A „mogotte ultunk meg is buktunk” kifejezés mélységesen emberi élményt ragad meg, amelyben a kudarc és a siker, az optimizmus és a kiábrándultság, a küzdelem és a belenyugvás paradox módon fonódik össze. Ez a paradoxon nemcsak az egyéni, hanem a közösségi lét szinte minden területén megnyilvánul, legyen szó sportról, kultúráról, vagy akár egy település történetéről. Az alábbiakban ennek a kifejezésnek a rétegzett jelentéseit, valamint a mélyebb társadalmi és pszichológiai összefüggéseit vizsgáljuk meg, miközben konkrét példákon keresztül illusztráljuk, hogyan jelenik meg ez a kettősség különböző kontextusokban.
A magyar labdarúgás hullámvasútja: A „halál utáni élet”
A magyar labdarúgás, mint a nemzeti identitás egyik kiemelt területe, kiválóan példázza a „mogotte ultunk meg is buktunk” jelenséget. Petrovics-Mérei Andrea, Orbán Viktor, Bognár György és Hajdú B. István beszélgetése élesen rávilágít arra az érzelmi hullámvasútra, amit egy-egy mérkőzés képes kiváltani.
Egy stadion halála és feltámadása
Ahogy Orbán Viktor fogalmaz, egy-egy drámai pillanatban „egyszerre meghaljon egy egész stadion egy pillanat alatt, és a mennyből lezuhanjon, mint egy temetésen, a föld alá, ilyet még nem láttam.” Ez a leírás nem csupán egy elvesztett mérkőzésre utal, hanem egy mélyebb kollektív trauma megélésére. Az elvesztett meccs, különösen, ha az utolsó pillanatban dől el, képes bénító döbbenetet kiváltani, mint ahogyan a 95-96. percben bekövetkező csend is mutatta. Azonban, ahogy Bognár György emlékeztet, „egyszer meg Izland ellen a 120.-ban Szoboszlai gólt lőtt, és akkor kimentünk az Eb-re.” Ez a mondat a futballban rejlő reményt és újjászületést jelképezi. A halál utáni élet, vagyis a kudarcot követő felállás és újrakezdés lehetősége mindig ott rejlik, ha a sportról van szó.
Az elvesztett meccsek anatómiája: Mit rontottunk el?
Hajdú B. István rávilágít, hogy „nem velünk történik mindig ez,” és felidézi az 1997-es finn-magyar világbajnoki pótselejtezőt, ahol a szerencse is szerepet játszott. A Rossi-korszakban a magyar válogatott kilenc olyan mérkőzésen vett részt, ahol az utolsó öt percben, vagy a hosszabbításban változott meg az eredmény, ebből hatszor „mi jöttünk ki jól.” Ez is azt mutatja, hogy a szerencse forgandó, és a „bukás” nem egyedülálló jelenség. Az írek elleni vereség azonban különösen fájt, mert „úgy éreztük, hogy mi vagyunk a jobb csapat,” ahogy Bognár György is megerősíti: „mi voltunk a jobb csapat.” Ez az érzés, hogy a győzelem a zsebben volt, és „csak nem kell elszúrni,” csak fokozza a csalódottságot.
Bognár György részletesen elemzi a taktikai hibákat, amelyek a vereséghez vezettek. Szerinte „nem a 96. perccel volt a gond, hanem magával a mérkőzéssel.” Kiemeli, hogy a magyar csapat „passzívan játszott, a félpályán passzolgattunk,” és nem provokálták ki a harmadik gólt, ami eldönthette volna a továbbjutást. A védekezés kritikája is megjelenik: „saját magunkat beszorítottuk” a 16-oshoz, ahelyett, hogy a labdát az ellenfél térfelén tartották volna. Az első kapott gól is érthetetlen volt számára, hiszen 1:0-nál „azt gondoltam, hogy 1:0-nál, ha nem vétünk valami óriási bakit, akkor ezzel az 1:0-val előbb-utóbb az írek kijjebb jönnek, nekünk lesz helyünk, és akkor jöhet a második-harmadik gól.” Ez rávilágít arra, hogy a „mogotte ultunk” érzése gyakran a saját hibáink, rossz döntéseink következménye.
