A magyar történelem lapjain számos fejezet szól dicsőségről és tragédiáról. A Rákóczi-szabadságharc korszaka különösen gazdag ilyen eseményekben, amelyek máig hatóan formálják nemzeti önbecsülésünket és történelmi tudatunkat. Ebben a küzdelemben egyedülálló jelentőséggel bír az 1708 szeptemberében, Kölesd térségében vívott, Béri Balogh Ádám vezette csata, amely az utolsó győztes kuruc összecsapásként vonult be a történelembe. Ez a diadal egy kedvezőtlen lélektani pillanatban történt, a trencséni vereség után, és komoly stratégiai jelentőséggel bírt, egy évvel hosszabbította meg a Dunántúl kurucok általi birtoklását. Kölesd neve ezáltal a történelmi atlaszokban is szerepel.
Kölesd, a történelmi helyszín
Kölesd, Tolna megye dimbes-dombos, szőlőskertekkel tagolt vidékén fekszik, mely egykor mocsárvilággal is övezve volt. Az Árpád-kori település neve már 1244-ben, majd 1279-ben és 1292-ben is felbukkan a korabeli iratokban. A település történelme során számos fontos eseménynek adott otthont. Mátyás király halála után, 1490-ben a trónért kirobbant küzdelemben a kölesdi Csont-hegynél ütköztek meg Corvin János csapatai Báthory István és Kinizsi Pál seregeivel. A mohácsi csata idején elásott, és a 19. században előkerült "Kölesdi ezüstkincs" hét darabját ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. A 16. század első felében a szultán birtokába vette a települést, mely a hódoltság alatt elnéptelenedett.
A 18. században Mercy gróf nevéhez fűződik a falu újratelepítése. Érdekesség, hogy 1778. október 19-én tartott megyegyűlésen Kölesd is jelölt volt új megyeszékhelynek Szekszárd mellett, de 1779. január 20-án egy szavazattal Szekszárd győzött. A kölesdi Harc-hegyen zajlott 1708. szeptember 2-án a Rákóczi-szabadságharc utolsó győztes ütközete. Ebből az időből származik az Orvoskút legendája is, ahol a rácok a sebeiket mosták és azok begyógyultak.
Béri Balogh Ádám élete és pályafutása
Béri Balogh Ádám (1665 körül - Buda, 1711. február 18.) egy előkelő dunántúli katolikus nemescsalád sarja volt, Bezerédy Zsigmond és béri Balogh Klára fia. Birtokaik Vas és Sopron vármegyében voltak. Fiatalon a hadi pályát választotta, kapitány lett Esterházy Gábor gróf huszárezredében, és még a Rákóczi-szabadságharc előtt a franciák ellen harcolt a nyugati hadszíntéren. 1695-ben Sopron vármegye rábaközi járásának főszolgabírájává nevezték ki. Később Tolnába költözött, 1698-tól Tolnában élt.
A sikertelen 1683-as török ostrom után 1684-ben megalakult a Szent Liga, amely felszabadította Magyarországot az oszmán uralom alól. A militarizált társadalomnak leáldozott, az életmódváltás elkerülhetetlenné vált. A katonáskodó közép- és kisnemesi rétegnek meg kellett tanulnia békeidőben élni és gyarapodni. Béri Balogh Ádám sikeresen gazdálkodott, birtokait növelte, és műveltsége révén Sopron és Vas megyében vármegyei tisztségeket is viselt. Eközben tudatosan építette kapcsolati hálóját. Dr. G. Etényi Nóra magyarázata szerint a Festetics család akkoriban még nem tartozott az arisztokráciához, de társadalmilag jóval Béri Baloghék felett állt, és Festetics Pál az országos politikában mozgott. A sikeres felszabadító háború hatalmas felelősséget helyezett a magyar nemesség vállára. Ádám már 1703-ban bekapcsolódott a dunántúli kuruc szervezkedésbe, katonákat toborzott Rákóczi Ferenc zászlaja alá.
