Bevezetés: A paradoxon, ami átszövi életünket
Életünk során gyakran találkozunk olyan paradoxonokkal, amelyek mélyen gyökereznek kulturális és pszichológiai mintáinkban. Az egyik ilyen jelenség az „utolsó falat” megevésének kényszere, amely a bőséges étkezések után is arra sarkall minket, hogy bevigyük az utolsó, maradék falatot. Ez az apró, szinte észrevétlen bűntudat annyira automatikusan működik sokunkban, hogy fel sem tűnik. Azonban az emberi viselkedés ennél sokkal összetettebb, és ugyanez a mechanizmus megjelenik a párkapcsolatokban, az önismeretben és a társadalmi rítusokban is. Ahogyan a „legjobb falatot a végére hagyják” mondás is utal rá, gyakran a legnehezebb, de egyben a legértékesebb tanulságok, feladatok vagy élmények várnak ránk utolsónak.
Az utolsó falat: a gyermekkori beidegződésektől a modern pszichológiáig
Az „addig nem állhatsz fel az asztaltól, míg mindent meg nem eszel, amit kiszedtél a tényérodra” szabályát gyakran a gyerekkorra vezetjük vissza. A háború utáni generációk számára az étel nem volt magától értetődő, és ez a gondolkodás velünk maradt akkor is, amikor az adagok nőttek, az asztal bőségesebbé vált, az éttermek pedig gyakran kétszer annyit szolgálnak fel, mint amennyire szükségünk lenne. Ma már egyáltalán nem kell attól tartanunk, hogy holnap nem lesz mit ennünk, mégis él bennünk ez a kényszer.
Az utolsó falat megevését egy másik erős pszichológiai jelenség is táplálja. Ezért nézzük végig a rossz filmeket, olvassuk végig az unalmas könyveket, és esszük meg a vacsora utolsó falatát akkor is, amikor már tele vagyunk. Az étel soha nem csak üzemanyag. Emlékeket, gondoskodást, biztonságot hordoz. Sokunk számára a teli tányér a törődés jele volt, ha maradékot hagyunk, az pedig a hálátlanság szimbóluma. Matthew Morand pszichológus szerint „akik mindig mindent megesznek a tányérjukról, gyakran nemcsak a testüket, hanem érzelmi hiányaikat is táplálják. A kontroll kulcsszó. Egy bizonytalan világban az üres tányér lezárás, befejezés. újradefiniáljuk a pazarlást.” Érdekes módon létezik az ellenkező véglet is: akik sosem esznek meg mindent. Ez lehet finom lázadás a régi szabályok ellen, önkontroll-jelzés vagy társas konvenció. Az utolsó falat megevésének kényszere nem jellemhiba, hanem tanult minta. Ma már megengedhetjük magunknak, hogy más történetet meséljünk. Néha a legnagyobb gondoskodás az, ha letesszük a villát, és kimondjuk: elég volt.
Párkapcsolatok dinamikája: a szeretet és a konfliktusok falatai
Párkapcsolatunk, házasságunk során fontos, hogy közösen, tudatosan értelmezzük és feloldjuk a kialakult konfliktusokat, problémákat. A társunk jó tükör arra, hogy Krisztus-arcúvá váljunk a szeretetben - vallja a lelkész-terapeuta Szőke házaspár. Szőke Attila Dunakeszin református lelkipásztor, felesége az egyház Házasság- és Családsegítő Szolgálatánál dolgozik szaklelkigondozóként. Közösen hét éve tartanak preventív jellegű, házasságról szóló előadásokat, tréningeket, illetve igény szerint lelkigondozói tanácsadást, terápiát.
A párkapcsolat mint spirituális növekedési terep
Mint vallják, a párkapcsolat nagyon fontos az Isten-kapcsolatunkban is, hiszen arra lettünk teremtve, hogy egy szabad, partneri kötődésben a szeretet virágozhasson. Ha dolgozunk rajta, és megfelelően adunk teret a szeretet-dinamikáknak, Isten-kapcsolatunkban is nyílást, gyógyulást, közelség-élményeket hozhat. Ugyanakkor ez oda-vissza hat, mert egy szentélyről van szó a kötődésben: ha megosztjuk Istennel az elsődleges érzéseinket, a félelmeinket, az vele is megerősíti a kapcsolatot, és ezen erőforrásokat behozhatjuk az emberi kötődésbe. A lélek előrejutását csak a szeretetkapcsolataink által érhetjük el.
