Az utolsó vacsora Jézus utolsó, földi asztalközössége volt tanítványaival a halála előtti éjszakán. Ez az esemény, amelyet görögül deipnon (estebéd, vacsora) kifejezéssel is illetnek, mélyen gyökerezik az ókori áldozati lakomák hagyományában, ám Izrael hitében és Jézus értelmezésében új, forradalmi jelentést nyert. Míg az ókori népek úgy hitték, hogy az étkezéssel az istenség erőiből részesednek, Izrael hitében - ahol a mágikus gondolkodás teljességgel ismeretlen - az Úrral való személyes találkozás gondolata volt lényeges a kultikus étkezések során, mint például a szerződéskötések alkalmával, ahol Isten láthatatlanul jelen volt. Az asztalközösség ekkor a bizalom, a megbocsátás és a békeszándék jele volt.
A páskavacsora és időpontjának eltérései
Jézus utolsó vacsorája a szinoptikus evangéliumok (Máté, Márk, Lukács) szerint páskavacsora volt, amelyet a zsidók az Egyiptomból való szabadulás emlékére ültek Niszán hó 14-ének estéjén. Ez az ünnep a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján történt, amikor levágták az áldozati bárányt. János evangéliuma azonban kissé eltér, szerinte Jézus az utolsó vacsorát a páskaünnep előtti, úgynevezett „előkészületi” napon tartotta. Bár néhány exegéta megkísérelte a különbözőségeket kiegyenlíteni, sok jel utal arra, hogy az étkezés egy páskavacsora keretén belül történt, hiszen ünnepi lakoma volt a nehéz körülmények ellenére is, hallél-zsoltárokat énekeltek, és Jézus a páska éjszakáján az előírt területen belül maradt tanítványaival.
Nagycsütörtök, a keresztény kultúrában a húsvét előtti nagyhét kiemelt napja, Jézus Krisztus és tizenkét tanítványának utolsó együttléte volt a nagypénteki keresztre feszítés előtt. Ezen a napon, csütörtök este, fogyasztották el a húsvéti vacsorát. Lukács evangéliuma szerint Pétert és Jánost küldte el Jézus, hogy megkeressék és előkészítsék a helyszínt: „Menjetek a városba, és ott szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt, és ahova bemegy, mondjátok meg a házigazdának, hogy a Mester ezt üzeni: Hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? Ő majd mutat nektek egy nagy emeleti termet berendezve, készen: ott készítsétek el nekünk a vacsorát.” (Mk 14,13-15). Az evangélisták nem nevezik meg a szállásadót, és a tanítványok mindent pontosan úgy találtak, ahogy Jézus megmondta, majd elkészítették a vacsorát.
A lábmosás szimbolikája
János evangélista arról is ír, hogy a nagycsütörtöki estén Jézus azzal a szokatlan tettével is meglepte tanítványait, hogy ő mosta meg a lábukat. A lábmosás mindennapos cselekedet volt a keleti emberek életében, hiszen mezítláb vagy saruban jártak, és megérkezéskor elengedhetetlen volt az út porának lemosása. A vendéglátó udvariasságának része volt, hogy lehetőséget kínált erre, de általában rabszolgák, vagy családon belül a feleség vagy a gyermekek feladata volt.
Jézusnak a tanítványok lábmosása igazi jelentése
A páskavacsora elfogyasztása kötött liturgia alapján történt, minden elemének fontos szimbolikus jelentése volt. Az este során többször is kezet mostak. Nagyhét csütörtökén, az utolsó vacsora estéjén - valószínűleg a második kézmosás alkalmával - Jézus szokatlan dolgot művelt: „…letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.” (Jn 13,4-5). Ez részéről egyrészt az alázat jele volt, példát akart adni tanítványainak: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom nektek: a szolga nem nagyobb az uránál, és a küldött sem nagyobb annál, aki elküldte őt.” (Jn 13,12-16). Másfelől Jézus jelképesen azt is jelezni akarta számukra, hogy tanítványai hozzá tartoznak.
Az áruló leleplezése és a halál előrevetítése
Az evangélisták tudósítása alapján ezen a nagyheti estén a Mester nem nevezte meg név szerint az árulót, hanem csak utalást tett rá. Máté evangéliumában Júdás maga vallotta be, mire készül: „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” János evangélista úgy folytatja beszámolóját, hogy miután Jézus odaadta Júdásnak a falatot, azt mondta neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!”
