A léprigó (Turdus viscivorus) Európa, Ázsia és Észak-Afrika jelentős részén elterjedt, gyakori madárfaj. Bár előfordulási területének nagy részén állandó madár, a legkeletibb és legészakibb populációi kisebb csapatokban délebbre vonulhatnak. Ez a nagytestű rigóféle jellegzetes megjelenésével, különleges táplálkozási szokásaival és az erdő ökoszisztémájában betöltött egyedi szerepével tűnik ki.
Megjelenés és azonosítás
A léprigó a legnagyobb hazai, illetve európai rigófaj, méltán kapta a "léprigó" nevet, amely utalhat a fagyöngy ragadós magjára, amelyet a madár terjeszt, vagy akár a fészeképítéshez használt "lépre", ragasztóanyagként szolgáló fagyöngy kivonatra. Közel vadgerlével mérhető testméretű madárról van szó. A típusalfaj, a T. v. viscivorus testhossza 27-28 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig megközelítőleg 45 centiméter. Testtömege jellemzően 93-167 gramm között mozog, de a legtöbb példány átlagosan 130 gramm körüli.
Amikor leszáll, a léprigó testtartása felálló, egyenes és egységes. Tollazata a hátán nyáron szürkésbarnás, amely télen szürkésebbé válik. Hasa szürkésfehér, sűrű, fekete pettyezéssel. Begye jellegzetesen sárgás és szintén pettyezett. Arcát és torokrészét fehéres színezet jellemzi. Szárnya alulról fehér árnyalatú, míg a hosszú faroktollak vége fehér. Szemei sötétbarnák, csőre feketés, de alsó kávájának töve sárgás színű. Lábai és lábfejei sárgásbarnásak.
A két nem, a hím és a tojó madár tollazata szinte teljesen azonos, így külső jegyek alapján nehéz megkülönböztetni őket. A fiatal madarak tollazata is igen hasonlít a felnőttekére, de megfigyelhetők finom eltérések: világosabb hasi és begyi részek, a tollak krémesebb árnyalatú közepei, valamint apróbb pontok a sárgás hasi részen. A három alfaj között is csupán csekély a különbség.
A léprigó a többi hazai rigófajtól eltérő jegyekkel rendelkezik: jóval nagyobb testű, világosabb színű és hosszabb farktollú, mint az énekes rigó. A Himalája nyugati részén összetéveszthető a nepáli földirigóval (Zoothera mollissima) és a Dixon-földirigóval (Zoothera dixoni). Mindkét Zoothera faj hasonlít a léprigóra, azonban a nepáli földirigó szárnyain nincsenek szembeszökő sávok, háti része rozsdásabb, hasi részén pedig nem pettyek, hanem inkább csíkok láthatók. A Dixon-földirigó háti része olíva-zöldes, begye csíkos, és szárnyain két-két sáv található.
A kifejlett példányok párzás után teljes vedlésen esnek át. Ez a folyamat példányonként és az élőhelytől függően késő májusban vagy késő júniusban kezdődik, és október elején fejeződik be. A fiatal léprigók csak részleges vedlést végeznek, főként a feji, testi és fedőtollakat cserélik le.
Elterjedés és élőhelyválasztás
A léprigó szinte egész Európában fészkel, északon a fahatárig. Elterjedési területe Kis-Ázsián és a Kaukázuson keresztül egészen Közép-Ázsia magashegységéig nyúlik. Az Urál hegységtől Nyugat-Szibérián keresztül a Szaján-hegységig is megtalálható. Európán kívül előfordul Északnyugat-Afrikában és a Közel-Keleten is.
Magyarországon a léprigó szórványos költőfajnak számít. Fészkelőhelyei jellemzően a középhegységekben és a dombvidékeken található, zárt kocsánytalan tölgyesekben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, valamint olykor ritkás erdeifenyvesekben. A legutóbbi évtizedekben Nyugat-Európában részben kultúrakövető fajjá vált, ami kismértékben hazánkban is megfigyelhető. Ez azt jelenti, hogy egyre gyakrabban jelenik meg emberközelibb élőhelyeken is, mint például parkokban. A léprigó általában a ritkás vagy ligetes erdőket kedveli, a nagyon sűrű, zárt erdőket kerüli.
