A „Sons of Anarchy” iskolapéldája annak, hogyan kell jól elindítani, felépíteni majd lezárni egy sorozatot, amely hét évadon keresztül írt sorozattörténelmet. Kurt Sutter alkotása mélyrehatóan tárja fel a motorosbandák zárt világát, a család, a hűség és az árulás örökérvényű dilemmáit, miközben nem riad vissza a brutalitástól és a sötét, drámai fordulatoktól sem. A sorozat a kezdetektől fogva magával ragadja a nézőt, egy olyan komplex narratívába vezetve be, amely az első epizódtól az utolsóig kerek és egész, elvarratlan szálak nélkül kapunk mindenre magyarázatot.
A Kezdeti Lendület és az Akció-orgia
Eleinte kétségek merültek fel a „dráma” megjelölést illetően, hiszen az első két-három évad olyan volt, mint ha egyenesen a Grand Theft Auto című videojáték egyik mellékágából adaptáltak volna egy sorozatot. Frappáns dumák, furcsa karakterek és minden részben egy kevés akció - nem viccelek, az első négy évad tömény és intenzív akció-orgia filler részek nélkül. Ez a lendület és dinamizmus azonnal beszippantotta a nézőket, akik a motoros filmek iránti közönyösségükkel is leültek a sorozat elé, és bár volt benne pár dolog, ami nem tetszett, de alapvetően szórakoztatott.
A történet a Sons of Anarchy motorosklub, vagyis az SAMCRO (Sons of Anarchy Motorcycle Club Redwood Original) világába kalauzol el minket, ahol a fegyverkereskedelem és más illegális tevékenységek adják a mindennapok részét. A motorosok világában a bűnözés minden válfaja jelen van, és a klub tagjai - akik kinézetüket tekintve is hitelesnek mondhatók a szerepre - nem riadnak vissza a legkeményebb leszámolásoktól sem. A sorozat már az első epizódokban bemutatja azt a kegyetlen valóságot, amelyben a Sons of Anarchy működik, ahol a napi ügyek rendezésébe gond nélkül belefér a reggeli kávé után egy kis leszámolás. Az erőszak és a nyersesség ellenére azonban a sorozat mélyebb rétegeket is rejt, amelyek az első pillanattól kezdve megfigyelhetők.
Jax Teller Dilemmája és a Hamlet Párhuzamok
A sorozat főhőse Jax Teller (Charlie Hunnam), a Sons of Anarchy motorosklub „örököse”, ami édesapja hagyatéka számára. A szőke lázadó ifjú a sorozat indulásakor rögvest szembetalálja magát apja szellemével, aki anno rejtélyes körülmények között távozott az élők sorából. A fiú elkezd kétségek között élni, miután rátalál egy irományra, melyet apja halála előtt szerzett, s amiben megkérdőjelezi, hogy jó irányba haladt-e a klubbal, mikor belevezette a fegyvercsempészet és fegyverkereskedelembe.
Jax apjának könyve - ez amolyan interpretáció a férfitól gyermekei számára, akiknek egy jobb életet akart biztosítani - a motoros klubról, az SAMCRO-ról szól, és arról a jövőről, amit Jax apja szánt neki. Ebben a motoros klubban most Jax az alelnök, és mostohaapja, Clay Morrow (Ron Perlman) az elnöke. Jax a könyv olvasása során rádöbben, hogy a klub egyáltalán nem abba az irányba halad, amit az apja tervezett neki, és mivel ő meghalt, így neki kell visszavezetnie a „helyes” útra a klubot. Ezt azonban nem fogja minden tag jónéven venni, különösen az elnök nem. Clay Morrow, Jax zsarnok nevelőapja és a chapter elnöke, egyben Gemma férje, gyanakodva figyeli, ahogy Jax egy régi naplóféleségen keresztül szembesül az egykori vezető terveivel, aki a fegyverkereskedelemből élő klubbal mihamarabb legális utak felé szeretett volna elmotorozni. Ám mielőtt ezt megtehette volna, J.T. meghalt.
Az eddigi két évad során külső „támadások” mellett belső problémákkal is meg kell küzdeniük, az alelnök, Jax, más irányba szeretné terelni a klubot. Az elhatározása akkor erősödik meg igazán, amikor megtalálja apja, John Teller régi irományát, melyben a klub törvényes úton való működtetését írta le. Az újdonsült apa így hét évadnyi kétség között kell, hogy éljen, ahol keresi a szerelmét, a családját és önmagát. Hol szimbolikusan, hol pedig ténylegesen keresi ezeket.
