Előkészületek az indulásra: A Weasley-házban uralkodó káosz
A Roxfortba vezető út napja lassan, de könyörtelenül közeledett, már-már a türelmetlenség határát súrolva a Weasley-családban. A várakozás olyannyira intenzív volt, hogy még az álmokat is uralta, tíz egymást követő éjszakán át Roxfortról szólni - ez még a kisebb problémák közé tartozott. A nagyobb fejfájást Fred és George Weasley, az ikrek okozták, akik a legkülönfélébb módszerekkel űzték el az unalmat, nem kímélve a konyhát sem. A harmadik trágyagránát elrobbanása után Molly Weasley, az anya, kénytelen volt rendet tenni. „Hagyjátok már abba! Tényleg nem tudtok valami kevésbé bosszantó elfoglaltságot kitalálni? Az őrületbe kergettek!” - sopánkodott, miközben konyharuhával legyezte a bűzt. Az ikrek kórusban vágták rá: „Unatkozunk.”
Mivel Molly idegrendszerén táncolni számukra jó móka, de az anyjuk eleve forrófejű természete miatt túlzás, a történet mesélője, Flower, igyekezett a dolgok elébe menni. „Ha mindet eldobáljátok, nem marad az öreg gondnoknak, akiről annyit meséltetek. Egész nyáron neki spóroltátok a pénzetek gránátra és csillagszóróra, ne minket idegesítsetek vele.” - próbálta meggyőzni őket, amire kelletlenül bólintottak, majd Ront nyakon ragadva elvonszolták. Molly sóhajtva konstatálta Flower segítségét: „Hjajj Flo drágám, mi lenne velem nélküled.” Arra kérte Flowert, hogy a Roxfortban is tartsa rajta a szemét az ikreken, mivel tavaly majdnem hazaküldték őket éjszakai csatangolásért. Bár elsőre nem tűnik nagy kihívásnak, Flower szerint Fred és George felügyelete a biztos kergüléssel egyenlő, öt perc alatt képesek valakit kihozni a sodrából, ha nincs acélból az idegrendszere.
A várva várt nap: Az indulás reggele
A Roxfortba való indulás napja végül, ha lassan is, de eljött. Egy szép, verőfényes napsütéses reggelnek indult. Flower az ágyában nyújtózkodott, sikeresen beverve a kézfejét a falba, ami felébresztette a kalitkában pihegő Ébent, a hollót. Ében hangos rikoltozásba kezdett, felverve az egész családot. Habár eleinte le akarta volna takarni a madarat, rájött, hogy az óra már fél tízet üt, így inkább hálát adott az „instant vekkernek”. A reggeli kapkodás a szokásos káoszt hozta magával: Flower fogkefével a szájában, fésűvel a hajában, félig felhúzott pólóval ugrált a szobák között, próbálva siettetésre bírni a többieket.
A kacsalábra felvett cipő helyesre cserélése után nekivágott, hogy levonszolja bőröndjét az emeletről. Ennek az lett a vége, hogy a bőrönd legurult a lépcsőn, magával sodorva Ront és Percyt, akik összegabalyodott végtagokkal és rájuk tekeredett ruhadarabokkal kötöttek ki az alján. Flower hatszor bocsánatot kért, miközben gyorsan összeszedte a szétszóródott ruhákat. Ezután Ében kalitkáját is lecipelte, miután a pajkos kedvű madarat visszatuszkolta. A készülődés nagy része azzal is eltelt, hogy Fred és George nem találták a trágyagránátokat tartalmazó szatyrot, Ginny pedig kijelentette, hogy plüssmacskája, „Mrs. Polly” nélkül nem hajlandó útra kelni.
Mire a szétszórt társaság minden tagja indulásra készen állt a nappaliban - Fred és George önelégülten, gránátokkal a kezükben, Ginny pedig boldogan tuszkolva az arcába a macskabábut - végre megkezdhették útjukat a pályaudvar felé. Az autó csomagtartója csak Arthur és Flower együttes erejével zárult le, és még úgy is vészjóslóan dudorodott a csomagok miatt. Az autó berregve beindult, miközben Vadóc, a macska, mérgesen nyomta pofáját az üvegnek, miután kiszúrt egy gnómot, ami nyelvöltögetve táncikált a salátásban. Az Odú alakja egyre távolodott, apró makett kunyhóra hasonlítva, beleveszve a dimbes-dombos tájba. Szántóföldek és békés erdők mellett haladtak el, ahol őzek és mókusok pillantottak érdeklődve az elzúgó autó után. Vadóc épp Flower pólójából kilógó cérnával játszott, miközben az autó lassan berobogott a pályaudvar területére.
