A reformkori magyar divat sokszínűsége és a díszmagyar kialakulása

A 19. század első fele, a reformkor időszaka, nem csupán a politikai és társadalmi változások korszaka volt Magyarországon, hanem a divat és a viselet terén is jelentős átalakulásokat hozott. Ebben az időszakban vált fontossá a nemzeti öntudat kifejezése az öltözködésben, ami a díszmagyar, a magyar díszruha megteremtéséhez és elterjedéséhez vezetett. Ugyanakkor a nyugati divat hatása is tetten érhető volt, és a mindennapi öltözködésben egy sokszínű, egymást formáló stílus alakult ki.

A díszmagyar születése és fénykora

A díszmagyar, a magyar kultúra egyik kiemelkedő alkotása, egy 19. századra kialakult nemzeti díszöltözék. Kinézete ellenére nem népviselet, sokkal inkább a nemzeti öntudatot volt hivatott képviselni. A magyar szabású díszruha fénykorát 1830-ban, V. Ferdinánd magyar király koronázási ünnepségén Pozsonyban érte el. Ezt követően néhány évtizedig köznapi viseletté vált, majd általában csak az állami ünnepségeken viselték. A díszmagyar első nyilvános szereplése a 19. században 1814. november 14-én történt a bécsi spanyol lovasiskolában, ahol a hölgyek négy színben jelentek meg. A magyarok zöld díszmagyart viseltek. Ettől kezdve rendszeresen feltűnik a nyugat-európai divatlapok metszetein ez a ruha. Az érdeklődést a romantikus szellemiségnek tulajdoníthatjuk, ami a nemzetébredés eszközének tekintette azt, hogy a magyaroknak saját önkifejező eszközük a ruha.

A férfi díszruha prémmel szegett, kócsagtollas süvegből vagy karimás kalpagból, panyókára vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, álló gallérú, magasan zárt selyemdolmányból, testhez álló, dús zsinórozással díszített selyemtrikó nadrágból, térdig érő sarkantyús csizmából vagy bokáig érő, oldalt fűzős cipőből és aranyrojtos fekete vagy fehér selyem nyakkendőből állt. A díszmagyar elsősorban férfi viselet, hiszen ez őrizte meg leginkább eredeti formavilágát. A 16. században kialakult őse a lappangó kaftán-nadrág együttes. Hozzátartozik a felsőkabát, az úgynevezett mente, ami alatt a dolmány és a nadrág van. A kiegészítők között a süveg tollforgóval, nyakkendő, csizma, sok esetben zsinóröv és kardcsatlék nélkülözhetetlen darabok. A Honderű, Életképek, Pesti Divatlap oldalain rendszeresen a két akkori szépség, a Zichy nővérek, Zichy Antónia, Batthyány Lajos felesége és Zichy Karolina, Károlyi Györgyné szerepeltek, hiszen az általuk viselt ruha volt az irányadó. A historizáláshoz hozzá tartozott, hogy az egyes ruhadarabokat történelmi személyekről nevezték el. Ezek voltak az atilla, ami térdig érő dolmány volt, ennek rövidebb változata az árpádka, kettős ujjú kazinci, magas, állógalléros zrinyi, prémszegélyű rövid mente a csokonai, a téli hosszú bunda a buda, és a bő felöltő a deák. A női fantázia viseletek között szerepelt Széchenyi, Erzsébet királyné, Melinda, Bánk bán hősnője, vagy Hollósi, aki a korszak ünnepelt színésznője volt.