A jövő kérdései: Kié a felelősség, és hogyan tovább?
A kudarc után mindig felmerül a felelősség kérdése. Petrovics-Mérei Andrea felveti, hogy „fejeket követeljenek,” de Bognár György óva int ettől. Hajdú B. István hangsúlyozza, hogy „nem egy meccsből kell levonni rendszerszintű következtetéseket a futballra meg a futballunk általánosságaira,” hanem „higgadt, nyugodt, lehetőleg adat- és tényszerű elemzésekből.” A futballszövetség vezetőinek feladata kijelölni a feladatokat.
A Marco Rossi körüli vita is a jövőre vonatkozó kérdéseket boncolgatja. Bognár György szerint „nem kellene ezt a csapatot szétzavarni, és Marco Rossit meg kellene tartani,” mert „jó szakember, jól integrálódott a magyar futballba.” Az edzők felelőssége és szerepe összetett, hiszen „egy edző a csapatával van, a csapat az edzőjével, tehát ez egy közös projekt.” Orbán Viktor, mint miniszterelnök, hangsúlyozza, hogy az ő szerepe a sport és a futball általános támogatása, de a szakmai döntésekbe nem avatkozik be, mert „abból csak baj van.” Hajdú B. István felveti a magyar edzők kontra külföldi edzők kérdését, megjegyezve, hogy „a legjobb a magyar edző, ha van.” Bognár György kiegészíti ezt azzal, hogy „a magyar edzők semmivel se rosszabbak, mint a külföldiek,” de „a külföldiek sokkal elfogadottabbak itt, Magyarországon.” Ez a megállapítás egy mélyebb társadalmi problémára utal, a magyar szakemberek iránti bizalom hiányára.
Kötcse és a községi pecsétek tanulságai: A közösségi identitás vizualizált kifejezése
A „mogotte ultunk meg is buktunk” jelenség nemcsak a modern sportban, hanem egy település történelmi múltjában is felfedezhető, mégpedig a községi pecsétek és címerek szimbólumrendszerén keresztül. A pecsétek, mint a „korporatív akarat vizualizált kifejezése,” értékes betekintést nyújtanak egy közösség identitásába, gazdasági tevékenységébe és társadalmi státuszába.
A pecséthasználat kialakulása és fejlődése Somogy megyében
Somogy megyében a falvak a XX. század előtt nem használtak zászlót és szoros értelemben vett címert. A közösségi eszmét kifejező jelvények „a községi, egyházi és egyéb testületi pecséteken fordulnak elő,” már a XVIII. század első felétől. A felszabadító háborúk előtti pecséthasználatot csak néhány település esetében sikerült kimutatni, és „széleskörű falusi pecséthasználatra nem lehet számítani.”
Kötcse, egy német telepesek által alapított falu, már az 1730-as évek végétől használt pecsétet, ami azt mutatja, hogy „a közösséggé szerveződés gyors volt.” Az első pecsét (23 x 21 mm-es állított ovális) körirata „SIGIL. DER GEMEIN[de] ZU KAETSE” volt, és mezőjében ekevas, csoroszlya, hatágú csillag, szőlőág és gabonaszál lebegett. Ezt a pecsétet kisebb megszakítással 1845-ig használták.
A pecsétek tanulságos adatokat szolgáltatnak Kötcse német lakosságának asszimilációjához is. A XIX. század elején még a német nyelv és kultúra volt domináns a faluban. Az 1810-es évektől azonban egyre többször választottak magyar bírót, és „1810-ben Rózsa György magyar köriratú pecsétet vésetett.” Ez a pecsét (25 mm átmérőjű kör) körirata „KÖTTSEHELS.[ÉG]PETSETJE. 1810.” volt, és gabonaszál, ekevas és csoroszlya díszítette. Azonban ez a pecsét „sohasem szorította ki teljesen a német köriratú pecsétet.” Az 1820-as évektől használt pecsétek azt támasztják alá, hogy Kötcsén „a németek nem csak a XIX. század elején, hanem a század következő négy évtizedében sem asszimilálódtak. Kialakult egy sajátos kétnyelvűség, de a település német jellege erős maradt.” A pecsétek körirata az 1860-as évekig német maradt, egészen addig, amíg 1855/56-ban adminisztratív úton rendezték a községi pecséthasználatot Somogy megyében. Az 1856-tól bevezetett egységes bélyegzők (40 x 20 mm-es fektetett ellipszis) felirata „KÖTTSE SOMOGY MEGYÉBEN” volt.
