A kenyér az emberiség történelme során mindig is kiemelt jelentőséggel bírt, messze túlmutatva azon, hogy egyszerű táplálékforrás. Jelképezi az életet, a hitet, a közösséget, de még az illemet is. Gyerekkorban rengeteg illemszabályt megtanul az ember, ám vannak olyanok, melyeket sokan mégsem ismernek, sőt, azt is mondhatnánk, hogy egyes etikettszabályok feleslegesnek, értelmetlennek is tűnnek. Ha azt hitted, a kenyérfogyasztás kapcsán nincs illemszabály, nos, kiderült, hogy van. Egy szakértő szerint nem mindegy, hogyan esszük a pékárut. A következőkben részletesen bemutatjuk a kenyér sokrétű jelentését, a hozzá kapcsolódó illemszabályokat, hiedelmeket és a történelmi fejlődését.
Az illem és a kenyérfogyasztás: A láthatatlan szabályok
Azt hamar megtanuljuk, hogy nem illik teli szájjal, evés közben beszélni, tudjuk, hogy nem szabad az asztalra könyökölni, és ismert az is, hányféle jelentéssel bírnak az evés végeztével a tányéron elhelyezett evőeszközök. Egy etikettszakértő szerint viszont sokan nem ismerik azt az alapszabályt, hogy hogyan kell elfogyasztani a kenyeret az étteremben vagy hivatalos eseményen.
Lamberg-Burnet kitért arra is, hogy a falatokat nem a kezünkben fogva, hanem a tányérra helyezve kell vékonyan megvajazni, a használt kést pedig nem szabad a közös vajtartóhoz visszahelyezni. A szakértő figyelmeztet, hogy nemcsak evés közben tilos beszélni, hanem akkor is, amikor a kezünkben fogjuk az evőeszközöket vagy a poharat. Legyen szó akár csak a kenyér megvajazásáról, az illem úgy kívánja, hogy a művelet közben ne társalogjunk. Az etikettszakértő azt javasolja, hogy mielőtt megszólalnánk, fejezzük be a rágást, nyeljük le a falatot és tegyük le az evőeszközöket. Azonban az sem mindegy, hogyan tesszük le az evőeszközöket! A villát és a kést tegyük egymáson keresztbe a tányéron, a villát helyezzük a kés fölé, és csak ezután kezdjük el vagy folytassuk a társalgást.
Gyors éttermi etikett és a személyes tárgyak
További tanácsok, illemszabályok, gyors éttermi etikett vonatkozásában fontos megjegyezni, hogy ha étteremben eszünk, nem szabad, hogy az asztalon, a tányér mellé tegyük a napszemüveget, a szemüveget, a telefont, a kulcscsomót, vagy bármilyen személyes tárgyat. Ezeket tartsuk a nadrág-, kabát- vagy zakózsebben, a retikülben, ugyanis nem illik az étkezőasztalra kihelyezni semmi oda nem illőt.
A kenyér mint az élet szükséglete és Isten áldása
Amikor Jézus azt mondja, hogy így imádkozzunk, „Add meg ma is a mindennapi kenyerünket…”, Ő sokkal többről beszél, mint a kenyérről. A kenyér az élet szükségletét jelképezi. Ez Isten gazdasága. Isten azt mondja, „Én biztosítom, ti begyűjtitek.” Amikor így imádkozol, „Add meg ma is a mindennapi kenyerünket…”, ez nem azt jelenti, miszerint ott ülsz a kanapén, és vársz Istenre, hogy küldjön neked pénzt. Dolgoznod kell! Még az izraelitáknak is ki kellett menni, és felszedni a mannát. A munka az életedre szóló isteni cél része. Jellemet épít. A példabeszédek könyve 14. fejezetének 23. verse is utal erre. A kenyér Isten áldása, számos hiedelem és szokás kapcsolódik hozzá. Ha pénteken sütsz kenyeret véres lesz, vagy kővé válik, ha sütés közben megreped a kenyérhéj, valaki meghal, ha a földre ejtett kenyeret meg nem csókolod szerencsétlenség ér.