A kiinduló sztoriban egyébként többen is felfedezni vélték a Hamlet hatását, melyet aztán Kurt Sutter is megerősített: Clay, mint Claudius király, Gemma, mint Gertrud királynő és Jax, mint Hamlet, aki szintén kommunikál (ebben az esetben a hátrahagyott könyv segítségével) elhunyt édesapjával. A fő kérdés mindig is az volt, hogy Jax tud-e változtatni bármin is, vagy ahogy a hasonló történetek sugallni, aztán bizonyítani szokták, ebből a körből nincs kifelé út, mert a vérvonal kötelez és megátkoz.
Amikor Hamlet motorra ül... - Sons Of Anarchy sorozatajánló
Karakterfejlődés és Komplexitás
A karakterek személyisége és motivációja nagyszerűen ki lett dolgozva, nincs olyan, huzamosabb ideig a képernyőn tartózkodó személy, akiről ne tudnánk meg épp eleget ahhoz, hogy elhelyezzük valahol a táblán. Pont emiatt még a legádázabb gazembernek is pont annyira tudunk majd szurkolni, mint amennyire a becsületes rendőrt kívánjuk a pokol legmélyebb bugyraiba. A casting egész egyszerűen lenyűgöző volt, ami nagyban hozzájárult a sorozat sikeréhez.
Jax Teller hosszú és rögös utat jár végig, mikor a parancsot követő alelnökből átváltozik egy olyan emberré, aki méltó vezetője lehet a klubnak. Ezt a változást Clay is megérzi, és bár büszke mostohafiára, azért félti is pozícióját, ezért olykor keresztbe tesz a srácnak. Igen, ebben a sorozatban bizony kevés valódi barátja akad a szereplőknek, talán csak Jax és Opie (Ryan Hurst) barátsága és hűsége az egyetlen megkérdőjelezhetetlen. Ryan Hurst, Opie megformálója, Jax legjobb barátjáról van szó, aki lelkiismeretes és egyúttal mindenre képes a családjáért, de emellett a klubhoz is végletekig hűséges.
Clay Morrow, akit Ron Perlman (Hellboy!) alakít, Jax apjának halála után vette át a SoA irányítását és szerezte meg Gemmát. Clay egy kérlelhetetlen figura, úgy gondolja, hogy a SoA számára a törvénytelen út az egyetlen lehetőség, ráadásul döntéseinek köszönhetően a klubon belül egyre nagyobb lesz a megosztottság. Érdekesség, hogy az eredeti pilotban Scott Glenn játszotta a karaktert, de látatlanban is kijelenthetjük, hogy Perlman jobb választásnak bizonyult, önmagában már a megjelenése és hanghordozása tiszteletet parancsoló.
Kurt Sutter feleségének, Katey Sagal-nak (Egy rém rendes család) adta az első számú női szerepet, mely protekció ide vagy oda, tökéletes döntésnek bizonyult. Gemma, mint egy anyafarkas védelmezi a klubot, és az írók szépen végigvezették a fiával, valamint Clay-jel való kapcsolatát is. A Sagalon és Jax szerelmeit alakító Maggie Siffen és Drea de Matteón, valamint a rendre mocira pattanó, szeretetre méltó prostikon kívül a SOA, legalábbis, ami a nemek arányát illeti, egyértelműen kanbuli. Ettől függetlenül a női szereplők ugyan igencsak alulreprezentáltak, ennek ellenére egy igazán erős és jól megírt jellemmel rendelkeznek - gondolom mindenki azt várta, hogy csak eszközök lesznek a történetben, igaz? Gemma szerepében Sagal olyan zseniális, olyan szemét az asszony, hogy vitatkozni aligha tudnánk a férj döntésével.
A klub tagjai közül még számos emlékezetes figura tűnik fel: az Elvis imitátor Bobby (Mark Boone Junior), a fiatal, kissé idétlen Juice (Theo Rossi), a Clay-hez végig lojális Tig (Kim Coates), az ír kapcsolata miatt egyre nagyobb szerepet kapó Chibs (Tommy Flanagan), a nagy öreg, a klub 1967-es alapításakor is jelen lévő (többek között Clay-el és John Tellerrel együtt) Piney (William Lucking), valamint az újonc Half-Sack (Johnny Lewis). Remek csapatot hozott össze Sutter, akik kinézetüket tekintve is hitelesnek mondhatók a szerepre. Unser seriffben (Dayton Callie) elsőre csupán a korrupt zsarut látjuk, de a szépen felépített jellemábrázolásnak köszönhetően idővel jóval árnyaltabb képet kapunk a karakterről.