Az após, Festetics Pál mindvégig I. József császár eltökélt híve maradt. Két alkalommal, 1704 és 1705 tavaszán, vissza tudta csábítani Ádámot az uralkodó hűségére. Katonai tehetsége azonban a szabadságharc egyik legnagyobb hatású tisztjévé tette, annak ellenére, hogy soha nem irányított fősereget, és nem vezényelt döntő nyíltszíni nagy összeütközéseket. Az 1706. novemberi győrvári és az 1708. szeptember 2-i kölesdi győzelmét azonban érdemes kiemelni. Érdemei és személyes bátorsága elismeréseként 1708 szeptemberében brigadérossá léptették elő.
Kármán Gábor: II. Rákóczi Ferenc, szabadságharc és Lengyelország - Ratio Podcast
Béri Balogh Ádám az egyik legismertebb kuruc csapattiszt, akiről Thaly Kálmán híres-hírhedt „álkuruc balladái” közül a „Balogh Ádám nótája” ma is töretlen népszerűségnek örvend. Az 1670 körül született dunántúli nemes családjában a katonai pályafutás és a vármegyei közéletben vállalt tisztségek játszottak meghatározó szerepet. Balogh is harcolt a török ellen, majd megyei tisztviselő lett. 1704 elején csatlakozott a kurucokhoz. Kezdetben, a Dunántúl többszöri elvesztésekor ő maga is többször pártot váltott, részben császárpárti apósa, Festetics Pál hatására, de 1705 őszétől, az országrész tartós birtoklásától kezdve Rákóczi megingathatatlan híve lett. A fejedelem is egyik legjobb csapattisztjeként jellemezte emlékirataiban. Jelentős része volt már az 1706 őszén kivívott győrvár-egervári diadalban is, amikor brigadérosi kinevezésre terjesztették fel, de Rákóczi csak Trencsén után, egy előléptetési hullám keretében írta alá a kinevezési okmányát.
A Kölesdi csata: Az utolsó győzelem
Az 1708. szeptember 2-i kölesdi csata a Rákóczi-szabadságharc hanyatló időszakában zajlott, a katasztrofális trencséni vereség után, amely morális hatása miatt jelentett fordulópontot. Rákóczi ekkor Egerig vonult vissza, és legfőbb célja a vereség negatív következményeinek elhárítása, a közvélemény megnyugtatása és a hűségben kitartók megerősítése volt. A Dunántúl jelentős része még kuruc ellenőrzés alatt állt, bár ekkor már mellékhadszíntérnek számított.
Wolfgang J. Kreutz vezette rácok Siegbert Heister vezette császári erőkkel próbáltak egyesülni 1708 augusztusában a Dél-Dunántúlon. Heister nem érezte magát elég erősnek, ezért kiegészítést remélt a határőrvidéki csapatoktól, és ennek érdekében a budai és székesfehérvári császári helyőrségek fedezete alatt a Mezőföldre igyekezett. Célja Simontornya elfoglalása is volt. A rác határőrökre részben a kuruc harcmodor ellensúlyozása miatt lett volna szüksége, illetve a tervezett ostromhoz gyalogsági és tüzérségi erősítést nyert volna. Ha az egyesülés sikerül, akkor stabilizálhatta volna a dunai védelmi vonalat, birtokba vehette volna a dunántúli kurucok Paks és Dunaföldvár térségében meglévő átkelési pontjait, elvágva ezzel a kuruc főerőkkel való legjelentősebb kapcsolattartási és utánpótlási vonalakat.
Béri Balogh Ádám a „tabódi mezőn” - ma is ismert kölesdi határnév - ütött rajtuk, nem csak saját lovasezredével, hanem Esterházy Antal tábornagy Somogyi Ádám vezette huszáraival, Szekeres István és Bakács Lukács katonáival, valamint Balogh Ferenc gyalogságával. Balogh éppen az átkelést akarta megakadályozni, mert a császáriak felvonulásának inkább kedvezett volna a nyílt terep, míg a kuruc rajtaütés eredményességét inkább a dimbes-dombos, mocsaraktól tagolt táj biztosította. A lesvetés sikerült, és előbb a lovasság, majd a szívósan védekező császári gyalogság megfutamítása és felmorzsolása is eredményes volt. A császáriak megsemmisítő vereséget szenvedtek, miközben a kurucok veszteségeit maga Balogh Ádám 30 halottra, 75 sebesültre, 47 elhullott és 22 sérült lóra tette.