Kötődési minták és tudatos foglalkozás a házassággal
„Ismerjük meg a kötődési mintáinkat, szükségeinket. Mivel az istentől elszakadt állapotban születünk, tele vagyunk ilyen szükségekkel, amiket aztán egy életen át be szeretnénk tölteni.” Attila elmondta, a házasság olyan jelenség, ami nem kér enni, de éhen tud halni. Aki nem foglalkozik vele, éhezteti azt. Rendszeresen tenni kell érte, és ez egyfajta tudatosságot igényel. Ahol már ellehetetlenülések vannak, ott merjenek külső segítséget kérni pszichológustól, terapeutától.
Érzelmi bevonódás és konfliktuskezelés
„Nem lehet megúszni azt, hogy érzelmileg bevonódottak, elérhetőek legyünk egy kapcsolatban. Legyünk tisztában a saját érzéseinkkel, azokat tudjuk kifejezni, megfogalmazni.” Fontos, hogy érzelemgazdag legyen a kapcsolat, így a párunk nem csak kollégiumi szobatársnak érzi magát, akivel feladatokban jól együtt tudunk működni. Nem lehet száraz racionalitással megoldani vitákat, be kell vonódni, néha akár a saját sérülékenységünkről is vallva. Etelka pedig a feleségeknek üzeni: a megjelenő indulatainkat, érzéseinket ne nyeljük le, ne halmozzuk fel a békesség kedvéért, inkább konfrontálódjunk, beszéljük meg az érzékelt problémákat. Tanuljunk meg veszekedni, mert enélkül nem lehet érzelmileg összehangolódni.
Hogyan kommunikáljunk hatékonyan konfliktusok során (anélkül, hogy rontanánk a helyzeten!) - Terri Cole
A kötődés szükséglete és a belső sebek gyógyítása
Sue Johnson amerikai pszichológus kutatásai szerint a társunkhoz való érzelmi kötődés mélyről fakadó szükséglete az embernek. A házaspárok elhidegülésének okát is erre vezeti vissza, vagyis szerinte az állandó viták, a védekező álláspont vagy a hűtlenség mögött is felsejlik az, hogy valójában félünk attól, hogy elveszítjük a másik felünket.
A Gyökössy Intézetben az elmúlt években óriási eredményeket hozott a házaspároknál az érzelmekre fókuszáló terápia (ÉFT). Ez a megközelítés nem az adott pár mindennapi problémáira és sérelmeire fókuszál. A problémákból kiindulva jutnak el egészen odáig, ahol a kötődési érzéseink és élményeink aktivizálódtak. Kötődési terünk többdimenziós. Először is kötődésben vagyunk magunkkal - ez tudatalatti, zsigeri viszony, a szerethetőségünkről, értékérzetünkről szól -, amit a szüleinkkel való kötődési térből hozunk, és elsősorban felnőttként a párkapcsolati térben éljük meg újra élesen. Ha a szüleink érzelmi jelenlétükkel nem tudtak ezeken a bennünk élő, létezésünket érintő mély szükségeken tompítani, halkítani, sokkal hangosabbak lesznek a párkapcsolatainkban.
A lélek három, hét-tíz év után összegez, és egyszer csak azt érzi, hogy nem kapta meg a vágyott szeretetet. Mindig a párkapcsolatban szükségszerű konfliktusokban aktiválódnak azok az énélmények, amelyeket hordozunk magunkról gyermeki lelkünkben, így ha hangosak, akkor az felnőttként is megterhelő, distresszel teli élmény lesz. Ha csak kialusszuk ezt az úgynevezett distresszt - hiszen egy éjszaka alatt ennek nagy része kimegy a vérünkből - és nem kezeljük a párunkkal a kötődési élményeinket, azt fogjuk érezni hosszú távon, hogy baj van velünk, nem vagyunk fontosak a másiknak, nem vagyunk jók, lényegében nem vagyunk szerethetőek. Az váltja ki a távolodási folyamatot, hogy nem akarunk újra és újra szembesülni ezekkel a fájó énélményekkel. Nagyon sok házasság és család megy tönkre azért, mert a múltunk ellen küzdünk. Az új párterápiás irány viszont azt mondja, hogy a házastársi kötődés rendszerét mindezek ellenére ki lehet alakítani és újra lehet alkotni. Tehát ha nem sikerült megélnünk teljes egészében ezt gyerekként, megélhetjük a társunkkal.
