Az emberiség története során számos állatfaj háziasítására került sor, amelyek közül a szarvasmarha kiemelkedő helyet foglal el. Az összes házi szarvasmarhafajta őse, az őstulok (Bos primigenius) azonban a 17. században kipusztult. Ez a hatalmas, vadon élő állat egykor Eurázsia erdős területeit és legelőit járta, de mára csak fosszíliái és a tenyésztési programok keretében létrehozott rekonstruált változatai emlékeztetnek rá.
Az őstulok: Egy kihalt óriás öröksége
Az őstulok az eurázsiai nagytestű fűevők csoportjába tartozott. Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Bár az ember az indiai-elő-ázsiai régióban körülbelül 8000 éve kezdett el állattartással foglalkozni, és a szarvasmarha az első háziasított fajok egyike volt, az őstulok még jó néhány ezer évig fennmaradt a háziasítás után is.
Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. Az utolsó állományok német földön éltek, a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. Végül, a 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt, és a populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a Jaktorówi erdő jegyzőkönyveiből. 1627-ig egyetlen példány maradt az állományból.
Jellemzők és életmód
Az őstulkot mint vadon élő tulokfélét jellemezhetjük. Testmérete jelentős volt: a bikák akár 1000 kg-os súlyt is elérhettek, a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek voltak. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak.
Az őstulokbikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjaik világosabb, vörösesbarna színűek voltak. Jellegzetes volt az ívben felfelé hajló, világos szarv. A szarv a tőnél 180°-ban kifelé állt, majd előre kanyarodott a hosszúság második harmadának kezdete körül, és kissé felfelé és befelé mutatott. A szarvhegyek közt mért távolság mindig kisebb volt, mint a legnagyobb szélesség. A bikák szarva jóval erősebb volt, mint a teheneké. A koponyán kis méretű tarkórész volt, homloka széles, lapított, sőt néha homorú. A szarvtöveket összekötő fejél széles és egyenes volt.
Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek jobbára magányosan járhattak. Feltehetően nem volt olyan jól meghatározott revírjük, mint a teheneknek. Kérődzők lévén táplálékukat jól hasznosították. A tülkösszarvúak vaskos, széles felső ajkukkal és hosszú nyelvükkel tépik le a füvet, majd azt lenyelve bendőjükbe juttatják. Később, pihenés közben felöklendezik a bendő tartalmát, és újra - ezúttal erősen megőrölve - átrágják. A füveken és lágyszárúakon kívül ősszel makkot és télen száraz faleveleket is fogyaszthatott.
Hogyan hozták létre az ausztrál őslakosok Ausztráliát
A tulkok nemzetsége
A tulkok nemzetsége a párosujjú patások rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozó nemzetség. Ide tartoznak a tülkösszarvúak legnagyobb ma élő fajai. Néhányuk, például a vízbivaly, vadbivaly, házibivaly, mindorói bivaly, alföldi anoa, hegyi anoa, gaur, jak, szarvasmarha, házi szarvasmarha, vietnámi antilop, kafferbivaly, amerikai bölény, európai bölény.
A marhafélék evolúciója teljes mértékben Eurázsiában zajlott, körülbelül 20 millió év alatt. Az őstulok legkorábbi lelete a közép-európai térségből negyedmillió éves, a Riss-jégkorszak kezdetéből való. A jégkorszak végére elterjedési területe elérte legnagyobb kiterjedését, Nyugat-Európától a Kelet-kínai-tenger partjáig húzódott. Az 1980-as évekig az 1867-ben L. Rütimeyer által felállított taxonómiai rendszer (Bos primigenius, Bos taurus, Bos indicus) volt elfogadott a szarvasmarhák kialakulására vonatkozóan. Ezek közül az antilopmarhák legkésőbb egymillió évvel ezelőtt kihaltak. A marhák ágát a szarvalakulás hasonlóságai szerint rendszerezték. A leletek alapján a késői pliocénben és a korai pleisztocénben a Dekkán-fennsíkon együtt élt a széles homlokú ősmarha (Bos planifrons) a sztyeppei bölény (Bison priscus), és más nagy testű bivalyokkal (Bubalus palaeindicus, B. baini). Az őstulok csak a pleisztocén végén alakult ki.
Rekonstrukciós kísérletek: A Heck marha és a Tauros program
Az őstulok kihalása ellenére génjei a nagyszámú fajta közt szétforgácsolva fennmaradtak ugyan, de csak az ember felügyelete alatt. A primitíven tartott, ősi szarvasmarhafajták visszatenyésztési kísérletei élő képet mutatnak a kihalt őstulokról. Az elmélet az volt, hogy az őstulokhoz hasonló bélyegeket hordozó házi szarvasmarhák keresztezésével létrejöhet egy olyan fajta, ami hasonlít magára az őstulokra.
A Heck testvérek úttörő munkája
Az 1920-as években két német állatkert igazgató, Heinz és Lutz Heck kísérletet tettek arra, hogy visszakeresztezzék az őstulkot. Számos marhafajtát kereszteztek, és ezek utódait a szerintük jónak ítélt tulajdonságok alapján kiválogatták. Ezt a programot a Heck testvérek vezették. Az 1920-as években régi szarvasmarhafajtáknak a felhasználásával - ilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai Watusi-marha, a korzikai marha, a skót felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha - sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-féle marha nevet kapta.
A tenyésztési kísérlet még nem zárult le, bár a mai Heck-marhák már nagyon hasonlítanak az eredeti őstulokhoz, de még sok tennivaló van, amíg sikerül a domesztikációs géneket teljesen kiiktatni, és ki is engedjék a szabadba, hogy kiderüljön, mennyire bírják a természetes körülményeket.
A Tauros program és a „Verein zur Förderung der Auerochsenzucht”
A második kísérlet zajlik az úgynevezett Tauros program keretében. Ez a program a Holland Stichting Tauros alapítvány és számos egyetem összefogásával jött létre. Céljuk a ridegtartást jól tűrő és küllemben őstulokra emlékeztető fajták keresztezése és szelektálása, hogy egy őstulokhoz hasonló marhafajta jöjjön létre.
A harmadik próbálkozás a német „Verein zur Förderung der Auerochsenzucht” (őstulok tenyésztők egyesülete) nevéhez fűződik, amely saját, nemzetközi törzskönyvet vezet. Ennek a tenyészprogramnak az egyik legnagyobb állománya található a Hortobágyi Nemzeti Park Pentezugi Vadló Rezervátumában. Ezen kívül számos európai természetvédelmi terület kezelésére is Heck marhákat, illetve a rekonstruált őstulkokat telepítenek.
A rekonstruált őstulok Hortobágyon
1997-ben a Hortobágyi Nemzeti Park elhatározta, hogy egy minimális emberi beavatkozást igénylő, fenntartható füves pusztát hoz létre magterületén, a 2470 hektáros Pentezugban. A füves puszta fenntartásához két állatfajtát választottak: a Przsevalszkij lovat (Equus ferus przewalskii) és a rekonstruált őstulkot. Az 1997-ben induló Pentezug Project keretében lettek telepítve.
Az első marhák 1999-ben érkeztek, ezek főként Heck marhák, illetve Heck marha és magyar szürke hibridek voltak. Mindezek az egyedek, mind utódaik sok tulajdonságban eltértek az őstuloktól. A rekonstruált őstulok jelenleg is szelektálás alatt áll Hortobágyon. Sok tenyésztési célt még nem sikerült elérni, és a jövőben sem lesz egyszerű ezek megvalósítása. A bikákból csak a legjobbak maradnak tenyésztésben. A bika borjaknak mintegy 10 százalékát hagyják meg minden évben, és ezekből csak egyet választanak ki tenyészbikának körülbelül 4-5 éves korában. Az öthónapos barnás színű (ős)tulokbikával a Hortobágyi Nemzeti Park Malomházán lévő vadasparkjában találkozhatunk. Naponta kétszer négy és fél liter tejporból készült tejet kapott tápláléknak.
A tülök: Több mint egy szarv
A „tülök” szó nemcsak a szarvasmarha üreges szarvát jelenti, hanem számos más jelentéssel is bír, különösen a népi kultúrában.
Hangszertől az eszköztartóig
Szarvasmarha üreges szarva: Ebből a pásztorok a kanásztülköt, ivótülköt, a sótartót és rühzsírtartót, a tokmányt, továbbá az óraláncot készítették.
Kanászkürt: A tülök, kürt, kanásztülök, kanászduda, kondásduda leginkább marhaszarvából készült, primitív trombitaféle hangszer, a faluból naponta kihajtott csordák és csürhék pásztorainak jeladó eszköze. A pásztorok vagy hagyományos szövegű kiabálással (pl. egyes székely falutörvények előírták a pásztornak a „Hajtsd ki! Hajtsd ki!” kiáltását) vagy tülökjelekkel hívták fel a gazdákat, hogy tehenüket vagy sertéseiket hajtsák ki a közeledő csordába. A csordás és csürhés tülökje a múltban általában szarutülök volt. A magyar fajta ökör hosszú szarvából faragták.
Hogyan hozták létre az ausztrál őslakosok Ausztráliát
A tülök készítése és díszítése
A tülköt rendszerint maga a pásztor faragta. Először a szarv hegyéből körülbelül 80 mm-t levágtak. A szarv belseje e tájon még tömör, ezért vékonyabb fúróval a lemetszett végről befúrtak az üregig. Az ily módon kilyukasztott és kívül-belül megtisztított, lecsiszolt szarv felső végnyílását tölcséres formájúra tágították (fúvóka), s ezzel lényegében készen is volt a tülök egyszerűbb változata. Ha nem elég hosszú a szarv, alsó végét bádog- vagy rézlemezből készült széles karikával hosszabbították.
Némely esetben külön darabból készült a tülök fúvókája, népi nevén „szipkája”, „csapja”: fából (bodza-, juhar-, gyümölcsfa) vagy ugyancsak szaruból. Ha akadt réztrombitáról maradt fúvóka, azt is szívesen használták a pásztorok. A házi készítésű fúvóka hossza 5-8 mm, és csaposan beleillesztették a tülöktest végébe.
Díszes tülök készítése különösen a Felső-Tisza-vidéki és a somogyi pásztorok között volt szokás. A díszítés két fő eljárása a vésés vagy karcolás és a választóvízzel történő maratás.
Hangja és funkciója
A tülkök alaphangja g és c’ között mozgott, s a természetes skálának legfeljebb négy hangját lehetett rajta megszólaltatni, ideértve az alaphangját is. A tülköt csak kihajtáskor használták, s hangja nem annyira az állatoknak szólt - bár bizonyos megszokás után és bizonyos fokig azok is hallgattak rá -, hanem azok gazdájának, hogy engedje ki az állatokat az utcára.
A pásztorok a tülköt mint mesterségük szimbólumát, bizonyos ünnepi alkalmakon is elő szokták venni, hogy hangjával munkaadójukat köszöntsék. Ilyen alkalom volt Heves, Hajdú, Szabolcs, Szatmár megyében a szilveszteri „kolompolás” (zajkeltés). A jól sikerült tülök példányok öröklődtek, egyik pásztorcsaládtól - kihalás esetén - más pásztorhoz kerültek. Díszesen faragott (karcolt) tülkök készültek eltérő ornamentikával a Felső-Tisza-vidéken és a Dunántúlon.
A szaru és csont tülkök régen a hadászatban és vadászatban, úri rétegeknél is általánosan elterjedtek voltak. Herman Ottó is foglalkozott a magyar pásztoremberek remekléseivel (Ethn., 1902), és Ács Lipót is írt a Tolna megyei kanász kürtről (Népr. 1968).