A léprigó vertikális vonuló. A hegyvidék magasabb részein fészkelők télire lehúzódnak a hegylábi tölgyes zónába, a karsztbokorerdők molyhostölgyeseire, ahol a fák koronáján bőven megtalálható sárga fagyöngy megfelelő táplálékot nyújt.
Táplálkozás és a fagyönggyel való kapcsolata
Igen változatos az étrendje; számos gerinctelennel, maggal és erdei gyümölccsel táplálkozik. Kedvenc eledele azonban a fehér fagyöngy (Viscum album), valamint a magyal (Ilex) és a tiszafa termései. Ha alkalma adódik, akkor főleg fagyönggyel táplálkozik; erre a hajlamára utal az angol neve: „Mistle thrush”, és a tudományos fajneve is: viscivorus (fagyöngyevő).
Ez az élősködő növény, a fagyöngy, rendkívüli módon hasznot húz a léprigó táplálkozásából. A madár ugyanis a fagyöngy magvait újabb faágakra juttatja el. A magok a madár emésztőrendszerén áthaladva válnak csíraképessé, és a ragacsos buroknak köszönhetően könnyen odatapadnak a fák kérgére. Így az anyanövénytől távol tudnak kicsírázni, biztosítva a fagyöngy terjedését. A léprigó a termést nem tudja teljes egészében megemészteni, a mag és a ragadós burok sértetlenül halad át a madár tápcsatornáján, és testéből távozik. Ez a szimbiotikus kapcsolat a két faj fennmaradása szempontjából is kiemelkedő jelentőségű.
Hóolvadás után a léprigók rovarokat, férgeket, puhatestűeket fogyasztanak, amelyeket elsősorban a talajon szedegetnek össze. Ilyenkor leginkább a vizenyős hegyi réteket, gyepes erdei tisztásokat látogatják. Nyáron leginkább rovarokat, bábokat, kukacokat, férgeket, gilisztákat, csigákat és hernyókat pusztítanak.
Ha télen egy jó termésű fára akadnak, akkor azt a léprigók harciasan védelmezik más rigókkal szemben. Ilyenkor úgynevezett táplálkozórevírt is fenntartanak, amíg a kedvenc eledelük kitart.
Szaporodás és utódgondozás
A léprigó nyitott, csésze alakú fészke általában a fatörzsek mellé vagy egy elágazás közé van építve. A fészket a tojó egyedül építi gallyakból, növényi szálakból, száraz falevelekből, gyökérdarabokból, melyet nedves földdel tölt ki. A fészek száraz fűből, mohából, vékony gallyakból áll, belül puhább szálakkal bélelve. Belsejét nem tapasztja ki. A többi hazai rigófajtól eltérően a léprigó általában magasabban, 2-12 méter magasan építi fészkét, gyakran fenyők tetején, sűrű ágazatok közé. Ritkán található meg három méternél alacsonyabban, de előfordult, hogy 10-14 méter magasan, fenyők tetején, sűrű ágazatok közt építette meg.
A fészekalj általában 3-5, leggyakrabban 4-5 tojásból áll. A tojásokból 12-15 nap múlva kelnek ki a fiókák. A kotlásban és a fiókák etetésében mindkét szülő részt vesz, azonban a kotlás nagyobbik részét a tojó vállalja. A fiatal madarak körülbelül 14-16 naposan válnak röpképessé. A felnőtt madarak évente általában két fészekaljat költenek ki és nevelnek fel. Magyarországon évente egy, legfeljebb két alkalommal költ. A léprigó első fészekalja április elején teljes, június elején rakja le a második fészekalj tojásait. A Kis-Kárpátokban, ahol a madár igen közönséges, a kirepült fiókákat május végén mindenfelé látni.
A fészket és a fiókákat a két szülő hevesen védelmezi a ragadozókkal szemben; akár az emberre és macskára is rátámadnak, ha fenyegetve érzik magukat.