Hogyan teremtette meg a civilizációt a kenyér
A kenyér mint Isten Igéje
A kenyér Isten Igéjét jelképezi. A kenyér szimbólum az Igére. A Bibliában így olvassuk. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Úr szájából származó minden szóval is.” (5Móz 8:3/b, NLT-fordítás) Amikor Izráel gyermekei az ígéret földje felé mentek, Isten mannát küldött a Mennyből az embereknek, hogy felszedjék, mert nem volt mit enniük. Isten azért adta nekik ezt a kenyeret, hogy megtanítsa nekik, az embereknek többre van szükségük az életükben, mint a kenyérre. Az igazi élet akkor jelenik meg, ha az Úr Igéjével táplálkozunk.
A kenyér mint Isten családja és a közösség
A kenyér Isten családját és a közösséget jelképezi. A Bibliában A korinthusiakhoz írt első levél 10. fejezetének 16. versében azt olvassuk, hogy „Hát a kenyér, amit megtörünk, nem Krisztus testének megosztását jelenti-e? [De igen!]" (AMP-fordítás). A kenyér egy metafora Isten családjára. Szükséged van Isten embereire az életedben. Akár van fizikai családod, akár nincs, Isten azt szeretné, hogy tagja légy az Ő családjának, ami örökké fog tartani, vagyis az egyháznak.
A kenyér mint a megváltás jelképe
A kenyér jelképezi a megváltást. Jézus a kenyeret választotta arra, hogy az áldozatát jelképezze. Minden alkalommal, amikor kenyeret eszünk, és erjedetlen bort vagy mustot iszunk, az emlékeztet minket Isten szeretetére és arra az áldozatra, amit véghez vitt, azért, hogy a Mennybe kerülhessünk. Akármire is van szükséged - fizikailag, érzelmileg, kapcsolati szinten vagy szellemileg -, arról Isten gondoskodni fog, ha rá támaszkodsz. Imádkozz ma így!
A kenyér a magyar kultúrában és történelemben
„A kenyér az egyik legszebb magyar szó -mondja Végh Antal - a jelentése a lét és az élet összessége. A szelíd embert kenyérre lehet kenni, hiszen jó, mint egy falat kenyér. A kölcsönkenyér visszajár, s ha összeveszünk a kenyeres pajtásunkkal, akkor kenyértörésre kerül sor. Van, akinek nincs betevő kenyere se, másokat lekenyereznek. Megalázó, ha az ember kegyelemkenyéren él és elkeserítő, ha az ember már megette kenyere javát. Persze még kellemetlenebb, ha rádöbbenünk, hogy kenyerünk javát nem magunk ettük meg. Hanem megette valaki más.”
1433-ban a Szentföldről hazatérő burgundiai lovag, Bertrandon de la Brocquiere még arról panaszkodik, hogy a magyarok „kenyér helyett valami lepényfélét esznek, de ennek sincsenek nagyon bőviben”. Néhány évtizeddel később, Mátyás udvarában már ismerték a kovászolt kenyeret, sőt Buda város jogkönyve különbséget tett az „úri” fehér és a „közönséges” fekete kenyér között: ez utóbbit a piacon csak gyékényről árusíthatták.
Két évszázaddal később a minden lében kanál török történetíró, Evlia Cselebi, aki szerint a debreceni „tiszta fehér cipókenyérnek alig akad párja” már egy igazi Guinness-rekord kísérletről számol be. Az 1663-as hadjáratot követően (valahol Küküllő mellett) I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem óriási lakomát adott a török sereg tiszteletére. A rétekre magyar szőnyegeket terítettek, s azokra negyven óriási kenyeret raktak. Darabját egy-egy ökrös szekér hordta oda. „A kenyerek mindegyike húsz lépés hosszú, öt lépés széles. És olyan magas, mint egy megtermett ember. Allah a bizonyságom rá!” - írja Cselebi, mert maga sem akar hinni a szemének. Aztán titok derül a középkori know how-ra. A furfangos magyarok akkora gödröket ástak a földbe, mint egy várárok, ezekbe tüzet raktak, a parázsra öntötték a több ezer teknőben dagasztott tésztát, föléje hamut szórtak, melléje újabb tüzeket gyújtottak, s hét óra multán rudakkal emelték ki az óriáskenyereket. De ekkor már mindenki tudta (legalábbis Edward Brown, angol orvostudor 1665-ös beszámolója nyomán), hogy „a magyar kenyérnek nincs párja Európában”. A 19. században a legendás bánkúti búzáról beszélnek Berlinben és Londonban. Szép Ernő pedig (Dali dali dal című regényében, 1934-ben) egyenesen azt mondja: „a magyar a világ legjobb kenyere”.