Charming Városa és a Képi Világ
A képi világ tökéletesen lett megalkotva. Charming (tükörfordításban: Elragadó) városa pont azt a hangulatot árasztja magából, amit egy kaliforniai kisvárosnak kell - nyugalom, béke, szabadság és egy bizonyos beletörődöttség az állapotba, hogy a kelleténél több a helyi atrocitás, lövöldözés, tűz, robbanás és még sorolhatnám. A rendezők és operatőrök remek munkát végeztek, hogy a nézők teljesen belemerülhessenek ebbe a különleges világba, amely egyszerre idilli és veszélyes. Ez a kettősség teszi Charmingot nem csupán egy helyszínné, hanem a történet szerves részévé.
A Zenei Aláfestés: A Sorozat Lelke
A zenei aláfestésre sem lehet semmi panasz. Ennek legjobb indikátora, hogy az első évadok legjobb muzsikáiból még gyűjteményt is adtak ki „Songs of Anarchy” címen. Már a főcím alatt hallható Curtis Stigers & The Forest Rangers által előadott „This Life” megadja a sorozathoz az alaphangot, de a részek közben felcsendülő dalokra sem panaszkodhatunk. A zene nem csupán háttérzaj, hanem a történet hangulatát, a karakterek belső vívódásait is felerősíti, és sokszor kulcsfontosságú eleme az egyes jeleneteknek. A zenei betétek tökéletesen illeszkednek a sorozat erőszakos, mégis érzelmes világához, hozzájárulva az összkép hitelességéhez és mélységéhez.
Amikor Hamlet motorra ül... - Sons Of Anarchy sorozatajánló
Kurt Sutter Alkotói Víziója és az FX Támogatása
Kurt Sutter tanulóéveit a The Shield stábjában töltötte, mondhatni keresve sem találhatott volna jobb helyet magának, hiszen a rendőrdráma az elmúlt évtized egyik meghatározó sorozatának számít. 19 részt jegyzett forgatókönyvíróként, az utolsó két év során pedig produceri feladatokat is ellátott. A The Shield 2008-ban fejezte be a pályafutását, az FX pedig kereste a megfelelő helyettest, lehetőleg egy hasonlóan provokatív sorozat képében. Sutter (Art és John Linson közreműködésével) egy törvényen kívüli motoros bandáról szóló történettel állt elő, mely jó fogadtatásra talált a csatornánál és zöld utat adtak a pilotnak. Az FX-nél az elmúlt hét év során csupán egy dráma pilotot dobtak vissza, az esélyek tehát kifejezetten jónak tűntek. Sutternek tehát valóra vált az álma, elkészíthette saját sorozatát, a premierre pedig 2008. szeptember 3-án került sor. Az eredeti cím Forever Sam Crow volt, a berendelés után a csatorna kérésére változtatták meg Sons of Anarchy-ra.
A Sutterbe vetett bizalom végül kifizetődött az FX számára. Bár az első évad során a nézettség jóval alacsonyabb volt, mint amit a csatorna elvárt volna, az FX ennek ellenére megújította a sorozatot. „FX trusts the storyteller” - ezt Kurt Sutter írta a blogján, részben mert rutintalansága ellenére pár rész után szabadon, kreatív megkötöttség nélkül alakíthatta a sorozata sorsát, részben annak okán, hogy az első évados gyenge nézettség ellenére kitartottak mellette. A második évad nyitó epizódja négymillió fölötti össznézettséget produkált, ami 90%-os növekedés az első szezon premierjéhez képest, bizonyítva a csatorna helyes döntését. Sutter több interjúban elmondta, hogy hét évadra tervez a SoA-val, ami végül meg is valósult.