Az a megközelítés a párterápiában, hogy magára a kötődés biztonságosabbá tételére van módszerünk, valóban igazi áttörést jelent. Egy idő után, belső munkának köszönhetően mernek a párok önreflexívek lenni, hozzáférni ahhoz, ami nehéz a lelkükben és megosztani ezt a társukkal, akit meg abban segítünk, hogy késszé váljon arra, hogy fogadja a legmélyebbről jövő félelmeket, fájdalmakat és aztán érzelmi támogatást adjon, és fordítva is megélhető legyen ez az élmény. Egymás jelenlétében engedhetik fel azokat a gyerekkori érzéskötegeket, amelyeket egyszer margóra kényszerültek tenni, mert magányosan, egyedül maradtak ezekkel az ijesztő belső tartalmakkal. Egyedül, magában nem nyílik meg a felnőtt lélek sem, de egy társ támogató jelenléte mellett a korai gyászfolyamatok elő tudnak jönni, és feldolgozhatjuk azt a hiányt, ami miatt a mélyén sír a lelkünk, mert sohasem kaptuk meg a valódi, bennünket felemelő szeretetet.
Ha sikerül elmélyíteni a kapcsolatot, akkor a korábban megoldhatatlannak tűnő sérelmeket is felülírhatja a megélt szeretet. Való igaz, hogy akik részt vesznek az érzelmi fókuszú terápián - húsz alkalomról, nagyjából egyéves időszakról van szó -, és akik között kialakul ez a biztonságos szeretetdinamikákkal teli kötődési tér, a későbbiekben egy megterhelő időszakban sem lesz szükséges újra terápiára szaladni. Hiszen a házastársak megtanulták a lényeget: nehézség esetén miként kommunikáljunk, fogjunk össze, értsük meg egymást, hogy kezeljük, ha egyszerre lépünk egymás tyúkszemére.
Védőmechanizmusok és a valós önmagunk megélése
A házasságkutatók szerint szinte minden házasságra jellemzőek bizonyos minták a házastársak viselkedését illetően, kialakul a kritizáló, támadó és a visszahúzódó, passzív fél magatartásmintázata, végül mindketten kiszállnak érzelmileg a kapcsolatból. Ezek mind védőmechanizmusok a nehéz kapcsolati pillanatokban, konfliktusokban, amelyek valójában szétzilálják a párkapcsolatot. A terápia első részében éppen ezért rávilágítunk, hogy mit is csinálnak a párok egymással, és ez mennyire maguk elrejtéséről, elkerüléséről szól. Persze ezek nem tudatos folyamatok. A társ kritizálása, az indulatos elvárások vagy az érzelmi kihúzódások mögött mindig rejtőzik egy seb, egy fájdalom, egy félelem, egy szégyennel teli értéktelenségérzés. A terápia végére motiválttá válnak a párok arra, hogy ne ugyanezeket a köröket járják újra, hanem egész mást csináljanak, ami végre a mély szükségeiket is kielégíti.
Ez azért tud megtörténni, mert ez egy élményalapú terápia, tehát nem az a feladatuk, hogy a két foglalkozás közötti időben otthon gyakoroljanak valamit, gondolkodjanak el valamin, hanem itt és most, a jelenben élik meg a szerethetőség élményét, ebben a biztonságos érzelmi térben, amit a terápia ad nekik. Előbb-utóbb pedig átviszik a saját életükbe mindezt, merik mélymagukat megélni, és már nem lesz szükségük a terápiás térre.
Elsőként a terapeuták által biztosított együttérzésben élik át, engedik fel megterhelő, hazug, de mégis valósan mozgató énélményeiket a házasfelek. Ezt követően pedig megkérjük őket, hogy mondják el ezt a társuknak is. Ha a másik felet ez kibillenti, segítünk neki megérteni a saját érzéseit, ellenállásait, hogy aztán valósan jelen tudjon lenni a társa számára. Ha valaki sebezhetővé teszi, kiszolgáltatja magát, mindig bemozgatja, megérinti a társát is. Megjelenik egy érintés, egy kedves odafordulás, és létrejön egy kötődési pillanat, amit végső soron mindenki keres - még egy heves vita közben is. A terápiás folyamat első szakaszában dolgozunk ezen a belső kis ösvényen, hogy majd idővel könnyen bejárható legyen a házasfelek számára. Ezek az élmények felülírják azt, ami ott, gyermekkorban nem a gyermek lelki szükségének megfelelően történt meg. A párok megtanulják, hogyan hozzák létre ezt a teret egymással, és elindulnak egy biztonságosabb kötődés felé vezető úton.
