James Fenimore Cooper 1826-ban megjelent, ikonikus regénye, „Az utolsó mohikán” mélyen beleágyazódott az amerikai irodalomba és a popkultúrába, számos filmadaptációt és értelmezést inspirálva. A kalandos és egyben romantikus történet az amerikai történelem viharos korszakába kalauzolja el az olvasót és a nézőt, amikor Anglia és Franciaország egymás ellen háborúzott Amerikában. Ez az örökös háború megosztotta az indián törzseket, és arra kényszerítette őket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett. A mű nem csupán egy izgalmas kaland, hanem egyben egy mélyebb reflexió is a „kihaló indián” mítoszára, a civilizáció és a vadon közötti feszültségre, valamint az egyéni sorsokra egy nagyszabású történelmi konfliktus árnyékában.
Történelmi Kontextus: A Hétéves Háború Amerikában
A történet 1757-ben játszódik, éppen egy évvel azután, hogy kirobbant a hétéves háború (1756-1763). Winston Churchill szimplán "a valódi első világháborúnak" nevezte ezt, mivel a történelem során először fordult elő, hogy szinte minden kontinensen harcoltak ugyanazon konfliktusból kifolyólag. Az egyik oldalon Anglia állt, az akkoriban megerősödő és nagyhatalommá váló Poroszországgal szövetségben, míg velük szemben Franciaország viselt hadat, összefogva Ausztriával és Oroszországgal. James F. Cooper ebbe a történelmi környezetbe helyezte kalandregényét, amely annyira népszerű lett, hogy több játékfilm készült belőle, de rajzfilmsorozat formájában is megtekinthető.
A hétéves háború amerikai hadszínterén, a franciák és a britek összecsapásában mindkét oldal őslakos szövetségesekkel volt megtámogatva. A regény cselekményének középpontjában a William Henry erőd ostroma áll, amely Lake George, New York tartományban található. Louis-Joseph de Montcalm francia tábornok vezetésével a franciák sikeresen ostromolták meg az erődöt, és mivel Daniel Webb tábornok a valóságban sem küldött segítséget Munro ezredesnek, Monro kénytelen volt megadni magát. Az ezredes megegyezett ellenfelével a katonák és civilek szabad elvonulásáról. Montcalm igyekezett megértetni a különböző népekből származó őslakos szövetségeseivel, hogy nem támadhatják meg a visszavonuló briteket, ám végül nem járt sikerrel. Az őslakosok először az elhagyott erődöt fosztották ki, majd az elvonulóktól fegyvereket, ruhákat raboltak, és britek tucatjait ejtették foglyul, illetve ölték meg. A francia tisztek egy része próbálta védeni a briteket, mások viszont megtagadták ezt. Ez a történelmi esemény adja a film egyik legdrámaibb jelenetének hátterét, ahol az elvonuló briteket megtámadja a huron Magua vezette harcos csoport.
Az „Eltűnő Indián” Mítosza és Cooper Öröksége
Manapság talán a leggyakrabban azt javítják ki Az utolsó mohikánnal kapcsolatban, hogy ez a nép nem halt ki, hanem köszöni, egész jól megvan, kaszinót üzemeltet és az utóbbi években az ősi földjeiért perel. Az “eltűnő indián” (Vanishing Indian) egyfajta amerikai nemzeti önbeteljesítő jóslat, ami a szövetségi kormány hathatós támogatásával erőteljesen befolyásolta a 19. századi amerikai közgondolkodást. Ahhoz, a korban népszerű és elfogadott kulturális elképzeléshez illeszkedett szervesen, amit nyilvánvaló elrendeltetésként vagy megnyilvánuló végzetként (Manifest Destiny) ismerünk. Cooper a New York állambeli Cooperstownban nőtt fel, amit az apja alapított, és a lánya, Susan Fenimore Cooper elmondása szerint fiatalon néha találkozott oneidákkal vagy az irokéz szövetség, a Hat Nemzet (mohawk, oneida, onondaga, kajuga, tuszkaróra és szeneka) más képviselőivel. Később volt, hogy meglátogatta a környéken keresztülvándorló őslakos csoportokat, emellett tisztektől és tolmácsoktól is igyekezett információkat szerezni róluk. Cooper ellentmondásosan vallott erről: azt állította barátjának, Sir Charles Augustus Murraynek, hogy nem járt az őslakosok közt, hanem az apjától hallott róluk, az 1830-as Notions of the Americans című nonfiction munkájában viszont arról ír, hogy viszonylag gyakran találkozott velük. Uncas neve kapcsán például felmerült, hogy Cooper összetéveszthette a connecticuti mohegánokat és a New York állam északi részén élő mohikánokat, Uncas ugyanis előbbiek ismert vezetője (szacsemje) volt a 16-17. század fordulóján. Ezzel együtt mégis Cooper volt az, aki sok kortársával ellentétben nem egy általánosított, pánindián kultúrát látott, hanem megkísérelt megismerni néhányat a sokféle népek kultúrái közül, és azt a tudást beledolgozni a regényeibe.
Cooper regényei a szükségszerűen előretörő (fehér) civilizáció és az érintetlen területek egymásnak feszülésének krónikása, és hősét, Sólyomszemet kezdettől az eltűnő vadonhoz és azon keresztül, illetve amiatt az eltűnő őslakosokhoz kapcsolta. Sólyomszem maga is egy elégikus figura, aki egy veszett ügyhöz ragaszkodik. A regények a kortársak körében és Európában is nagyon népszerűek voltak, George Sand, Melville és Hawthorn is méltatta.
A Regény Cselekménye és Karakterei
A történet szerint Sólyomszem (Daniel Day-Lewis), a mohikánok között nevelkedett sápadtarcú, beleszeret egy angol tiszt lányába, Corába (Madeleine Stowe). A huron Maguának (Wes Studi) is szüksége van a lányra és húgára, Alice-re, hogy sakkban tudja tartani velük az angolokat. Magua bosszúszomja hajtja, miután a britek kiutasították törzséből és elvették a földjeit. A csoportot, Sólyomszemet, Csingacsgukot és Uncaszt, Alice-t és Corát, Magua tőrbe csalja, de az utolsó pillanatban Unkasznak és társainak sikerül megmentenie őket.
Az erőd ostroma során Munro ezredes levelet küld Edward-ba erősítésért, de az érintett tábornok nem küld. Sólyomszem elmegy a franciákhoz, de nem tud meg semmit. Heyward őrnagy, aki kíséri Corát és Alice-t, bejelenti, hogy szerelmes Alice-be. Montcalm, a francia tábornok, tárgyalásra hívja Munro-t, és feltételeket szab a visszavonulásra: a britek visszavonulhatnak, de fegyvereiket a franciáknak kell átadniuk. Munro elfogadja a feltételeket, és a helyőrség megkezdi a visszavonulást. Azonban a huron harcosok, Magua vezetésével, megtámadják a brit oszlopot. Magua elfogja Corát és Alice-t, és elvezeti őket a Huron falu felé.
Sólyomszem, Csingacsguk és Uncas üldözőbe veszik Maguát. A Huron falún kívül találkoznak Gamuttal, aki a barlangba vezeti őket. A huron csoport üldözni kezdi őket a barlangba, de a biztonságuk érdekében szétszélednek. Magua visszamegy és elfog négyüket a barlangban. A foglyokat egy rövid pihenőre vezetik. Cora és Alice megszöknek. Magua a Huron törzshöz tartozik, és vadászik. Sólyomszem Gamutnak öltözik, és énekelni kezd. A Huronok rájönnek, hogy Uncas megszökött. Sólyomszem lecsap Maguára és Heyward megköti őt. Az utolsó mohikán, Sólyomszem, egy "hosszúpuskát" használ. Később kiderül, hogy Magua a Delavárhoz tartozik.
A regény több valós inspirációs forrásból is táplálkozott, ezek közül az egyik az a Kentucky állambeli incidens, amikor 1776. július 14-én három kamaszlányt elrabolt két cseroki és három sóni harcos. A lányok megpróbáltak jelzéseket hagyni maguk után, míg a harcosok meg nem fenyegették őket (a félelmekkel ellentétben a lányokat nem erőszakolták meg, Jemima Boone később azt mondta, a körülményekhez képest rendesen bántak velük).
Irodalmi Fogadtatás és Mark Twain Kritikája
Cooper kortársai, a francia író George Sand, az orosz kritikus Belinszkij el voltak ragadtatva a regénytől. Sand egyenesen azt mondta, ezek a könyvek Amerika híreit közvetítik a tengerentúlra. Méltatták az amerikai kollégák is, például Melville és Hawthorne. A nagy törés akkor következett be, amikor Mark Twain megírta Cooper irodalmi bűnei című, roppant igaztalan filippikáját, szerencsére már Cooper halála után. Persze támadta ő Jane Austent és R. L. Stevensont is. Twain elmarasztaló véleménye ide vagy oda, Az utolsó mohikán főhőséről, Sólyomszemről (más néven Bőrharisnyáról vagy Hosszúpuskáról) már az amerikai film egyik alapító atyja, D. W. Griffith is rendezett egytekercses filmet 1909-ben.
Mark Twain például a Fenimore Cooper irodalmi kihágásai című esszéjében a rá jellemző iróniával és kicsit igazságtalanul szedi ízekre Coopert mint írót, például így: "A törött gallyat minden más hatáseleménél többre becsülte, ezzel dolgozott a legkeményebben." Cooper maga is ellentmondásosan vallott az őslakosokról: az 1830-as Notions of the Americans című nonfiction munkájában úgy ír az őslakosokról, akikkel találkozott, mint "elsatnyult, mocskos, leromlott faj". A regényben pedig számos megjegyzés támasztja alá, nemcsak a narrátortól, hanem a fehér szereplőktől, köztük Sólyomszemtől is. Nyilvánvalóan hibás logika lenne egy majd’ kétszáz éves regényt és gondolkodást csupán a mai értékrendünk szerint megítélni, viszont mivel Az utolsó mohikán a magyar indiánromantika egyik sarokköve lett, érdemes tudatosítani, hogy Réz Ádám fordításában mennyiben olvastak más regényt egész generációk, mint az angol eredeti.
Filmadaptációk és Michael Mann Mesterműve
Az első filmváltozatot 1920-ban mutatták be, amit további nyolc feldolgozás követett - köztük egy román-francia koprodukció is található Ultimul Mohican címmel. A korai hangosfilmkorszak legsikeresebb Mohikán-filmfeldolgozásában azonban nem Carey, hanem egy másik tősgyökeres westernszínész, Randolph Scott játszotta Bőrharisnyát. Mann saját bevallása szerint ez az 1936-os, George B. Seitz rendezte változat ihlette saját adaptációját, sőt jobban is támaszkodott rá, mint Cooper eredetijére. A Seitz-film megvastagítja a történet romantikus szálát azáltal, hogy nemcsak az angol Munro ezredes egyik lányát hozza össze Uncasszal, a fiatal mohikánnal, hanem a másikat is összeboronálja Uncas fehér testvérével, Sólyomszemmel.
🎥 AZ UTOLSÓ MOHIKÁN (1992) | Előzetes | Full HD | 1080p
A James F. Cooper regényéből készült kalandos és egyben romantikus film, Michael Mann 1992-es alkotása, még abban az időben játszódik, amikor Anglia és Franciaország egymás ellen háborúzott Amerikában. Ez a film olyan ragyogó alkotás született, ami egyedülálló és időtálló alkotássá vált - a kilencvenes évek egyik legjobbjává. Michael Mann műve több ponton eltér az eredeti könyvtől, így alapvetően egy romantikus film lett az indiánregényből, de van benne bőven akció, dráma és még egy kis humor is. Mann azonban más eszközökkel is erősíti a történet melodrámai intenzitását. Az utolsó mohikán egyik első jelenetében Csingacsguk, Sólyomszem és Uncas meglátogatják barátaikat, a telepes Cameron családot, akik az amerikai gyarmaton dúló angol-francia háború nyugati frontján, a Hudson folyó bal partján építették fel a házukat és az életüket. Olyan idilli, tiszta és meleg családi otthonba pillantunk be, amelyről máris biztosan tudjuk, hogy nem maradhat épségben.
