Magyarországon az augusztus 20-i ünnepkör, különösen az új kenyér ünnepe, gazdag és sokrétű történelemmel bír, amelyet politikai ideológiák, társadalmi változások és kulturális hagyományok alakítottak az évszázadok során. Míg sokan hajlamosak az 1949-es kommunista fordulat idején keletkezett szovjet mintára épülő, mesterséges hagyománynak tekinteni, a valóság ennél jóval összetettebb, és a szokás gyökerei mélyebben, korábbi korokban keresendők. Az új kenyér szimbóluma tehát egyaránt szerepelt a kommunista pártlapban, a Szabad Népben, és a hangvételében valamivel kevésbé vonalas Magyar Nemzetben, jelezve, hogy a kenyérünnep nem tisztán kommunista találmány.
A kenyérünnep eredete és korai hagyományai
Az új kenyér ünnepének gyökereit kutatva egyrészt az Apostolok oszlása néven ismert középkori liturgikus ünnephez (július 15.) kell visszanyúlni, másrészt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899. évi rendeletéhez. Darányi volt az, aki a XIX. század végi forrongó agrármozgalmak lecsendesítése, illetve a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében az aratóünnepek „felújítását” szorgalmazta. Kezdetben azonban kevés sikerrel járt, mivel az ünnep megtartása csak a béraratóknál volt általános. A maguknak aratók nem tartottak aratóünnepet, még az olyan gazdag aratóhagyományokkal rendelkező településeken sem, mint Mezőtúr. Ezért Darányi két évvel később ismét kiadta rendeletét, aminek már érezhető hatása volt. Mivel sok településen korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Másokat viszont, így többek között az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyományt, a kenyér megáldását megpróbálták a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni. Nem is sikertelenül, hiszen Szeged környékén rövidesen már gabonával telt ökrös szekér indult a templomba, ahol a plébános ünnepi mise kíséretében megáldotta a gabonát, valamint a szekéren lévő kenyereket. Szinte természetesnek tűnt, hogy ezeknek a búza- és kenyéráldással bővülő aratóünnepeknek a húszas évek elejétől lassan megváltozott a nevük is.
Az ecsédiek például kenyeres búcsúról beszéltek, a szegedi lapok viszont arról írtak, hogy „közel száz kocsi jelezte, hogy a tanyavilág minden részéről zarándokolnak el az emberek a kenyér ünnepségére”, de a szerb megszállás alatt lévő röszkeiek az 1922-ben rendezett aratóünnepséget már a magyar kenyér ünnepének nevezték. Az aratóünnep ekkortájt már szinte hivatalos és kötelező rítussá vált, méghozzá leginkább azért, mert Darányi Ignác hírhedt, 1898-as „rabszolgatörvényét” (emlegették cselédtörvény, derestörvény néven is) követően a hatalom úgy érezte, mégiscsak adni kellene valamit a földművelőknek is. A törvény, amelyet később két hasonló követett még, elsődlegesen a terjedő mezőgazdasági sztrájkok visszaszorítására, a földműves szervezkedés és mozgalom letörésére készült szigorú szabályozás. Darányi a földesurak és a mezőgazdasági munkások közötti „patriarchális jó viszony” visszaállítására szorgalmazta az aratóünnepek bevezetését, összekötve különféle gesztusokkal, táncmulatságokkal, sőt, már egészen korán tűzijátékkal is.
A kenyérünnep politikai kisajátítása és a Horthy-korszak
A kenyérünnepek fokozatosan politikai tartalommal telítődtek. A Himnusz, a Szózat, valamint hazafias és irredenta versek kezdtek bekerülni az ünnepi eseményekre, köztük Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Magyar Hiszekegy” néven elterjedt, Hitvallás című költeménye. Valamint felvonulások, dalok, táncok, majd természetesen jöttek a politikai beszédek is, mígnem lassan a politikusoké lett a főszerep. A szép jövő ígéretét pedig szívesen hirdetik politikusok is, így hát megjelennek a helyi elöljárók, aztán a miniszterek, pártelnökök, országgyűlési képviselők, ecsetelik hazánk nehéz sorsát, de egyben nagyszerűségét is, magasztalják a dolgos földműves kezeket, erősítik a nemzeti összetartozás érzetét és a revízió gondolatát.
