Bevezetés: Az Egyesítő Szimbólum
Az Amerikai Egyesült Államok zászlaja a világ legismertebb lobogói közé tartozik, mely nem csupán egy nemzet szimbóluma, hanem az ország történelmének, földjének és népének története is. Amikor az Egyesült Államok zászlaját 1777-ben először ismerte el a Kongresszus, még nem rendelkezett a ma ismert tizenhárom csíkkal és ötven csillaggal. Bár továbbra is piros, fehér és kék színű, az amerikai zászló tizenhárom csillaggal és csíkkal jelképezte az Egyesült Államok eredeti tizenhárom gyarmatát. Az Egyesült Államok függetlensége óta a nemzeti zászlót huszonhét alkalommal módosították, mely huszonnyolc különböző verziót eredményezett. Minden alkalommal, amikor egy vagy több államot hozzáadtak az unióhoz, egy újabb csillagot kellett hozzáadni a zászló bal felső sarkához. A zászló legújabb változatát 1960-ban ismerték el, amikor Hawaii állammá vált. Az USA zászlaja egy egyesítő szimbólum, amely összeköti az amerikaiakat kelettől nyugatig, északtól délig. Minden államban van egy csillag varrva kék háttérbe, amely az éberséget, a kitartást és az igazságosságot jelképezi. A piros csíkok a bátorságot szimbolizálják, míg a fehér a tisztaságot és az ártatlanságot jelenti. Bár az amerikai zászló mintázata változott - és változhat még - az új államok hozzáadásával, a piros, fehér és kék változatlan maradt, ezek a színek az amerikai nép történelem során, az egész országban jellemző jellegzetességeit jelképezik.
A Korai Időszak és Az Első Lobogók: A Függetlenség Hajnala
A Függetlenségi háború idejéig nyúlik vissza az amerikai zászló története. Fontos megjegyezni, hogy 1776. július 4-én, a függetlenség kikiáltásának napján és időpontjában az Egyesült Államoknak még nem volt hivatalos zászlaja. A Grand Union Jack, mely piros-fehér csíkokból állt, és a bal felső sarkában a brit zászló volt látható, nem hivatalos jelkép volt, igaz, a Függetlenségi Háborúban elkezdték használni George Washington közreműködésével. Ezt tartják az első amerikai lobogónak, amely nagyon hasonlított a Brit-Kelet-Indiai Társaság zászlajára.
A hivatalos döntés értelmében az unió zászlaja 1777. június 14-től: tizenhárom csík egymás alatt piros és fehér színekben, a bal felső sarokban pedig kék alapon a 13 államot jelző csillag. Érdekesség, hogy semmilyen előírás nem volt arra vonatkozóan, a csillagok hogy álljanak a zászlón: ennek köszönhető, hogy a Betsy Rossnak nevezett egyik verzión kör alakban láthatóak azok. Azonban számos bizonyíték utal Francis Hopkinson kongresszusi képviselőre a zászló tervezésében, nem pedig Betsy Rossra, mint ahogyan azt a köztudat tartja. A tizenhárom-csillagos zászló négyféle különböző csillag-elrendezésben létezett ebben az időszakban, jelképezve az új konstellációt (csillagegyüttállást), amely kialakult a 13 egykori kolónia összefogásával.
A korai amerikai tengerészetnek is megvolt a maga különleges lobogója. A csörgőkígyós kép volt az alapja a Christopher Gadsden által tervezett Gadsden-zászlónak, melyet mai napig használnak az USA-ban; bizonyos államokban a rendszámtáblán is rajta lehet, sőt, még a Tea Párt szimbóluma is volt. Ez volt a haditengerészet első hivatalos zászlaja 1776-1777 között. Egy jelentős időszakban, 2002. szeptember 11-től 2019. június 4-ig a Haditengerészet első hivatalos zászlaját használták, amelyet később az Union Jack (Uniós zászló) váltott fel ismét. Jelenleg is a szolgálatban lévő legidősebb hajó abban a megtiszteltetésben részesül, hogy használhatja az Első Zászlót, mint történelmi ereklyét.