A Motoros Klub Belső és Külső Küzdelmei
A Sons of Anarchy egy törvényen kívüli motoros klub, főként fegyverkereskedelemmel foglalkoznak - legtöbbször az IRA-tól vett cuccokkal, de ezen kívül még számos illegális dologban benne van a kezük. Ezzel együtt városukban, Charmingban tisztelet övezi őket, ennek az a magyarázata, hogy egyfajta védő szereppel is bírnak, távol tartják a kisvárostól a bűnözőket, a drogokat, valamint a kizsákmányoló multinacionális cégeket. A banda felépítése teljesen diktatórikus, a főnök max a javaslatokat hallgatja meg, hiszen az a leghatékonyabb módja az erőszakszervezeteknek. A kínai, latino, fekete és ír szervezett bűnözők közti ellentétekbe, no meg a klubon belüli, ragacsos hazugságokkal átszőtt és szarral alaposan bevont pókhálókba csak belegabalyodni lehet. A SAMCRO öntörvényű, az erkölcsi kérdéseket meglehetősen sajátosan értelmező, „testvéries”, tehát minden gonoszságával együtt valahol mégiscsak romantikus kötelékében még a jó szándék szem előtt tartása is nehéz.
Az eddigi évadok során összetűzésbe kerültek például rivális bandákkal, többek között a mexikói Mayans, a feketék alkotta Niners (igen, ők a The Shield-ben is feltűntek), vagy éppen Darby emberei okoznak problémát. Jaxre nemcsak apja könyve, hanem volt barátnője, Tara (Maggie Siff) felbukkanása is hatással van, akinek orvos barátnőjeként és újszülött gyermeke kapcsán szintén problémák merülnek fel. Jaxnek minden fifikájára szüksége van, hogy jobbá tegye a klubot, miközben bandák támadnak rájuk, a rendőrség utánuk kajtat és szállítási gondjaik is adódnak. A klubon belüli megosztottság, különösen Jax és Clay viszálya, a sorozat egyik fő mozgatórugója.
Az Évadok Dinamikája és a Narratív Fordulatok
A történetben rejlő lehetőségek és Sutter tehetsége ellenére azonban nehezen indult be az első évad, négy, de majdnem inkább öt rész kellett ahhoz, hogy kitörjön a középszerűségből. Az első évad szerintem a sorozat egyik leggyengébbje a hétből, ám arra, hogy felvezesse a történetszálat és bemutassa a karaktereket tökéletes. SAMCRO életébe, mindennapjaiba látunk bele, ugyanakkor ízelítőt is kapunk a bűnözői élet árnyoldalairól is - a napos mellett persze. A döcögős kezdés után a SoA napjaink egyik legerősebb drámájává nőtte ki magát, elismerő bólogatás a kritikusok részéről, népes és főként elhivatott rajongótábor, valamint a második szezonja során már kiemelkedő nézettség jellemezte.
A kiváló első évados finálét egy lehengerlő, és ami szintén lényeges, végig kiegyensúlyozott második etap követte. Eljutottam odáig, hogy végeztem a 3. és 4. évaddal. Igaz, a harmadik szezon kisebb csalódás volt a második után. Az Írországba áthelyezett cselekmény mondjuk tetszett, a karakterekkel sem volt baj, azonban maga a cselekmény jóval lassabb tempóban haladt előre, mint az előző etapokban. És utána jött a 4. felvonás. Na, ebbe már nem tudok belekötni! A legtöbb epizód volt olyan húzós, mint a 3. évad fináléja! A történetben is akadtak egész jó fordulatok, viszont a karakterek személyes drámái talán itt voltak a legerőteljesebben bemutatva. Örültem, hogy már az első évadban is megemlítődő sötét múltbéli titok itt szép lassan a felszínre került, és ez eléggé átrendezte a főszereplők közötti viszonyrendszert. Kőkemény akciókból itt se volt hiány, sőt, a mexikói kartellek behozásával talán itt láthatóak a sorozaton belül az eddigi legvéresebb leszámolások. Az évadzáró viszont a korábbiakhoz képest itt alakult a legcsendesebbre, de ezzel se volt baj, hiszen így is érdekesre sikerült, meg is hozta a kedvemet az 5. évadra.
Negatívumként egyedül annyit hoznék fel, hogy néhány helyen a sztori feldob magas labdákat (például elég hangsúlyos figurákat taszít nyakatekert helyzetekbe) de végül nem üti le ezeket, azaz a főszereplők nagyjából biztonságban vannak. Ez a kezdeti lendület a vége felé érezhetően alább maradt, és így az akció extravaganzza helyett egy drámai párbeszéd-orgiát kapunk, azonban ez pont így van rendjén, hisz a jellemfejlődés is pont ebbe az irányba terelte karaktereinket; ők is belefáradtak már abba, hogy lőnek rájuk, így jobban esik néha csak leülni és társalogni.