Jézus a nagycsütörtöki páskavacsorán ismét szólt közelgő haláláról. Emlékeztette tanítványait, hogy testét és vérét adja az emberek bűneiért, a megváltásukért. Erre utalt a nekik adott megtört kenyér és a bor: „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Vacsora után, nagycsütörtök éjszakáján Jézus elment tanítványaival az Olajfák hegyére. A Mester azt mondta nekik: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert meg van írva: »Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.« De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” (Mk 14,27-28). Péter fogadkozni kezdett, hogy ő soha nem fogja megtagadni Mesterét.
A nagycsütörtöki éjszaka hátralevő részében Jézus imádkozni és virrasztani akart a Gecsemáné-kertben, mert tudta, hogy hamarosan eljönnek érte, hogy elfogják és kivégezzék. Azt szerette volna, ha tanítványai vele virrasztanak, de azokat elnyomta az álom. Háromszor ébresztette fel őket, a harmadiknál pedig hozzátette: „Ébredjetek, menjünk!”
Az Úrvacsora megalapítása és értelmezése
Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavait ötszörösen hagyományozták, ami a korai gyülekezet számára való rendkívüli fontosságukra utal. A legkorábbi leírás az 1Kor 11,23-25-ben található, ahol Pál hangsúlyozza, hogy az Úrtól kapott hagyományként adja tovább. Ez a szöveg utal az étkezés előtti és utáni hálaadó imára. Márk evangéliumában a kenyeret értelmező szavak bevezetése megegyezik Páléval, de ő még megemlíti a kenyér „átadását”, és a „hálát adott” helyett az „áldást mondott” kifejezést használja, ami a zsidóságban az asztali imádság szokásos elnevezése. A pohár fölött mondott szavakban vannak a legerősebb eltérések, de a lényeges pontokon azonosság van. Máté evangéliumában szinte szóról szóra ugyanazt a szöveget találjuk, a legfigyelemreméltóbb eltérés a „bűnök bocsánata” kifejezés, amely azt a bizonyosságot közvetíti, hogy Isten megbocsátási készségünkre a maga megbocsátásával válaszol. Lukács nagyon közel áll a páli formulázáshoz, de ez nem irodalmi függőséget jelent. Legfeltűnőbb az esztin (van) kopula hiánya a pohár fölött mondott szavakból, ami sémita beszédmódra utal. Az egyezések legvalószínűbb magyarázata az, hogy mindketten az Antiókhiában használatos úrvacsorai formulát idézik.
A szövegezésbeli eltéréseket leszámítva, ez az öt leírás lényegében azonos. Egybehangzóan bizonyítják, hogy Jézus a megtört kenyeret a maga halálra adandó testével, a bort pedig a maga kiomló vérével hasonlította össze, hozzáfűzve, hogy az új szövetség az ő vére által valósul meg. Az utolsó vacsora annyiban különbözik Jézus földi élete során megtartott asztalközösségeitől, hogy az étkezés előtti és utáni imádságokhoz magyarázatot fűzött. Ezek a magyarázatok hozzátartoztak a páskavacsora rituáléjához, melyből kialakult a páska-haggada szokása, miszerint a családfő elmagyarázta a páskabárány, a kovásztalan kenyér és a keserű füvek értelmét. Jézus, az izraeli családfőkhöz hasonlóan, magyarázta tanítványainak az év legünnepélyesebb étkezésének a sajátosságait.
Jézus a maga halálát helyettes halálként, elégtételként értelmezte, hozzáfűzve, hogy kinek a javára történik a helyettesítés (Máté-Márk: „sokakért”; Pál-Lukács: „értetek”; János: „a világ életéért”). Jézus gyakran utalt arra, hogy az ő szenvedése azonos az Úr Szolgájának (Ézs 53) helyettes szenvedésével. Ezzel értésünkre adta, hogy ő önmagát Isten szenvedő szolgájának tekinti, aki a maga életét sokak helyett a halálba adja és az ő bűntörlő halála az új szövetséget hozza.