A könnyűlovas, portyázó hadviselés valóban már a honfoglaló és „kalandozó” őseinket is jellemezte, de a középkori Magyar Királyság hadereje lassan nyugat-európaivá vált, amelynek csak egy részét képezte a könnyűlovasság, gyakran nem is magyar, hanem például kun segédcsapatok által képviselve. A kurucok harcmodora a rácokéval együtt a török elleni küzdelmek során alakult ki, s a két nép közti ellentét gyökerei is ebbe az éppen csak letűnt korba nyúltak vissza, hiszen a magyarországi oszmán hódoltságban a török jelenlét elsősorban a balkáni alattvalókon keresztül valósult meg. Kölesdnél tehát közel azonos harcértékű és harceljárást alkalmazó seregek csaptak össze, a császáriak oldalán csak kisebb számú, száz, legfeljebb kétszáz fős reguláris gyalogság volt jelen a Nehem-ezredből. A mintegy 3000 fős seregtestet Pflueg őrnagy vezette - Kreutz már előbb kivált a rácok egy részével és Szigetvárra vonult -, a rác gyalogság parancsnoka Ratkovitz határőr ezredes, a lovasságé Bischowitz kapitány volt. Magának az ütközetnek a lefolyását sokáig Thaly Kálmán elnagyolt leírása alapján tárgyalta a vonatkozó szakirodalom, de legújabban egy fiatal kölesdi helytörténész, Balogh Attila a lehetséges - sajnos, igen hézagos - forrásanyag áttekintésével számos ponton helyesbítette Thaly adatait.
Béri Balogh Ádám tragikus sorsa és a szabadságharc vége
Béri Balogh Ádám szerencséje 1710. október 28-án hagyta el, amikor mindössze 150 lovasa élén jelentős rác és osztrák katonákból álló haderővel találta szembe magát Szekszárd közelében. Érdekes módon 1710-től már számolt a halál lehetőségével, legalábbis erre enged következtetni, hogy ekkor végrendeletet írt. Ettől függetlenül is kérdés, hogy vajon tisztában volt-e azzal, hogy mi vár rá? Mégis megtörtént.
Béri Balogh Ádám 1710 őszén, az utolsó diverziós dunántúli hadjárat összeomlásakor esett császári fogságba, Szekszárd környékén, ismét csak a rácokkal vívott heves közelharc után. Hadbíróság elé állították. A fő vádak szerint többszöri esküszegéséért kellett lakolnia, mivel a kezdeti váltakozó hadiszerencse és otthonának többszöri elvesztése miatt néhányszor pártot váltott, valamint Kőszeg felégetéséért. A halálos ítéletet elkerülhette volna, ha újra átpártol a császáriakhoz, de erre ekkor már nem volt hajlandó. Következetes hűséggel ragaszkodott Rákóczira és a rendi konföderációra tett esküjéhez. A budai várban fejezték le 1711. február 18-án.