Jézus és a védőrendszerek hiánya
A lelki védőrendszerekre szükségünk van, Ádám és Éva története is rámutat erre, hiszen a bűneset után Ádám máris elbújik a kert fái közé, Évával levelekkel rejtik el magukat egymás és Isten elől. Mikor kiszakítottuk magunkat az Istennel való bizalmi térből, úgy gondoltuk, most már tudjuk, mi a jó és mi a rossz nekünk. A jót mindenáron el akarjuk érni, a rosszat pedig elkerülni, pedig sokszor, amit rossznak gondolunk, érlelő folyamat, és amit jónak gondolunk, kárunkra van. Isten és az ő biztonságot adó szeretete nélkül végtelenül kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, ezért is van szükségünk a védőmechanizmusokra. De való igaz, Jézus nem használt védőrendszereket. A védőrendszerre a bűnös embernek van szüksége. Nézzük csak meg, milyen szép, ahogyan Jézus beszélget a samáriai asszonnyal: a felszínről elindulva egyre mélyebb rétegek felé érkeznek, és végül a legmélyebb lelki sebeivel is találkoztatja. Ő valahogy mindig a lényeggel kezdett el foglalkozni, aminek hatására a dolgok mindig rendbejöttek. Imáinkban is gyakran csak felszínesen kérünk - oldd meg ezt, add meg azt, segíts meg ezekben -, mindeközben őelőtte is rejtőzködve maradunk.
Céltévesztés és a válás spirituális traumája
„Céltévesztésnek nevezem, ha azt hiszi valaki, hogy egy másik kapcsolatban boldogabb lesz. Amit egy kapcsolatban nem küzd meg, az egy következőben is meg fog jelenni.” Jó néhányszor mondják azok, akik második, harmadik házasságukban is a válás szélére kerülnek, hogy ha mindezt az első házasságukban tudták volna, amire most jönnek rá magukkal kapcsolatban, akkor nem váltak volna el. Nem tudunk a kötődési térből, vagyis a szeretetre való teremtettségünkből kilépni, emiatt a válás mindenképpen egy spirituális trauma, mert a zsigeri világunkban visszük tovább azt az élményt, hogy nem voltam szerethető és én sem tudtam szeretetet adni.
A kultúra, a rítusok és a családformák sokszínűsége
Amit ma Európában családnak gondolunk, az más kultúrákban különböző jelentést és felépítést hordoz magában. Minden kialakult formának van kulturális és történelmi háttere is. A különböző rendszerek bírnak erőforrásokkal és gyengeségekkel is. Erőforrásként jelenhet meg az egyenlőség hangsúlyozása vagy éppen a döntéshozók fontossága.
A család fogalmának történelmi alakulása
A történelmi változásokhoz alkalmazkodott a család önmeghatározása is. A magántulajdon megerősödésével az ősközösségek egyre kisebb egységekre bomlottak. Egy horda még 25-400 főt számlált. A férj és a feleség rokonságát ugyanolyan fontosnak tartották, szinte mindenki rokona volt mindenkinek. Ezzel szemben a törzsekben már kevesebben éltek együtt, és a rokonsági fokot egyre inkább az apai ág leszármazottai határozták meg. A középkori faluközösségekre a ma ismert nukleáris családok voltak jellemzőek, ahol a tagok egymás rokonai voltak. Ezért párt csak a másik faluból választottak maguknak az emberek. Jellemzően a gyerekeket ekkoriban még nem különböztették meg a felnőttektől, hiszen minden munkás kézre szükség volt. A családtagok egy szobában éltek, a gyerekek pedig a felnőttek ruháit hordták.
A „háza népe” mint hungarikum és a modern családmodellek
Középkori Magyarországon alakult ki, mintegy hungarikumként a háza népe együttélési forma. Mivel egyszer a törökök támadták az országot, máskor a labancok, így nem volt biztonságos falvakban élni. Az emberek inkább beköltöztek az várak udvaraiba, amely védettebb életteret biztosított számukra. Itt megélhették az összetartozást és egymás segítésének fontosságát. A ma leginkább ismert családmodellről való elképzelésünk a 19. század végi polgárosodással alakult ki. Itt már erős határok vannak a családon belül és kívül is: másképp bánnak a gyerekekkel, mint a felnőttekkel, és fontos a másik családtól való különbözőség. A hierarchia jelentősége is fontossá válik: vannak döntéshozók és végrehajtók. A házasság felbonthatatlanság eszménye is ekkor erősödött meg. Ezt nevezzük nukleáris/mag családnak, melyet apa, anya és gyerekek alkotnak. Ezek a családok egyértelmű rokonsági viszonyokkal, tiszta határokkal rendelkeznek. A felbonthatatlanság és vérségi kötelék biztonságot nyújt tagjai számára egy életen keresztül. Egymás segítése és a jövendő generációk felnevelése mint közös cél és érték jelenik meg.