A reformkori női divat alakulása

A női díszöltözet sokkal rugalmasabb és az aktuális divatot követte, leginkább szoknyaformában. A század elején az empire emelt derekú, alakot követő formája volt népszerű, majd a biedermeier hatalmas ballon ujjai arattak sikert. Az 1860-as évekre pedig a krinolin hatalmassá duzzadt. Megjegyzendő, hogy az udvari díszmagyar formája az uszályos empire vonalú szoknya, kötény, fátyol, párta vagy főkötő maradt. Mindkét nem viseletének 19. századi kialakítása a historizmus és egzotikum eszméjét ötvözi magában. A ruhák motívumkincsében felfedezhetőek népi formák, valamint keleti elemek. Ezekre példa, hogy a városi szabók szűrt is szabtak, aminek gazdag hímzését és szabását előképnek tekinthették. Az anyagok használatához pedig nem hátráltak meg harsány, színes és mintás selymeket választani.

Csihony-Kok Anita, a Reformkori Hagyományőrzők Társaságának egyesületi tagja elmondta, hogy régen a nyitott vállú, mélyen dekoltált, sokat mutató ruha volt a divatos a bálokban. A homokóra sziluett jellemezte a ruhák többségét, aminek hangsúlyosságát a fűzők használata adta. Hozzátette, hogy természetesen elengedhetetlen kellékek is tartoztak a bő, hercegnős ruhákhoz, mégpedig a legyező és a kis szütyő. Csihony József egyesületi tag hozzátette, hogy a társaság rendszeresen vesz részt főként dunántúli rendezvényeken, megelevenítve a reformkor hagyományait és viseletét.

„Legdivatosabb volt a selyem-foulard, a batisztmuszlin és az organdil. Amióta vannak bálok, azóta fontos kérdés a báli divat is. Hagyományosan vízkereszttől hamvazószerdáig tart a farsangi szezon, a báli mulatságok időszaka. Amikor a csárdás a reformkorban, illetve a szabadságharc bukása után jellegzetes magyar társasági tánccá vált, a fővároson kívül először valószínűleg Nagyváradon, a bihari kaszinóban táncolták. Ez az egyik első írásos híradásunk a báli öltözetről. Néhány nap múlva Aradon követték a példát, ahol a vendégek már mind magyar ruhában jelentek meg, a zenészek is nemzeti öltönyt viseltek és hat pár állt fel a csárdás bemutatására.”

A „vegyes” öltözet előzménye, hogy a korai századokban a nők még a divatnak megfelelően, táncra teljesen alkalmatlan, szűk ruhában voltak kénytelenek feszengeni, egészen addig, míg Medici Katalin divatba nem hozta a könnyű, kivágott estélyi ruhát. Az átállás nem ment olyan könnyen, ezért a hölgyek lányos zavarukban a ledér holmikhoz álarcot viseltek.

A XIX. század elejétől fokozatosan változott a divat. Először is a derékvonal szállt lejjebb és széles övvel emelték ki. A mellkas része gazdag és dús paszományozással, különféle rátétekkel volt kiemelve. Az ujjak vállnál puffosabbak lettek, először csak egy golyó alakú dudor emelte ki a vállat, az alatt az ujj többi része simán, lazán omlott a karra. Végül a szoknya is egyre bővebb lett, aminek a térd alá eső részét gyakran előszeretettel díszítették cikornyás rátétekkel, a szegélyt pedig vattázott hengerrel merevítették. A szoknya felső része viszont még mindig simult a csípőre és combra, a bőséget hátul rendezték dúsabb redőkbe. Az évek előre haladtával ezek a főbb stílusjegyek folyamatosan csiszolódtak, ill. léptek át a túlzásokba.

1830-tól egészen '35-ig a túlzások divatja uralkodik. A frizura a legszeszélyesebb az Ancienne Regime óta, az ujjak ballon méretűre fújtak, a váll különféle gallérokkal és hajtókákkal kihangsúlyozott, a kebleket dúsan redőzött drapéria emeli ki, a karcsúra fűzött derekat a csúccsal végződő sima derék, vagy övvel övezett rész szorítja le, a szoknya körös körül dús ráncokba van fektetve és az alapbősége évről-évre, centiről-centire folyamatosan nő, habár hossza még mindig a bokáig érő. A szoknyák így teljesen simák, díszítetlenek, vagy csak egy kis csipke fodorral, ráfestett mintákkal, vagy hímzéssel vannak ékítve a térdvonal körül. A pajkos korai '30-as évek felkarolt mindent amit csak tudott a korábbi évszázadokból: kezdve a gótikus ábrákkal és ékszerekkel, át a barokk ruhamintáin, előkerültek a rokokó szövetei is, sőt igazi divat irányzat lett a Pompadour mintás selyem.