A bírósági eljárás során a vád kétszeres hitszegésére hivatkozott, amikor is ígéretet tett a császár hűségére még 1703-1705 között. Az ítéletet megdöbbenve fogadta a magyar közvélemény: fővesztés pallos által. A Rákóczi-szabadságharc zászlóletétellel, mindkét fél számára vállalható kompromisszummal ért véget, nem követte véres megtorlás. Ezért is volt „furcsa”, sőt megdöbbentő a kortársak, de még a mai laikus számára is Béri Balogh Ádám kuruc brigadéros kivégzése szűk három hónappal a békekötés előtt, 1711-ben. A hadi törvényszék által elítélt, árulással vádolt tisztek kivégzése a hadban álló felek mindkét táborában kiemelt jelentőséggel bírt. A kortársak számára közvetlen tanulságos példa lehetett, amikor a csellel elfogott, császári ezredessé lett Ocskay László brigadéros 1710. január 1-jei érsekújvári kivégzésének hírére válaszul Siegbert Heister tábornok Győrben 1710-ben. Az 1710. év végére ugyanis a szabadságharc katonailag kilátástalanná vált, de még mindig elég katona állt fegyverben ahhoz, hogy hosszas béketárgyalások kezdődhessenek. 1710 szeptemberében I. József császár elfogadta az angol diplomáciai mediátori szerepét, melyet II. Rákóczi Ferenc garanciának tekintett. 1711. január 31-én Vaján, Vay Ádám kastélyában Pálffy János, a magyarországi császári hadak szeptemberben kinevezett főparancsnoka és II. Rákóczi Ferenc személyesen is tárgyalt. Elfogatását a Frankfurt am Mainban az őszi és a tavaszi vásárra félévente megjelenő összegzés, a „Relationis Historicae Semestralis” is megírta. Annak is hírértéke volt a Wienerisches Diariumban, mikor 1710-ben.
Béri Balogh Ádám halála nem volt értelmetlen, hiszen a szatmári béke garantálta, hogy hazánk nem olvad be tartományként a Habsburg Birodalomba, hanem megőrzi alkotmányos önállóságát. A Rákóczi-szabadságharc kapcsán ma már általában az a konszenzus, hogy a magyar államiság, a rendi alkotmány átmentése volt a legfőbb eredmény. Ennek kapcsán fontos a rendiség szerepének értékelése is: egyrészt elavult és a fejlődésnek is gátat szabó, kiváltságos rétegek és csoportok érdekközösségén és érdekellentétén alapuló társadalmi formaként is tekinthetünk rá, másrészt a rendi intézmények a modern parlamentáris intézményrendszer előképét is jelentik. Ez nem választható el a szabadságharc egészének értékelésétől, hiszen a kuruc függetlenségi harcok eredményei a példás katonai helytállásban gyökereznek, a végén persze szükség volt politikai éleslátásra is, amely nem hagyta veszni a karddal kivívott eredményeket, a véráldozatot, és képes volt a kompromisszumra.
Egyéb kiemelkedő kuruc tisztek és a szabadságharc veszteségei
A nyolc évig tartó küzdelem hatalmas veszteségeinek részletes bemutatása helyett a kuruc brigadérosok és törzstisztek (tehát a felső és középső hadvezetés) veszteségeiről vázolhatunk fel többé-kevésbé átfogó képet.
Hatvani Szabó András
Hatvani Szabó András alezredes valamikor 1704-1705 folyamán (talán 1705 késő tavaszán) esett el a császáriakkal (talán a budai rácokkal) vívott harcok egyikében. Fiatalember volt, apjával, Szabó Máté hatvani postamesterrel együtt már 1703-ban csatlakozott a kurucokhoz, és egy lovasezredet szerveztek Pest-Pilis-Solt, Heves és Nógrád vármegyéből. Ennek az alakulatnak lett apa és fia az ezredese, illetve alezredese. Főként Pest előterében csatároztak a budai és pesti császári helyőrség portyázóival, s még a Csepel-szigetre is átkeltek, ahonnan egy alkalommal elhajtották a bécsi Udvari Haditanács elnökének, Savoyai Eugén hercegnek a ménesét. Rákóczi 1705 nyarán egy fiatal dunántúli nemesnek, a később nagy hírre kapott Bezerédj Imrének adományozta az ezredet, Szabó Máté pedig nyugalmasabb helyi alkalmazást nyert: hatvani főkapitány, egy rövid átmeneti időre pedig szolnoki parancsnok lett.
