A test és a szellem egysége évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, legyenek azok gyermekek, harcművészek vagy katonák. Amikor a mozgásról, az összpontosításról és az emberi teljesítőképesség határainak feszegetéséről beszélünk, gyakran jutunk el a „budo” fogalmáig, amely nemcsak a küzdelmet, hanem az alázatot és a folyamatos önfejlesztést is magában hordozza.
Gyakorlatok és közösségi dinamika
A gyerekekre visszatérve van két gyakorlatom (több is). Az egyiket biztos mindenki csinálta kiskorában (én is, csak a nevét felejtettem el): Három ember közül az egyik középre áll, a másik elé, a harmadik mögé. Aki középen áll, megfeszíti a testét, behunyja a szemét és elkezdődik a lökdösődés. Néhány perc múlva halálos csend lesz a teremben, még a nagyszájúak is elcsendesednek… A középsőnek nem szabad kapaszkodni, vagy elhajlítani a testét, de nem szabad padlót fognia sem. Erről gondoskodik a másik kettő. A másik: egymással szemben két párhuzamos sorban szeizába ülnek. A sor egyik végén egy ember megfogja a két mellette lévő kezét és a háta mögé teszi. (A többiek ugyanígy fogják egymás kezét) A sor másik végére letesznek egy kis terjedelmű tárgyat (pl: gyufásdoboz). A középső ember egyszerre megszorítja két társa kezét, és a szorítás végig kell, hogy fusson a sorokon. A legutolsó, ha érzi a szorítást, fel kell kapja azt a valamit.
Harcművészeti perspektívák: a statikustól a robbanékonyig
A küzdősportok világa sokszínű, és gyakran ütköznek a vélemények a „helyes” mozgásról. Sokan a statikus állást és a lassú, megfontolt mozdulatokat részesítik előnyben, míg mások a folyamatos pattogásra és a dinamikus beugrásokra esküsznek.
Ennek a dinamikának a megértéséhez érdemes szemügyre venni a kungfu-filmek mögötti valóságot is. Érdekes volt látni, amikor a Shaolin-show-ban a pap nem tudja elsőre-másodszorra-harmadszorra eltörni a fején az acéllapot. De nem adja fel, addig folytatja, amíg nem sikerül és közben se púp, se ájulás, se szédülés. A színfalak mögött természetesen a filmipar trükkjei dolgoznak: az a fokozat, hogy néha azért jól néz ki, amikor valakit hasbarúgnak, ezért mellénnyel tényleg megteszik ezt. De ez volt a legkirályabb: Amikor a hőst, vagy antihőst közelről szájbarúgják és ezt mutatja is a kamera, az úgy megy, hogy a "rúgó" ember a kezére húzza a nadrágot és a cipőt, mert a kezét sokkal jobban tudja koordinálni.
Ami a küzdelmi stílusokat illeti, például a Shotokan karatét sokan statikusnak tartják, ahol a cél a hibák kihasználása és a tiszta találat. Fontos azonban megérteni a no-contact pontozási rendszerét: akkor kapsz egész pontot, ha tiszta találatot érsz el tökéletesen kivitelezett technikával, ugyanolyan kontrollal. Ehhez folyamatos mozgásra van szükség, mert csak onnan tudsz igazán robbanékony lenni.
Alázat és tudás
Sajnos hiányzik az udvariasság, a figyelem. Én ha részt veszek az edzésen, nincs visszapofázás, nincs az, hogy "én vagyok a jani, mert én barna öves vagyok, te meg senki vagy". A stílusokat a mesterek, a tanítványok, mindazok a személyek minősítik, akik azt űzik, továbbadják, fejlesztik, hozzátesznek valamit. "Minél több egy kalászban a szem, annál mélyebbre hajtja a feje". Aki tud, az nem beszél, aki beszél, az nem tud.
A nagy háború és az emberi sors
A harc nem mindig a sportcsarnokok keretei között zajlik. A történelem megmutatta, milyen törékeny az emberi élet a nagyhatalmi konfliktusok közepette. 1914 nyarán, amikor elrendelték a mozgósítást, a világ megváltozott. Sokszor emlegetik ezt az időszakot, mint az első totális háborút.
Szakraida István, a császári és királyi tiszt már a világháború első puskalövéseikor fogságba esett. A negotini temető ravatalozójában szerzett élményei hűen tükrözik a korszak kilátástalanságát. A Duna jeges vize és a szerb tüzérség tűzfüggönye között katonák ezrei látták életük végét vagy kezdődő fogságukat. Marek János békéscsabai kantortanító története, aki a fronton is megőrizte józan eszét, és a bombavető-mesterséget is kitanulta, rávilágít arra, hogyan próbálták a hétköznapi emberek túlélni a történelem viharait.
A nagy k. u. k. média katonai kénytelenek voltak hat vadkörtén élni, miszkenyeret lopkodni. A frontok nem csupán fizikai, hanem mentális megpróbáltatást is jelentettek, ahol a legfontosabb cél a hazatérés maradt. A közös emlékezés segít abban, hogy ne felejtsük el azokat, akiket a történelem sodrása magával ragadott.
A modern nyelvészet és történelem kutatása során, mint ahogy Szarvas Gábor is tette a Nyelvorben, a részletek pontos feltárása teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk a múlthoz, és megértsük azokat a folyamatokat, amelyek ma is formálják a közösségeinket. A nyelv, a harc és a fegyelem összefüggései mind egyetlen nagy mozaik részei: az emberi küzdelem a fennmaradásért és a megértésért.