Léprigó / Mistle Thrush in Budapest-Csillebérc, Hungary (2010.10.19.)
Ének és hangjelzések
A léprigó énekét korán, enyhe teleken már januárban elkezdi. A hímek éneklése és a párválasztás igen hamar, már az enyhébb téli napokon elkezdődik. Tavaszi éneke, amely a fekete rigó flótázó, tiszta hangjaihoz hasonlít, magas fasudarak tetején hallható. Néha már március elején megélénkíti az erdőt. Röptében érdesen cserreg, míg a fák hegyéről tisztán hangzó éneke rövid, dallamos trillákból áll. Hangos, cserregő énekével gyakran találkozhatunk télen is. Más rigóktól eltérően a léprigó hangos, keményen kiáltó „csörcsör-csörcsör" hangjáról is felismerhető.
Populációváltozások és jövő
Az elmúlt évszázadokban, különösen a 18. és 19. század elején a léprigó elterjedési területe megnőtt. Azonban az utóbbi évtizedekben az állománya kis mértékben csökkenni kezdett, valószínűleg a mezőgazdasági tevékenységek eredményeként, amelyek megváltoztathatják élőhelyét és táplálékforrásait.
A léprigó a legnagyobb magyarországi, illetve európai rigóként egyedi szerepet tölt be az erdők ökoszisztémájában. Különleges kapcsolata a fagyönggyel, mint táplálékforrás és terjesztő, valamint az énekesmadarak között elfoglalt helye teszi érdekessé és fontossá e faj megismerését és védelmét.
A léprigó és a fagyöngy szinte elválaszthatatlanok. Nem csupán azért, mert e rigófajunk kedvenc téli tápláléka a fagyöngy, hanem mert a fagyöngybogyók elfogyasztásával a madár terjeszti is a növényt. Hogyan is? A léprigók jóízűen elfogyasztják a növény termését, amit azonban nem tudnak teljesen megemészteni. A fagyöngy termésének belseje igen ragadós. A madár bélcsatornáján áthaladó és testéből távozó, nagyon kemény mag továbbra is ragacsos marad, ezért könnyen odatapad a faágakhoz, ahol elkezd csírázni, majd az elkövetkező teleken már „fagyöngybokorként” kínálja termését a léprigók számára. Igazi szólistaként zengi be télen a fagyönggyel fertőzött erdőrészleteket.
A léprigó a legnagyobb termetű rigófélénk, testhossza elérheti a 27 cm-t, testtömege a 100-150 grammot, míg szárnyfesztávolsága 42-47 cm. A hím és a tojó tollazatában nincs különbség, a fiatal példányok nagyon hasonlítanak a felnőttekre, de hasi részük és begyük világosabb. Hazánkban szórványos költőfaj, vonuláskor és télen azonban gyakrabban találkozhatunk vele. Évente egy, legfeljebb két alkalommal költ. A hímek éneklése és a párválasztás igen hamar, már az enyhébb téli napokon elkezdődik. A fészket a tojó egyedül építi gallyakból, növényi szálakból, száraz falevelekből, gyökérdarabokból, melyet nedves földdel tölt ki. 4-5 tojást rak, ezeken főként a tojó kotlik, a hím csak ritkán váltja fel.
A léprigó a legnagyobb magyarországi rigójaként, közel vadgerle nagyságú. Típusalfaja, a T. v. viscivorus, testhossza 27-28 centiméter, szárnyfesztávolsága 45 centiméter. Testtömege 93-167 gramm között van, de a legtöbb példány körülbelül 130 grammos. Amikor leszáll, a léprigó testtartása felálló, egyenes és egységes. Tollazata a hátán nyáron szürkésbarnás, télre szürkésebb lesz, a hasa pedig szürkésfehér, barna pettyekkel. A begye sárgás és szintén pettyezett. Az arc és torokrész fehéres színezetű. Szárnya alul fehéres árnyalatú. A hosszú faroktollak vége fehér. A szemei sötétbarnák, csőre feketés, a csőr alsó kávájának a töve sárgás színű. A lábszárai és lábfejei sárgásbarnásak.
A léprigó jóval nagyobb testű, világosabb színű és hosszabb farktollú, mint az énekes rigó. A Himalája nyugati részén összetéveszthető a nepáli földirigóval (Zoothera mollissima) és a Dixon-földirigóval (Zoothera dixoni). Mindkét Zoothera-faj nagyon hasonlít a léprigóra, azonban a nepáli földirigó szárnyain nincsenek szembeszökő sávjai, a háti része rozsdásabb, és a hasi részén nem pettyek, hanem inkább csíkok láthatók. A Dixon-földirigó háti része olíva-zöldes, a begye csíkos és a szárnyain két-két sáv van.
A léprigó fészkel Európa csaknem egész területén, északon a fahatárig. Megtalálható Kis-Ázsián és a Kaukázuson keresztül Közép-Ázsia magashegységéig. Az Urál hegység irányából Nyugat-Szibérián keresztül a Szaján-hegységig terjed. A léprigó középhegységeinkben és a dombvidékeken zárt kocsánytalan tölgy vagy bükk szálerdőkben, gyertyános-tölgyesekben, olykor ritkás erdeifenyvesekben fészkel. A legutóbbi évtizedekben Nyugat-Európában részben kultúrakövető fajjá vált. Ez kismértékben nálunk is megmutatkozik. Évente általában egy, ritkábban két költése lehetséges. A léprigó első fészekalja április elején teljes, június elején rakja le a második fészekalj tojásait. Énekét korán, enyhe teleken már januárban elkezdi. Fészkét a többi hazai rigófajtól eltérően általában magasabban (2-12 m) építi. A fészek száraz fűből, mohából, vékony gallyakból áll, belül puhább szálakkal bélelve. Belsejét nem tapasztja ki. Fészekalja 4-5 tojásból áll, kotlási ideje 14-15 nap. A kotlásban és a fiókák etetésében mindkét szülő részt vesz. A léprigó az erdő életében sajátos szerepet tölt be. Fő tápláléka télen ugyanis a fehér és a sárga fagyöngy termése, s ezeket a félélősködőket terjeszti is. E növények magvai a rigó emésztőcsatornáján áthaladva válnak csíraképessé. Hóolvadás után rovarokat, férgeket, puhatestűeket fogyaszt, s ezeket már rigókhoz hasonlóan a talajon szedi össze. Ilyenkor leginkább a vizenyős hegyi réteket, gyepes erdei tisztásokat látogatja. A léprigó vertikális vonuló. A hegyvidék magasabb részein fészkelők télire lehúzódnak a hegylábi tölgyes zónába, a karsztbokorerdők molyhostölgyese-ire, ahol a fák koronáján bőven megtalálható sárga fagyöngy megfelelő táplálékot nyújt.
A léprigó (Turdus viscivorus) a rigók legnagyobb hazai képviselője; hossza kb. 27 cm. Hátoldala barnásszürke, hasa fehéres, sűrűn pettyezett. Szemöldöksávja alig látható. A többi rigótól testesebb, feltartott tartásáról és hangos, keményen kiáltó „csörcsör-csörcsör" hangjáról ismerhető fel. Magyarországon részben vonuló; a hazai fészkelők egy része délre vonul, de az északi populációk télen nálunk telelnek. Tölgy- és bükkerdőkben, vegyes erdőkben és kiterjedt parkokban fészkel; fészkét magas fára, törzshez közel rakja. Fészkéni idő kora tavasztól kezdődik - már februárban, de leginkább márciusban. A léprigó különösen a fagyöngy (Viscum album) bogyóiért rajong, ezért neve is onnan ered - a latin Turdus viscivorus szó szerint „fagyöngy-evő rigó". Magvakat, férgeket, rovarokat és bogyókat egyaránt fogyaszt. Hazánkban szórványos költőfaj, vonuláskor és télen azonban gyakrabban találkozhatunk vele. Férgekkel, rovarokkal és puhatestűekkel táplálkozik, melyeket elsősorban a talajon zsákmányol. Télen legkedveltebb tápláléka a fagyöngy termése, de egyéb fák és bokrok bogyóit is szívesen fogyasztja. Részben vonuló. Szinte egész Európában, Ázsia nagy részén, valamint Északnyugat-Afrika egyes területein fészkel. Hazánkban az Északi-középhegységben, valamint a Dunántúlon költ, de kisebb számban az Alföldön is megtalálható. Rendszerint a ritkás vagy ligetes erdőket kedveli. A nagyon sűrű, zárt erdőket kerüli. Olykor az ember közelében, parkokban is megtelepszik. Évente egy, legfeljebb két alkalommal költ. A hímek éneklése és a párválasztás igen hamar, már az enyhébb téli napokon elkezdődik. A fészket a tojó egyedül építi gallyakból, növényi szálakból, száraz falevelekből, gyökérdarabokból, melyet nedves földdel tölt ki. Mikor az erdei madarak zöme már elvonult, vagy behúzódtak a hideg elől a településekre, addig Magyarország legnagyobb termetű rigófaja épp a téli erdőkben érzi magát elemében. Hangos, cserregő énekével gyakran találkozhatunk ilyenkor. A léprigó és a fagyöngy szinte elválaszthatatlanok. Nem csupán azért, mert e rigófajunk kedvenc téli tápláléka a fagyöngy, hanem mert a fagyöngybogyók elfogyasztásával a madár terjeszti is a növényt. Hogyan is? A léprigók jóízűen elfogyasztják a növény termését, amit azonban nem tudnak teljesen megemészteni. A fagyöngy termésének belseje igen ragadós. A madár bélcsatornáján áthaladó és testéből távozó, nagyon kemény mag továbbra is ragacsos marad, ezért könnyen odatapad a faágakhoz, ahol elkezd csírázni, majd az elkövetkező teleken már „fagyöngybokorként” kínálja termését a léprigók számára. Igazi szólistaként zengi be télen a fagyönggyel fertőzött erdőrészleteket. A léprigó hangja Honnan az elnevezése? Latin neve Turdus viscivorus, ahol a Turdus a rigót jelöli, míg a fajnév fagyöngyevőt takar. Az eszköz vékony, általában cirokseprű szálaiból készült, amelyet fagyöngy terméséből főzött ragasztóval, azaz „léppel” kentek be. Eme utóbbi tulajdonsága, hogy nem szilárdul meg, és nagyon ragad. A legnagyobb magyarországi rigófajként tartják számon, testhossza elérheti a 27 cm-t, testtömege a 100-150 grammot, míg szárnyfesztávolsága 42-47 cm. A hím és a tojó tollazatában nincs különbség, a fiatal példányok nagyon hasonlítanak a felnőttekre, de hasi részük és begyük világosabb. Hazánkban szórványos költőfaj, vonuláskor és télen azonban gyakrabban találkozhatunk vele. Évente egy, legfeljebb két alkalommal költ. A hímek éneklése és a párválasztás igen hamar, már az enyhébb téli napokon elkezdődik. A fészket a tojó egyedül építi gallyakból, növényi szálakból, száraz falevelekből, gyökérdarabokból, melyet nedves földdel tölt ki. 4-5 tojást rak, ezeken főként a tojó kotlik, a hím csak ritkán váltja fel - olvasható a faj bemutatásánál az MME honlapján. Nem véletlenül, hiszen kedvenc téli táplálékai közé tartozik a fagyöngy termése. Ez a legnagyobb termetű rigófélénk, a léprigó. Olyannyira ragaszkodik egy-egy jobb fagyöngylelőhelyhez, hogy ott úgynevezett táplálkozórevírt is fenntart, míg a kedvenc eledele kitart. Ezekben az erdőrészletekben télen gyakran hallatja erős, cserregő hangját, enyhébb napokon még halkan énekelget is. Ebből a ragaszkodásból a fagyöngy is hasznot húz. A termést a léprigó nem tudja teljes egészében megemészteni. A mag, és a körülötte lévő ragadós burok sértetlenül halad át a madár tápcsatornáján, melyet aztán elpottyant, az pedig szerencsés esetben fennragad egy faágon, ahol következő tavasszal kicsírázhat. Ily módon segíti egymást a két faj. Turdus viscivorus L. [Turdus major BRISS. Jegyei: jóval erősebb, termetesebb mint a fekete rigó s legnagyobb rigófajunk; szinezetre az énekes rigóhoz hasonlít, csakhogy az agyagsárgás árnyalat egész alsó testére s alsó farkfedőire is terjed, úgy a barnásfekete foltozás is az egész alsó testet borítja; a mellen és hason a foltok alakja szélesebb, mint hosszú (az énekes rigónál ellenben hosszukás s nem oly széles); felső testrészei szürkésbe játszó földszínűek (az énekes rigó itt sötétebb); az alsó szárnyfedők fehérek; a felső farkfedők világos szegéssel; a nagyobb szárnyfedők hegye és külső széle, úgy az evezők is fehéres szürkén szegettek; a szárnyon két keskeny fehéres harántcsík látszik; a farktollak szárai fehérek, a belső tollszegések, ugy a két szélsőnek hegye is fehéresszürke s a legszélsőbb túlnyomólag világosabb, mint a többi; csőre szarubarna, az alsó káva tőfele sárgás; lábai sárgásbarnák; szemei sötétbarnák. Mértéke: H. 26,3-26,8; Sz. 15,5-16; F. 9,4-11,6; L. 3,4-3,7; Cs. Közép- és Észak-Európában honos, a Sarkkörön túl azonban nem igen nyomul fel. Kelet felé Szibériába és a Himalajáig terjed, utóbbi hegységben élők felül valamivel világosabbak (Turdus viscivorus hodgsoni). Őszszel és télen Dél-Európában, sőt Észak-Afrikában is elég számos. Nálunk részben állandó, részben helyetváltoztató. Nyáron ugyanis bükkfákkal kevert fenyő erdőkben, melyek tisztásokkal, vágásokkal, rétekkel váltakoznak, kivált hegyes vidékeken szeret tartózkodni. Őszszel lehuzódik a tölgyesekbe, kisebb erdőrészletekbe, nagyobb kertekbe s azokat a helyeket látogatja, a hol a fagyöngy (Viscum album) bőven élősködik a fákon vagy egyéb bogyók is teremnek. Meglehetős bizalmatlan madár s ember elől csakhamar kereket old; többnyire csak akkor ismerünk reá, mikor cserregő kserrr, psrrr-ratrrr szavát hallatja. Tavaszi énekét, mely a fekete rigó flótázó, tiszta hangjaihoz hasonlít, magas fasudarak tetején fütyöli el s néha márczius elején már megélénkíti az erdőt. Fészkét ritkán találjuk három méternél alacsonyabban, többnyire 10-14 méter magasan, fenyők tetején, sűrű ágazatok közt. Mohából, ágacskákból, száraz fűszálakból, hangafűből, gyökerecskékből készül s burkolatának középső rétege néha sárral tapasztott, belseje azonban finom szálakkal van kibélelve. Tojásmérték: H. 27,6-30; Sz. 15-16 napig kotlik. A Kis-Kárpátokban, a hol e madár igen közönséges, a kirepült fiókákat május végén mindenfelé látni. Többnyire a földön tartózkodnak s itt várják be ételthordó szüleiket. Ember közelítésére rövid közökben ugrálnak odább - úgy 10-12 lépésnyire - majd láthatatlanul surranak el a gazos, bokros erdőaljban, akár a guvat, vízicsibe vagy a tücsök madarak (Locustella nćvia és fluviatilis) a buja növényzetben; miután lábolva menekültek egy darabig, felszállnak valami fára. Táplálékukat az erdő tisztásain szedegetik; nyáron leginkább a rovarokat, bábokat, kukaczokat, férgeket, gilisztákat, csigákat, hernyókat pusztítják, őszszel és télen azonban a bogyókat eszik, első sorban a fagyöngyöt.