A pecsétképek szimbolikája: Ami a „jelentés” és a „jelentőség” mögött van
A szakembereket és a közvéleményt egyaránt izgatja, hogy „egy-egy címer- és pecsétképnek van-e valamilyen konkrét jelentése, s ha igen, akkor mi az.” A valóságban azonban „a községi pecsétek kialakulása többnyire nem is kötődik címer- és pecsétadományozáshoz.” Ehelyett „hallgatólagos jogszokás, közmegegyezés befolyásolta” a pecsétképek kialakítását.
A pecsét nem csupán közigazgatási hitelesítő eszköz, hanem „a közösségszerveződési faktorok képes dokumentuma is. Arculatkifejezés.” A legjellegzetesebb tevékenységi formák megjelenítése „leginkább a mezőgazdasági eszközökkel volt lehetséges.” Somogy és Baranya falvainak pecsétképei „teljesen egyformák, mutatva, hogy a társadalom zöme mezőgazdasági tevékenységből élt.” Ugyanez a helyzet Szabolcsban és Szatmárban is, ahol a halászati eszközök is megjelentek.
A falusi pecsétek mintegy nyolcvan százalékán ekevas, csoroszlya és gabonaszál látható, ami nemcsak a „gazdálkodási-foglalkozási image-t akarták kifejezni,” hanem a „települési közösség jogi státuszát is.” Ezek a motívumok azt jelezték, hogy „olyan jobbágyközösségről van szó, amelynek tagjai nem rendelkeznek kiváltságokkal sem egyénileg, sem kollektíven.” Somogy megyében „csak azoknak a helységeknek volt a rendi társadalom korában címeres pecsétje, vagy nemesi heraldikából kölcsönzött pecsétjelvénye, amely rendelkezett valamilyen szabadalommal, kiváltsággal és/vagy lakosai nemesek voltak.” Ez a tény is rávilágít arra, hogy a „mogotte ultunk meg is buktunk” érzése a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetből is fakadhatott.
Az E. D. Hirsch hermeneutikai elmélete segít árnyaltabban megközelíteni a szimbolikai problémákat. A „meaning” a jelentés, szándék, értelem, egy „állandó, mozdulatlan, minden körülmények között változatlan réteg.” A „significance” a jelentőség, viszonyulás a jelentéshez, ami „téltől, időtől és az értelmező személyétől függően változik.”
A Kötcse közigazgatási pecsétjein látható eke, csoroszlya, szőlő, gabona és hatágú csillag mind mélyebb szimbolikus jelentéssel bírnak. Az eke „termékenység szimbólum,” amely az „égi és földi találkozását” is jelképezi. A szőlő az „élet és a halál jelképe,” az „újjászületést” is jelenti, és „a keresztény hit és Jézus jelképe lett.” A gabona „az élet örök megújulásának és körforgásának jelképe.” Ezek a szimbólumok, bár idővel a „jelentőségük” változhatott, a közösség alapvető értékeit és hitvilágát tükrözték.
Az irodalom és a nyelv pusztulása: A nemzeti lét kérdőjelei
A „mogotte ultunk meg is buktunk” érzése a nemzeti lét és a nyelv kérdéseiben is megjelenik. Az 1938-ban írt naplóbejegyzések, amelyek egy nép sorsát és a magyar nyelv helyzetét boncolgatják, mély és időtlen gondolatokat tartalmaznak a kudarc és a tehetetlenség érzéséről.