A Zászló Fejlődése: Csillagok és Sávok Bővülése
Az Amerikai Egyesült Államok trikolórja 1777. június 14. után huszonhét alkalommal változott meg, összesen 28 verziója volt. A csillagok a zászlón az államokat jelölik, míg a sávok a 13 eredeti kolóniát, ami elszakadt a britektől. Minden egyes új állam belépésekor plusz csillagot kellett rajzolni rá, melyet a zászló bal felső sarkához adtak hozzá.
- 1777 - Az első hivatalos 13 csillagos zászló: Ez a zászló 1777. június 14-én lett az első hivatalos amerikai zászló egy kongresszusi törvény eredményeként. Tizenhárom csík és tizenhárom csillag alkotta, jelképezve az eredeti gyarmatokat.
- 1795 - A 15 csillagos zászló: A 15 csillagos zászló 1795. május 1-jén vált hivatalos zászlóvá, amikor két csillagot adtak hozzá, amelyek Vermontot és Kentuckyt jelképezték. Ebben az időszakban a zászló 15 csíkot is tartalmazott. George Washington rendelete nyomán ez volt a hivatalos zászló 1795-től 1818-ig.
- 1818 - A harmadik hivatalos zászló, 20 csillaggal: A 20 csillagos zászló visszatért a hagyományokhoz, mivel a Kongresszus úgy döntött, hogy visszatér a tizenhárom sávhoz, de öt új állam jelzésére csillagokat adott hozzá. Ezt a zászlót „Nagy Csillagos Zászlónak” is nevezték, mivel a 20 csillagot néha egyetlen nagy csillagot alkotva rendezték el a kék kantonban.
- 1851 - Az Amerikai Egyesült Államok 31 csillagos zászlaja: Az 1851-ben bevezetett zászló Kalifornia államot is megnevezte, és hét rövid évig volt használatban. Millard Fillmore, James Buchanan és Franklin Pierce voltak az egyetlen elnökök, akik a 31 csillagos zászlót használták.
- 1867 - 37 csillagos USA zászló: A 37 csillagos zászlót először 1867. július 4-én használták. Nebraska állam zászlóját egy további csillaggal jelölték, amelyet tíz évig használtak.
- 1896 - 45 csillagos Amerikai zászló: 1896-ban a 45 csillagos zászló jelképezte az országot, Utah állam hivatalos államaként való felvételével. Ezt a zászlót 12 évig használták, és ez idő alatt három elnök is hivatalban volt.
- 1912 - 48 csillagos Egyesült Államok zászlaja: 1912. július 4-én az amerikai zászló 48 csillagból állt, Új-Mexikó és Arizona államok hozzáadásával. Taft elnök végrehajtási rendelete meghatározta a zászló arányait, és előírta a csillagok hat vízszintes, nyolcas sorban történő elrendezését, minden csillag egyetlen csúcsával felfelé.
A Modern Zászló és Robert G. Heft Története
A modern kori 50 csillagos zászlónkat először 1960-ban vezettük be, amikor Hawaiit hivatalos államként felvették, és azóta több mint 50 éve nemzetünk szimbóluma. Eddig tizenegy elnököt látott az ország a 50 csillagos zászló alatt. A mostani zászló az ötvenedik állam, Hawaii csatlakozásával, 1960-ban alakult ki, és egy akkor 17 éves diák, Robert G. Heft tervezte.
Az ötvenes évek végén, amikor Alaszka és Hawaii az USA-hoz való csatlakozásról tárgyalt, rengetegen készítettek 49 és 50 csillagos zászlóterveket a hadsereg heraldikai osztálya számára. Robert G. Heft, az Ohio államban található Lancaster High School 17 éves diákja érdekes feladatot kapott amerikai történelemből, amire B mínuszt (négyes alá) kapott. Heft tizenkét és fél órán át agyalt azon, hogyan rendezze el a létszámukban sokasodott csillagokat, majd nemcsak lerajzolta, de meg is varrta a zászlót annak ellenére, hogy nem tudta használni a varrógépet. Mindezen felül még arra is rákérdezett, egyáltalán tudja-e, hány államból áll az ország, amelyben él. Végül azzal zárta mondandóját, hogy ha el tudja érni a kongresszusnál, hogy az ő zászlaját fogadják el új amerikai lobogóként, akkor majd kaphat jobb osztályzatot is. Eljuttatta tervét az ohiói szenátornak, aki továbbította azt a kongresszus felé, miután 1959-ben 50-re bővült hivatalosan is Amerika államainak száma.
Mintegy 1500 zászlóterv közül a diákét találták a legjobbnak. Eisenhower elnök személyesen választotta ki az elé benyújtott 1500 tervből a végleges zászlótervet, az ohiói diák munkáját. Később egyébként kiderült, hogy még legalább három zászlóterv milliméterre pont ugyanolyan volt, de a dicsőség akkor már Hefté lett. Amikor hivatalosan is az USA nemzeti zászlajává választották, a tanára két év után visszamenőlegesen ötösre javította a jegyet. Heft sokkal többet elért eredetileg leszólt iskolai projektjével, mint amire számíthatott. Az általa varrott zászlót 88 különböző követségen húzták fel, illetve a Fehér Házon is lobogott öt különböző elnök ideje alatt. Aztán visszakapta, és élete végéig magánál tartotta a különleges házi feladat eredményét. A férfiból egyébként tanár lett, majd az Ohio állambeli Napoleon városának polgármesteri tisztségét is betöltötte. Robert G. Heft 2009-ben halt meg szívrohamban, de öröksége túléli: védjegyeztette a zászló variációt 51-től egészen 60 csillaggal dekorált változatokban.
A még mindig fiatal zászlótervező elővigyázatosságból készített egy másik zászlótervet is arra az esetre, ha 50-ről 51-re nőne az államok száma. Erre akkor nem volt szükség, ezért Ohióban maradt ez a zászlóterv, mely a jelenlegi lobogónál használt ötletet vitte tovább, itt hat sorban váltaná egymást nyolc, illetve kilenc csillag. Az ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy nem jön el majd olyan idő, amikor szükség lesz egy ilyen verzióra. Az elmúlt években ugyanis Washington DC-t önállóan is megpróbálták állammá tenni, illetve Puerto Rico potenciális csatlakozása is folyamatosan terítéken van.
A Zászló Szimbolikája és Jelentősége
Az amerikai zászló az átlagosnál mélyebb tartalmú szimbólum. Minden államban van egy csillag varrva kék háttérbe, amely az éberséget, a kitartást és az igazságosságot jelképezi. A piros csíkok a bátorságot szimbolizálják, míg a fehér a tisztaságot és az ártatlanságot jelenti. Ezek a színek az amerikai nép történelem során, az egész országban jellemző jellegzetességeit jelképezik.
Az amerikai zászlót mindenki ismeri, olyan, világszerte elterjedt jelkép, mint annak idején a római sasok voltak. Ugyanazt jelképezi: egy világbirodalom határait, jelenlétét, felségterületét. Ott, ahol békefenntartók vannak, szinte biztos lobognak a csillagok és sávok (stars and stripes); ahol zászlót égetnek, szinte biztos a csillagos-sávos zászlót égetik. A világtengeren a hadihajók nagy részén ez a zászló lobog; de ez a zászló áll büszkén, mozdulatlanságba merevedve a légkör nélküli Holdon is. Nem is egy zászló, összesen öt, mindegyik a Holdra szálló asztronauta, azaz csillagutazó, kitett egyet. Buzz Aldrin asztronauta tette ki 1969. július 20-án a Hold felszínére az amerikai zászlót. A zászló nem lobog, hanem, mintha lobogna, kimerevített, a Holdon ugyanis nincs légkör.
A Zászlótisztelet Szabályai és Vitás Kérdései
Az amerikai zászlót nagy tiszteletben kell tartani. Számos íratlan és írott szabály vonatkozik a kezelésére. Az amerikai zászló soha nem érhet le a földre, ha pedig éjszaka lobog, meg kell világítani. Sohasem lehet a zászlót fejjel lefelé felhúzni, azaz, a csillagoknak mindig felül kell lennie. Hivatalosan nem szabadna üzleti célra felhasználni; emberek nem viselhetik magukon ruhaként, illetve, amikorra egy zászló elhasználódott annyira, hogy már nem tölti be protokolláris célját, akkor ceremoniális módon kell lecserélni. Ezt a szabályt pont azok nem szokták betartani, akik magukat a legnagyobb amerikaiaknak akarják láttatni; amerikai zászlós fürdőnadrág (férfi és női), amerikai zászlós zsebkendő (!), nyakkendő, felvágható amerikai zászlós torta, és még sorolhatnánk. Ezáltal pont, hogy megszentségtelenítik a zászlót.