István király kultusza úgy kerül előtérbe, hogy noha 1891-ben törvény mondta ki, hogy „vasárnapokon, valamint Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen, a magyar szent korona országainak területén az ipari munkának szünetelnie kell”, Kovács kutatása szerint mégis az volt a tapasztalat, hogy a nemzeti ünneppé minősített, de a többség számára katolikus egyházi ünnepnapot, augusztus 20-át a soknemzetiségű, sokféle vallású népesség nem érezte igazán magáénak. Az Országos Nemzeti Szövetség lett az, amelyik szorgalmazta az aratóünnepek és Szent István napja összekötését, 1902-ben Kecskeméten próbálkoztak vele először, de csak lassan terjedt el. Huszonöt évvel később még mindig nem általános, hogy a hagyományos Szent Jobb körmenet mellett a búzakoszorú és a kenyér is megjelenjen, és csak a harmincas években kap nagyobb lendületet a dolog, méghozzá a „magyar népművészet ápolására és újravirágoztatására” 1931-ben létrejött Gyöngyösbokréta mozgalom és annak kitalálója, szervezője, Paulini Béla író, újságíró erőfeszítései nyomán. Ő változtatta megkoreografált, tudatosan felépített eseményekké augusztus 20-át, ahol a kenyér helyett immár Szent István kultusza dominált, a magyarság és az államalapítás, és erre aztán egyre több helyszínen egyre több minden épült rá: a katolikus körmenet mellett-után népviseletes felvonulások, dalok, táncok, népszínművek. És persze a Gyöngyösbokréta előadásai, meg politikai beszédek, gyűlések, a fővárosban nem ritkán nemzetközi vendégekkel. 1933-ban a Hitlerjugend küldöttsége is meglátogatja a budapesti augusztus 20-át, úgyhogy az ünnepbe némi Sieg Heil!-ezés is vegyül. De hát termés-betakarítás ünnepek Németországban is voltak, és Hitler is használni kezdte ezeket, mint ahogy Mussolini is Olaszországban, illetve a nacionalista politika mindig mindenütt előszeretettel kreálta meg a maga szertartásaihoz visszamenőleg az „ősi” hagyományt.
Europeo – A sörnek és a kenyérnek közös története van
A kommunista fordulat és az 1949-es alkotmány
Az 1949-es év vízválasztó volt a magyar történelemben, a kommunista fordulat bekövetkezésével. A kommunista párt, pontosabban az akkor már a szocdemekkel feldagasztott Magyar Dolgozók Pártja 1949-ben új alkotmányt nyomott le az ország torkán, a parlament egyhangúan szavazta meg az augusztus 20. előtti napokban az új alaptörvényt, a sztálinista jogszabályt. Mindez jogtörténeti újítás volt, hiszen Angliához hasonlóan évszázadokon át a „történeti alkotmány” szerint - alapjogszabályok és jogszokások összessége alapján - kormányoztak itthon. Megkülönböztetve magát az 1949-estől talán ezért is hivatkozik a 2011-es új alkotmány arra, hogy Magyarországnak egykor történeti alkotmánya volt. Az 1949-es sajtó az új alkotmányról és a kenyérről is beszámolt. A Magyar Nemzet 1949. augusztus 6-án címoldalán hozta a hírt, miszerint a minisztertanács elfogadta a Magyar Népköztársaság alkotmányáról szóló törvényjavaslatot. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes az új alkotmány kidolgozására létesített előkészítő-bizottság nevében benyújtotta a Magyar Népköztársaság alkotmányáról szóló törvényjavaslatot, ezt hagyta jóvá a kormány. A szovjet befolyást már a bevezetőben hangsúlyozó törvényjavaslatot másnap a Magyar Nemzet címoldalán hozta le. Az alkotmány kimondta: „Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama” , illetve a „Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé”. Rákosi az új alkotmányt azzal indokolta, hogy az alkotmányt nem szabad összetéveszteni a programmal, hiszen míg a program arról beszél, ami még nincs meg, addig az alkotmánynak arról kell beszélnie, ami már megvan, amit már most, a jelenben elértünk és kiharcoltunk.
