvetésből forgott elsőfilmes rendezőtől elvárnánk. Ezt pedig a lehető legnagyobb bóknak szánom. Nem hatja át az olcsóság bukéja a végeredményt, de ami a lényeg, hogy a történet nem is feltétlen ordít az után, hogy még több és még nagyobb legyen. Lehetett volna, de nem tragédia, hogy nem lett - így jó, így szép. Így kerek. A film megvalósításában érezni a profizmust: az operatőr és a vágó rendesen kitett magáért, a díszletek egyedi hangulatot árasztanak, ahogy a szürkés, letisztult környezet is. Ez a szürkeség talán néhol kicsit sok volt, de teljesen érthető, hogy a minél erősebb atmoszféra megteremtése miatt volt erre szükség.
A „Hurok” című regény: Társadalmi körkép a megaláztatás mechanizmusáról
Kerékgyártó István „Hurok” című kisregénye (melynek alcíme „Pénzmagyar”) egy egészen másfajta „hurokról” mesél, mint Madarász Isti filmje. A kisregény e társadalmi-pszichológiai képletre mintázza prózamodelljét: ha valaki valamely okból és valamilyen módon igencsak megszorul, a nála egy fokozattal gyengébbet kezdi szorongatni a remélt megoldás érdekében. Miként Kerékgyártó István legtöbb más művében (például a „Rükvercben”, mely egy elhunyt hajléktalan életét „visszafelé”, haláltól a születéséig tartó sors-visszaszámlálással göngyölítette fel), a „Hurokban” is ráutal a mű címe az epikai szerkezetre. Először a hatalmi kikezdhetetlenségének illúziójában hirtelen megingó bugris miniszter tapos rá bosszúból és megleckéztetésül az államtitkárára. Mint a békára. Az államtitkár, aki ugyanúgy bábtáncoltatója egy nagy hatalmú igazgatónak, mint neki a miniszter, válaszul erre az egy lépcsővel alatta álló (s általa „oda tett”) pasasra vet hurkot. Azaz ő is tipor. A maga módján mindegyik áldozat perkál, s aztán lép egyet lefelé, hogy a kisebb - és mindegyre kisebb - következő eszközemberen legalább veszteségeinek töredékét anyagi követelés formájában behajtsa. A minisztertől így szállunk alá a drogos munkanélküliig, tőle a befuccsolt egyetemista szerelméig, aki testével keres pénzt az éjszakában.
A körbe érő történet és a társadalmi kritika
Mivel a mű alcíme „Pénzmagyar”, előre sejthető, az olvasás lendületében pedig hamar nyilvánvalóvá válik: Arthur Schnitzler nevezetes „Körtánca”, illetve a nyomába pördült magyar variáns, Kornis Mihály „Körmagyarja” (két dráma) az egyik mottóval is megtámogatott szövegelőzmény. E leplezetlenül mechanikus, didaktikus építkezésmód fogasabb értelmezői feladat elé állít, mint hinnénk. Kerékgyártó István érdekes, noha panelszerű elemekből összeálló példázatos története nem a fordulatosságával hat és nem is a valóság minden szintjét átható, rohasztó tisztességtelenség, korruptság, nagyüzemi hazugság és alantas gyávaság, egyéni és társadalmi mocskosság leleplezésével. Sőt, e vonatkozásokban az események lelassításától, már-már fölöslegesnek ható részletezgetésektől és ismételgetésektől sem riad vissza. A „Hurok” leginkább a hasadt tudat regényeként kap el: ahogy a „fölfelé” és „lefelé” másként viselkedő, a szolga és az úr végletes szerepeit eljátszani kényszerülő (és eljátszani kész) figurák a saját grádicsukon rogynak meg. E konfliktusköteg Kerékgyártó könyvében nyelvi természetűvé válik.
A nyelv szerepe és a "Jöjjön a jelen!" üzenete
Bár nem bonyolult poétikai fogásokkal, de rendre tudtunkra adja a narráció - vagy a kommentárba szőtt belső mikromonológ -, hogy az aktuális főszereplő nem azt gondolja, amit mond - vagy fordítva -; tudja ellenséggé tett volt szövetségeséről, hogy az hasonló kelepcébe szorult; s mindkettejüknek számolniuk kell azzal: tagadás és állítás, igazság és hazugság morális libikókaként hintáztatja őket, majdhogynem a nagy semmi felett. A belső, gondolati villámpartik sietős stratégiai terveinek grammatikája különválva mosódik össze a külső erőszak-sakkjátszmák gyilkos mondatokba öntött taktikájával. Többek között ezért lehet alaposan reflektált jellemző az egyik alak még mindig tájszólásos beszéde (amelyről ő azt hiszi, már rég levetkőzte). Későn kezdett, annál gyorsabban kiteljesedő írói pályáján Kerékgyártó Istvánnak az ütős bűnregény keretei között akadt a legtöbb közlendője (s azt nem társadalmi, hanem történelmi regényként írta meg eddig a legjobban: a 2009-es „Trüffel Milánban”). E legújabb szocio-körképében (melyet a fejezetek datálásai szerint 2013 őszére lehet időzíteni) elhangzik a „Jöjjön a jelen!” mondata, egy szinkron zsarolási technikai beharangozására. Átvitten ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a lesújtó jelen már itt van, nem is most érkezett, és magában hordozza az ugyanilyen, sőt még drasztikusabb jövőt. Kritikájának igazáról összességében keserűen és keservesen meggyőz a „Hurok”, szituációinak hitelességéről nem mindig. Különösen az V. és a VIII. zsebbe csúsztatható könyv, olyan, amelynek elolvasására szívesen beszéljük rá két szabad órával és nyitott állampolgári vegyértékekkel rendelkező ismerőseinket.
A „Hurok” színházi adaptációja: „Puzzle”
Felmerül azonban emlékezetünkben, hogy Schnitzler sokáig tabu színművének 1990-ben volt olyan kiadása - a régmúltból előszedett Bródy Sándor-fordítást nyújtotta, „Körbe-körbe” címmel -, amelyet meg- és fejtetőre fordítva máris a Kornis Mihály nevével fémjelzett felülírásba, a „Körmagyarba” lapozhattunk. Nos, a szabályosan „körbe érő” „Hurok” is kiveti magát egy másik módon: elkészült drámaváltozata is. A színház.net-en bárki rákattinthat (az ismét beszédes „Puzzle” címen). Bár sok helyütt szó szerint egyezik a regénnyel - érdemes. Először „Puzzle” címmel írt Kerékgyártó darabot, majd ebből készült a szerző „Hurok” című regénye. Bagossy László a darabnak a Stuttgarti Theater tri-bühnében rendezett német nyelvű előadásába a regényből is beemelt részeket. Annak az előadásnak a szövege alapján készült, ez a magyarországi ősbemutató. Az előadás kegyetlenül éles reflektorfénnyel pásztázza a magyar társadalom szinte teljes keresztmetszetét, a minisztertől a drogos fiúig, a nagyvállalati vezérigazgatótól a bolti eladóig. A történet mintázata régről ismert, Arthur Schnitzler a huszadik század fordulóján írt „Körtáncának” szerkezetét eleveníti fel a szerző, de míg ott a történet továbblendítője az erotika, a szexuális aktus, - a társadalom különféle bugyraiból újabb és újabb csábítók és elcsábítottak tűnnek föl - addig a „Hurokban” napjaink emberének alávetettsége, kiszolgáltatottsága mozgatja a történetet. A megalázottból a következő jelenetben megalázó lesz, aki éppoly kegyetlenül kínozza áldozatát, ahogy őt kínozta nemrég valaki, akinek ez hatalmában állt. És persze mindenütt ott a pénz, az anyagi haszon, a mohóság.
tags: #kerekgyarto #hurok #kritika