A „retentetes csapás” és a nemzet hallgatása
Az irodalmár visszaemlékezik az iskolában tanultakra: „A rettenetes csapás után a haza évtizedekre gyászba borult.” Azonban rájön, hogy „az ország épp akkor is gyászba volt borulva, Trianon után volt, de a menekülteken, az optánsokon s egy-két költőn kívül nem sok ember szomorkodott nap nap után. Az utcákon pezsgett az élet.” Ez a felismerés rávilágít a kollektív gyász és az egyéni megélés közötti különbségre. A nemzet, mint tömeglélektani egység, „nem sír,” és „gyanús nekem az is, aki egy nemzetért nyilvánosan könnyezik.” A nemzetért „csak tenni lehet valamit, közben akár fütyülhetsz is, sőt még jobb, ha fütyülsz, nem száll meg a gőg.” Ez a szemlélet a cselekvésre és a szerény, pragmatikus hozzáállásra ösztönöz, elvetve a hamis pátoszt és a tehetetlen önsajnálatot.
A nyelv haldoklása: Az asszimiláció veszélye
A „mogotte ultunk meg is buktunk” érzése különösen élesen jelentkezik a nyelv állapotának vizsgálatakor. A beszélgetés során felmerül a kérdés: „Ki tud még magyarul? Ki ismeri még a magyar nyelv szellemét, képzeletét, külön alkatát, amely jogot ad néki, hogy megmaradjon?” A döbbenetes válasz: „Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelvet beszélünk.” A nyelv „nem a szavakban él, hanem izomzatában, mely a szavakat rendezi.” És „ha ezt elveszítjük, felesleges a szavakhoz ragaszkodnunk.”
Az idegen szavak és kifejezések térnyerése aggodalomra ad okot. „Ha minden kifejezésünk úgyis indogermán származék, tehát olyan szellemiségű is, minek fordítjuk magyarra?” Az író házigazdájával folytatott párbeszéd során kiderül, hogy „Magyarországon senki sem tud már magyarul!” Ez a keserű felismerés a „balszárny, az izgatottabb” író és a „mester” pap között abban csúcsosodik ki, hogy „lassanként belefáradunk, és tehetetlenül, némán izzadva ülünk a kertben, mint a némaságra varázsoltak.” A nyelv elvesztése a nemzeti identitás pusztulását jelenti, egy olyan „bukást,” ami sokkal mélyebben érinti a közösséget, mint bármely sportbeli vereség.
A demográfiai változások: A magyar őslakosság visszaszorulása
A falu papjának jóslata: „Ki fogunk pusztulni, összegezte már tavaly vizsgálódásának eredményét, az őslakó magyarság napjai itt meg vannak számlálva.” A statisztikák is alátámasztják ezt a borúlátó képet: „Az első tíz év után öt százalékkal apadt a magyarság, és tízzel szaporodtak a betelepülők, a második után már tizenkét százalékkal volt kevesebb magyar, a harmadik után huszonöttel?” „Ötven-hatvan év múlva már keresni kell itt magyart.” Ez a demográfiai változás, a magyar őslakosság visszaszorulása és a betelepülők térnyerése egyértelműen a „mogotte ultunk meg is buktunk” legsúlyosabb megnyilvánulása. A „szorgalmas, törekvő és kisigényű népek” érkezése, akik „egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet” vesznek meg, és „apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával” bevonul, a régi rend felbomlását és egy új, idegen kultúra térnyerését jelzi.
Bari, a déli kapu: A pezsgő város és a rejtett kincsek
Bari, Olaszország déli részének második legnagyobb és legfontosabb városa, egy másik kontextusban mutatja be a „mogotte ultunk meg is buktunk” fogalmát. Bár maga a város nem első számú turistacélpont, a környéke számos rejtett kincset tartogat, ami a kudarc (a város önmagában nem vonzó) és a siker (a régió rendkívül gazdag) ellentétét tükrözi.
Bari mint átutazó pont és a környék csodái
Bari „fiatalos, pezsgő város,” de „óvárosán kívül túl sok, és túl érdekes nevezetessége viszont nincs.” Lakosainak száma 315 ezer, és „nagy kikötőváros,” ahonnan sokan indulnak Görögország, Horvátország vagy Albánia irányába. A „sok itt tanuló diáknak köszönhetően Barinak fiatalos, pezsgő hangulata, és jelentős éjszakai élete van.” A „Pane e Pomodoro” nevű strandja „megfelelő napozásra, fürdésre, bár zsúfolt, és nem mindig a legtisztább.”
Azonban „maga Bari ugyan nem egy első számú turistacélpont,” mégis „olaszos, autentikus óvárosa (Città Vecchia) érdekes, hangulatos, szép épületekkel, kanyargós, szűk utcákkal.” A városra „1-2 nap elég is.” A „bukás” az önálló turisztikai célpontként való megítélésben rejlik.
A „mogotte ultunk” azonban itt egy új értelmet nyer: „Ugyanakkor itt délen, a csizma sarkában, Puglia régióban remek kirándulásokat lehet tenni, és elsősorban emiatt érdemes Bariba elutazni.” Puglia „mesés látnivalókat tartogat, melyek a turizmus szempontjából még viszonylag érintetlenek.” Itt „nem mindehol fogunk akkora tömeggel, turisták hadával találkozni, mint a legismertebb, legfelkapottabb olasz városokban.” A szállások, ételek, italok is olcsóbbak, ahogy a közlekedés sem drága a környékbeli szép helyekre. „Fehér városok, festői, homokos tengerpartok várják tehát az utazókat Bari környékén.” Ez a régió valójában a „siker,” a „feltámadás” helyszíne.
Bari nevezetességei: Szent Miklós és a normann vár
Bari legjelentősebb látnivalója a „Szent Miklós bazilika,” amely „1087-1197 között, román stílusban épült.” Itt nyugszik Szent Miklós, azaz a Mikulás, akinek ereklyéit 1087-ben hozták a városba. Ez a bazilika „jelentős keresztény zarándokcélpont,” a római és a görög katolikusok körében is. A belépés ingyenes.
A város másik jelentős temploma a „San Sabino székesegyház,” amelyet „1292-ben szenteltek fel.” Bár „kevésbé híres, és kisebb, mint a bazilika,” érdemes megnézni, bár belépődíjat szednek (9 EUR).
A „Castello Normanno-Svevo vár,” amelyet „1132-ben építettek,” és „ma szinte új állapotában látható,” szintén fontos látnivaló. Három oldalról várárok veszi körül, északi oldaláról pedig a tenger határolja. Belépni 10 EUR-ért lehet, de „nem éri meg, bent nem sok látnivaló van, gyakorlatilag semmi sincs, és a várfalakra és (egyelőre) a toronyba sem lehet felmenni, elég csak kívülről megnézni a várkastélyt.” Ez a vár is egy „mogotte ultunk” jelenséget képvisel, ahol a külső látvány ígéretes, de a belső tartalom hiányos.
Az óvárosban, a „Via delle Orecchiette-nek” nevezett sikátorban „helyi asszonyokat láthatunk, akik a házaik előtt kézzel készítik a hagyományos orecchiette tésztát.” Itt vásárolni is lehet a remek tésztából.
A „Lungomare di Bari” tengerparti sétány „hangulatos, pezsgő helyszín,” különösen naplementekor és este. A promenád mentén „több padon is meg lehet pihenni, nézni a tengert és az érdekes épületeket.” A Lungomare nyugati végén a kikötő, keleti végén pedig a Pane e Pomodoro strand található.
Közlekedés és szállás: A lehetőségek és a buktatók
Bariba közvetlenül el lehet jutni Budapestről Wizz Airrel és Ryanairrel is. A „Bari Karol Wojtyla repülőtérről a 16-os, városi busszal lehet a legolcsóbban bejutni Bariba, Bari Centrale vasútállomáshoz.” A jegy ára 1 EUR, a buszon vásárolva 1,50 EUR. Gyorsabb, de drágább a Tempesta Autoservizi busz (5 EUR). Vonattal is be lehet utazni, ami kényelmesebb, gyorsabb megoldás: „17 perc alatt érünk a központi vasútállomásig a kényelmes légkondicionált vonattal.” A jegyár 5,30 EUR 2026-ban.