A zászló elégetése nagyon komoly vitákat szül évek óta Amerikában. Bármennyire sokan vannak felháborodva rajta, a szólásszabadság része, teljesen törvényes. Sőt, amikor például a cserkészek lecserélik az elnyűtt zászlót egy újra, akkor az előzőt tisztelegve, vigyázzállást és díszsort tartva égetik el. Penn és Teller a saját álláspontjukat sokszor kifejtették már ezzel kapcsolatban, egyszer a West Wing (Az elnök emberei) című sorozat kameo-vendégeiként is. Az első alkotmánykiegészítés ugyanis garantálja a kifejezés szabadságát, és ebbe szerintük a zászló elégetése is beletartozik.
A Zászlófogadalom: Nemzeti Egység Kifejezése
Erre a zászlóra tesznek fogadalmat az iskolákban is az amerikai gyerekek. A zászlófogadalmat 1892-ben írta meg egy keresztényszocialista pap, Francis Bellamy. A Fiatalok útitársa című magazin hozta először le a szöveget 1892. szeptember 8-án. Az eredeti szöveg szerint: “I pledge allegiance to my Flag and the Republic for which it stands, one nation, indivisible, with liberty and justice for all”, azaz, “Hűséget fogadok a Zászlónak és a Köztársaságnak, melyet jelképez, egy nemzetet, amely megoszthatatlan, szabadsággal és igazsággal mindenki számára.” Ezt a szöveget kétszer egészítették ki: míg a kommunista fenyegetés hatására bekerült az “under God”, azaz, az “Isten [szeme vagy színe] előtt” kitétel. A kiegészítést Eisenhower elnök kezdeményezte, és a Kongresszus megszavazta, Bellamy lánya tiltakozása ellenére.
A szöveg és a hozzátartozó szertartás a Zászló-szabályzatba is bekerült: a zászló felé fordulva kell ezt elmondani, minden, nem-vallási okból a fejen lévő fejfedőt le kell venni közben, és az elmondónak a kezét a szíve fölé kell helyeznie. Fegyveres testület tagjainak némán kell a zászló felé fordulnia, katonai tisztelgéssel. Érdekes, hogy a náci karlendítéshez nagyon hasonló fogadalomtétel még 1941-ben is érvényben volt. Bellamy elképzelése az volt, hogy egységesítse a polgárháború miatt még mindig marakodó amerikai nemzetet, és erre a zászlót találta a legjobb módszernek, mert a zászló tiszteletében egységes volt az amerikai nép (kivéve a legdélibb részeket, ahol mai napig a vesztes lázadó rabszolgatartók zászlaja, a konföderációs zászló nagyobb presztízsben van, mint az északi jenkik zászlaja).
Bellamy szövegének népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy az akkori hivatalban lévő elnök, Benjamin Harrison támogatását is megnyerte, mivel közelgett Amerika “felfedezésének” 400. évfordulója, és a Kolombusz-napon a fogadalmat először tették le egyszerre sok iskolában. Bellamy nagyon óvatosan válogatta ki a fogadalom szavait, a “pledge”-t (fogadalom) használta “vow” (ígéret) vagy “swear” (eskü) helyett, és minden egyes szót alaposan megrágott; így például a “testvériességet”, a fraternityt elvette, igaz, nem amiatt, mert ez a nőket kirekesztette volna esetleg, hanem, mert úgy vélte, hogy az amerikaiak számára ez nem elég erős hívószó, ellenben a nemzet, a “nation”, az bekerült a szövegbe.
A történethez hozzátartozik, hogy zászlófelvonáskor már korábban is használtak egy rövid fogadalmat, melyet egy George T. Balch nevű polgárháborús veterán kapitány alkotott meg: “We give our heads and hearts to God and our country; one country, one language, one flag!”, azaz: “Fejünket és szívünket Istennek és hazánknak kínáljuk: egy ország, egy nyelv, egy zászló!” Ez meglehetősen anakronisztikus volt már akkor is, hiszen az USA-ban legalább 400 különböző nyelvet beszélnek, és beszéltek már akkor is. Mai napig rendszeresen zaklatnak gyerekeket amiatt, ha nem állnak fel a zászló-fogadalmat megtenni, holott a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy erre senki se kényszeríthető. Jehova Tanúi nem hajlandóak sem végigmondani a fogadalmat, sem elénekelni a himnuszt, mert számukra ez már istenítésnek számít, azaz blaszfémiának, szentségtörésnek.
A Nemzeti Himnusz: A „Csillagsávos Lobogó”
A „Csillagsávos zászló” (The Star-Spangled Banner) első szövegváltozatát 1814. szeptember 14-én vetette papírra egy 35 éves amatőr költő, Francis Scott Key, miután végignézte a Fort McHenry (McHenry erőd) ágyúzását az angol haditengerészet által az angol-amerikai háborúban, a Baltimore-i csatában. A nap végén még mindig állt a csillagos, sávos lobogó! A vers a „Defence of Fort McHenry” címet kapta (a McHenry erőd megvédése), majd Key egy népszerű angol dallamra ráírta a szöveget (ezt a zenében contrafactum-nak mondják), és ez vált később az amerikai himnusszá. A vers négy versszakból áll, de ahogy a magyar himnusz esetében is csak az első versszakot szokás énekelni, úgy az USA-ban is csak az elsőt. A dalt nehezen énekelhetőnek mondják.
A Csillagsávos zászlót először hivatalos használatra a haditengerészet vette be 1889-ben, majd 1916-ban az akkori elnök, Woodrow Wilson. 1931. március 3-án a Kongresszus elfogadta, mint nemzeti himnuszt, és Herbert Hoover iktatta törvénnyé. Ez előtt a God Save the Queen zenéjére írt My Country, ‘Tis of Thee című volt a de facto amerikai himnusz, majd az 1812-es angol-amerikai háborút követően ennek népszerűsége erősen lecsökkent. Az amerikai himnusz mai zenéje egy korabeli koppintás eredménye volt, ugyanis azt egy népszerű angol „kocsmai” ivónótáról, a „To Anacreon in Heaven”-ről másolták. A sors iróniája, hogy amiről lopták éppen Angliából, azaz az ellenségtől származott.
A történészek szerint a csillagos-sávos lobogót a baseball meccsek szüneteiben játszó katonai zenekarok már a századfordulótól rutinszerűen játszották többi más népszerű dal mellett. Az I. Világháború miatt kialakult patriotizmus és a már korábban említett Wilson-i proklamáció miatt állítólag az 1918-as World Series első baseball meccsén, amikor a zenekar a szünetben rákezdett a csillagos-sávos lobogóra, a játékosok hirtelen megálltak és jobb kezüket a szívükre téve tisztelegtek a felhúzott zászló felé fordulva. A nézők pedig spontán bekapcsolódtak az éneklésbe és a tisztelgésbe, majd a végén az új szövegű „bordal” óriási tapsviharral zárult a chicagói stadionban. A nem várt sikeren felbuzdulva a zenekar többször eljátszotta még a dalt az azt követő két másik chicagói összecsapáson is és mivel az újságok is megírták a sikert, így Bostonban (A Red Sox volt az ellenfél), a World Series további meccsein az ottani zenekar is műsorára tűzte, hasonló hatást váltva ki ott is. Ezzel meg is alapozta ezt a tradíciót, mert ezt követően minden baseball meccsen eljátszották, de innentől már a meccs előtt.
Mostanság pedig gyakorlatilag rutinná vált, sőt az egyik fénypontjává is vált minden sporteseménynek két ok miatt is. Egyrészt merthogy a dalt tényleg nem könnyű elénekelni. Aki erre vállalkozik, annak valóban kiváló énekesnek kell lennie, mert a dal több oktávot is nagyon gyorsan bejár beleértve a nagyon mély kezdettől („o, say…”) a magas végéig (“… of the free”), ami amatőr énekeseknek, sőt még profiknak is elég nagy kihívást jelent. A másik ok magában a himnusz szövegében keresendő, ugyanis nyelvezete nem egyszerű. Oly annyira, hogy az amerikaiak nagy része tényleg nem tudja kívülről, inkább csak végig mormolják a dalt. Így a közönség a sportesemények előtt szinte epedve várja, hogy a kiszemelt vagy éppen önként jelentkező személy vajon ki tudja-e énekelni a „magascét” a “free” résznél, és ha sikerül is, vajon emlékszik-e a teljes szövegre.