Az utolsó vacsora további fontos mozzanata az eszkhatológiai kitekintés. Amikor a tanítványok ettek a megtört kenyérből, és ittak a megáldott közös pohárból, akkor hitték, hogy az evés és ivás által Jézus bűntörlő halálának részeseivé lesznek. Személy szerint megbizonyosodtak afelől, hogy azok seregéhez tartoznak, akikért „Isten szolgája” halálba indul. Az utolsó vacsora asztalközössége Isten királyi uralmának a megelőlegezése.
A széderest és a bibliai étkezési szokások
A széderest rendje a Krisztus születése előtti évszázadokban alakult ki. A szertartás előírta a ház kovásztól való megtisztítását, a Szentírásból felolvasandó igéket, imákat, a szimbolikus ételeket és a borivás rendjét is. Az ünnepen a tökéletesen ép, egyéves hím bárányt levágták, roston megsütötték, és a szédereste során kovásztalan lepénykenyérrel, keserűfüvekkel és négy pohár borral elfogyasztották. A kovásztalan kenyér a sietségre, a keserűfüvek pedig a rabszolgaság fájdalmas éveire figyelmeztettek. A páska ismerete nélkül nem érthető teljes egészében a keresztény úrvacsora szimbólumrendszere. Jézus idejében is megtartották ezt a fontos megemlékezést.
Fráter Erzsébet biológus, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársaként, „A Biblia ételei” című könyvében a bibliai étkezési szokásokat vizsgálja. Szerinte „Mindenki eszik. Nincs még egy olyan tevékenység, amely ennyire kiterjedten érintene minden embert a Föld kerekén.” A Biblia rendkívül sokszínűen mutatja be a kor emberének étkezését, a mezőgazdálkodás elemeit, az élelmiszer-előállítás mozzanatait, a táplálkozási szokások furcsaságait, és azt is, amikor nem volt mit enni. Az ókori Közel-Kelet emberének életét, mindennapjait számos ünnep, rítus szakaszolta. Fráter Erzsébet hegyeket mozgatott meg, hogy az összes leírást, megnevezést, utalást értelmezze, nem egyszer járt kint Izraelben, részt vett Széder estén, de a 21. században még a 2-3000 évvel ezelőtti hagyományaikat tartó, Izraelhez közeli népekhez is ellátogatott, például Iránba és Kirgizisztánba, Üzbegisztánba és a tádzsikokhoz.
Fráter Erzsébet kiemeli, hogy a mai ember alapvető problémája az étkezés. Keressük-kutatjuk a valódi, értékes élelmiszereket. Nos, „superfood” már a biblikus időkben is létezett. Mi több, akkor még minden alapanyag gazdag tápanyagtartalmú, vitaminokkal, nyomelemekkel, bioflavonoidokkal telt élelem volt, mint például a frissen préselt olajok, a gránátalma, datolya, szőlő, mazsola, füge. Mindezek, pontosabban ezek álltak bőségesen rendelkezésre. A fölösleget megaszalták, ugyanis napfényből rengeteg jutott mindenkinek. A Biblia említi is az aszalt szőlőt, amit aszú szőlőnek olvasunk a Károli-féle fordításában, ez a mazsola. Az aszalás volt az egyik tartósító eljárás, de volt még sózás és füstölés is. Az utóbbi módokon főleg halakat tartósítottak.
A Biblia említette tej és sajt kifejezések nem azonosíthatók be pontosan. Az ókori és a mai Izrael területén is a Negev-sivatag a választóvonal. Ott, és attól lejjebb a nomád pásztor élet volt jellemző. Az állatok a mindennapi étkezésben nem voltak jelentősek. A hétköznapi állattartó embereknek a birka- és a kecskenyájak, északon a szarvasmarha a vagyont képezték, noha néha vágtak le belőlük. A gazdagabbak több húst ettek. A szárnyasok szerepe elenyésző volt. Legtöbbször bárányt fogyasztottak, amely tipikus áldozati állat is volt. A só fűszer és tartósítószer is volt egyben. Az Ószövetségben olvashatunk a „só szövetségéről”.
