Milánó egyik legkiemelkedőbb történelmi és kulturális nevezetessége a Santa Maria delle Grazie templom és a hozzá tartozó dominikánus kolostor, mely világszerte híres Leonardo da Vinci egyik legnagyobb remekművének, „Az utolsó vacsora” (Cenacolo Vinciano) otthonaként. Ez a 15. században épült komplexum a reneszánsz építészet és művészet egyik kiemelkedő példája, amely mélyen beágyazódott a milánói történelembe és a művészettörténetbe. A festmény maga nemcsak művészeti, hanem teológiai és történelmi szempontból is rendkívül gazdag, és évszázadok óta foglalkoztatja a kutatókat, művészettörténészeket és a nagyközönséget egyaránt.
A Santa Maria delle Grazie templom és kolostor története
A Santa Maria delle Grazie templom és kolostor építését a 15. század második felében rendelte el I. Francesco Sforza, Milánó hercege. Az eredeti elképzelés szerint egy dominikánus kolostornak és templomnak kellett épülnie a város egyik terére, ahol már állt egy korábbi, Szűz Mária tiszteletére felszentelt kápolna. Az építkezés 1463-ban kezdődött Guiniforte Solari építész tervei alapján, aki kezdetben gótikus elemekkel határozta meg a templom fő építészeti stílusát. A kolostor 1469-re, a templom pedig 1492-93-ra készült el.
Milánó új uralkodója, Ludovico Sforza, más néven Ludovico il Moro, a reneszánsz művészet nagy mecénása és Leonardo da Vinci barátja, pártfogója volt. Ő döntötte el, hogy az épülő templom a Sforza-család hivatalos temetkezési helyéül is fog szolgálni. Ennek érdekében 1482-ben felkérte Donato Bramante híres reneszánsz építészt, hogy a templom és a kolostor stílusát átalakítva emeljen egy grandiózus, reneszánsz stílusú kupolás szentélyt a templom számára. Bramante a lombardiai reneszánsz elemeit ötvözte a klasszikus római építészet stílusával, így a templom a gótikus és a reneszánsz stílusok lenyűgöző kombinációjává vált, melynek apszisát - vélhetően Bramante tervei alapján - 1494-re átépítették.
A templomtól balra helyezkednek el az egykori kolostor épületei, az udvarok és átjárók. A térről nyílik a főbejárat, ahonnan egy kis előcsarnokon keresztül megközelíthető a refektórium is, ahol „Az utolsó vacsora” (Il Cenacolo) látható. Ez a refektórium szerves része a Santa Maria delle Grazie építészeti komplexumának, amelyet Bramante a 15. század végén, a Sforza uralkodása alatt fejezett be.
„Az utolsó vacsora” című festmény: A mestermű születése és technikája
Ludovico Sforza 1495-ben egy újabb presztízsprojekttel bízta meg udvari művészét, Leonardo da Vincit: egy monumentális falfestménnyel a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriuma számára. Téma: „Az utolsó vacsora”. A festmény 1495 és 1498 között, három év alatt készült el. Sforza udvari művészeként Leonardo da Vinci elérte alkotói pályájának csúcspontját. „Az utolsó vacsora” már létrejöttének idején különleges attrakció lett, sokan elzarándokoltak a kolostorba, hogy a képet, valamint a festőt munka közben megtekinthessék.
Leonardo azt a drámai pillanatot választotta alapmotívumnak, amikor Jézus Krisztus bejelenti tanítványainak, hogy valamelyikük el fogja őt árulni. A festményen Leonardo azt a pillanatot ábrázolta, közvetlenül azután, hogy Jézus azt mondta: „Bizony mondom néktek, közületek valaki elárul engem.” Ez a vacsora legdrámaibb pillanata, amelyben minden apostol felteszi magának és a többieknek a kérdést, hogy ki lehet az áruló. Csak Jézus arca nyugodt, mindenki más meg van döbbenve. Leonardo arra összpontosít, hogy Jézus szavai milyen hatást gyakorolnak az apostolokra, milyen reakciót váltanak ki belőlük, gondolataikat és érzelmeiket gesztusaikon és arckifejezéseiken keresztül ábrázolja.
Az alakokat a festő - feltehetően - valós emberekről mintázta, Júdást például állítólag egy bűnözőről. A háttérben három ablak van, az apostolok hármasával csoportosulnak Jézus körül, és több helyen felfedezhető a háromszög kompozíció (Jézus és János között, Jézus testtartásában, stb.), ami nem véletlen.