Hatvani főkapitányi kinevezése 1705. július 28-án kelt, s a kinevezési okmányban Rákóczi „az haza szolgálatjában elesett fiának, néhai Szabó Andrásnak” érdemeiről is megemlékezik. Tizenegy nappal korábbról ismerjük az ezred létszámkimutatását, s akkor az alezredesi poszt már betöltetlen volt, a második sereget pedig a néhai alezredes századaként említik. Szabó Andrásról az utolsó adatunk 1704. szeptember elejéről való, amikor apjával együtt egy hatvani pince átengedéséért folyamodott Rákóczihoz, ezt a bejegyzést azonban áthúzták a fejedelemhez benyújtott kérelmek iktatókönyvében. Ezek szerint 1704 szeptembere és 1705 májusa között halt hősi halált. Feleségét, Füstös Rozáliát már 1703 végén elveszítette, gyermekei közül pedig Gábor (1700) és András (1703) születését, valamint László halálát (1700) jegyezték be a hatvani római katolikus anyakönyvbe. Úgy tűnik tehát, hogy két árvát hagyott édesapjára, édesanyjáról azonban nincs adatunk. Egy későbbi nemességvizsgálatból ismerjük Mihály nevű testvérét. Szabó Máté - aki a mátraverebélyi kegytemplom újjáépíttetőjeként is megérdemli figyelmünket - 1709 késő őszén meghódolt a császáriaknak. A kurucok még körülbelül háromnegyed évig tartották ellenőrzésük alatt Pest és Heves megye jelentős részét, a labanccá lett Szabó család birtokait így elkobozták. Egy jelentés azonban megemlíti, hogy a zár alá vett javak között Szabó Máté kis unokáját illető birtokrész is van, akinek megkárosítása nem lenne méltányos. Szabó Andrásnak legalább az egyik kisfia tehát megérte a szabadságharc végét.
Szappanos István
Az 1705. évi hadjárat utolsó nagy csatája Zsibónál történt 1705. november 11-én. Rákóczi itt próbálta megállítani Louis Herbeville marsall Erdély felmentésére igyekvő főseregét. A félig elkészült sáncok között vívott küzdelem a kurucok vereségével zárult, s Erdély nagy része átmenetileg császári kézre került. A csatában esett el Szappanos István gyalogos ezereskapitány. Származásáról, előéletéről semmit sem tudunk, akik füleki származásáról és Thökölyanus múltjáról írnak, azok vagy Szappanos Mihállyal keverik össze, vagy minden alap nélkül vélelmezik kettőjük rokoni kapcsolatát. Mihály csak 1705-ben tért haza török földről, István azonban már 1703 nyarán vagy kora őszén csatlakozott a kurucokhoz. Gyalogezredet szervezett, szeptember végén vagy október elején megsebesült, amelyből még december elején sem épült fel teljesen. Ekkor Belényes vidékén állomásozott csapataival, november 18-án a rácok támadásakor is helytállt, bár a várost az ellenség felégette és kifosztotta, a várat sikerült megtartania: „Mikor a rác reánk jött ide, mindeszve talám harmincadmagammal voltam, de mégis 25 esett el bennek” - írja 1703. december 3-án Gyulay Jánosnak. Később a Biharnál elesett Székely Mózes hajdúinak maradéka is az ő regimentjébe került Gesztesi György vicekapitánnyal együtt. Ezek az adatok azt valószínűsítik, hogy Bihar megyei lehetett, talán Váradról ment a kurucok közé. 1705-ben a mezőtúri sánc, majd a szolnoki vár őrségét erősítette hajdúival. Halálának körülményeit nem ismerjük, Rákóczi egy jó hónappal a csatavesztés után már ezredének utódlásáról intézkedett, s ekkor írta idősebb Barkóczy Ferenc lovassági tábornoknak, hogy „Szappanos kapitányunk Zsibónál tette le életét”. Károlyi Sándor, úgy tűnik, csak késve értesült Szappanos István haláláról, s őt javasolta a Zsibó utáni zűrzavaros időszakban veszélyeztetettnek gondolt huszti vár őrségének élére. A fejedelem e javaslat kapcsán elismerően ír a néhai ezredesről: „Szappanos István - úgy tudjuk - elesett, másként alkalmatosnak ítéltük volna lenni a huszti praesidiumban.” Rákóczi tehát elégedett volt a szolgálatával, erélyes és megbízható tisztnek tartotta.
Petneházi Nagy György
A zsibói csatát követően, az 1705 végi erdélyi harcokban esett el egy másik alig ismert kuruc törzstiszt, Petneházi Nagy György is. Róla még Szappanos Istvánnál is kevesebb adatunk van. A kuruc hadsereg első mustrakönyvében találkozunk vele először: 1704. szeptember 12-én már Pongrácz György lovasezredének vicekapitánya volt, s a bejegyzés szerint Petneházáról származott. Nem sokkal a halála után, 1706. január 6-án Orosz Pál generális elismeréssel írt róla a fejedelemnek: szerinte Pongrácz helyett „szegény Petneházi, míg élt, a’ viselte gondját” a regimentnek, maga Pongrácz György „nem arra való” volt. Rákóczi az elesett Petneházi (Nagy) György utódlásáról 1706. január 3-án gondoskodott: egyik korábbi hadsegédét, Gyulay Jánost nevezte ki a helyére. Utolsóként ismét Rákóczi egyik rendelkezését idézhetjük az elhunyttal kapcsolatban, s ez már családi hátteréről is elárul valamennyit: a fejedelem 1706. január 1-jén arra utasította az Erdély védelmével megbízott Károlyi Sándor tábornagyot, hogy „Petneházy Ferencnek Betthlennél elesett Petneházi György nevű atyjafiának jószágát Pongrácz kapitánnyal adassa meg”. Hogy atyafiság alatt itt testvért, féltestvért vagy távolabbi rokont kell-e érteni, az nem derül ki. Az alezredes halálának körülményeiről is ez a forrás említi a legtöbbet: Bethlen váránál esett el. Rákóczi Zsibó után csak lassan hagyta el Erdélyt, nem szerette volna, ha fejvesztett menekülésnek tűnik a visszavonulása, éppen ezért Bethlen várában például november 14-étől 16-áig három napot töltött. Nem sokkal utóbb, november 25-én Károlyi már arról tett jelentést, hogy a vár császári kézre került. Pongrácz György november 30-án a Bethlentől északnyugatra fekvő Rogozról írt levelében név nélkül ugyan, de még élőként említi vicekapitányát. Petneházi tehát ezt követően, valamikor december folyamán veszthette életét Bethlen közelében, egy pontosan nem ismert harci cselekmény során.
Megemlékezések és örökség
Az utolsó győztes kuruc csata évfordulója kapcsán minden évben találkoznak Kölesden a Béri Balogh Ádám Baráti Társaság tagjai, megemlékezést tartanak, és megkoszorúzzák a Csendes Panzió falán lévő emléktáblát. Ezt legutóbb most vasárnap tették meg. Érkeztek az ország távolabbi tájairól is a kor iránt érdeklődők, mintegy húszan. Előadást dr. Bérczessy Lajos egyetemi docens tartott a kuruc kor hangszereiről, énekeiről, táncairól. A program moderátora dr. Pócos Géza volt, a koszorút Csendes Sándor és Szilády Dezső helyezte el. Megemlékezéseket, a mostanival együtt, tizenkét alkalommal tartottak Kölesden. A téma mindig más és más, de a két főszereplő ugyanaz: II. Rákóczi Ferenc és Béri Balogh Ádám.
A Rákóczi-szabadságharc katonai történetében a Baloghéhoz hasonló csapattisztek helytállása nagyban hozzájárult a kurucok sikereihez. Mivel II. Rákóczi Ferenc kiemelkedő helyet tölt be nemzeti emlékezetünkben, a szabadságharc alvezéreinek emléke is fontos szerepet játszhat a kisebb közösségek életében. A diktatúra időszakában terjesztett hamis történelemszemlélet, miszerint „A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak”, máig érezteti kártékony hatását. Célunk, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk.