A zeneirodalom óriásai gyakran távoli, elérhetetlen félistenekként jelennek meg a tankönyvek lapjain. Pedig a valóságban ezek a zseniális, olykor hihetetlenül nehéz természetű, máskor nagyon szórakoztató, de mindig csodálatosan elevennek ható emberek is csak hús-vér lények voltak. Steven Isserlis világhírű csellista könyve, a Miért csapott Beethoven a lecsóba?, pontosan ezt a szakadékot igyekszik áthidalni: a cél félreismerhetetlenül a barátkoztatás, hogy az olvasó életre szóló barátságot kössön a nagy zeneszerzőkkel.
A zsenialitás mögötti emberi arcok
Ahogyan a népszerű rajzfilmben a ratatouille, úgy a világhírű csellista zenetörténeti gyermekkönyvének magyarított címében a stew fordult át honi lecsóvá: így kellőképpen populáris kiszólással érzékeltetve azt a robbanásszerű, forradalmi változást, amelyet Beethoven hozott el a zene világába. S persze érzékeltetve azt is, hogy a dúlt kedélyű géniusz milyen nehéz és különös ember is volt életében. Mert Sztálin bizony tévedett, dehogyis a kommunisták a különös vágású emberek, hanem a nagy zeneszerzők: no, azok aztán igazán furcsa szerzetek voltak mindahányan!
A könyv hat nagy zeneszerző (Bach, Mozart, Beethoven, Schumann, Brahms, Stravinsky) portréját vázolja fel, személyiségükre koncentrálva, kiegészítve számos anekdotával és életrajzi adattal. A szerző, Steven Isserlis, saját gyerekkori élményeiből merítve mutatja be ezeket a különleges figurákat. Például Bachnak nem volt egyszerű természete, megrendelőivel sokszor összeveszett, ugyanakkor nagyon szerette a jó ételeket és a pálinkát, azokkal mindig meg lehetett békíteni. Mozart nehéz anyagi körülményei között sem mondott le a saját biliárdasztalról, de ő volt az első, aki operáiban a szereplők jellemének megfelelő zenét komponált.
Life Is A Movie – Inspirational Pop Track
Különc szokások és váratlan fordulatok
A kötet nemcsak a zenéről szól, hanem az alkotók furcsaságairól is, amelyek közelebb hozzák őket a mai olvasóhoz. Beethoven például 60 kávébabból készült kávét volt csak hajlandó meginni, süketen sem mondott le a művei vezényléséről, amiből gyakran adódtak vicces helyzetek. Vele sem lehetett egyszerű az élet, egyszer például vállon harapta egyik tanítványát. A metronómot kitaláló Mälzel készítette Beethoven fültrombitáját, ami egy kevéssé ismert, mégis sokatmondó tény.
Johannes Brahmsot a szerző tüskés természete miatt sündisznóhoz hasonlítja, de a cikória iránt táplált ellenszenve is legendás: amikor egy étteremben cikóriával kevert kávét szolgáltak fel neki, magához hívatta a tulajdonost, és két doboz cikóriát zsebre téve követelt magának egy rendes kávét. Brahms komponálás közben szeretett vonyítani és morogni, de ő volt az első zeneszerző, aki műveiből gazdagodott meg. Igor Stravinsky, akit a szerző egy szorgos és rendszerető rovarhoz, például botsáskához hasonlít, cinikus és garasoskodó volt, aki a saját zenéjén kívül nem igazán szeretett másról beszélni. Nyolcvanötödik születésnapján, amikor arról kérdezték, szeretne-e dédapjához hasonlóan 111 évig élni, így válaszolt: „Nem, már most is túl magasak az adók!”
A zene, mint közös nyelv
A történetek java a zene felé terelget, illetve érzékletessé teszi azt a hatalmas szenvedélyt, amely nagy zeneszerzők sorát lelkesítette. Isserlis fejezetközi ajánlásai, a „Hallgatnivaló” rovatok, kiváló útmutatók az egyes életművek első felderítéséhez. Ezek segítenek, hogy a zeneszerzők megismerése után a zeneműveket is új szemmel, vagy inkább új füllel hallgassuk.
A brácsa hangszerének története különösen figyelemre méltó: a szerző megjegyzi, hogy meglepően sok kiváló zeneszerző játszott ezen a hangszeren - Bach, Mozart, Haydn, Schubert, Dvořák, Mendelssohn, Britten és Hindemith is. A brácsa a hegedű rokona, de egy kicsit nagyobb hangszer és mélyebb a hangja. Érdekes módon manapság a brácsa és még inkább a brácsások valamiért az idióta viccek céltáblájává váltak, és teljesen igazságtalanul azt szokták mondani, hogy a brácsások nem egészen komplettek.
A zeneoktatás megújítása anekdotákkal
Magyarország simán pályázhatna manapság a világ legzeneibb országának címére, és maradjon is ez így még jó sokáig. Éppen ezért lenne fontos, hogy az ének-zene oktatásba több ilyen anekdotát csempésszenek be, hiszen a gyerekek fogékonyak erre, s talán egy hús-vér hibákkal is bíró embert könnyebb megszeretni, mint egy távoli zseninek kikiáltott szerzőt. Az általános iskolai zenetörténet-oktatás sokszor száraz tényekre épül, de Isserlis megközelítése - a személyiségre fókuszáló, szórakoztató ismeretterjesztés - megmutatja, hogy a komolyzene sokkal izgalmasabb, ha nem távolságtartóan kezeljük.
A könyv nemcsak a zene iránti érdeklődést kelti fel, hanem emberi közelségbe hozza a művészeket. Schumann például kedélybeteg volt és önként vonult elmegyógyintézetbe, ugyanakkor az általa alapított zenei folyóirat fontos szerepet játszott a korszak művészeti életében. Ezek a részletek segítenek megérteni, hogy a zsenialitás nem mentesíti az alkotókat a mindennapi küzdelmektől, sőt, gyakran éppen ezek a küzdelmek táplálják a művészetüket. Isserlis stílusa mentes a gügyögéstől, így akár 10 éves kortól, akár felnőttként is élvezhető, hiszen a tudás és a humor egyensúlya minden korosztály számára vonzó.