Leonardo da Vinci, az olasz reneszánsz polihisztor, festőművész és zseniális feltaláló egyike a történelem legkiemelkedőbb művészeinek. Élete és művei mindmáig inspirálók és megfejthetetlenek, messze túlmutatnak azokon az elcsépelt szuperlatívuszokon, amelyekkel tehetségét, életművének jelentőségét és nívóját próbálnánk jellemezni. Festő, tudós, matematikus, mérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zenész, filozófus és író volt, méghozzá egy személyben. Az 1452-ben született, teljes nevén Leonardo di ser Piero da Vinci Az utolsó vacsora című falfestménye az itáliai reneszánsz ékköve, nem mellesleg a világ egyik legismertebb művészeti alkotása. Ez a műalkotás nem csupán a keresztény hit egyik legikonikusabb jelenetét örökíti meg, hanem magában hordozza a művész és a tudós zsenialitásának titokzatosságát és misztikumát, valamint a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatását.
Az Utolsó Vacsora Helyszíne és Megbízása
A milánói Santa Maria delle Grazie templomban található remekmű a világ egyik leghíresebb freskójaként ismert, bár technikailag nem freskó. A milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának (kolostori ebédlő) falán található 422 cm magas és 904 cm széles falfestmény 1980 óta az UNESCO világörökség része. A Santa Maria delle Grazie kolostor története 1463-ban kezdődött, amikor Gaspare da Vimercate gróf megalapította a templomot és a konventet. 1466 és 1469 között épült meg a konvent, majd 1492-ben a karzat és a kereszthajó megsérült. Az alkotás a milánói Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának falát díszítette, bár amikor Leonardo elkezdett rajta dolgozni, az épület épp átépítés alatt állt - Ludovico Sforza, Leonardo mecénása azt akarta, hogy ide temethessék el családja tagjait. Ez a falfestmény elkészítésére Ludovico Sforza, a mester mecénása bízta meg a művészt.
A Bibiai Történet Ábrázolása és Kompozíciója
A bibliai történetet megörökítő falfestménnyel 1498-ra készült el Leonardo Da Vinci, melyen Jézus és 12 tanítványa látható az árulás előtti pillanatokban, miután elhangzott a mondat: „Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem”. A Jézus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estének legdrámaibb momentumait láthatjuk a képen. A festmény azt a közös étkezést hivatott megeleveníteni, amelyre Jézus Krisztus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén került sor, a tizenkét apostol és a próféta részvételével. A Biblia szerint Jeruzsálemben, egy cenáculumban tartották, tehát egy lakóház emeleti részén lévő, berendezett ebédlőjében. A keresztény hagyományok szerint a vacsora után Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, amikor Júdás katonák társaságában érte jött.
Sötét háttérből emelkednek ki az alakok, középen Jézussal. A festményen Jézus alakja van a központban, világos hátterbe helyezve. Jól megfigyelhető, hogy Jézus a festmény középpontjában helyezkedik el, Leonardo mesterien alkalmazza az iránypontos perspektívát. Az asztal és a terem vonalai, minden tekintet és dramatizációs feszültségfokozás az ő alakjában összpontosul. A hármas csoportokra osztott elrendezés a festményen harmóniát eredményezett. A bűvös 13-as számon kívül a hármas szám is fontos szerepet kap, az alakok hármasával alkotnak egy csoportot. Leonardo tökéletes pontossággal számította ki minden egyes vonal helyét, miközben olyan motívumokat és szimbólumokat helyezett el a képen, amelyek megfejtését többen többféle módon is magyaráznak.
Leonardo Innovatív Technikája és Annak Következményei
Leonardo, aki ez időben már a negyvenes éveit taposta, 1494-ben vágott bele a projektbe. Híres volt arról a mester, hogy minuciózus, perfekcionista módon alkot, ezúttal sem tett másként: négy éven át tökéletesítette Az utolsó vacsorát, melyet végül 1498-ban fejezett be. Érdekesség, hogy a Mona Lisa ekkor még gondolati síkon sem létezett, a természetfeletti mosollyal tarkított portrénak ugyanis 1503-ban kezdett neki.
Leonardo egyik nagy problémája a festmény elkészítése során az volt, hogy nem akarta az akkor bevett freskó-készítési technikákat alkalmazni. Gyakran freskónak hívjuk, azonban Leonardo itt egy új technikát alkalmazott és szekkót készített. A freskók esetében lényeges, hogy a művész sebtében dolgozzon, és a friss, nedves vakolatra még azelőtt felvigye a festéket, hogy megszáradna, ezáltal kvázi „bezárva” a pigmenteket. Ezzel szemben a falfestményeknél víz alapú festéket használtak, amely sokkal fakóbb és kevésbé kontrasztos színeket eredményezett. Ez korlátozta Leonardot a művészi szabadságában, mert nem tudott a szokásos módon kibontakozni. Az olasz művész ugyanis elsősorban olajfestékkel szeretett dolgozni, ami lehetőséget adott a változtatásra, javításra. Az utolsó vacsoránál egyéni tempera és olaj keveréket alkalmazott, majd a képet fénymázzal futtatta át. A festéket a kiszárított falfelületre vitte fel. Az akkoriban elsősorban fára használatos festékkel alkotta meg a művet.