A manna, Isten egyik legérdekesebb teremtménye, valószínűleg növényi eredetű, egyesek zuzmó- vagy szarvasgomba-félére gondolnak. A pusztában sokszor éhezve vándorló nép zúgolódni kezdett. Ilyenkor Isten apró, daraszerű, édes ételt adott népének, a mannát. A manna rendszerint sok csodás eseményt kísért, és mindig csak akkor volt, amikor szükség volt rá. A szó körülbelüli jelentése „Mi ez?”. Mózes sem ismerte, aki 40 évig a pusztában legeltette apósa állatait. A szó tizennégyszer fordul elő a Szentírásban. Jelentése: az Úr ezt a földet ígérte az Egyiptomból kiszabadított, választott népnek. Nagyon valószínű, hogy itt nem állati mézről van szó, hanem növényi szirupokról.
„Az akkori embernek ez volt az alap élelmiszere. Nem törekedett arra, hogy a sokféle élelmiszerből pont ezeket az egészségeseket egye, sokkal szűkebb volt a választási lehetősége. A Biblia korának emberei olyan egészségesen táplálkoztak, ahogy csak a hagyományos társadalmakban lehetett/lehet, mert eleve csak természetes és tiszta alapanyagok álltak rendelkezésre. Emellett mértékletesen fogyasztottak, mert nem volt mindig bőség. Ezt a szent könyvek számos helyen írják, ahogy a tartalékolást is.” „Lokálisan ettek és szezonálisan. Mindenki azt ette, ami a környékén megtermett. És azt, aminek éppen szezonja volt. A gazdagabb emberek természetesen a kereskedelem révén kaptak különleges ételeket. Mint például tenger gyümölcseit Izrael közepén, ám a zsidóknál a fogyasztható ételek sora erősen korlátozott volt a sok tilalom miatt (lásd Mózes könyvei).
A kenyér búzából vagy árpából készült, bár ismerték a kölest is. Készült kovásztalan puha vagy lapos, száraz lepénykenyér (liszt, víz, só). A zsidók egyiptomi közvetítéssel ismerték a kovászolt kenyeret, amit nem cipó vagy vekni formában sütöttek, hanem viszonylag laposan. Ezt támasztja alá a Szentföld mai területén hagyományosan elkészített, és a tradíciókat folytonosságában őrző népek kenyerének az alakja. Ezt csak törni lehet.
A szőlő megnevezés a leggyakrabban előforduló növényi név a Bibliában, több mint 200 helyen olvashatjuk. Ez a legfontosabb ital, a bor alapanyaga volt. (Ez a jómódúak itala és általános ünnepi innivaló volt. A szegényebbek sört ittak és vizet.) Csak utána jönnek a gyümölcsök, azok között is elsősorban a füge, majd a datolya és a gránátalma. Azután következnek a hüvelyesek, lencse, lóbab, csicseriborsó, egy-két vadnövény. A mai jeruzsálemi piac kínálata nem összehasonlítható az ókorival. Nem ismerték az almát, körtét, citrusféléket. Főzéshez, ízesítéshez, balzsamokhoz alapvetően olívaolajat használtak. Emellett sok magvat, még a szőlő magját is kipréselték. Rendszeresen fogyasztottak pisztáciát, amelynek Nyugat- és Közép-Ázsiában van az őshazája. Ismerték, használták a diót. A rómaiak terjesztették el a fenyőmagot, amit Jézus korában már fogyasztottak a Szentföldön. Cukor nem volt. Egészen biztos, hogy sokféle fűszert használtak. A Keletről behozott fahéj, kasszia, kardamom inkább illatosításra szolgált, vagy balzsamok összetevői voltak. Több mint valószínű, hogy tettek az ételekbe vadon termő, klasszikus mediterrán fűszereket: levendulát, zsályát, szurokfüvet, rozmaringot, bár a Biblia nem ír főzésről, nincsenek benne receptek, a fenti fűszerek is rituális értelemben jelennek meg. A zsidóknak volt egy nagyon fontos import árujuk, a garum: fermentált, ecettel, olajjal ízesített sós halszósz, amit nagyüzemben állítottak elő. Az eljárás során nátrium-glutamát szabadult fel, magyarán umami, az 1908-ban felfedezett ötödik íz.
Fráter Erzsébet munkája az első magyar nyelvű, Ó- és Újszövetségen alapuló mű. Alapvető fontosságú, hogy egy ilyen volumenű munka egy bizonyos fordításra épüljön. A vállalkozás sikeréhez érteni kell a szöveget, tudni kell az áttételes jelentéssel bíró tartalmakat kikódolni. Mózes a pusztában vándorolt és látott ott egy égő tüskebokrot. Csodálkozott, hogy ég, de nem hamvad el. Odament és Isten ott szólította meg. Károli Gáspár lelkész-társaival a 16. század végén az egész Bibliát lefordította magyarra. (Ez az első magyar nyelvű Biblia fordítás.) Amikor Károli odaért a héberül tüskebokrot jelentő szóhoz, nemes egyszerűséggel a Kárpát-medencében legelterjedtebb tüskés bokrot, a csipkerózsát nevezte meg.
A kenyér és a bor szimbolikája az Úrvacsorában
Húsvét első napjának estéjén Jézus tanítványai körében fogyasztotta el az utolsó vacsorát. „Vegyétek és egyétek, ez az én testem. - Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetség vére, mely sokakért kionttatik a bűnök bocsánatára" (Mt). Amikor Izrael fiai Egyiptomból kiszabadultak, megmentésükre elfogyasztották a húsvéti bárányt. Így táplálkoznak Krisztus testével az ő követői is. Ahogy a megölt bárány vére az elveszés ellen megoltalmazta Izrael népét, úgy menti meg Krisztus vére követőit a bűn rabságából. Krisztus testét és vérét „fogyasztani” azt jelenti, hogy elfogadják őt személyes üdvözítőül. Ami a táplálék a testnek, az Jézus a léleknek. Szava által gyógyította meg a betegeket, támasztotta fel a halottakat, csillapította le a tengert. Igéje hatalommal bír. Ha látható jelenlétét nélkülözik majd tanítványai, megmarad számukra beszéde, tanításai - a Biblia. Mesterükhöz hasonlóan „élniük kell minden igével, amely Isten szájából származik” (Mt. 4:4). „A beszédek, amelyeket szólok néktek, lélek és élet” (Jn. 66:63) - e szavakat mondta akkor is, amikor az „élet kenyeréről” beszélt, sokak megbotránkozására. Ahogy a táplálékot más nem eheti meg helyettünk, úgy kell személyesen ezzel az igével „táplálkozni”, hogy valóban részünkké váljon. E szertartás a keresztények közösségi összejövetelein a bűntől való megtisztulás - Krisztus által elrendelt kifejező cselekedete.
A húsvéti bárány leölése Jézus kereszthalálát jelképezte évezredeken át. Valóban, húsvét napján, mikor levágták a bárányt, péntek délután ott volt a Golgotán az „igazi bárány” felfeszítve: Krisztus a kereszten. „A világ megalapítása előtt elrendelt áldozat” megvalósult (I. Pét. 1:20).
Jézusnak a tanítványok lábmosása igazi jelentése
A Szilágyságból Székelyföldre költözött patológus, aki a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban dolgozik, arra hívja fel a figyelmet, hogy a néphagyomány a harangok elnémulását vidékenként eltérően magyarázza. A bánáti szülők apró gyermekeiknek úgy tanították, hogy a harangok Máriaradnára repültek, hogy a húsvéti szentgyónásukat ott elvégezzék. A dusnoki rác gyermekeknek pedig azt mondták, hogy a harangok a Jézuskát mentek gyászolni Rómába, és csak akkor jönnek vissza, ha ők szót fogadnak, és jól viselkednek. A régi időkben a papok megmosták híveik lábát. Gyergyószentmiklóson például a pap 12 gyermek lábát mosta és csókolta meg. Ezt a régi hagyományt a római pápa is követi. A szegedi tanyákon az esti böjtös vacsorát úrvacsorának hívták az utolsó vacsora emlékezetére. Marczell Béla a napról így ír: „nagycsütörtök vagy másik nevén zöldcsütörtök a nagyböjt különleges napja volt. E naptól kezdődően már illett minden nap templomba menni. A százados hagyomány szerint a legelső zöld ág vagy rügy, amelyet ezen a napon találtak, jelezte, hogy milyen lesz a tavasz és a nyár. A virrasztás a késő este, illetve az éjszaka része az Olajfák hegyén imádkozó Jézusra való emlékezésben. A régi idők emberei ilyenkor a helyi kálváriára vagy az útszéli keresztekhez vonultak, és elmondták a fájdalmas olvasót Jézus kínszenvedéséről, közben pedig Mária anyai fájdalmáról énekeltek.