Ettél volna a pláza cipóból - gondolhatja az éhes olvasó, amikor beleharap a repedt héjú, savanyú mai magyar kenyérbe. Mert az bizony visszaharap, mint a komiszkenyér. (Sótlan katonakenyér) Alig fél napja vásárolta, de már morzsálódik. Holnapra dohos és száraz lesz, két nap múlva penészes. „Nem kenyér ez, hanem záklyás vakarcs” -mondaná Jókai, de hát neki Laborfalvi Róza kovászolta, dagasztotta, sütötte „kétszeresből” (búzából és rozsból) az illatos kalácsot, adalékanyagokról, emulgeáló szerekről, stabilizátorokról, „természetazonos” aromákról még csak nem is hallott. Az ő korában a pékinasok a dagasztás és a kelesztés fortélyait tanulták, a lisztfajták, az élesztők, a forrásvíz keménységét vizsgálták, ma idejük többségét az E-számok bemagolásával töltik. Ennek „eredménye” az olcsó, „gyorskenyér”. Pedig a kenyér az emberiség számára (még ma is) a legfontosabb élelmiszer. Sőt: szakrális jelkép.
A kenyér szakrális és népi jelentése
Az egyiptomi arab dialektusban a kenyér szava az a’as („élet”) szóból származik, Ozirisz neve pedig azt jelenti: „az emberiség kenyere”. Betlehem héberül annyit tesz: „a kenyér háza”. A kenyér Isten áldása (ezért rajzolnak rá megszegése előtt sokan ma is keresztet), számos hiedelem és szokás kapcsolódik hozzá. Ha pénteken sütsz kenyeret véres lesz, vagy kővé válik, ha sütés közben megreped a kenyérhéj, valaki meghal, ha a földre ejtett kenyeret meg nem csókolod szerencsétlenség ér. A kenyér nemcsak Jézust szimbolizálja („ez az én testem”), de magát az életet is. Az emberi lét „támasza” és „botja”, ahogy Ézsaiás könyve költőien megjegyzi. Ezért írt hozzá ódát Pablo Neruda, ezért mondja Shakespeare a 75. szonettben: „az vagy nekem, mint testnek a kenyér”, ezért bámulják kővé dermedve a péket Rimbaud utcakölykei, ezért hasonlítja a nyers tészta hullámzását az asszonyi test meztelenségéhez Isabelle Allende.
A kovász története és az ókori kenyérsütés
A kovásztalan kenyeret nyolcezer éve ismeri az emberiség. Hammurápi törvénykönyve (időszámításunk előtt 1700-ból) „folyékony sör”-ről beszél, amiből sokan arra következtettek, hogy már a babilóniaiak ismerték az élesztőt. Ám a kovászolt kenyér bölcsője minden bizonnyal a Nílus völgyében lehetett. Az egyiptomiak jöttek rá (háromezer évvel ezelőtt), hogy ha pihenni hagyják a tésztát, akkor lágyabb és illatosabb lesz. A fortélyt tőlük lesték el a görögök. Hérodotosz (az időszámítás előtti V. században) csodálkozva írja: „Nálunk mindenki fél, hogy megerjed az étke, az egyiptomiak meg akarattal erjesztik a kenyértésztát.” Így tettek hát ők is. Sőt a tésztához tejet és mézet kevertek. Rómában az első sütőkemencét időszámításunk előtt 170-ben építették, de Augustus korában már négyszáz működött. A pékek céhet alapítottak, a császár meg ingyen gabonát osztogatott (Panem et circenses).