Az Utolsó Hajrá és a Lezárás
Bár korábban is voltak mélypontjai, vakvágányokra futásai, több teória is létezik arra, hogy a hetedik etap majd’ háromnegyede miért lett ennyire, szinte példátlanul semmitmondó és olykor már-már önparodisztikus: ahhoz képest, hogy a hatodik szezon fináléjában milyen radikális fordulattal készítette elő az utolsó hajrát, a hetedik évad tizenhárom részéből legalább nyolc teljesen felesleges volt. Az ezzel járó unalmat Sutter igyekezett még a saját maga által felállított keretek között is nevetségesnek ható, fontoskodó csavarokkal, időhúzással és megszokottan igényes, ám egyre idegesítőbb zenés montázsokkal hatástalanítani.
Aztán, amikor már a legtöbb fan is kezdett belenyugodni, hogy kedvenc szériájának épp a búcsúja lesz bénácska, a kreátor összekapta magát. Illetve valószínűleg az történhetett, hogy a legvégére volt csak ütőképes elképzelése - elvégre, láthattunk olyan részeket a sorozat korábbi évadaiban, ahol olyan sebességgel haladtunk a totális apokalipszis felé, hogy fogalma se lehetett senkinek, Sutter meddig tudja ezt még fokozni. Hát, nem tudta. Viszont az utolsó négy-öt részre visszatért az a SoA, amiért nagyon lehet lelkesedni. Sutter egyrészt sose árult zsákbamacskát - másfelől pedig mindig azzal gurította a legnagyobbat, hogy nem akkor vagy nem úgy döntötte fel a bábukat, amikor vagy ahogy vártuk. A zárlat pedig pont azzal okozott óriási meglepetést, ahogy higgadtan, mindenféle átlátszó, szórakoztatóipari trükközés nélkül felrakta a hét évadra a pontot. Minden jelenet, mondat, hangjegy és néma csend a helyén - mindenki megkapja benne, ami neki jár: Isten, Jax, a motorozás és Shakespeare. Nagyjából ebben a sorrendben. Kár, hogy vége.
Amikor Hamlet motorra ül... - Sons Of Anarchy sorozatajánló
A Mayans M.C. - A Spin-off Kihívásai
Immár négy éve, 2014 végén fejeződött be a Kemény motorosok, ismertebb nevén a Sons of Anarchy, ami a Hamletet parafrazeáló történetével, a motorosbandák izgalmas közegével és a macsó bűndrámájával sorozattörténelmet írt hét évadon keresztül, még ha a végére erősen érezhetők is voltak rajta a kifáradás jelei. Aztán 2016-ban már konkrétumok is elhangzottak, kiderült, hogy az új széria a hol rivális, hol szövetséges mexikói banda, a Mayans lesz az új széria főszereplője, de ekkoriban még ennek kapcsán is arról szóltak az iparági hírek, hogy a cselekménye Sons of Anarchy története előtt játszódik majd.
A Mayans M.C. megszületésében eleinte nem akart közvetlenül részt venni a SoA-alkotó Kurt Sutter, majd a Bastard Executioner című sorozata bukása után mégis csatlakozott az alkotógárdához. Sőt, már a kezdő képsoraiban is nagyon aktuális: az a bizonyos, Mexikót és Egyesült Államokat elválasztó fal jelöli ki a főszereplő motorjának útját, és később is olyan alagutakon közlekedünk az országhatárok alatt (többek között egy becelofánozott hulla társaságában), melyek akár a Sicario-filmekből is idekerülhettek volna. A Mayans M.C. főhőse a motorosbanda egy újonc tagja, aki épp a beavatási időszakában próbál teljesíteni, miközben a zűrös múltjának eseményei meghatározzák a jelenlegi döntési lehetőségeit is.