1836-ban aztán hirtelen változás állt be. Mintha egy nap alatt elsöpörték volna az extravagáns sonkaujjak divatját és helyébe a jóval kényelmesebb, laposabb ujjakat állították volna. A vállaktól a felkar feléig dús plisszékbe szorították le a bőséget, könyökrésznél meghagyva valamelyest buggyosan és az alkar felétől csuklóig ismét leszorítva. A szoknyák is megnyúltak, nappal már egészen földig érővé váltak, a rövidet már csak tánchoz vették elő. Az 1840-es évek divatja homlokegyenest ment minden korábbival, mintha csak elegük lett volna a sok cifraságból, sutba dobtak minden fantáziát, pajzánságot és játékosságot; a divat egy évtizedre meghalt. Ez részben köszönhető Viktória királynőnek és férjének, akik egyféle konzervatív családi idillikus imidzsét építették fel maguk köré. Ebben az évtizedben az uralkodó irány a minden felesleges sallangtól mentes, szinte puritán külcsín. Először is a ruha derék teljesen sima lett, elöl csúccsal végződve, nyakig zártan kis lehajtott csipke gallérral. Kedvelt változat volt, hogy legyező alakban deréknál beráncolták és a keblek vagy vállak felé a ráncok szétterültek. Az ujjak az évtized elején még megőrizték a könyökre eső kis dudoros részt, felkaron és csuklónál leszorítva a karhoz, de amint az első sima feszes ujjak megjelentek, szépen át is vették a hatalmat. Ezeket a sima ujjakat felül gyakran díszítették egy rövidebb ujjrésszel, aminek praktikai okai is voltak, ugyanis a hosszabb ujj így levehető volt és a rövid ujj nyári viselésre alkalmasabbá tette a derekat. Az évtized végén jelentek meg a csuklónál kissé bővebb fazonok, amiket kis buggyos alsóujjal egészítettek ki. Szoknya téren nappali ruhákhoz a teljesen sima, díszítetlen minta volt alkalmazva. Díszesebb lehetett, ha gombokkal, paszománnyal, szalagokkal díszítették előközépen. Estélyi vagy társasági ruhákhoz előszeretettel használtak egy rövidebb "tunikát" felsőszoknya gyanánt, amit szabályos közönként enyhén felcsíptek és a felcsípéseknél ékítették, vagy előközépen nyitott volt. De a legdisztingváltabb díszítés a díszruhákhoz 2-3 sor széles csipke volánt volt, vagy a drága szövet önmagában díszítés nélkül szépen redőzve a csípőnél. Az általános szoknyahossz a földig érő volt, bár táncra szánt báli ruháknál ajánlották, hogy 1-2 cm-rel szabják rövidebbre a földtől, így elkerülve a letiprását a szegélynek. Érdekesség, hogy az első Princess szabású ruhák, nevezetesen, hogy a derék és szoknya a derékvonal megtörése nélkül, egyben van kiszabva, 1847-ben jelentek meg, ezzel újdonságot hozva a divatvilágba, bár még csak kevesen alkalmazták ekkoriban.