A gallok feltalálták az élesztőt, Medici Mária a finom fehér lisztet. 1650 tájékán párizsi pékek sörélesztővel (édes kovásszal) sütöttek divatos puhakenyeret. A kiflit (legalábbis Ráth-Végh István szerint) az első bécsi kávés Kolschitzky találta fel, aki elhatározta, hogy a - török ostrom miatt - sokat éhezett szegény bécsiekkel - bosszúból - megeteti a félholdat. Megbízott tehát egy Wendler nevű bécsi péket, süssön neki a kávé mellé félhold alakú süteményeket. Ráth-Végh az eseményt 1529-re teszi (pedig Bécs utolsó török ostroma 1683-ban volt), a Peter Wendler nevű pék pedig már 1680-ban meghalt. A kifli azonban tényleg osztrák pékmesterek találmánya, Párizsban (croissant néven) Marie Antoinette honosította meg. Hírhedtté azonban őt is a kenyér tette. 1774-ben férje (XVI. Lajos) koronázásakor érkezett a hír, hogy Párizsban éhínség tombol, s kitört a kenyérlázadás.
Magyar népi hiedelmek és szokások
A magyar népi hitvilág számos kenyérrel kapcsolatos szokással bír. A tilalmak egy része a sütés időpontját szabályozza. Az országszerte általános pénteki (különösen nagypénteki) tilalmat még a közelmúltban is megtartották. A kenyérsütés napja általában a szombat volt, ekkor egy hétre valót készítettek. A 18. század végétől vált a paraszti háztartások ideális kenyerévé a kelesztett, szép púpos formájú, vidékünkön kerekre formázták. A kenyeret szertartásosan kezdték meg. Sokan ma is keresztet vetnek rá, utána szegik meg. A kenyér és só az élet örökkévalóságának és folytonosságának szimbólumai. Főleg a szláv népeknél szokás kenyérrel és sóval köszönteni a vendéget. Magyarországon a kenyér, mint a család jólétét, bőségét, termékenységét szimbolizáló és biztosító alapvető táplálék, általában valaminek a kezdetekor kap szerepet, amikor jellemző a jövőbeli célok mágikus biztosítása.
Sokféle betegség (árpa, kinövés, seb) gyógyszereként ismert a kenyér elfogyasztása; a vele való bedörzsölés, eltörése a beteg feje felett, a kenyérmosó vízzel való itatása. A tűzvész elhárításában a kenyér és a sütőteknő; a vihar elhárításában a szénvonó és a sütőlapát kapott fontos szerepet. A búza az életet, a kenyér istenáldását jelenti. Ez a két népi terminológia el is árulja a kenyérrel és a kenyérkészítéssel kapcsolatos szokásokat, s a hiedelmek legfontosabb sajátosságait is: a kenyér központi helyet foglalt el a falusi nép életében, de hozzákapcsolódó szokásai, hiedelmei olyan erőteljesen keresztény befolyás alá kerültek, hogy még ma is uralkodó sajátságként jelentkeznek a néphagyományban. A mindennapi kenyeret már az „úri ima” emlegeti az újtestamentumban. A kenyér mindig alapvető táplálék volt, mint ilyen lett a termékenység, a bőség szimbóluma, a termékenységvarázslás eszköze. Mint a család jólétét, bőségét, termékenységét szimbolizáló, illetve biztosító alapvető táplálék, elsősorban bizonyos kezdő alkalmakkor kapott szerepet, amikor egyébként is jellemző volt e célok mágikus biztosítása. Általános szokás volt az új házba vitt kenyér és só, amely a lakók jólétét kívánta biztosítani vagy azt szimbolizálta. Hasonló szerepe volt a kenyérnek lakodalomkor. Az új asszonyt kenyérrel fogadták, kenyér alatt vezették be, „hogy az ifjú párnak a kenyere soha ki ne fogyjon a házból”.