Az 1949-es kommunista pártlap, a Szabad Nép új honfoglalásról (az új sztálinista alkotmányról) és az új kenyér ünnepéről cikkezett augusztus 20. alkalmából. A Magyar Nemzet pedig a kevésbé pártszerűen gondolkodó olvasóknak nemcsak erről a kettős, hanem egyenesen hármas ünnepről írt. A Magyar Nemzet ugyanis Szent Istvánt is méltatta, igaz, mint a "haladó világáramlat" képviselőjét. Sőt, aznap a lap arról is lelkendezik, hogy „az új alkotmánnyal, a nép alkotmányával, amelynek létrejöttét a Szovjetunió baráti segítsége és támogatása tette lehetővé, önmagát ajándékozta meg a magyar nép. Szent István ünnepén, és az új magyar alkotmány ünnepén kívül, augusztus 20-a az Új Kenyér Ünnepe is. És az Új Kenyér Ünnepét ez évben különösen emlékezetessé teszi az a körülmény, hogy ezen a napon teszik közhírré a kenyérjegy megszüntetését s a fehérliszt-fejadag felemelését.” A Szabad Nép erre még „rátett egy péklapáttal”: „De ha igaz is az, hogy alkotmányunk gyümölcse olyan harcnak és munkának is, amely a régi honfoglalással kezdődött, még igazabb az, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmánya mindenekfölött az új honfoglalás szentesítése. (…) Mint ahogy a választási győzelem eredménye és egyszersmind szentesítése, megpecsételése volt az államvezetés és a tömegek egyetakarásának. Párt és nép egybeforrottságának egybeforrottságának, úgy eredménye s egyszersmind szentesítése az alkotmány az új honfoglalásnak.”
A kommunista propaganda eszközei és a jelszavak
A II. világháború utáni években Budapest utcáin egyre több politikai jelszó, plakát és transzparens jelent meg. A felvonulások, a kirakatok és a közterek látványvilága hamar a szocialista rendszer üzeneteinek hordozójává vált. Az úgynevezett politikai agitáció egyre gyakoribb módszerré vált a Magyar Kommunista Párt (MKP), majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) üzeneteinek közvetítésére, hiszen az egypártrendszer kiépülése után a párt a kommunista világképet és ideológiát az élet valamennyi területén való igazodási ponttá kívánta emelni. Az agitáció fő kellékei voltak a jelszó, a plakát, a sztahanovista arcképcsarnok, a dicsőségtábla, a szégyentábla, a harci röplap, az agitációs kiállítás, a kirakatújság, a faliújság, az agitációs album, a levelezőlap. Ezek megjelentek pártházakban, alapszervezeti helyiségekben, pártiskolákban, de épületek homlokzatán, üzemi tusolókban, öltözőkben is. A közterek mellett az üzletek belső terei és kirakatai is fontos agitációs felületként szolgáltak. A budapesti Magyar Divatcsarnok gyermekruhaosztályán például hatalmas felirat dicsőítette Sztálint, a béke védelmezőjét. A Lenin-Sztálin-Rákosi-portrékból álló, szinte kötelezővé vált „szentháromság” elrendezése sem volt véletlenszerű. Feljegyezték például, hogy a Rákosi életét bemutató faliújságot és a Leninnek szentelt faliújságot külön kellett elhelyezni, nehogy Rákosi „elnyomja” Lenint.
A hatalom a társadalom számos csoportját célba vette: az üzemekben az igazolatlanul hiányzókat és a munkafegyelmet megszegőket, a falvakban azokat, akik vonakodtak az új agrotechnikai módszerek bevezetésétől, lemaradtak a beadással vagy kimaradtak a termelőszövetkezetből. A megszégyenítés egyik leggyakoribb eszköze a szégyentábla volt, amelyre viszonylag könnyű volt felkerülni. A politikai eseményeken kifejezetten nagy számban jelentek meg a dolgozók által festett transzparensek. A jelszavakat persze nem lehetett csak úgy, öntörvényűen felkanyarintani, kizárólag a Politikai Bizottság által elfogadott jelszavak egyike szerepelhetett a táblákon. A pártvezetés általában 45-47 jelszót is elfogadott. 1950. május 1-jén például a következők szerepelhettek a transzparenseken: Éljen Május 1., a munkásság nemzetközi harcos ünnepe; Megvédjük a békét! 1952-ben: Éljen Május 1. - a munkásosztály, a békéért harcoló népek nemzetközi seregszemléje! 1956 után a hivatalos május elsejei jelszavak leegyszerűsödtek, a pártvezetés által elfogadott számuk is csökkent. Az üzenetek is jóval szimplábbá, rövidebbé, sablonosabbá, unalmasabbá és ismétlődővé váltak.
A Rákosi-korszakban a plakátok teljes egészében a pártállam propagandaeszközeivé váltak. Üzeneteik mindenütt ugyanazt hirdették: a szocialista gazdaság felépítését, a tervgazdálkodás sikerét, a beszolgáltatási kötelezettségek teljesítését és a fokozott termelés szükségességét. A Magyar Dolgozók Pártja az élet szinte minden területét közvetlen irányítás és ellenőrzés alá akarta vonni, a plakátok pedig ennek a törekvésnek a látványos, mindennap jelen lévő eszközeivé váltak. Az ideológiai irányvonalat meghatározó döntést 1948 novemberében hozta meg az SZKP Központi Bizottsága. Ami a plakátok stílusát illeti, egyetlen művészeti irányzat hegemón uralma volt jelen, a Szovjetunióból importált szocialista realizmus élénk, vidám színeivel. A Rákosi-kormány alatt inkább a vörös szín dominált a kezdeti évek mozgósító hangulata miatt, majd a Nagy Imre- és a Hegedüs-kormány alatt a földszínek kerültek túlsúlyba, hiszen ezek a plakátok főleg a parasztságot célozták, ezért rengeteg mezőgazdasági témájú plakát készült, amelyekhez túlnyomóan földszíneket használtak. A személyek közül Rákosi Mátyás alakja és természetesen Marx, Engels és Lenin voltak a leggyakoribbak.
A népnevelők és a mindennapi agitáció
A népnevelők a párt propaganda- és agitációs hálózatának legalsó szintjén álló aktivisták voltak, akik közvetlenül a lakossággal tartották a kapcsolatot. A népnevelők hálózatát 1948-1953 között az MDP hozta létre, hogy a párt döntéseit és ideológiáját a hétköznapi emberekhez eljuttassa. A Budapestre kiterjedő házi agitáció megszervezése 1946. május 12-én kezdődött meg, és egy évvel később már több mint hatszáz agitációs gárdát tartottak nyilván. A szóbeli politikai munkát végző népnevelők tevékenységét a működés helyszíne szerint három területre osztották: az üzemi és a falusi népnevelés mellett a területi - vagyis lakóterületi - agitáció elsősorban azokat igyekezett elérni, akiket az előző két csatornán nem tudtak megszólítani. Hatalompárti választási agitátorok, úgynevezett „népnevelők” az 1949-es választásokon is aktív szerepet játszottak. A lakásról lakásra járó agitátorok az aktuális párthatározatokat magyarázták el, de gyakran konkrét feladatokkal érkeztek. Előfordult, hogy békekölcsön jegyzésére buzdítottak, számonkérték a Szabad Nép-előfizetés lemondását, vagy a tagrevízió után a pártból kizárt személyeket keresték fel. A házakba bekopogtató agitátorok a lakókról rendszerint a házban élő párttagoktól, funkcionáriusoktól és a szomszédoktól is igyekeztek információkat szerezni. Jelentéseik tele voltak a Szovjetuniót, Rákosi Mátyás személyét, az egész pártrendszert vagy a közellátást kritizáló hangokkal, amiből arra következtethetünk, hogy a lakosság nem tekintette őket ügynököknek vagy besúgóknak, ezért kisebb, súlyos következménnyel nem járó panaszokat is megengedtek maguknak az emberek a jelenlétükben. A népnevelők valójában maguk is a helyi közösség részei voltak.