Bariból négyféle vonat is közlekedik Puglia régió különböző településeire: a Trenitalia, a Ferrovie Sud Est, a Ferrovie Appulo-Lucane és a Ferrotramviaria (Ferrovia Nord Barese) cég járatai. Fontos információ, hogy a Trenitalia Regionale típusú vonatainál „a jegyet érvényesíteni kell már felszállás előtt!” Az „Italia in tour 3 és Italia in tour 5 bérletekkel 3 ill. 5 egymást követő napig korlátlanul lehet utazni” a Trenitalia vonatokon.
A szállások árai változóak. Bariban érdemes szállást foglalni, ha „szeretnénk bejárni a környéket,” mivel „Bari a közlekedés központja.” Azonban „Barinál hangulatosabb, szebb helyek a közelben pl. Monopoli… vagy Polignano a Mare,” melyek gyorsan és egyszerűen elérhetők vonattal. Itt is megjelenik a „mogotte ultunk meg is buktunk” paradoxona: maga Bari nem a legvonzóbb, de a környező települések rendkívüli szépsége kárpótol.
A jazz és a fotózás: A művészet és az élet kihívásai
Kleb Attila története, a jazz iránti szenvedélye és a fotózással való kapcsolata újabb aspektusból világítja meg a „mogotte ultunk meg is buktunk” témáját. A művészeti karrier buktatói és sikerei, a kihívásokkal teli életút mind részei ennek a jelenségnek.
A fotózás mint szenvedély és a zenei kitérő
Kleb Attila számára egyértelműen a „fotózás” az első. „A zenei karrierem nagyon rövid ideig tartott - két hónapig.” Már általános iskolás korában fotózott, majd az MTI-ben dolgozott, és „a Music Television kelet-európai promócióinak a fotósa” lett. Ez „marha nagy dolog volt akkoriban.”
Azonban az élet tele van buktatókkal. Az álma, egy „kis, barátságos CD-boltot létrehozni,” váratlanul valóra vált, de „2002-ben aztán be kellett zárnom, mert bezuhant a forint.” Ez a „bukás” a gazdasági körülmények áldozatává tette a vállalkozását.
A jazz vonzereje és a közönség elvesztése
A jazz „olyan, mint egy 19. századi nagyregény.” Kleb Attila a fotózás révén került közel a műfajhoz, amikor Miles Davisről készített fotókat. „Miles Davis egy isten a jazzben, azt hiszem, ott indult el valami a műfaj irányába.” Érzi, hogy „létezik valami közös nevezője a jazznek meg a fotózásnak,” bár nem tudja megfogalmazni. A jazz-zenészek „nem viselnek maszkot, nincs „műmájerság” bennük, nagyon közvetlenek, természetesek.”
Azonban a magyarországi jazz „évtizedekkel ezelőtt” elvesztette a közönségét. Egy neves magyar jazz-zenésztől hallotta, hogy „a jazz már nem a klubokba, hanem a színpadra való.” Ez „nagyon nem jó üzenetet közvetít a közönség felé.” Ez a megállapítás egyfajta „bukás” a jazz népszerűségében és közönségmegtartó erejében.
Újra feltámadás: JazzFest Budapest és a fiatalodó közönség
A „mogotte ultunk” érzése azonban nem tart örökké. A 2014-es választási kampányban való részvétel, majd az azt követő „pofára esés” után Kleb Attila „nagy kedvem lenne jazzkoncerteket szervezni.” Először Szardínián szerveztek koncerteket, ahol „kapásból több milliót buktunk.” Ez is egy „bukás,” de nem vette el a kedvét.
A JazzFest Budapest megálmodásával azonban „valami elindult.” Egyre több fiatal arcot látni a koncerteken, és a jazz-kedvelők átlagéletkora „átlag tíz évvel lett alacsonyabb.” Ez a „feltámadás,” az új közönség megnyerése, a „siker” jele. „Ez az álmom, hogy legyen majd hova lejárnom, nyugdíjasként, esténként.”
A fotózás területén is megmarad a „mogotte ultunk” érzése. „Iszonyú nehezen” tud válogatni a saját képei közül, mert „mindegyiknek sztorija van, mindegyikhez kötődöm valamiért.” A digitális világ „végteleníti a képeket,” ami a bőség zavarát okozza. Az objektív objektívitása is kérdéses: „a kamera mindenkit feszélyez, márványtömböt csinál szinte mindenkiből.”