Leonardo innovatív, de rendkívül kísérleti technikát alkalmazott a freskó elkészítésekor, ami alapvetően meghatározta a mű későbbi sorsát. Nem hagyományos freskótechnikával dolgozott, azaz nem nedves vakolatra (buon fresco) festett, hanem száraz falra (a secco), tempera és olaj keverékével. A festéket egy kétrétegű, nem szívó felületre vitte fel, csirizzel és gipsszel preparált falrétegre. Ez a munkamódszer lehetővé tette a művész számára, hogy kifinomultabb chiaroscuro-effektusokat érjen el, és napról napra úgy módosítsa a művet, ahogyan ő jónak látta, folyamatosan tudta korrigálni a képet. Azonban éppen ezért a festmény sokkal inkább ki volt téve az idő okozta károknak. A mester eltért a freskófestészet addig ismert technikájától: erős temperát használt, amelyet csirizzel és gipsszel preparált falrétegre vitt fel.
A nagyszerű művészet magyarázata: Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora
„Az utolsó vacsora” romlása és restaurálása
Alighogy elkészült, már repedezni, peregni kezdett, így igencsak kétséges volt, hogy kiállja-e az idő próbáját. Nem tudni biztosan, az eljárás helytelensége vagy egyszerűen a fal nyirkossága miatt, de a műremek néhány éven belül romlásnak indult. Még a mester életében (1517) arról írtak, hogy a mű erősen megfakult és lepattogzott. Már a 16. században sokat romlott „Az utolsó vacsora” állapota, és menthetetlennek tűnt, nem is foglalkoztak vele bő 200 éven át.
Ráadásul 1652-ben vágtak a falba egy ajtót, ami a festmény alsó részét is érintette, ezért nem látszik Jézus lába. Két évszázadon át nem túl sokat tettek megmentésére. A 16. században a nagy mű állapota egyre romlott, és a század végére már menthetetlennek ítélték. Az évszázadok során az „Utolsó vacsora” számos sérülést szenvedett el, többek között a napóleoni háborúk alatt, amikor a kolostort istállóvá alakították át, és a második világháborúban, amikor a kolostor bombatalálatot kapott. 1943. augusztus 15-én angol-amerikai légicsapások miatt bombatalálat érte, melynek következtében a refektórium beomlott, de Leonardo alkotása sértetlen maradt.
A 20. század elején kezdődött meg az első komolyabb restaurálás. Ekkor többször is neki fogtak a restaurálásnak, és sikerült a színek reprodukálásával egyidejűleg elszigetelniük a képet a nyirkos faltól. A viszontagságok azonban még ekkor sem értek véget. A legjelentősebb, 22 évig tartó restaurálás 1999-ben fejeződött be. Tudósok, művészettörténészek és restaurátorok kemény munkájának köszönhető, hogy sikerült helyreállítani „Az utolsó vacsorát”. A terem újjáépítése során sikerült a korábbi helytelen restaurálási kísérletek nyomait eltüntetni, és helyreállítani a freskót. A restaurációs munkák mellett megtisztították a levegőt is a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában, ahol a remekmű található.
A festmény szimbolikája és az összeesküvés-elméletek
„Az utolsó vacsora” különlegessége, hogy olyan érzést kelt a nézőben, mintha csatlakozhatna az asztaltársasághoz, minden perspektívavonal Jézus arcához vezet. Ezt úgy valósította meg, hogy egy szöget ütött a falba, arra madzagot kötött, és így jelölte ki a pontokat, amik aztán majd „irányították” a kezét. Rengetegen tanulmányozzák a mai napig „Az utolsó vacsorát”, és mindig akad egy-egy újabb feltételezés, elmélet a festmény szimbolikájával kapcsolatban.
Jézus és apostolai a húsvét előtti csütörtökön ültek össze közösen utoljára, hogy elfogyasszák (a zsidók Egyiptomból való kivonulása óta hagyományos) az egy évnél fiatalabb bárányt, a kovásztalan kenyeret, és a bort az utolsó vacsorán. Utóbbi kettő („Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; …E pohár amaz új testamentom az én vérem által” - Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első levele 11,23-26) máig meghatározó elemei a keresztény egyházak szertartásainak.
Azóta minden valamire való összeesküvéselmélet-gyártó próbált messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy a da Vinci kép mennyiben tér el a Bibliában leírtaktól (bár ennek nyilván az égvilágon semmi jelentősége nincs). Tény, hogy a megfestett ételek nem passzolnak a hagyományos húsvéti menühöz, ugyanis da Vinci kovásszal készült kenyeret, sajtot, bort is tett az asztalra.