A Kádár-rendszer és a kenyérünnep átértelmezése
Az általános hiány ötvenes éveiben lekerült a napirendről az új kenyér ünnepe - ezt is Kovács Ákos írja. A kultuszt a Kádár-rendszer augusztus 20. újból fontossá válásával vette elő a hatvanas évektől fogva. Az 1960-as évektől finom változás állt be az ünnep koreográfiájában. Fokozatosan elmaradnak a munkás-paraszt szövetséget jelképező kapa-, kasza-, eke- átadások, és marad, illetve megint előtérbe kerül a kenyér, amelyet egyre inkább nemzeti színű szalaggal kötnek át. A kenyeret pedig többnyire helyi párt elöljáróknak nyújtják át, nem egyszer népviseletbe öltözött menyecskék, ami már jóval kevésbé a pártesemények rítusaira emlékeztet, mint inkább a gyöngyösbokrétás szellemet hozza vissza. Az ideológiák, korszakok és szimbolikák enyhe zűrzavara megmaradt aztán évtizedekig, az 1960-as évektől ráépül az ünnepre a katonai erődemonstráció is, a vízi- és légi parádé a Duna fölött, illetve a Dunában. Mígnem 1987-ben a Duna mélye is szerephez jut: búvárszemüveggel a homlokukon, palackkal a hátukon, MHSZ-es könnyűbúvár nők köszöntik kenyérrel az állampárt, illetve pártállam vezetőit. Ebben a jelenetben már se aratók, se munkások nincsenek, csak a bizarr látványosság, amelyet az utolsó kanyarra ráforduló államszocialista rendszer a dolgozók megjutalmazására előállított.
Közben új jelentésekkel telítődött a Szent István-nap, hiszen 1983-ban augusztus 18-án mutatják be a Városliget szánkózódombján az István, a király című rockoperát. Sokan Szent István alakjának „visszavételeként”, sőt, a nemzeti szimbólumoknak a jogaikba való visszahelyezéseként élték meg ezt a darabot. Nem kevesen a szocialista hatalommal szembeni kiállásként, a nemzeti érzések újrafogalmazásaként, legitimációjaként.
A rendszerváltás és az új kenyér ünnepének mai arcai
Az, hogy az alkotmány- és az új kenyér ünnepségek három évtized múltán ismét változni fognak, 1989-ben, a Kongresszusi Palota mellett elterülő Gesztenyéskertben tartott augusztus 20-ai ünnepségen volt érezhető. Ott, ahol az MDF, a Fidesz, az SZDSZ és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság a Szent István nap alkalmából közös megemlékezést tartott, s az ünnepi beszédek elhangzása után Raj Tamás főrabbi és Debrecenyi Károly református lelkész ökumenikus kenyérszentelést tartott. (…) a három párt és a baráti társaság arra a közös elhatározásra jutott, hogy a Szent István-napi ünnepségen az MSZMP-t penitenciára ítéli, azaz onnan ökumenikusan kizárja. Vélhetőleg azért, mert szerintük ez a párt volt az, amely Szent István napját, illetve a hagyományos népi kultúrából származó kenyérünnepet hosszú évtizedeken át saját politikai céljainak szolgálatába állította, ti. a sztálini típusú alkotmány ünnepévé tette.
A kenyér mellett csupán egy valami tűnik itt többé-kevésbé állandónak, legalább 1926-27 óta: a nagy, állami tűzijáték. Az emberek imádják, az állatok utálják, és persze nincs nélküle szilveszter vagy augusztus huszadika. Úgy tűnik, hogy a magyar még jobban ragaszkodik a kenyeréhez, mint a francia a bagetthez vagy az olasz a ciabattához. Idén 2011-ben Pécsett támad fel a kenyérünnep. Páva Zsolt polgármester is beszédet fog majd mondani a Nemzet Kenyere (egy többkilós kenyér), illetve a „nemzet lisztjéből” készült 2000-3000 darab kiscipó felszentelésekor. Fontos hangsúlyozni, hogy 2011 és 1949 között természetesen nem vonható direkt párhuzam. Néhány jellegzetes formai egybeesés - új alkotmány, kenyérünnepek - mellett hangsúlyozni kell, hogy míg 1949-ben kommunista fordulat következett be, addig mostanában a nemzeti retorika erősödött meg feltűnően, akkor a testvéri Szovjetunió volt a vezércsillag, most az öncélúságról szól az ének.
Europeo – A sörnek és a kenyérnek közös története van
tags: #kommunista #kenyer #jelszavak