A magyaros viselet és a nemzeti öntudat

A magyaros öltözködés már a 17-18. században is létezett, de a nemzeti ébredés korában, a reformkor idején vált a nemzetté formálódás egyik fontos eszközévé. A dualizmus alatt és a trianoni békeszerződés után is politikai tartalmú volt a magyaros viselet. A divat meghatározói és kritikusai a politikai elit köréből kerültek ki. A nemzeti öltözék nem volt olyan széles körben általánosan elterjedt, mint azt ahogy a divatlapok sugallják. A tudatos nemzeti öltözék terjesztése a magyar öntudat építését és az egységes nemzet megteremtését tűzte ki célul. Ennek erőszakosabb formája volt a Pesti Divatlap hasábjain mindenre kiterjedő felhívása, hogy mindenki, mindenkor magyar ruhát magyar anyagból viseljen. Az ország és ezen belül Pest is igen heterogén közeg volt, ahol a nemzetiségek asszimilációja nem volt egy utolsó szempont a nemzetépítés gondolatában. A másik probléma a nemzeti öltözékkel, hogy ki az, aki megengedheti magának a divat követését, és ruhatárában mind hétköznapi, mind ünnepi gála ruhát tartson.

A történelem során a jellegzetes magyaros öltözék már a 16-17. században kialakult török minták nyomán. Ez a keleties kuriozitás tette érdekessé és népszerűvé a magyaros viseletet. A díszmagyar a reformkor szülötte. Hiába ismerjük a 16. századi előképeket, a reformkor volt az, ami mindennapi viseletté alakította és tudatosan nemzeti öntudat kifejezésére használta fel az öltözéket. A magyar szabók számának stagnálása, sőt csökkenése azt mutatja, hogy a lapokban hangoztatott és népszerűsíteni igyekvő magyar eszme csak egy szűk kört tudott magának megnyerni.

Az 1840-es években forradalom zajlott a magyar divatban is. Petőfi az öltözködést nem csak önkifejezésre használta, amikor 1844 júliusában a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként dolgozott, de 1845 tavaszáig a lap élő reklámja lett. Részben Vahot Imre főszerkesztő hatására magyarságképének megfelelő nemzeti viseletben járt: „rövid prémes dolmány, úgynevezett kancamente, minőt lelki rokona, Csokonai Vitéz Mihály is viselt, azután sujtásos szűk magyar nadrág, túri süveg vagy kucsma darutollal, sarkantyús kordován csizma, fokos és makrapipa” (Vahot Imre leírása). A biedermeier divat idején Petőfi óriási feltűnést keltett Csokonait idéző atillában, Jókai szerint „Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a geniális különösséget”. Ösztönös könnyedséggel kreált magának egyéni divatot, prémes mentét vagy virágos atlaszból attilát pörge kalappal.

A kokárdák szalagcsomók vagy masnik voltak, amelyeket általában kalapra tűzve hordtak a 18. században, eredetileg csak dekorációként. Később, különösen a francia forradalom idején politikai tartalmat kaptak, mert arra használták őket, hogy kimutassák kötődésüket egy csoporthoz, például egy politikai párthoz vagy katonai egységhez. A vörös sálöv szintén a francia forradalom jelképe volt, amelyet a divat szélsebesen átrepített a forrongó városok viseleteibe. Orlay Petrics Soma festményén Petőfi forradalmi lendületét szimbolizálva ropogós fehér ingét is egy ilyen széles vörös sálöv öleli körbe. A Kossuth-kalap, amelyet névadója viselt 1848-ban, sőt később még Amerikában is, egy magas tetejű, ernyős karimájú, félig felhajtott szélű fejfedő, kócsag- vagy strucctoll kitűzővel. Az atilla a honfoglalás előtt, a kelet-európai turánok és a lebediai magyarok között elterjedt kaftán átalakulásával fejlődött ki a 19. századra. Az Attila hun királyról elnevezett, díszes zsinóros kabát a huszáröltözék része volt és a magyar úri viselet ikonikus elemévé vált. A karcsú vonalú, derékig szűk, majd szoknyaszerűen bővülő, sujtással, vitézkötéssel díszített kabát nemcsak a katonák ünnepi viselete lett, de a 18. század végén, II. József németnyelv-rendelete után a magyar nemesség ennek viselésével is protestált, divatossá tették a nemzeti nyelvet és viseletet.

A reformkori országgyűlések

A divatlapok és a magyar szabászat szerepe

A reformkori magyar újságírás jellegzetes orgánumai voltak a divatlapok, amelyeknek inkább az irodalmi és kritikai tartalma volt fontos. A divatot már akkor is másodlagos kommunikációs felületként használták a szerkesztők, ezen keresztül népszerűsítették új eszméiket és az irodalmat, elsősorban a hölgy olvasók körében. Az 1840-es években az egyre népszerűbb divatlapok már a politikai diskurzusba is bekapcsolódtak. A Pesti Divatlap, a Honderű és az Életképek különböző irodalmi és politikai irányzatot képviseltek. Kostyál Ádám, Trencsén vármegyei kisnemes család sarjaként kénytelen volt tanulás helyett polgári mesterséget tanulni, így lett szabó. Az európai vándorév után Pesten a német céh tagjaként lett mester. 1827-ben jelent meg először a neve a Hazai és Külföldi Tudósítások hirdetései között, ekkor a Kígyó utcában a Brundern házban van üzlete „A külföldihez” címezve. A század legnagyobb üzletévé vált, fénykorában 50 segéddel dolgozott. Első divatképe 1829-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény hasábján, amik ezután állandó jelleggel tájékoztatták a közönséget arról, hogy milyen az újdonsült választék. Ez a publikálás hatalmas újdonságnak számított, hiszen ekkor még nem voltak divatlapok, sem kvalitásos magyar közélettel foglakozó lap a Tudományos Gyűjteményen kívül, ami inkább ismeretterjesztőnek tekinthető. Az első divatlap német nyelven 1828-ban jelent meg Der Spiegel címen, a weimari Journal des Luxus und der Mode nyomán. Az első magyar nyelvű divatlap a Honművész volt 1833-ban, majd az 1840-es években jelent meg a Honderű, az Életképek és a korszak meghatározó irodalmi lapja a Pesti Divatlap. A mesterek a régi ruhák ábrázolásait tanulmányozva igyekeztek egy a korszakban is hordható, elérhető viseletet alkotni. Az elsődleges szempont az volt, hogy minél egyszerűbb megjelenése legyen és olcsóbb anyagokból készüljön. Pirkler Adolf, a Pesti Divatlap szerzője is előnyösebbnek látta, hogyha a drága arany sújtások helyett egyszerű feketére cserélték volna ezeket. Ezt az egyszerűsödést segítette elő a védegyleti mozgalom is. A ruhák, mivel sokat kölcsönöztek nyugati kortársaktól, még inkább akarták nemzeti jellegüket hangsúlyozni, amit a háromszínű szalagokkal és anyagokkal értek el. Erre példa a háromszínű selyem mellény a Nemzeti Múzeumban, amit Batthyány Lajos özvegye Zichy Antónia ajándékozott a miniszterelnök halála után, vagy az 1837. évi jogászbálban három testvér fehér, apró rózsabimbókkal hímzett tüllruhában jelent meg, így a nemzeti színeket viselték.

Manapság a globalizáció sokkal alattomosabb hatásával kell szembenézni. A cél a nemzeti jelleg kiirtása, hogy a sajátosságaiktól megfosztott embertömegeket manipulálni lehessen. Erre jelent választ a hagyományok visszaállítása az öltözködés terén is. A fiatalok is szívesen vesznek fel székely ruhát vagy olyan darabokat, amelyeken fellelhető a magyaros utalás (szíj, táska, bő szoknya, mellény, csizma, ékszerek stb.). A népviselet értékesítése hozzájárul a hagyományok őrzéséhez és továbbadásához, sajátos jelleget kölcsönöz egy-egy tájegység öltözködési divatjának, s a népi díszítőmotívumok, ruhadarabok, szabásminták felhasználása a nemzeti tudatot, a szülőföldhöz való ragaszkodást erősíti.