Nem véletlen, hogy óriási várakozás övezi minden országos jelentőségű sporteseményen éneklő személyének megnevezését. A himnusz jó performanszával nagyon nagy népszerűségre lehet szert tenni Amerikában. Vagy éppenséggel a legjobban leégni is a himnusszal lehet. Ez utóbbi még nagyobb népszerűséget garantál, az biztos. A legutóbbi ilyen beégés Christina Aguilera nevéhez fűződik, aki a 2011-es Super Bowl döntőjében improvizált mert elfelejtett egy részt a szövegből.
1942-ben elfogadtak egy szabályozást, ami egységesítette annak megfelelő előadását illetve etikettjét, ezzel biztosítva, hogy a himnuszt a zászlóhoz hasonlóan ugyanolyan tisztelet övezze. Ennek értelmében, ha a himnuszt egyedül adja elő valaki, akkor megfelelő „hangmagassággal” kell elénekelni. Hivatalosan csak a fegyveres erő tagjai számára van leszabályozva a kérdés (pl. jármű motorját le kell állítani, ki kell szállni belőle, stb.), a civilek számára ajánlás (mivel az egész Zászló-szabályzat bár törvény, de mivel büntetési tétel nélküli, igazából csak egy erős ajánlás) az, hogy ha a himnusz és a zászló is jelen van egyszerre, akkor a zene forrása felé fordulva állva kell hallgatni, sapkát levéve, jobb kezet a szív fölé helyezve, és énekelni kell a szöveget. Ez egyáltalán nem régi szabály, és konkrétan azért nem, mert az amerikaiak nem akartak úgy kinézni korábban, mintha nácik lennének, sőt, a legfőbb szabály az első alkotmánykiegészítés: a „Freedom of expression”, ami annyit tesz, hogy mindenki a saját maga módján kell tisztelegjen a zászló előtt.
The Star-Spangled Banner
A Zászló és a Himnusz Szerepe a Nemzeti Identitás Formálásában
Az óriási alapterületű országokban, főleg a II. Világháború előtt, minden nemzeti szimbólum, így a nemzeti himnusz és az országzászló is rendkívüli mértékben felértékelődött szerte a világban. Ez a felértékelődés nemcsak az USÁ-ra volt érvényes, hanem más országra is. Minél nagyobb és népesebb volt egy ország, annál fontosabb volt a mindenkori állami vezetésnek, hogy egyszerű, „könnyen fogyasztható” nemzeti szimbólumokat teremtsen és azokat minél gyakrabban - sokszor új - állampolgárainak elméjébe vésse minden lehetséges eszközzel, ezzel elősegítve és erősítve az egy, vagy éppen az új országhoz, nemzethez való tartozást.
Az USA nagy földrajzi területe mellett legalább három további tényező is szerepet játszhatott ezen szimbólumok gyakori, talán számunkra kicsit furcsa helyen és időben való, használatában. Az USA viszonylag gyors területi és gazdasági növekedése az első tényező. Kicsit máshonnan megközelítve, az USA a világ egyik legfiatalabb nagy kiterjedésű és expanzív állama, hisz mostani kiterjedését és államainak számát közel 60 éve nyerte csak el. Az amerikai zászló, ebben a területi terjeszkedésben meghatározó szerepet töltött be tagállamai folyamatos csatlakozásával. Az amerikai zászló volt szinte az egyetlen, az egész országot, az államok szövetségét megtestesítő, az államokon túlnyúló kohéziós erő a XIX. században. Az újonnan csatlakozott államok állampolgárainak az amerikai trikolór volt az első, talán egyetlen az Egyesült Államokat reprezentáló szimbólum. Fontos megjegyezni, hogy annak idején a lakosok nem igazán utaztak és szimbólum hiányában akár könnyen el is felejtkezhettek a szövetségi hatalomról, az országról, aminek épp állampolgárai lettek. A századforduló után a nemzeti lobogóhoz nem sokkal később csatlakozott a himnusz is, és lassan együtt kezdték szép lassan beszőni az új területek audiovizuális mindennapjait emlékeztetve az új amerikai állampolgárokat, hogy a helyi közösségeken és államokon kívül melyik országhoz is tartoztak és tartoznak.