Napjainkban a többgenerációs családokban a horizontális családtagok is jelen vannak. Itt a különböző életkorok szerepei, a támogatás és kölcsönös segítségnyújtás jól megtanulható. A nagyszülők újabb szerepeket kapva tovább segíthetik az új generációk életét. Az újrastrukturálódott családban egyedül neveli a szülőpár a gyereket. Terapeutaként a családokkal való munkában arra figyelünk, hogy mit tud jól csinálni ez a közösség. Ilyen családban megtapasztalhatja a gyerek, hogy bizonyos szerepek nincsenek nemhez kötve. Az apa is lehet érzékeny és érzelmes, illetve az anya is tud határozott és ezermester lenni. A mozaikcsaládban, ahol két család egyesül egy újjá, a szociális kompetenciák megerősödhetnek. A konfliktuskezelési készségek javulhatnak, mivel több család szokásaival kell megismerkednie a feleknek. Az erőforrásokra fókuszáló szemlélet segíthet minket is a hétköznapokban, hogy azt vegyük észre saját életünkben is, ami jó bennünk. Ugyanígy kereshetjük a családunkban és másokban is azt az erőt, ami előre visz és segít minket. Ha van ilyen alap erőforrás, akkor erre építve egyszerűbb lehet a nehézségekből felemelkedni.
Hogyan kommunikáljunk hatékonyan konfliktusok során (anélkül, hogy rontanánk a helyzeten!) - Terri Cole
A rítusok, mítoszok és a biztonság szükséglete
Dr. Moretti Magdolna és Dr. Markhot Ferenc Kórház szerzők átfogó tanulmányukban ismertetik a rítusok történetét, a közösségi létben betöltött gyógyító, megelőző szerepét. Példákkal illusztrálva mutatják be a terápiában használt rítusok formáit, azok osztályozását. Kitérnek a család-pszichoterápiában alkalmazott terápiás módszerekre és a rituálék szerepére. Modern társadalmunkban minden életciklus-váltásnál, de elsősorban a serdülőkorban hiányoznak az átmeneteket segítő rituálék. „A rituálék demitizálása, a szertartások elkorcsosulása hozzájárult az ember és belső énje, az ember és az élet közti kapcsolat meggyengüléséhez. Az élet minden rituáléja /keresztelő, esküvő, temetés, első áldozás, karácsony, érettségi, születésnap/ elveszítette szimbolikus jellegét, mert nemtörődöm módon élik át, tiszteletlenül, sietősen, közönségesen, nem szánnak rá időt és érzelmeket.”
Mióta ember él a földön, alapvető szükséglete, hogy valamiféle kontrollal, bizonyosság-érzéssel bírjon a természet, a külvilág felett. A tudomány hihetetlen eredményei, csodái ellenére naponta szembesülni kényszerülünk porszem-mivoltunkkal, a természet hatalmas erőivel szemben. Csoda-e hát, ha mindegyre erősödő igény a veszélyekkel teli világban, ahol a racionális, a tapasztalati valóság véget ér, a jósnők, a természetgyógyászok, a sámánok közreműködése, a mítosz, a mese, a rítus, a mágia, a vallás behívása. Bizonyos történelmi szakaszokban szinte babonahullám söpört végig népeken, és a mindennapjainkban is jelen vannak a társadalmilag elfogadott, oltalmazó praktikák. A közös elem a biztonságnyújtás, a szorongáscsökkentés, a feszültségkanalizálás. „..a modern, nem vallásos ember szemében a kozmosz áttekinthetetlenné, mozdulatlanná és némává vált. Nem hordoz üzenetet, nem tartalmaz semmilyen „titkosírást”.”
A pszichoterápiában régóta becses eszköz a mese, a mítosz, a rítus szimbolikus világa. Sokszor más módon el nem érhető, drámai fordulatot hoz. Racionális és irracionális, képzelet és valóság békésen megfér egymással. A családterápia különösen gazdag tárháza a „varázslatoknak”. A művészeteket, világvallásokat átszövik a mítoszok, s a bennük megfogalmazódó témák: a világ, az ember, a kultúra, a társadalom eredete a születés és a halál titkai átfogó kérdéseket vetnek fel. A primitív társadalmakban a mítosz volt a világ megértésének fő formája. A mítosz legfontosabb vonása szimbolizmusa.
Mítosz és rítus viszonya vitatott. A Mitológiai Enciklopédia szerint a mítosz tulajdonképpen a „librettó” az eljátszandó dramatikus cselekményhez. Valószínűleg a rítus született korábban. Eliade szerint a rítusokból származtatható a mese és a mítosz. A mítosz maga a mesék, mondák, legendák előfutárának is tekinthető. Valamennyiben közös, hogy a szimbólumok nyelvén szólnak hozzánk. A szimbólum a rítus legkisebb egysége, mintegy építőköve. Turner kiemelése szerint: többfajta jelentést közvetít, jelenségeket köt össze, melyek szavakon keresztül nem megközelíthetőek. A rítusok kommentárául szolgáló mítoszok akkor alakulhattak mesékké, amikor már feloldották azokat a különleges tilalmakat, amelyek a mítosz elmondására vonatkoztak. A tündérmese próbatételei hasonlóak azokhoz a próbákhoz, amelyek az avatási, vagy később, a házassági rítusokra jellemzőek az archaikus közösségben. A legfontosabb mesebeli szimbólumok pedig kapcsolatba hozhatóak az avatási szertartásokkal /pl. Hamupipőke cipellője, menyasszonyszöktetés, hamuba sült pogácsa, égig érő fa, stb./ Az ősi kultúrákban a mítosz és a rítus a verbális ill. a cselekvéses aspektust jelentette. Meghatározott viselkedési normákat, értékrendszert kodifikált. A régmúltban megkülönböztethető volt az ún. ezoterikus /befelé forduló/ mítosz -ide tartoztak a kultikus mítoszok melyeket mély titok övezett, csak a beavatottak számára volt féltve őrzött útravaló. Az exoterikus mítoszokat az „avatatlanok” számára találták ki, sokszor elijesztő szándékkal. „A mítosz és a rítus válasz az ember ama szabályosság iránti szükségletére, amely a legnagyobb potenciális szorongás fogalmi és érzelmi régióiban van jelen”. A mítosz és a rítus közös pszichológiai bázissal rendelkezik.
Kirk szerint a rítus kényszeresen repetitív jelenség, - tevékenységek szigorúan ellenőrzött sorozata, melyet rögzített sorrendben adnak elő egy specifikus, természetfeletti cél érdekében- gyakran a társadalom szükségleteinek szimbolikus dramatizálása. Nem törvényszerű az együtt járásuk. Létezik gazdag mitológia szegényes rítusrendszerrel, pl. mohave indiánok, és fordítva. Kirk megkülönböztet átmenetrítusokat /lásd később beavatási szertartások, életciklus-átmenetek/ és termékenységi rítusokat/. Pl. Az ősidéző rítusok biztosították a nehéz életidőszakokban a jóváhagyást és a segítséget, a közösség kapcsolata a másvilággal ekképpen valósult meg. Szerinte a közös gyökér egy olyan magatartási mechanizmus, melynek a fajfenntartó szerepe a lényeg. Ha valamely élőlénynek nincs tudatos rálátása bizonyos összefüggésekre, akkor hasznára válik, ha kitart adott magatartásformák mellett, melyek már beváltak és veszélytelennek bizonyultak az elődöknél. Lorenz megkülönböztet filogenetikus rítusképzést /mely a magasabbrendű állatok társas együttélésének kezdetekor már megtalálható/ és hagyományőrző rítusképzést /mely az emberi kultúra őskezdeteitől jelen van/. Mi a kettő közötti analógia? A magatartásmód, melynek révén a közösség/faj új funkciót kap: a kommunikációt. Egyben ártalmatlan mederbe tereli az agressziót /ld. átirányított cselekvés/ harmadik eleme pedig a kötelékteremtés a fajtársak között. Lorenz megfogalmazza azt is, hogy szeretet ott van, ahol agresszió is van, pl. a nyáriludak megfigyelésekor tapasztalta, mennyire agresszívvá válhatnak ezek a madarak, ugyanakkor árnyalt érzelmeket -féltékenység, hűség, barátság - is mutatnak. Felhívja a figyelmet a mozgások ritmikus ismétlésére is, mint közös elemre. A ritualizált mozgások közlésértéke mindig nagyobb - állapítja meg Lorenz- példaként hozva fel a papok méltóságteljes lépkedése, hanghordozások stb. fontosságát. Ide kívánkozik az irodalmár megállapítása is: a lírai hatáskeltés két fő eleme szerinte a ritmus és a rím. Ahol a képsík jelentősége csökken, a hangsíké meg kell, hogy nőjön. A ritmus sarkall, dinamizál. Az őskorban, ha súlyos tárgyat akartak elmozdítani az emberek, a ritmus erejével összpontosították fizikai és lelki energiájukat. A mágikus szertartásokban a tánc, a zene, a ritmikus felkiáltások a sűrített és felfokozott szenvedély közvetítői.
Hogyan kommunikáljunk hatékonyan konfliktusok során (anélkül, hogy rontanánk a helyzeten!) - Terri Cole
Rítusok és az életciklus-átmenetek
A rítusok érdekes aspektusát tárgyalja Harrison a szezonális affektív betegségek és a rítusok, a vallásos szimbolika társadalmi megjelenése kapcsolatában. Következtetései szerint az össztársadalmi és vallásrítusoknak van egyfajta biológiai és elektrofiziológiai megalapozottsága; nem véletlen, hogy pl. Európa északi felén mikor és milyen formában jelentkeznek a fényhez is köthető rituális szokások, ünnepek. A szezonális affektív kórképeknek pedig egy kultúrához kötött elemét emeli ki, mely szerint a társadalom által létrehozott idő és a „természetes idő”- értsd pl. Bármely kort tekintve az ember társas viselkedését áthatja a kulturális ritualizálódás, sokszor nem tudatos módon - üdvözlések, gesztusok sorát is említhetnénk. Lorenz továbbmegy: nagyobb társadalmi csoportok, melyeket nem szeretet, vagy szoros kötelék fűz össze, nem működhetnének a fentiek nélkül. „Minden régi kultúra rákényszerült arra, hogy szertartásszerűen rögzítse az összetartozást, az állandóságot. A viszonylatok labilisak, az idő elmosódott, a világot az élmények tagolják. A rítus megbontja ezt a monotóniát. Állandósága rendet, megismétlődése folyamatosságot visz bele az életbe. A rítus maga is archetípusos: „ősi szertartások érzelmi színképének maradványa”.” Jung archetípusokról szóló elmélete alapján széles lehetőségeink vannak az irodalomban a rituális-mitológiai modellek keresésére. Róheim leszögezi, hogy a rítus értelme a társadalom békéjének fenntartása. Közép-Ausztrália bennszülöttjei között szerzett tapasztalatai alapján megállapítja, hogy a szertartások bizonyos libidókvantumok szublimálását szolgálják és ez által a mindennapi életfeladatokkal való küzdelemben, vannak a bennszülöttek hasznára. Az emberiség állandóan megismétli az anya-gyermek helyzet ama alapvető mintáját, hogy a szeparációt egyesülés követi. A szeparáció szorongással és agresszióval jár. A rítus biztosítja a csoportok közti stabilitást, olyan, kontrollált és biztonságos teret képez, ahol a szociális és személyes problémák egyaránt megoldhatóak. Igen lényeges mozzanat a pszichológiai antropológiában is leírt kutatásokban az együttes élmény - a rituális szertartások révén kialakult módosult tudatállapot, a szociális identitásélmény, a kohézióerősítés. Neurofiziológiai, pszichológiai vetületeit kiválóan megvilágítják izgalmas közleményükben Frecska és munkatársai. Egyéni és kollektív identitásunk /utóbbinak egyik formája az etnikus identitás/ formálásában a hiedelemrendszer döntő szereppel bír. A hiedelemrendszer „egy szimbolikus univerzum, szabályokat és mintákat ad az egyes élethelyzetekben a döntések meghozatalára, a problémák megoldására.” A hiedelemhálók időtállóak. Az identitás menedéket ad.
Az átmeneti rítusok ereje a terápiában
A rítus antropológiai értelmezésének segítségével átléphetünk a pszichoterápia területére. Turner gazdag példákat hoz a rítusképzés különböző dimenzióira: pl. a törzsi társadalmak egyes hivatalainak, és számos társadalmi pozíciónak több szakrális jellegzetessége van. Erre a „szent összetevőre” a „rites de passages” - az átmenetrítusok - során tesznek szert.
- Az elkülönülés (szeparáció): A szokásos, mindennapi cselekvésektől való elszakadás.
- A küszöb (limen) állapota: A résztvevők átlépnek a tér és idő mindennapi fogalmaitól eltávolított rituális világba, a liminalitás, az átmenet szakaszába. Ez az új szerep, az új identitás megtanulása. Turner szerint a leglényegesebb a mimetikus fázis. A rituálén (rítuson) áteső ember egyszerre részesül az emberi tapasztalat pozitív és negatív oldalában, olyan cselekvések révén, melyek egyszerre fölemelik ill. kifordítják a társadalmi pozíciót. Ez a felforgató motívum kiélése alapvető fontosságú a kultúra számára. Ugyancsak jelentős szempont az osztozás élménye, a communitas (közösség) elérése révén. Strukturális hasonlóság van a státusemelkedés, a beavatás, a gyógyítás, a beiktatás, és az átmenet rítusai közt. Könyvében Martin Bubert idézi: „A közösség az, mikor többé nem egymás mellett /és hozzátehetjük, egymás fölött és alatt / hanem egymással vagyunk az emberek sokaságában. És ez a sokaság, noha egyetlen cél felé mozog, mindenhol a többiek felé történő odafordulást, a többiekkel való dinamikus szembenézést tapasztalja, egy áramlást Tőlem Feléd.”
Eljutottunk tehát a törzsi rítusoktól a gyógyító rituáléig. A továbbiakban bizonyos terápiás intervenciókat rituálénak nevezünk: Mara Selvini-Palazzoli definíciójának megfelelően rituálé: cselekvés, vagy cselekvéssor verbális formulákkal kísérve, mely az egész családot bevonja. Jelentős aspektusa, hogy „szent időben és térben” játszódik. Eliade segítségével: A vallásos ember számára a tér - a szakrális tér - inhomogén, törések és szakadások vannak benne, részek, melyek minőségileg különböznek a többitől. /pl. templom, lakóhely küszöbe/. A küszöb átlépését számos rítusban külön kis szertartás illeti meg, felvigyázói lehetnek, melyek illetéktelenek belépését, betegségek terjedését megakadályozzák. Hamvas Béla a küszöböt, mint zökkenőt írja le, ”amelyet a lélek akkor él át, amikor világból világba lép. A profán tér ezzel szemben homogén, ám e térélményen belül is lehetnek olyan értékek, melyek a szakrálisra emlékeztetnek. Eliade szerint: „…minőségileg különböznek a többitől az otthon, az első szerelmet övező táj, vagy bizonyos helyek egy idegen városban, amelyet fiatal korunkban látogattunk meg.” Ezek az ember „magánvilágának szent helyei”. A vallásos ember szemében az idő sem homogén. A szent időintervallumok - ünnepek - a profán időt megszakítják, s ide a rítusok segítségével van belépés. A szent idő visszafordítható, mitikus ősidő, nem „folyik”, hanem „tartam”, mindig ugyanaz marad, mitikus örök jelen, melyben az ember a rítusok révén újra és újra részt vehet. „A szent idő a parmenidészi idő, örökkévalóságok sora. Az ünnep résztvevői a mitikus esemény kortársaivá válnak.”
Mórotz Kenéz a kényszerbetegség és rítus kapcsolatának elemzésekor említi a tiszta lapot, az abszolút kezdethez való visszatérést: gyógyító rituálék révén történik a hibás átkelés korrekciója. A „küszöb előtti és utáni” helyzet elkülönítése alapvetően fontos. A gyógyító rituálékon kívül Mórotz megemlíti még a tranzitív (átkelési), a telektikus (elválás-visszatérés), az intenzifikációs (ld. ünnepek) és a reverzális (a „kivétel erősíti a szabályt”) rituálékat. Az életív során, amikor egyik életszakaszból a másikba lépünk, kisebb vagy nagyobb krízist élünk meg, ezek az ún. életciklus-krízisek, (vagy normatív krízisek). Az archaikus kultúrákban minden átmenetnek megvolt a maga szertartásrendje (rites de passages), mely a kellő időben megtartva, segítségül szolgált. Együttesen, a közösség tagjai egymást segítve estek át a változáson, s a védettséget, a „magasabb erők” oltalmazását érezhették. Az élet mérföldköveinél az átmenet olykor végzetes is lehet. Az átmenet - a hídépítés-mindig is nagy szerepet kapott a vallásban, mitológiában (pontifex = hídépítő, pontifex maximus mint legfelsőbb tisztség). A rítusok a biztonságnyújtást, a sérthetetlenség érzését és a szerepre való felkészítést segítették. A rítus nemcsak jelzi, hanem képezi is az átmenetet. Stabilitást és változást hordoz egyszerre. A változást kihirdeti a közösségnek. Átalakít és megváltoztat. Mint ahogyan az átmenetek, a rítus is egyesíti az ellentéteket: élet/halál, öröm/bánat, elválás/összekötés, jó/rossz. Erős érzelmeket képes kanalizálni és „tartalmazni” (pl. a gyász rítusai), csökkenti a szorongást. „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.”