Mann nem vette félvállról a munkát. Elsőként megnyerte a főszerepre a friss Oscar-díjas Daniel Day-Lewis-t, aki már akkor is inkább valódi színművésznek számított, semmint mainstream mozik sztárjának - Az utolsó mohikánig egyetlen nagy költségvetésű hollywoodi produkcióban sem vállalt szerepet. Viszont ő is meglátta a forgatókönyvben azt a pluszt, ami kiemelte Az utolsó mohikánt az átlagos amerikai kalandfilmek közül. Elhivatottságát pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a forgatás előtt nem csak katonai kiképzésen vett részt (A szakasz és a Ryan közlegény megmentése színészeit is felkészítő Dale Dye edzette), hanem megpróbálta kiismerni a vadonélés és a nyomkövetés fortélyait. Hetekig sátorban élt Alabamában, vadászott, halászott, zsákmányát megnyúzta - ha pedig nem fogott semmit, akkor nem evett. Szabadidejében egy kenut is épített magának. Az eredmény pedig magáért beszél, ebben a filmben nem Daniel Day-Lewist, az Oscar díjas, kissé sznobnak tűnő angol értelmiségit, a költő és színésznő fiát látjuk, hanem a vadonban élő, azzal együtt lélegző, szikár és kemény férfit, akit megedzett az élet és az ezzel járó, mindennapos harc. Viszont az elhivatott színész szervezetében nem múlt el nyom nélkül a megfeszített munka: a forgatás után klausztrofóbiája és enyhe hallucinációi miatt orvosi kezelésre szorult. Ráadásul Day-Lewis és a rendező szépen egymásra találtak, mivel Michael Mann is mindenben a tökéletességre törekedett, az összes jelenetet nagyjából hússzor vette fel, drága díszleteket csináltatott - csak a William Henry erőd került 6 millió dollárba, az 1992-es árfolyamon - és kora reggelig dolgoztatta embereit. Az anekdota szerint egy hajnalig húzódó munkanapon egyszer csak felkiáltott: „Ki kapcsolta fel azt a sárga lámpát?
Éppen a mindenre kiterjedő hitelessége és minősége miatt nem avult el a film a mai napig. A játékidő során látott házak, vagy az ostromlott erőd nem stúdiódíszletek voltak, hanem ott épültek a helyszínen, valódi fából. Az indiánokat ténylegesen amerikai őslakosok játszották, legyen szó nagyobb szerepekről, vagy éppen statisztákról - ami korábban nem számított bevett gyakorlatnak. Összességében 900 indiánt alkalmaztak a forgatás során. De a fegyverekre is nagy figyelmet fordítottak: a késes-tomahawkos harcmodort, illetve az összecsapások koreográfiáját egy 18. századi szablya tankönyv alapján alkották meg, az indiánok ruházatához, tetoválásaihoz, harci díszeihez pedig korabeli festmények adtak ihletet. Az abban az időben készült tájképfestők munkái szintén komoly inspirációt jelentettek Dante Spinotti operatőrnek: a hatalmas vadonban eltörpülő emberi alakok, a varázslatos szépségű hegyek, völgyek, a vízesések ábrázolása mind hasonlóak ezekhez a korabeli tájképekhez. A rendkívüli alaposságnak köszönhetően el is szaladt a költségvetés: a 7 millió dollárra tervezett kiadások a forgatás végére 33 millióra rúgtak. A gyártó 20th Century Fox stúdió kifejezetten azért alkalmazott egy embert, hogy megakadályozza, hogy a direktor túl sokszor vegyen fel egy-egy jelenetet - ezzel visszafogva a költségeket. Nem meglepő módon a rendezői változat jó hosszú lett, első körben három órásra sikerült a film, amelyet végül egy órával lerövidítettek, mire a mozikba került. 2001-ben kijött DVD-n a bővített változat, viszont az is csak pár perccel hosszabb az eredetinél, tehát sajnos nem lehet tudni, hogy milyen nagyszerű jelenetek maradtak végül a vágóasztalon. Így vagy úgy, de Az utolsó mohikán egy izgalmas, fordulatos, gazdag látványvilággal, illetve történelmi hűséggel felruházott, könnyen átélhető kalandfilm, amely igazi filmélménnyel ajándékozza meg a nézőket.
A Magyar Fordítások és Sólyomszem Karakterének Értelmezése
Réz Ádám 1956-ban megjelent fordításában olvasta Az utolsó mohikánt, ahogy a legtöbben Magyarországon, ez pedig azt is jelenti, hogy az ifjúság számára átdolgozott formában. Így aztán érhetik kellemetlen meglepetések is, ha kézbe veszi Gy. Hász-Fehér Katalin irodalomtörténész összehasonlította a fordításokat, és talált számos szerkezeti, stilisztikai és tartalmi eltérést, az egyik legfeltűnőbb változtatásról viszont nem írt. Amiket kiemelt: Réz eltüntette Cooper mottóit és fejezetbeosztásait (a 33 fejezetből Réznél 15 lett), a szerző 1831-es előszavát és a jegyzeteinek egy részét pedig beledolgozta a törzsszövegbe. Törölte vagy markánsan lerövidítette Cooper kommentárjainak jelentős részét, ami miatt eltűnt az elbeszélő szinte a szereplőkkel azonos súlyú jelenléte a szövegben, valamint nem maradt nyoma a gyakran ironikus stílusának sem. Réz tartalmi változtatásokat is eszközölt, például az amerikai történelmi háttér, a háború vagy a telepesek és a britek közti ellentétek is haloványabban jelennek meg.
A magyar olvasó számára átalakulhat Sólyomszem is, aki Réznél megnyerő, tisztán idealizált hős, a Cooper-féle eredeti alak viszont kevésbé az. És itt nemcsak arról van szó, hogy 200 év távlatából Sólyomszem kijelentései rasszisták és a fehér felsőbbrendűségtudat történelmi példái, hanem arról, hogy miközben Chingachgook és Uncas egyértelműen fontosak a számára és közösséget vállal velük, gyakran tesz nekik olyan megjegyzéseket, amiket nem mondunk a velünk egyenrangúnak tartott embereknek. A Cooper-féle Sólyomszem sajnos elég rosszul öregedett, mai olvasóként már-már parodisztikus figura: egy másokat kioktató, öntelt alak, aki nehezen viseli el, hogy ne fűzzön megjegyzést bármihez is, és egyébként is rengeteget beszél.
Nem Réz volt az első, aki átdolgozta Az utolsó mohikánt. Hász-Fehér részletesen végigveszi a korábbi kiadások történetét, érdemes elolvasni a teljes elemzést (egy hibát találtam benne: Cora anyja nem indiai, hanem a karibi térségből (“West Indies”) való, részben fekete származású nő). Először 1845 végén kezdett megjelenni itthon füzetek formájában a Kisfaludy-Társaság által indított, Nagy Ignác szerkesztette Uj Külföldi Regénytárban, majd 1846-ban kinyomtatták egy kötetben. Vachott Sándorné Eötvös József támogatásával és útmutatásai szerint 1866 és 1873 között elkészítette a Bőrharisnya-könyvek ifjúsági változatát, ami annyira sikeres lett, hogy a következő másfél évtizedben szinte minden hazai gimnázium könyvtárába bekerült. Vachottné átdolgozta és lerövidítette a regényeket, Hász-Fehér szerint ezek elég gyenge fordítások lettek. Az utolsó mohikánban a figyelmetlenségből adódó hibák mellett olyan, talán pedagógiai célú változtatások is szerepeltek, mint hogy Alice már a kötet elején Heyward menyasszonya (egy fiatal nő semmilyen körülmények között ne mászkáljon az erdőben olyan férfiakkal, akik közül egyik sem a vőlegénye/férje?). A delavár lányok nagyon szép siratószövegének leírása, valamint Cora és Uncas temetése elég rosszul járt a fordításokban. Réz Ádám jócskán lerövidítette a zárást, vélhetően ideológiai okokból nem akart vallásos utalásokat hagyni a szövegben.
A Szemtől szemben és Mann Munkássága
A Szemtől szemben volt Michael Mann következő filmje Az utolsó mohikán után, és ennek az idézetnek meg a fenti gondolatmenetnek az összekapcsolásával a rendező egyik személyes mániájához kerülünk közelebb. Mann mindig megszállott, nyughatatlan férfiakról forgat, szakmájuk legtehetségesebb képviselőiről, akik éppen azért nem lelnek békére soha, mert a munkájuk határozza meg őket. A tolvaj Frank Az erőszak utcáiban, Graham ügynök Az embervadászban, Neil McCauley és Vincent Hanna a Szemtől szemben rabló-pandúr párosaként, vagy éppen Sólyomszem mindannyian profik. Az indiánokról szóló, újabb filmek közül a legemlékezetesebbek, például Chloé Zhao két korai rendezése vagy a friss War Pony, napjainkban játszódó történetek, és a szegénységről, a kifosztottságról szólnak. Ma már talán nem csak azért tartózkodnak Hollywoodban az indián hősöket középpontba állító történelmi kalandfilmektől, mert sokkal bonyolultabban illene ábrázolni ezeket a közösségeket és identitásokat, mint ahogy a műfaji művészetben általában szokták.