Persze a fő kérdés az, hogy a Mayans M.C. több-e, mint a Sons of Anarchy latino verziója, vagy ha csak annyit tud, annak legalább jó-e? Az első rész alapján egyelőre úgy tűnik, hogy az elődöt nem sikerül felülmúlni: az egész cselekmény felépítése, a karakterek fő belső konfliktusai az elődsorozatban már sokszor látott elemekre rímelnek. Itt is rögtön az elején (természetesen a saját hibáján kívül!) bajba kerül a klub, és ennek helyrehozása aztán persze csak úgy elképzelhető, hogy még csúnyább dolgokat visznek véghez (amilyeneket persze maguktól sosem csinálnának!). Főleg, ha a kivitelezésben is akadnak problémák: a temetőben levezényelt nagy akciójelenet semmiféle feszültséget nem hordoz magában, és egy nyolcvanas évekbeli tévésorozat látványosságát idézi. Ami igazán nagy nyeresége lehet még a későbbiekben a Mayans M.C.-nek, az a latino közeg, a mexikói kultúra bevonása a képletbe, de ebből az első részben még épp csak felvillanásokat kapunk. Az is kicsit fura, hogy minden mexikói egymás között angolul beszél, még ha ezt kicsit sután meg is próbálják magyarázni nekünk („Én Los Angeles-i mexikói vagyok!”). Nagy kár viszont, hogy ezt a bizonyos háttérsztorit sikerült túltolni: ahogyan még a főszereplő exnőjével is összekötik, az durván erőltetett.
A Sons of Anarchy-rajongókat persze biztosan az érdekli legjobban, hogy felbukkan-e az a banda, látjuk-e annak a sorozatnak a szereplőit is az új szériában? Nos, Gemma egysnittes kameóján kívül a már korábban is megismert Mayans-főnök, Alvarez komoly szereplő ebben a történetben is, és egy ponton begurul az új Sons of Anarchy csapata is. Hogy milyenek, így, (az alkotók közlése szerint) két és fél évvel a saját sorozatuk végső eseményei után? Kicsit többre, jobbra, másra számítottunk a Sons of Anarchy-utódsorozatától. Nem az anyaszéria végén már nagyon látványos modorosságokra és kiszámítható dramaturgiára egy új köntösben, hanem valami eredeti irányra. Vagy legalább a SoA legjobb pillanatait idéző minőségre.
Átfogó Értékelés és Befolyás
A „Sons of Anarchy” egy zseniális sorozat, mocskos, drámai, véres és baromi izgalmas. Tele van szerethető és gyűlölni való karakterekkel. A sorozat onnan indul, hogy van egy motoros banda, a Sons of Anarchy. Belehajtanak a naplementébe miközben szól a rock, effélék. Ezen kívül, hát, bűnözők, azon belül is fegyvercsempészek, plusz a területüket is védik. A sok erőszak ellenére az első évad kevésbé volt tökös, mint mondjuk a Shield. Hiába veszik kábelesebbre a figurát és égetnek embereket, valahogy nem olyan erős a sorozat, mint amit sok-sok éve csináltak. Nézőbarátabb. Az FX szerintem kicsit visszább vonult.
Ami nagyon nem tetszett, az a szart kavaró anyuka, a csapat alelnökének a muterja (Gemma). Egyszerűen rontott a részen, hogy egy ilyen tipikus rossz figurát beletettek, akit már láttunk százszor, és a húzásai biztos idegesítőek lesznek. A többi szereplő fasza volt, Perlman persze, hogy az, Hunnam meg a tévé Heath Ledgereként (szerintem hasonlított rá a srác néhol). Az „Anarchia gyermekei” által kiváltott totális függőség érzése, amely miatt sokan éjszakákon át nézték a részeket, azt mutatja, hogy a sorozat mélyen érintette a közönséget. A sorozat mély mondanivalója egyértelmű: a bűn nem kifizetődő, és a tragédia elkerülhetetlen. Ettől függetlenül a széria és karakterei, ahogy az hasonló esetekben lenni szokott, egy idő után, s tulajdonképpen érthető módon, külön életet kezdtek élni a rajongók fejében: a klubtagok vélt és valós lojalitása egymás felé, a SoA mindennapi életéhez hozzátartozó rítusok, szabályok, szavazások, valamint a figurák macsósága olyan feelinget teremtett, amelyben a néző bűnösen jól érezte magát. Ezért persze senki se hibáztatható, hiszen a jó mesélőnek az a dolga, hogy személyes ismerősöket faragjon szereplőiből, akár annak árán is, hogy közben bevisz minket az erdőbe, s elfeledteti velünk: a SoA nem tud és nem is akarhat más lenni szimbolikus westernponyvánál, könyörtelen királydrámánál.