Az AI csak dekódolta a rejtett üzenetet Da Vinci Az utolsó vacsora című művében
A kísérleti technika okán csupán néhány év elteltével elkezdett lepattogzani a festék. Ez a festékválasztáson és az alkalmazott technikán kívül annak is köszönhető volt, hogy rendkívül nedves és párás helyiség falára készült a freskó. A nyirkos éghajlaton ez a módszer teljesen katasztrofálisnak bizonyult: a nedvesség és a por szinte azonnal kárt tett a műben. A jelenségre ráerősített a kolostor konyhájából szálló gőz és füst, de még a gyertyák kormozása és a helyiség nedves páratartalma is. A pusztulás megállíthatatlannak tűnt. Gerolamo Cardano olasz polihisztor már 1532-ben csalódottan számolt be róla: „elmosódott és színtelen ahhoz képest, amire kisfiúkoromból emlékszem”. Nagyjából 20 évvel később Giorgio Vasari pedig már egyenesen „foltok zavaros összevisszaságaként” írta le, amelyen az alakok teljesen felismerhetetlenek. Ennél is továbbment Gian Paolo Lomazzo festő és író, aki a 16. században már csak egy romos képet látott.
A Festmény Pusztulása és Megpróbáltatásai
Az eredeti állapotot jellemzően nagyon rossznak írták le az idők során, lévén, hogy Leonardo egy akkoriban elsősorban fára használatos festékkel alkotta meg a művet. A sors különös fintora, hogy a refektórium ellenkező falán látható, Giovanni Donato Montorfano - Keresztre feszítés nevezetű freskója szintén a 15. századból való, és sokkal jobb állapotban maradt fenn, mivel hagyományos freskótechnikával készült. Ezek után nem csoda, hogy 1652-ben egy ajtónyílást vágtak abba a falba, amelyen a freskó is volt, ami megsemmisítette a Jézus alakja alatti területet, és tovább lazított a festéken. Így aki ellátogat a milánói Santa Maria delle Grazie-templomba, hogy megnézze Az utolsó vacsorát, Jézus lábát azóta sem láthatja. Szerencsére azonban Leonardo tanítványai közvetlenül a festmény elkészülte után több másolatot is készítettek a mesterműről, amelyeken így az is látszik, hogy milyennek festette meg Leonardo Jézus Krisztus lábát. A másolatok közül az egyiket Giampietrino készítette 1520 körül. Létezik egy másik verzió is, amely Andrea Solario alkotása.
Később Napóleon megszálló csapatai istállónak használták a refektóriumot, ami tovább ronthatott a helyzeten. A katonák nem tisztelték különösebben Leonardo munkáját: kővel dobálták, és több helyen kikaparták az apostolok szemét. A legsúlyosabb csapás viszont csak ezután érkezett: a II. világháború idején a szövetséges hatalmak egyik bombája eltalálta a refektóriumot, aminek a teteje és az egyik fala is összedőlt. Szó szerint nem festett jól a helyzet a II. világháborút követően. Ennek ellenére, csodával határos módon, fél évezred után is látható, pedig 1943-ban túlélt még egy bombatalálatot is.
A Restaurációk Története és Jelentősége
A mestermű az évszázadok során elvégzett nyolc restaurálás miatt jócskán veszített varázsából. A későbbi évtizedekben, évszázadokban többször is megpróbálták megmenteni a fantasztikus alkotást. Ezek a kísérletek azonban sokszor legalább annyit rontottak a festmény állapotán, mint amennyit javítottak. Az első ilyen próbálkozás Michelangelo Bellotti nevéhez fűződik 1726-ból - a festőt a kolostor bízta meg a munkával. Bellotti temperafestékkel pótolta a hiányzó részeket, majd az egész művet lakkal borította. Az utolsó vacsorát hétszer restaurálták, négyszer átfestették.
A 20. század végén extenzív, komplex és a művészetkedvelőket és szakértőket egyaránt megosztó restaurációs munkálatokon esett át. A refektóriumot 1943 augusztusában bombatalálat érte. A világháború után hatalmas munka kezdődött: a helyiséget légmentesen lezárták, és mesterségesen vezérelt klímát hoztak létre, szabályozva a páratartalmat és a hőmérsékletet. A freskót a legmodernebb technológiák segítségével tanulmányozták. Az 1979-ben megkezdett és 20 éven át tartó restaurálás után helyreállították a kép eredeti színeit. Közel 20 évig restaurálták Az utolsó vacsorát, a munkálatokat 1999-ben fejezték be. Jelentős mennyiségű koszt és lakkréteget távolítottak el, eközben bézs színű akvarellel pótolták azokat a részeket, amelyek helyreállítása lehetetlennek bizonyult. A művelet kritikusai szerint annyi festéket távolítottak el a renováció során, hogy Leonardo eredeti művének csupán töredéke maradt meg. Elismerésben is részesült ugyanakkor a projekt, hiszen az apostolok arckifejezése, illetve az asztalon lévő ételek sokkal szebbé, jobban kivehetővé váltak. A javíthatatlan részeket halványabb színekkel újrafestették, a későbbi kiegészítéseket pedig eltávolították. A restauráció során egy réteg alatt megtalálták Leonardo névjegyét is. Visszaállították az eredeti képet, Leonardo keze munkáját.
A Festmény Jelentősége és Hatása
Leonardo da Vinci forradalmi kompozíciót alkotott, eltérve a korabeli konvencióktól. A festmény nem követi a hagyományos, magasztos stílusú, statikus ábrázolásmódot, és nem látható glória sem az apostolok és Jézus feje fölött. Halandóként, emberként ábrázolja a bibliai szereplőket, ami az akkori glorifikált, plasztikus illusztrációknak merőben ellentartott. A korabeli Utolsó vacsora-ábrázolásoktól merőben eltérő freskó óriási sikert aratott, Giorgio Vasari olasz építész, manierista festő és író egyenesen csodának nevezte. Az innovatív, semmihez sem fogható alkotás lenyűgözte az akkori művészeket.
Vizsgáljuk is meg őket egyesével, balról jobbra haladva. Az első hármas csoportot Bertalan (avagy Nátániel), az ifjabb Jakab és András alkotja. Bertalan és Jakab hitetlenkedő, megdöbbent ábrázatot vágnak, mintha próbálnák feldolgozni a történteket. András érzékletesen kinyújtja a kezeit, elutasítva Jézus vádjait. A második hármas csoportban Júdás, Péter és János van. Péter dühös, védelmező és nyugtalan energiákat sugall, János merengő, bánatos. Júdás elfordul, magához húzza az erszényét, ami árulására, bűntudatára utal. Júdás arcát nem látjuk, egyedüliként a festményen árnyékban van, csak az ő könyöke van az asztalon, a többieké nem. A harmadik hármas csoportot Tamás, idősebb Jakab (János testvére) és Fülöp alkotja. Tamás reakciója csodálkozást, kételkedést sugároz, idősebb Jakab arcán meglepettség, döbbenet tükröződik. A negyedik hármas csoportban Mátét, Tádét és Simont (Jézus unokatestvére) látjuk. Simon mindkét kezével Jézus felé mutat, tekintete is Jézusra néz.
Leonardo briliáns életműve kapcsán újfent fellángolt az érdeklődés Dan Brown 2003-as, A Da Vinci-kód című könyve világméretű bestsellere nyomán. Három évvel később film is készült belőle, méghozzá Tom Hanks és Audrey Tautou főszereplésével, melynek köszönhetően újabb generációkat szippantott be a Leonardo-festményeket körülvevő misztérium. A fiktív történet szerint Leonardo is részese volt a több évezredes történelemmel rendelkező, titkos keresztény társaságnak, a Sion-rendnek, mely a Szent Grált és Jézus Krisztus titkait, vérvonalát őrzi. A cselekmény szerint ilyen például, hogy Jézus jobbján nem János, hanem Mária Magdolna, a próféta felesége látható, akivel a könyv története szerint közös gyermekük is született. Nincsenek alátámasztott bizonyítékok a teóriára, Leonardo a saját jegyzeteiben is Jánosként hivatkozott a kétségtelenül feminin vonásokkal bíró apostolra. Bár ez az elmélet is nélkülözi a tudományos megalapozottságot, a Grálnak valóban hűlt helye a festményen, a V-alak ténylegesen a harmóniát, szakrális rendet jelképezheti, illetve a spiritualitást a materializmus ellenében.
Felmerülhet a kérdés, hogy a ma emberének mit jelenthet Az utolsó vacsora. Da Vinci műve túlmutat önmagán, nem csupán a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatásáról tesz tanúbizonyságot, de kulturális, művészeti ikonként és történelmi látleletként is funkcionál. Az emberiség spirituális és művészeti öröksége; bemutatja az elképesztő alkotói erőnket, de gyarlóságunkat is. Kultúrtörténeti jelentőségű emlékmű, akár a Colosseumhoz vagy a gízai nagy piramishoz is hasonlítható.
Látogatási Információk
1999-ben, az ünnepélyes megnyitót követően újból teljeskörűen látogatható a milánói Santa Maria delle Grazie-templomban található Az utolsó vacsora. Nagyon vigyáznak rá. Egyszerre maximum 25 (más források szerint 30) fős csoportokban, 15 perces turnusokban tekinthető meg. A pontos időpontra szóló jegyek három hónapra előre vásárolhatóak meg, érdemes szemfülesnek lenni, mert néhány nap alatt elfogynak. Az Utolsó Vacsora freskó megtekintése csak is előreváltott jeggyel lehetséges, a jegyet itthonról, interneten is megvásárolhatjuk. A látogatás megadott időpontja előtt legalább 10 perccel érdemes odaérni. A teremben zsilipeléses technikával engednek be. A refektóriumban sötét van, tilos a videózás, vaku nélkül azonban lehet fényképezni.