A legnagyobb forradalmár portréjánál talán csak egy képet dolgoztak fel többen (és ötletesebben), és ez Leonardo da Vinci „Az utolsó vacsora” című képe. Számos modern feldolgozás született, melyek a festmény ikonikus kompozícióját használják fel, gyakran humoros vagy szatirikus céllal. Példaként említhető a The Sopranoshoz készített Annie Leibovitz kép, mely talán a legpontosabban hozza a da Vinci kép ételeit, Tony előtt két méretes hal, az asztalon gyümölcs és kenyér, meg jófajta vörösbor. A Lost szereplőinek ezzel szembe némi kókusztejjel meg Dharmás-kólával kell kihúznia. Adi Nes izraeli fényképész a seregben randalírozott, kávét meg cigit is tett a modellek kezébe. Persze az utolsó vacsorás feldolgozások közül a Király sem maradhatott ki, Guy Peellaert képein kólát meg hamburgert tolt. (Éles szeműek felfedezhetik még Cliff Richardot, Tom Jones-t és Eddie Cochrant.) Nincs is mit azon csodálkozni, hogy valaki ellövi a Fast Food Mafia poént, Chad Coombs asztalra tette a szendvicsest, a mekit, és a csirkés bácsit is. Aubrey Hallis az utolsó reggelit montázsolta össze, cornflakes-szel, ahogy kell. Gyümölcsöt és pékárút a modellek is tolnak, de a bor helyett vizet isznak Marithé et François Girbaud képén. És persze kihagyhatatlan a Simpsonos kép a Thank god its doomsday epizódból. Eric Deschamps sem tette egyértelművé, mi az a fekete lepény a tányérokon. Természetesen a jó öreg Ramsay sem maradhat el minden földi jóval megrakott asztalával, John Reardon tehet róla.
A milánói refektórium padlószintjének titka
Tudható, hogy „Az utolsó vacsorának” helyet adó milánói refektórium padlószintje egykor alacsonyabb volt a mainál. Így a szerzetesek Jézusra és a tanácstalan apostolokra felnéztek, mintha egy képzeletbeli második szinten történne az utolsó vacsora. Ez a hatás kétségtelenül szándékos volt Leonardo részéről, hiszen a Bibliában többször is szerepel, hogy az utolsó vacsora egy ház második szintjén zajlott. Az egykori mediterrán étkezők ugyanis hagyományosan a felső szinten kaptak helyet. Ez azonban még mindig nem a legfontosabb bizonyíték.
Egy magyar kutató szenzációs felfedezése
Eddig senki sem tudott róla, de egy független magyar kutató, Spielmann Gábor, megtalálta azt a helyszínt, amit „Az utolsó vacsora” című faliképén festett meg Leonardo da Vinci. Idén nyáron egy családi kiránduláson a Milánótól 50 kilométerre északra fekvő Civatében járt. Elbűvölte a hegyes-dombos-lankás lombard táj, de figyelmét leginkább az 1000 éves San Calocero kolostor kötötte le, azon belül is annak második emeleti terme. Ez a terem - egy hipotézis szerint - megihlette Leonardót, és ezt a teret választotta modelljéül.
Spielmann Gábor olvasott a teóriáról egy lokális olasz újságban, és onnantól fogva nem hagyta nyugodni a kérdés. Fejébe vette, hogy kideríti, mi az igazság. Az észak-olaszországi Civate-beli San Calocero kolostor refektóriuma (étkezőterme) bizonyult a kulcsnak. Belépve a második emeleti terembe azonnal szembetűnik, hogy méretei mennyire megfelelnek a festményen látható arányoknak. Három ablak hátul, kazettás mennyezet, és az oldalfalak is háromosztatúak. Igaz, a mester az oszlopok mögött újabb tereket sejtet, csakhogy ne legyen annyira szűkös érzetű a terem. Tényleg szembetűnő a hasonlóság.
A tájképi bizonyítékok és Leonardo mérnöki munkája
„Leonardónak ismernie kellett a környéket” - magyarázza a kutató. Leonardo egy mérnöki megbízatáson dolgozott, aminek célja az volt, hogy a Comói-tótól a Lambro folyón át hajókkal le lehessen jutni Milánóba. A megbízást pedig azért Leonardo kapta, mert Ludovico Sforza milánói fejedelem, a reneszánsz művészet nagy mecénása, egyben Leonardo barátja és pártfogója volt. Nem véletlenül festette éppen egy milánói dominikánus kolostor refektóriumának falára a remekművet 1495 és 1498 között.
A legfontosabb bizonyíték, amelyet Spielmann Gábor felfedezett, az ablakokon kinézve a táj elemei nagyon jól illeszkednek a Leonardo bibliai mesterművén láthatókhoz. Most ugyan vannak fák, amelyek eltakarják a kilátást, de a felső emeletről nézve a hasonlóság nyilvánvaló. Kékes árnyalatokkal érzékeltette a hegyláncok távolságát a képen, a körvonalaik pedig megegyeztek a mostani tájképpel. Baloldalon, a halványkék részben a fokozott kontraszt távoli hegyeket hoz elő.
Csak egy különbség fedezhető fel: a fényképen szaggatott vonallal jelölt helyen a hegylánc nem folytatódik. Ezt a területet valószínűleg később kőbányaként használták, ahogy a kutató videójában is látható. Egy dolog hiányzik a látképből: egy apró kis templomtorony, az egyetlen építmény a tájban, amit Leonardo figyelemre méltó részletességgel festett meg. A szembetűnően egyező tájképi topográfia azt sugallja, hogy a reneszánsz nagymester leskiccelte a termet és Milánóban festette meg.
Spielmann Gábor rátalált „Az utolsó vacsora” feltételezhetően Leonardót inspiráló helyszínére, a Comó-i tóhoz közeli Civate-i San Calocero kolostor refektóriumára, az épületarchitektúra és a táj beazonosításával. Gratulálunk! Az pedig szinte zavarba ejtő, hogy San Calocero mindössze 8 kilométerre fekszik Rocchetta di Airunótól, amelyet a magyar kutató Mona Lisa hátterének tart. Spielmann Gábor jelenleg a Mona Lisa helyszínét kutató korábbi tanulmányát véglegesíti.
A festmény másolatai és digitális elérhetősége
Három korabeli másolat is készült „Az utolsó vacsoráról”, mindhármat Leonardo da Vinci tanítványai készítették, az eredetivel szinte teljesen megegyező méretben (de vászonra festve). Giampietrino festménye ma a londoni Királyi Művészeti Akadémián van kiállítva, és mivel ez remek állapotban van, mintaként szolgált a restaurálás során. Giampietrino festménye alapján néhány évvel ezelőtt elkészült „Az utolsó vacsora” nagyfelbontású, online változata is. A digitálisan elérhető festmény a szupermodern technológiának köszönhetően rendkívül részletgazdag, a legapróbb ecsetvonások és még a vászon szövetének szálai is látszódnak.
Látogatási információk és belépés
„Az utolsó vacsora” című festmény csak előre megváltott jeggyel látogatható, helyben nem lehet jegyet venni. Kombinált jegyeket is lehet váltani, és lehet akár vezetett túrát is kérni a jegyhez. 18 év alattiak számára a belépés ingyenes. A belépési időponthoz képest 30 perccel korábban kell érkezni. A jegypénztárnál valamilyen személyazonosító igazolvány bemutatásával azonosítani kell magunkat, majd átvenni a jegyet és leadni a csomagokat, hátizsákokat a csomagmegőrzőben. A jegypénztár a bejárattól 10 méterre, balra található. Hétfőnként zárva tart, a hét többi napján látogatható „Az utolsó vacsora”.
Mivel Leonardo da Vinci „Utolsó vacsorája” rendkívül sérülékeny és nagy művészeti jelentőségű alkotás, a freskó megtekintéséhez előzetes jegyfoglalás szükséges. Az „Utolsó vacsora” látogatása szigorúan szabályozott, és a látogatók csoportonként mindössze 15 perces időkeretben tekinthetik meg a művet. Eddig egyszerre legfeljebb 25 látogatót engedtek be a freskóhoz, és mindenki csak 15 percet tölthetett a remekmű előtt, tehát a látogatási időben mintegy 1300 ember tekinthette meg naponta, ráadásul jó előre kellett foglalni. Az új szellőzőrendszer napi 10 ezer köbméter levegő cseréjét teszi lehetővé a 3500 köbméterrel szemben. A különleges szűrőrendszer beépítésével Leonardo halálának 500. évfordulója alkalmából valósult meg ez a fejlesztés. Bár a legtöbb látogató elsősorban Leonardo „Utolsó vacsorája” miatt keresi fel a Santa Maria delle Grazie-t, érdemes időt szánni a templom többi részének és műalkotásainak felfedezésére is.