Az Úrvacsora és a valóságos jelenlét tana
Az úrvacsora megalapítása a zsidó páskaünnepből való átmenetet jelenti, ami közvetlenül kapcsolódik Izraelnek az Egyiptomból való kivonulásához, amikor Isten szövetséges népévé lettek a Sínainál. Mózes meghintette a népet az áldozatok vérével a szövetség megpecsételéseként, és ezt mondta: „Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött tiveletek, mindama beszédek szerint.” (2Móz 24:8). Feltűnő, hogy a Jézus által alapított úrvacsorában nem szerepel a páskabárány elfogyasztása. Ez azért van így, mert Jézus az Isten Báránya (vö. Jn 1:29). Az úrvacsorai kenyér az Ő testét jelképezi. Az új szövetséget (vö. Jer 31:31-34) Jézus a saját vérével pecsételte meg, ezt jelképezi a pohár. „És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik” (Mk 14:24).
L.W. Derning „Die Einsetzung der hl. Eucharistie” című művében tárgyalja az utolsó vacsora szavainak közvetlen értelmezését. Hangsúlyozza, hogy semmi sem teszi szükségessé a képletes értelmezést. Ha Jézus képletesen akart volna beszélni, ezt könnyen éreztethette volna, például hozzáadva: „ez az én testem emléke” vagy „képe”. Ezer esztendeig senki nem is értette másképp, mint szó szerint. Jézus egyszerű emberekhez szólt, halászokhoz, akik hozzá voltak szokva csodáihoz és isteni kijelentéseihez, nem pedig akadémikus elvontságú szimbolizmusokhoz. A búcsúzás pillanatában, ünnepélyes hangulatban, amikor Jézus oly nyomatékkal és világosan szól, képletes, burkolt és érthetetlen beszéd igazán nem volna a helyén.
A textusban semmi sincs, ami arra utalna, hogy a „ez az én testem” kijelentést ne szó szerint kellene értelmezni. Luther „Das diese Worte Christi: Das ist mein Leib etc. noch fest stehen wyder die Schwermgeister” című művében kritizálja azokat, akik a szavak értelmét eltorzítják: „Dr. Karlstadt - írja Luther -, ezekből a legszentebb szavakból: „ez az én testem”, az „ez” szócskát forgatja el; Zwingli az „est" (van) szócskát töri kerékbe; Oekolampadius a „test” szót sanyargatja; mások az egész szövegen hóhérmunkát végeznek."
A valóságos jelenlét tana szerint az Úrvacsora igéi teljes világosságot nyernek a kafarnaumi beszédből (Jn 6,32-72.). Amikor Jézus az utolsó vacsorán a szóban forgó kijelentést tette, akkor nem mondott újat, mert akkorra tanítványai előtt már teljességgel ismeretesek voltak azok a szavak, amelyekben Jézus előzőleg a kafarnaumi beszédben hatszor is a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozta, hogy ő a testét és vérét fogja adni eledelül és italul, s hogy az ő teste valóban étel és az ő vére valóban ital lesz (Jn 6,56.). Amit akkor Jézus ígért, azt most teljesítette; akkor csak általánosságban mondta, hogy majd testét és vérét fogja adni, most pedig rámutat a kenyérre és borra kijelentve, hogy íme: ez az ő teste s ez az ő vére, ez az a csodálatos mennyei kenyér, amelyről már előzőleg oly hangsúllyal s a feltétlen hit meghódolását követelve beszélt.
Érdemes szembeállítanunk az „újszövetség kelyhének” ezen elrendelését az „ószövetség” véráldozatával. Amikor Jézus „újszövetséget” mond, ezzel kétségtelenül a „régire” céloz, amelyet most felvált és beteljesít az „új”. Ámde a régi, vagyis ószövetség ünnepélyes megkötése szintén áldozattal, mégpedig véráldozattal történt s ott is valóságos vér folyt. Hogy a Mózes ószövetségi véres áldozata a Jézus újszövetségi áldozatával párhuzamos, már Szent Pál is nyomatékosan kiemeli (vö. Zsid 9) s figyelmeztet arra, hogy mindkét szövetség vér által jött létre. Ha azonban az Oltáriszentségben a kenyér csak egyszerű kenyér marad s a bor csak egyszerű bor, hogyan mondhatta akkor Jézus a kehelyre „ez az én vérem, az új szövetségé”?
Az egyetlen ok, amelyet a tagadók felhoznak a jelképes értelmezésre, az, hogy „szokatlan és hihetetlen”, hogy Jézus a saját testét és vérét adja nekünk eledelül. Ez egy olyan csoda volna, amelyet - így mondják -, nem hihetünk el! Azonban, akik így okoskodnak, nem veszik észre, hogy ezzel az okoskodással végleg elhagyják az evangélium talaját. Mert vajon Jézus születése, élete, feltámadása, maga az evangélium és az egész megváltási történet nem csupa csodából, csupa emberileg teljesen érthetetlen, megfoghatatlan, isteni jelenségből szövődik össze? Ha Jézusnak az ő testére és vérére vonatkozó kijelentéseit azon a címen nem fogadjuk el, mert hogy ez „csoda”: akkor mi címen fogadjuk el az ő többi csodáit? Az ő istenségét? Az ő csodálatos, szűztől való születését? Az ő halott-támasztásait, feltámadását és mennybemenetelét? A kegyelem, a megváltás, az üdvösség csodáit? Vajon ezek nem csodás, a fizika rendje szerint érthetetlen és lehetetlen dolgok? Ott van például a Szentháromság titka. Teljességgel emberfeletti, fizikailag érthetetlen, felfoghatatlan hittitok. Miért hiszik ezt a protestánsok is? Nyilván, mert Jézus mondta. A Szentháromságról azonban Jézus sokkal kevesebbet beszélt, kevesebb nyomatékkal hangsúlyozta, mint azt, hogy az ő teste „valóban étel” s az ő vére „valóban ital” (lásd főleg az ún. kafarnaumi beszédet). A Szentháromság titka mellett nem szállt valósággal perbe a zsidókkal, sőt saját tanítványaival sem, ahogy ezt a valóságos jelenlét hirdetése alkalmával tette.
Aki az Evangéliumot meg akarja érteni, annak egy percig sem szabad felednie Jézus szavát: „Ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges.” (Lk 18,27). Aki ezt szem előtt tartja, az semmi „hihetetlent” nem fog találni a valóságos jelenlét tanában! Vigyáznunk kell, mert a lejtőn nincs többé megállás. Aki azért nem hiszi az Oltáriszentséget, mert az csodálatos és természetfeletti dolog, az sajnos az emberi észt teszi meg Isten szavainak bírájául, és következetesen eljut a racionalizmusig, a teljes hitetlenségig! Az újkori protestantizmus története, főleg külföldön, sajnos igazolja ezt a folyamatot: akik ugyanis az Oltáriszentséget ezen az alapon elvetették, később nagy mértékben elfordultak a kereszténység többi természetfeletti tanításától is. Nem a mi feladatunk, hogy Jézus kijelentéseit az emberi megértés ítélőszéke elé vonjuk. Az Üdvözítő Krisztus szavát igaznak kell elfogadnunk, akár érthetőek számunkra, akár nem! Azonban hozzátehetjük: a valóságos jelenlét csodáját bizonyos fokig érthetőnek is találjuk. Mert ha Jézus csakugyan nagyon szeretett minket és akarta, hogy mi is nagyon szeressük - érthető -, hogy közel akart lenni valamennyiünkhöz! Közel akarta hozni a késői századok gyermekeihez is világmegváltó keresztáldozatát, a megtört testet és a kiontott vért. S mivel a szeretet legfőbb fokán saját testével és vérével akarta táplálni lelkünket, teljesen megfelelő, hogy erre a látható eledel és látható ital képét: színeit, alakját, külsőségeit választotta. A látszólagos kenyér és bor vétele legmegfelelőbb kerete volt annak a csodálatos önátadásnak, amelyben ő saját testével s vérével akarja táplálni azokat, akiket oly nagyon szeretett!
Nagycsütörtöki liturgikus események
Nagycsütörtökön kezdetét veszi a húsvéti szent három nap, amely számos szimbólumot és jelképet hordoz magában. Nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora napja, Jézus a Gecsemáné-kertben ekkor vett búcsút tanítványaitól, és készült fel a keresztáldozatra. Jézus szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát, és elköltötte velük az utolsó vacsorát, amelyen megalapította az Eucharisztiát.
Nagycsütörtökön hagyományosan a katolikus egyház székesegyházaiban a főpásztorok az egyházmegyéjük papságával koncelebrálva délelőtt olajszentelési szentmisét vagy más néven krizmaszentelési szentmisét mutatnak be. Ekkor szentelik meg azokat a szent olajokat, amelyeket többek között a keresztség, a bérmálás, a papszentelés, a templomszentelés vagy a betegek szentségének kiszolgáltatásakor használnak. Az esti liturgia az utolsó vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását tárja elénk, amellyel kezdetét veszi a szenvedéstörténet. Az utolsó vacsora az első szentmise és az Oltáriszentség alapításának az ünnepe. Jézus ezen a vacsorán adja a főparancsot: „Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 13,34).
Az ószövetségi olvasmány (Kiv 12,1-8. 11-14.) felidézi az egyiptomi kivonulás éjszakáját. A zsidó pészah, a húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe. A szentlecke (1Kor 11,23-26) az utolsó vacsora termét jeleníti meg, ahogy Jézus a tanítványainak ezt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem…”. Az esti szentmise elején a jelképek az utolsó vacsora örömének hangulatát idézik. A liturgia színe fehér - ezért van a pap fehér miseruhában -, az öröm hangjaként szól a mise elején az orgona, és virág díszíti az oltárt. A Dicsőségre minden templomban megszólalnak a harangok, a csengők, az orgona, majd a Glória bevezető sorait követően nagyszombatestig elnémulnak. A szentmise részeként az áldozás után az Oltáriszentséget a pap a templomon át elviszi őrzése helyére, egy mellékoltárhoz vagy egy kápolna tabernákulumába. Ez a cselekedet Jézus elfogatását és elhurcolását jelképezi. Ezután történik az oltárfosztás, amikor eltávolítanak az oltárról minden díszt, beleértve az oltárterítőt is, emlékeztetve minket Jézus elfogatására és a passió kezdetére. A nap szertartásához tartozik a „sötét zsolozsma” elimádkozása is, melyre a késő esti órákban kerül sor. A zsolozsma keretében az oltárra helyezett gyertyatartóban minden gyertyát meggyújtanak, majd a zsoltárversek elimádkozása után eloltanak egyet-egyet, a középsőt kivéve, amely végül az egyetlen világító gyertya marad a templomban. A gyertyák kioltása jelképe annak, ahogy a szenvedő Krisztust magára hagyták tanítványai.
Az utolsó vacsorán is az első pohár bor az Egyiptomból való szabadulásra utalt, majd amikor a kézmosás rituáléja következett, Jézus megmosta a tanítványai lábát. A következő pohár bor után a szolgaságból való megmenekülésre emlékeztek, majd megvacsoráztak. Ezután Jézus a harmadik pohár borral - amely a liturgiában a megváltás pohara -, valamint a megtört kovásztalan kenyérrel megalapította az úrvacsorát. A negyedik pohár bort pedig, mely a széderestén a néppé fogadást jelenti, már nem itta ki, ezzel arra utalva, hogy azt majd a messiási királyságban fogja együtt elfogyasztani a tanítványaival. A kenyér és a szőlő szimbolikája: Jézus két növényi terméket, a gabonából sütött kenyeret és a szőlőből készült bort egészen különleges rangra emelte. Nagycsütörtökön ugyanis úgy rendelkezett, hogy tanítványai, majd követői úrvacsorával emlékezzenek áldozatára, míg el nem jön ismét. Ahogy a páskabárány vére, melyet a zsidók Egyiptomban az ajtófélfára kentek, a valóságos szabadulást jelentette nekik, és erre a páskavacsorán emlékeznek évről évre, úgy jelenti Jézus vére a krisztushívőknek a bűnökből való szabadulást.