A kenyér az egyházi szimbolikában is fontos szerepet kapott - tisztelete részint ezen alapszik. „Míg Isten lesz, kenyér is lesz” - tartja a már fent is idézett mondás. A kenyér főképpen az időseknél örvendett különös megbecsülésnek. A kenyér maradékát nem volt szabad eldobni, sőt, ha a földre esett, lehajoltak érte, fölvették, megtisztogatták és megették. De elégetni sem volt szabad, különösképpen a kenyérmorzsát nem. Ennek vallásos indoklása volt, miszerint a kenyérmorzsa az angyalok eledele, és ha elégetik, akkor sírnak az angyalok, mert nincs nekik mit enniük. A meg nem becsült kenyér általában bosszút áll az emberen. A kenyér kiemelkedő keresztény szimbólum, évszázadokon át a legfontosabb táplálék volt. Ezek közül a legérdekesebbek a következők: Búzavetéskor nem szabad kenyeret pirítani, mert üszkös lesz a vetés. Az egész kenyér megvágása előtt a gazda vagy gazdasszony a késsel keresztet rajzol a kenyér aljára. Ha az állapotos asszony sütéskor két lepényt csinál, akkor ikergyermeke lesz. A kelést és gyulladásos sebeket megrágott és erősen megsózott kenyérrel szívatták le. A régi falusi pásztorok (kondások és csordások) bérében mindig benne volt a kenyér is.
A kenyér a nyelvi kifejezésekben és a mindennapokban
A kenyérhez számos szólás is kapcsolódik: „Ki dolgozni nem szeret, nem érdemel kenyeret. Jó a puha kenyér sóval, a jót nem köszönik jóval. Száraz kenyér, hideg víz, nem sokat mosatlanít. A kenyér is annál jobb, mennél több a szeme. A kenyér szót erkölcsi szabályokban, közmondásokban átvitt értelemben naponta használjuk, mégsem veszített jelentőségéből. Ha valami nélkülözhetetlen, úgy kell, mint egy falat kenyér. Akinek munkája van, annak kenyere van. A közös háztartásban élők egy kenyéren élnek, a külön kenyéren élők pedig egy fedél alatt, de külön háztartásban. Aki megnősül, az házi kenyérre fogja magát. A dolgozó kenyérkereső, és mikor dolgozik, kenyér után jár, illetve kenyeret keres, s így aztán a munkáltató is kenyéradó gazdája a munkásnak. Aki nem dolgozik, annak elvész a kenyeres tarisznyája, akinek nincs mit enni, annak már elveszett a kenyeres tarisznyája. A munkahelyéből kitett embernek porba esett a kenyere. Ha a családnak nincs enni, kenyér nélkül maradtak. Ha az apa meghalt, kenyérkereső nélkül maradt a család. A jó ember olyan, mint egy falat kenyér, illetve kenyérre lehet kenni. A gyereket tréfásan kenyérpusztítónak mondják. Az emberi kapcsolatok mélységének kifejezője is a kenyér lett: kenyeres pajtás, így hívják a legjobb barátot.
Az újkenyér ünnepe és a pékek felelőssége
A kenyérnek fontos szerepe volt mind az aratás végeztével, mind az aratóünnepeken. Az új búzából készített első kenyér kultikus vonatkozását mutatja, hogy az új kenyérből a koldusnak is juttattak. Augusztus huszadika nemcsak az államalapítás ünnepe, hanem az újkenyéré is.
Kászpári Károly, aki évtizedek óta pék, emlékszik a szakma változásaira: „Amikor én kezdtem a szakmát - folytatja -, akkor a pékek még félbarna kenyeret sütöttek. Később, ahogy az életszínvonal nőtt, a félfehér kenyér jött, amit a fehér, a finom fehér, végül a házi jellegű kenyér váltott. „Ma már, aki tudatosan táplálkozik megnézi, milyen alapanyagokat tartalmaz a kenyér, milyen gabonából és milyen kiőrlésű lisztből készült. Nagy felelősség van ma már a pékeken, mert ebben a stresszes világban nem mindegy, hogy milyen kenyeret esznek az emberek. Kászpári Károly esetében a jó kenyér egyenlő a kovászos fehér kenyérrel. Ebbe elmondása szerint kevesebb só kell mint a mesterséges savanyítószerrel készített kenyerekbe. A polcon valószínűleg a kovász nélkül készült mosolyog a legszebben, de egy nap után a kovászos kenyérnek még íze van, a másikban pedig elkezdődik az ízek hanyatlása, és összeesik a szerkezete. „Ha letennénk egymás mellé egy éjfélkor kisült kovászos és egy mesterséges savanyítóval készült kenyeret, és másnap ugyanazzal a késsel felvágnánk őket, lehetne látni, hogy a kovászos alatt szinte nem is lenne morzsa, a másik meg kezdene szétesni elemeire. Az illatán is éreznénk a különbséget: ennél a finom kenyérillatot, a másiknál meg a savanyú szagot” - mondta a Reformátusok Lapjának a pékmester.
A kovász „feltámasztása” és a kenyérmorzsák tisztelete
Régen a kenyérsütés után a fateknő szélére tapadt tésztát lekaparták, szétmorzsolták, megszárították és vászonzacskóban eltették száraz helyre. Gyakorlatilag kómás állapotban tartották az élesztőgombákat, a szaporodásukhoz nedvességre és melegre van szükség. Egy hét múlva, a következő kenyérsütéskor ezeket a kis tésztadarabokat elővették a vászonzacskóból, kiborították a teknő szélébe, öntöttek rá vizet, meg egy csipet cukrot, ha sürgetni akarták a folyamatot. Hozzákotortak egy hangyányi lisztecskét és megkeverték. Az élesztőgombák „feltámadtak” és szaporodásnak indultak, megkelesztették a tésztát.
Hogyan teremtette meg a civilizációt a kenyér
A pékmester a lap kedvéért utánanézett, hogy a Biblia háromszázharmincnyolc versében fordul elő a kenyér kifejezés, először Mózes első könyvében, amikor Ábrahámnak megjelenik az Úr. „Én meg hozok egy falat kenyeret, hogy felüdüljetek” - mondja Ábrahám Istennek. Olvashatunk róla a 104. zsoltárban, ahol a kenyér, „amely megerősíti a halandónak szívét”. A legismertebb kenyérhasonlat a Bibliában egyértelműen az, amikor Jézus magát hasonlítja hozzá: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” (Jn 6,51)
Az új kenyér ünnepe és a történelmi változások
A Magyar Pékszövetség minden évben megrendezi a Szent István-napi kenyérversenyt, ahol a hazai pékségek mérethethetik meg kenyereiket, a győztes a Szent István-napi kenyér címet viselheti. „Mi, a saját műhelyünkben augusztus 20-án megpróbáljuk a bennünk lévő kenyértiszteletet jobban hangsúlyozni, és átadni a vásárlóinknak is. Ilyenkor elkészítjük a nagy gömbölyű kenyeret, amelyet persze nem vesz majd meg senki, mert nagy, és az emberek legfeljebb egykilós kenyeret akarnak venni.”
Az Ószövetségben a mózesi törvények közé tartozik, hogy az aratás ünnepe előtt, vagyis mielőtt hálaáldozatot mutattak volna be Istennek az új búzából, senki nem süthetett abból kenyeret. Az új kenyér vallásos ünnepe is a népi aratóünnephez kapcsolódik, azonban eredetileg nem augusztus 20-án rendezték azt, hanem a középkori Magyarországon július 15-én, az apostolok oszlása ünnepén tartották. Ezen a napon aratási felvonulást rendeztek, melyen a kalászkoszorút vivő lányokat lovas kocsin követték.
„1899-ben Darányi István földművelésügyi miniszter rendeletbe foglalta a kissé feledésbe merült aratóünnep felújítását. Ezzel szerette volna lecsendesíteni az akkoriban forrongó agrármozgalmakat és helyreállítani az aratók és a földesurak közti jó viszonyt. Azonban kezdetben nem járt túl sok sikerrel, mert ez az ünnep sok településen nem szerepelt a hagyományok között, ezért két évvel később újra kiadta a rendeletet. Ekkor már több város és falu eleget tett a felhívásnak és kisebb-nagyobb ünnepségekkel emlékeztek meg az aratásról országszerte. Egyre több ünnepi mozzanat kapott helyett a rendezvényeken, többek között a kenyéráldás is. Ekkor még június 29-én, Péter-Pál napján rendezték meg a mulatságot. A második világháború után kapott új dátumot a magyar kenyér ünnepe. 1945-ben az országgyűlés meg akarta változtatni az augusztus 20-ai ünnepnap jelentését, ezért megtette azt az egykori aratóünnepeket, aratóbálokat idéző új kenyér ünnepévé. A politikai erők ezzel próbálták ellensúlyozni a Szent István-nap szakrális jellegét. A kommunista párt úgy gondolta, hogy ha május elseje a munkások napja, akkor augusztus 20-a legyen a földművelők ünnepe”. Hát így alakultak egykori ünnepek újkori ünnepekké, rosszabb esetben fajultak el, amikor nyugati mintákra alakítanak át egykori vallásos, vagy népi eredetű ünnepet. Ma már természetes módon ennek része a kenyéráldás, melynek legfontosabb hozományának kellene lennie a mindennapi kenyerünk védelmének, óvásának, szeretetének, tiszteletének. Sajnos a szeméttárolók még nem ezt igazolják. Igaz, eleink a hulladékot, a kenyérmorzsát, a karácsonyi morzsát az állatoknak adták, mert az egészségükre vált. Egy morzsa sem mehetett kárba. S hogy minden rosszban van valami jó: az elmúlt másfél évünk hozadéka lett, hogy sok fiatal megtanult kenyeret sütni, s arra is rájött, hogy a kovászos kenyér a legigazibb, a legfinomabb. Ma már az augusztus 20-ai ünnep kihagyhatatlan része a kenyéráldás. A nemzeti színű szalaggal átkötött, frissen sütött kenyeret először ünnepélyesen megszentelik, majd felszelik és végül szétosztják a darabjait.
Az őskeresztény közösség és a kenyértörés
Az őskeresztény egyházat minden nehézség ellenére egységbe fogta a Jézusba vetett közös hit és az igazság, aminek a hirdetését az Úr rájuk bízta. Ezt nevezte Péter úgy, hogy „jelenvaló igazság” (2Pt 1:12). Mivel egységben voltak az igazságban, egységüket számos módon kifejezték. „És állhatatosan kitartottak a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2:42, ÚRK). A kenyér megtörése bizonyára a közösségi étkezés alkalmaira utal. A közös étkezések idején valaki áldást mondott a kenyérre és az italra, ezzel emlékezve Jézus halálára és feltámadására, ugyanakkor közeli visszajövetelét várva. Az első keresztények időt szakítottak arra, hogy megemlékezzenek Jézus életének és szolgálatának jelentőségéről. Szívesen beszélgettek erről a közös étkezések alkalmával. Az együtt elköltött ételek fogyasztása így az istentisztelet alkalmává vált. „Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben” (ApCsel 2:46-47, RÚF). Kétségtelen, hogy a közösség alkalmai jelentősen hozzájárultak a Jézusban való egységük érzetének erősödéséhez.
A korai egyházban nagyon fontosnak tartották a lehetőséget, hogy közvetlenül kapcsolatba léphetnek Istennel. Soha nem is szalasztották el az alkalmat, hogy kéréseiket Isten elé tárják, amikor istentiszteletre gyűltek össze. Timóteusnak írt első levelében Pál megemlítette, hogy mennyire fontos imádkozni, amikor a keresztények együtt vannak (1Tim 2:1). Az efezusiakhoz szólva is hangsúlyozta az ima szükségességét: „Minden alkalommal minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok a Lélek által. Ebben legyetek éberek minden állhatatossággal és könyörgéssel az összes szentekért, értem is, hogy adassék nekem szó, ha megnyitom számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát” (Ef 6:18-19, ÚRK). A kenyér az élet szimbóluma, és a kovász a lelke! Őseink életében a kenyér sütése, megszegése valóságos ünnep volt. Amikor otthon sütötték, az előkészítési, sütési munkák kezdeténél keresztet vetettek, és áldást, imát mondtak anyáink. Amikor felszelték a kisült kenyeret, akkor is keresztet vetettek rá. Ha kenyér volt az asztalon, azt mindennapi Isten áldásának tekintették. A hagyomány szerint az aratás után Szent István-napra sütötték az új búzából készült első kenyeret. Ezen a napon országszerte aratóünnepeket tartottak, ahol az aratás befejeztével az aratók búzakalászból és mezei virágokból aratókoszorút vagy búzababát kötöttek és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték.