Kismillió olyan eszközt használunk a hétköznapok során, amelyek megkönnyítik életünket. Némelyiket mindennap, akad amelyiket ritkábban. Szép kis évforduló a mai, hiszen pontosan 99 éve, október 18-án Charles Strite szabadalmaztatta a kenyérpirítót. Persze nem volt ilyen pofon egyszerű. A kenyérpirító egy elektromos aljzatról táplált eszköz, amelyet arra terveztek, hogy gyorsan pirítson.
Annyira egyszerűnek, sőt a mindennapi élet részének tekintjük már, amikor reggel elkészítjük a pirítósunkat, ami azonban sokáig korántsem volt ilyen egyszerű. Az emberek a kenyér megjelenése után nem sokkal már tudatosan pirították azt, mert rájöttek, hogy így később romlik meg.
Az ősi módszerektől az első kudarcokig
A kenyeret már az ókorban is megpirították, hogy növeljék eltarthatóságát. A régi emberek nyílt tűz fölött pirították a kenyeret, villára tűzve vagy fémrácsra helyezve. Az első elektromos kenyérpirítót (Eclipse) Alan MacMasters skót tudós készítette 1893-ban, azonban nem lett sikeres: a technika kiforratlan volt, az áramszolgáltatás nem volt elterjedt, a megolvadó vas fűtőszálak pedig nem egyszer lakástüzet okoztak.
Később 1909-ben a General Electric állt elő egy kereskedelmileg sikeres pirítóval, majd látva az igényt egyre több gyártó indult el ezen az úton. A kenyérpirítók fejlődése és egy elégedetlen amerikai szerelő, Charles Strite kellet ahhoz, hogy elkészüljön a manapság is használt szerkezet. A férfi aki már nagyon unta, hogy a menzán folyton elégetik a pirítósát, ezért egy új, egy jobb és könnyen használható gépet alkotott, amit 1921. október 18-án szabadalmaztatott. A kenyérpirítót, ami egyszerre pirította a kenyér mindkét oldalát, időkapcsolóval volt felszerelve, és pirítás után kilőtte magából a kenyérszeleteket.
A legbonyolultabb gép, amit az emberiség valaha épített (ASML)
A kenyérpirítás technológiája és a mindennapi dilemmák
Bármely kenyérpirító egyszerű, és egy kis elektromos sütő. Ami a klasszikus kenyérpirítót illeti, belül fűtőszálak találhatók, amelyek infravörös sugárzással szárítják és barnítják a kenyér felületét. Sokan, akik rendelkeznek ezzel a háztartási elektromos készülékkel, gyakorlatilag nem használják. Gyakrabban annak a ténynek köszönhető, hogy „nem fogott meg”, a régi szokások miatt.
Ilyen például a kenyérpirító. A pirítós jó és hasznos műfaj lenne, megmentené a maradék, kissé száraz kenyereket és pékárukat a kidobástól. A toastkenyér pedig emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlan dolog, nincs íze, büdös, levegőből áll, cserébe viszont tele van tartósítószerrel és egyéb műanyagokkal. A zsemlék, kiflik, kovászos kenyerek, bagettek, szóval voltaképpen minden, ami nem toast, inkompatibilisek a pirítóval. Néhol megégnek, máshol nyersek és hidegek maradnak, mehet a kukába mind.
És bár még mindig ott van az ősi kapargatós módszer, az égett pirítós nem finom, és a lakásban egy napig áll utána az a szörnyű szag. Sütőnk alapesetben így is, úgy is van, nem kell hát másik kütyü, ami csak foglalja a helyet és fogja a port a konyhapulton. Sütőben is éppen ugyanúgy 3-4 perc egy pirítós elkészülési ideje, mint a pirítóban, bár tény, hogy hozzá kell számolnunk néhány percet, míg előmelegszik.
A kenyér szerepe a civilizációban
Több ezer éve alapvető élelmiszerünk, az emberi civilizáció majd’ teljes történetét végigkísérte, ennek megfelelően pedig szimbolikus jelentésekkel is erősen átitattuk. A kenyér minden bizonnyal mindannyiunknak olyannyira a hétköznapjai részét képezi, hogy el sem gondolkozunk rajta: vajon milyen volt, mikor még nem volt, és ki találhatta fel?
Ahhoz, hogy barlanglakó őseink elkezdhessék felfedezni a kenyérsütés rejtelmeit, két dologra mindenképpen szükségük volt: tűzre és lisztre. Egyes kutatások szerint nagyjából 30-32 ezer évvel ezelőtt már őrölhettünk - ekkor természetesen még a kőmalmoktól is messze voltunk, kezdetleges kőeszközökkel zúztuk porrá a gabonafélék termését. Az őskenyér persze vajmi kevés hasonlóságot mutathatott a maiakkal: lapos, pitára hasonlító étek lehetett, melybe a vadbúzán és vadárpán kívül növényi gyökerek is kerülhettek, és a feltételezések szerint forró kövön vagy közvetlenül parázson süthették őket.
Az első „professzionális” kenyérsütők Krisztus előtt 8000 körül éltek Egyiptomban, és ők tették meg az első komolyabb lépést a ma is ismert pékáru felé. Az ókori civilizáció egyik nagy vívmánya volt a kovász „felfedezése”. Bár a kenyerek még mindig laposak voltak, a kovász hatására levegőssé, puffadtabbá - és bizonyára sokkal finomabbá - váltak. Az ókori alapreceptet aztán kultúránként variálták az idők során, hol a kemence belső falára tapasztva, hol pedig az általunk már klasszikusként számontartott módon, forró sütőalkalmatosságban készítve azt.
A kovász és az élesztő története
Noha a sörgyártás és a pékmunka a történelem egy pontján kettévált, az élelmiszer-technológia történetében mégis újra keresztezték egymást útjaik. Mivel a kovásszal való kelesztés egy viszonylag hosszadalmas és nehezen kiszámítható folyamat, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan etetni, „gondozni” kell a kelesztőt, az ipari forradalom korában a pékek egy gyorsabb, kiszámíthatóbb eljárást szerettek volna kifejleszteni.
Így esett meg, hogy kovász helyett sörfőzdékből származó élesztővel kezdték el sütni a kenyereket, később pedig már kifejezetten a pékárukhoz használatos élesztőket kezdtek el gyártani. Nincs egyedi, savanykás zamata a tésztának, nem annyira levegős, és a kovász egészséges összetevőiből - például a tejsavból - sem jut sok a mai ember kenyerébe. Azért még van remény: a kovásszal való sütés az otthon sütő hobbipékeknek is kedvelt eljárásává vált, de a professzionális pékipar is újra felfedezte az ősi módszert.
Ünnep és hagyomány: Az új kenyér kultusza
A magyar kultúrában különös jelentőséget tulajdonítunk a kenyérnek, hiszen augusztus 20-án az államalapítás mellett az új kenyeret is ünnepeljük. Ebben pedig ugyanúgy szerepe van a paraszti hagyománynak, mint a 20. századi politikai törekvéseknek. Egyes kutatások szerint a mai kenyérünnep az 1890-es évekre vezethető vissza, nevezetesen Darányi Ignác földművelésügyi miniszterhez, aki az aratóünnepek újraélesztésével igyekezett csökkenteni a napszámosok és a földesurak közti társadalmi feszültséget.
Később Rákosi Mátyás is megpróbálkozott azzal, hogy „bevezesse” augusztus 20-ra az új kenyér ünnepét. A kenyérünnep végül a Kádár-korszakban, az 1960-as években tért vissza, ekkor még persze az alkotmány megszületésére való megemlékezéssel együtt. Bárhonnan is eredjen, az bizonyos, hogy különösen szép hagyománya ez a magyar kultúrának: az új kenyérrel együtt az életet és az összetartozást is megünnepeljük. Augusztus 20-án, ha tehetjük, álljunk meg egy pillanatra, és idézzük fel, mennyi kísérletezés és fáradságos munka vezetett el távoli őseink korától odáig, hogy a kenyér ma minden háztartásban alapvető élelmiszerként van jelen.
A kenyérpirító mint barkácsprojekt és újrahasznosítás
Sokan keresnek alternatív megoldásokat a régi készülékekre. A téma megvitatása az E1.ru „Főzés” fórumon is gyakori. Egy hónapos várakozás után egy régi orosz kenyérpirítót találtak egy bolhapiacon, és úgy döntöttek, hogy egy 5 hüvelykes dugóból készítik el egy rendszeregységből. Mások egy régi videólejátszót használtak a VHS kenyérpirító alapjául.
A kenyérpirítók és olajsütők eltávolítása Moszkvában is megoldható, ha már nem működik a készülék, és nem kell azon gondolkodnia, hogyan tegye ezt meg magának. A klasszikus kenyérpirító javítása saját kezűleg is lehetséges, ha tudjuk a működési elvét. A készülék egyszerű, és egy kis elektromos sütő. Ha a kenyérpirító égett szagú, érdemes alaposan kitisztítani belülről a morzsákat.
A modern készülékek, mint a Philips HD2581/00 vagy a Tefal TT1A1830, már kényelmes morzsatálcával és más kiegészítő funkciókkal rendelkeznek, amelyek megkönnyítik a mindennapi használatot. Kiderült, hogy a régi kenyérpirítónál is volt melegítő állvány, de az kivehető volt, és ott fekszik valahol, egy dobozban a szekrény mélyén. Természetesen kényelmesebb, mint a régi kenyérpirítóm, amit 2000 előtt vettem. A kenyérpirítóval nem törődtem azzal, hogy mit főzzek reggelire a gyerekeknek; szeretik a ropogós kenyeret különféle lekvárokkal, csokis kenhetőkkel.
Végezetül, a kenyérpirító nemcsak egy konyhai eszköz, hanem a technológiai fejlődésünk és a kenyér iránti tiszteletünk szimbóluma is egyben. A pirítós készítése egy egyszerű, mégis mélyen gyökerező szokás, amely összeköti a modern embert az ókori hagyományokkal. Bár néha bosszúságot okoz a morzsa vagy az égett szag, a kenyérpirító a konyhai kultúránk megkerülhetetlen része maradt.