A második lehetséges tényező az amerikaiak sajátos értékei, az individualizmus és a lokális nézőpont. Nem állítható, hogy az amerikai individualista és a helyi alapszemlélet ellentétben áll a nemzeti öntudattal, de az elsőbbséget élvez az átlag amerikai szinte minden hétköznapi döntésnél. Túl az alapító honatyák és a bevándorlók által „importált” öngondoskodásán és a mindenkori hatalommal szembeni „öröklött” bizalmatlanságon, az átlag amerikaiak életük nagy részét helyben, azaz államhatáraikon belül töltik. Ezáltal csak közvetlen környezetüket tapasztalják meg. Oda fizetik adóik jelentős részét és ott akarják ennek megfelelően akaratukat is érvényesíteni. Számukra a helyi közösség élvezi a legfőbb prioritást, melyet a saját államuk követ és csak utána elég lemaradva érdekli az ország, azaz az Egyesült Államok szintjének élete, politikája, gazdasága. Éppen ennek a lokális és egyénközpontú szemléletnek a tompítására előszeretettel használt eszközök voltak - és most is - a nemzeti szimbólumok.
Végül a harmadik ok, amiért ezek a szimbólumok, köztük a himnusz, kiemelt fontosságúvá váltak Amerikában - és játsszák azt a sporteseményeken - az a hihetetlen méreteket öltött bevándorlás az 1860-as évek és az 1920-as évek között. Ebben a periódusban, az Egyesült Államok lakossággyarapodásának több mint egyharmadát a bevándorlók, köztük valamivel több mint egymillió magyar adta. Milliószámra özönlött be mindenféle náció az Újvilágba. Bár voltak kivételek, a betelepülők többnyire kis közösséget alkotva inkább együtt maradtak és ápolták nemzeti hagyományaikat, beszélték nyelvüket és tartották meg nemzeti szimbólumaikat is. Ennek megfelelően az akkori magyar bevándorlók sem dobták sutba magyar mivoltukat hosszú éveken, máshol éppenséggel (Cleveland, New Brunswick) akár évtizedeken keresztül. Másik és talán még ismertebb példa az olaszok lassú amerikanizálódása az USÁ-ban főleg New Yorkban, ahol bár átmenetileg, de volt olyan év a századelőn, amikor New York állam olasz ajkú lakosságának száma nagyobb volt, mint Rómáé. A bevándorló nációk nem feltétlenül siettek asszimilálódni, az új hazát magukénak tekinteni, felvenni annak szokásait, kultúráját és nyelvét. Többek között azért sem, mert eleinte többségben voltak azok a bevándorlók, akik csak átmenetileg terveztek az Újvilágban dolgozni, amolyan vendégmunkás jelleggel.
A mindenkori amerikai adminisztráció ezért hol tudatosan, hol pedig inkább spontán eszközökkel nyúlt a szimbólumokhoz és azok erőltetett elterjedéséhez, hogy egyrészt ezt a kedvezőtlen, izoláló bevándorlói magatartást befolyásolja, másrészt pedig felgyorsítsa az új nemzettudat kialakulását. Ezért is várta a bevándorlókat egy akkortájt szokatlanul nagy amerikai zászló a New York-i Ellis Island-en található főépületen belül, ahol sokszor hosszú órákon keresztül - sőt volt, mikor napokig - kellett az emigránsoknak ezzel az óriási zászlóval szemezni, amíg a beléptető procedúrán túljutottak. És bár nem az első évektől kezdődően, de az amerikai vezetés fantáziát látott kis méretű zászlók kiosztásában is a frissen bevándoroltak között. Talán furcsán hat, de mindezen apró pszichológiai behatások a mai napig szinte ugyanott és ugyanolyan formában megtalálhatók azzal a kivétellel, hogy most már a himnusz is szerves része ennek a folyamatnak. A nagy zászlót most is ott találjuk minden repülőtéri beléptetésnél, útlevél-ellenőrzésnél. A mostani „bevándorlók” pedig az amerikai állampolgársági ceremónia szerves részeként amerikai zászlót kapnak ajándékba és a himnuszt az esemény végén együtt éneklik el mielőtt mindenki útra indulna ismét új hazájában.