A King's Cross Pályaudvar és a 9 és ¾ vágány
A King's Cross pályaudvarra érve, a csomagok nehézkesen kiszabadultak Arthur kezéből. A King's Cross fölé ívelő bejárathoz siettek. A huhogó és károgó baglyok, valamint a holló miatt nem egy mugli bámult meg minket, de ez volt a legkisebb gond. A vonat tíz perc múlva indult, és a tömeg, valamint a termetes utazóládák miatt nehéz volt előre jutni.
Arthur nyomába eredtek, miközben Molly gyors szónoklatba kezdett: „Ron, Flower! Mivel ti most utaztok először a Roxfort Expresszen, erre most nagyon kell figyelnetek, hogy később ne legyen probléma vagy malőr.” - nézett rájuk Molly, pufók karjával fontoskodva hadonászva. - „A peronra úgy tudtok bejutni, hogy a kilenc és a tízes vágány között, - biccentett a táblák felé - elhelyezkedő oszlopnak nekifuttok, és megállás nélkül nekirohantok. Mivel igazából nem falról, hanem egy álcázott átjáróról beszélünk, nem fogtok nekimenni a falnak! Percy, kérlek aranyom menj előre, mutasd meg hogy kell!” - folytatta Molly, Percyt a kőfal felé terelgetve. - „És persze azért óvatosan, nehogy valaki meglásson titeket, mert hát ez a hely persze tele van muglikkal.” - intett szigorúan.
Flower érdeklődve figyelte, ahogy Percy lendületet vesz, és ládáját szorosan maga előtt tolva nekiiramodik a fal felé. Becsukta a szemét, várva az ütközést jelző hangot, hiába bízott Molly instrukcióiban. A hang azonban elmaradt, és mire újra kinyitotta a szemét, Percy eltűnt. Ginny eközben nyivákolva rángatta Molly kardigánjának ujját: „Anya én miért nem…” - „Mert még kicsi vagy Ginny.” - korholta le Molly. - „Te következel Fred.” - intett a fiú felé. - „Nem Fred vagyok, hanem George.” - szólt vissza tettetett sértődöttséggel Fred. - „És még te nevezed magad anyánknak? Nem látod, hogy George vagyok?” - dőlt a hazugság Fred szájából, aminek hatására Flower csak úgy tudta elfojtani nevetőgörcsét, ha Vadóc bundájába temette az arcát. Molly bűnbánóan kapkodta a fejét az ikrek között, szégyellte a tévedést. „Csak vicceltem, én vagyok Fred!” - nyugtatta meg kuncogva édesanyját az említett, majd ő is futni kezdett a jegypénztár fala felé, miközben George óbégatva siettette, mire Molly csak tarkón sózta, hogy hagyja abba, mert a peronőr már kiszúrta őket. Fred alakja, ahelyett hogy a falnak csapódott volna, egyszerűen eltűnt, közvetlen a téglafüggöny előtt. Majd ugyanez történt George-dzsal is.
Harry Potterrel találkozás
„Elnézést!” - hangzott fel Flower mögül egy vékonyka és bátortalan hang. Megfordult, majd egy alacsonyabb, zöld szemű fiúval találta szembe magát, akinek olyan fekete haja volt, akárcsak Ében tollai. Nem kellett sok, azonnal felismerte Harry Pottert, a fiút, akit először egy állatkertben vélt varázsláson kapni, majd a Foltozott Üstben, mikor is száz meg száz varázsló tódult oda, csakhogy legalább egy pillantást vagy kézfogást nyerhessenek a híres fiútól. A sors valami furcsa játékot űzött vele, láthatóan. Torkán akadt a szó, elvégre magával Harry Potterrel állt szemben, és Ron szeplős arcáról levehető bamba bámulásból arra következtetett, ő még nem tudja, hogy egy igazi legenda áll tőle alig egy lépésnyire. Flower csak dermedten meredt rá, így Molly kénytelen volt átvenni a szót. „Szervusz drágám. Most utazol először Roxfortba? Az én Ron fiacskám és Flower lányom is most lesznek elsősek.” - szólította meg mézes-mázos hangsúllyal Harryt, miközben karjával büszkén mutatott rájuk.
„Igen.” - felelte bátortalanul. - „Az a helyzet, hogy nem tudom, hogyan…” - „Hogy hogyan jutsz be a peronra?” - fejezte be helyette Molly. A fiú szerényen bólintott, miközben pár fekete tincs ellibbent a homloka elől, láthatóvá téve ezzel a híres, villám alakú sebhelyét, amit a nevezetes éjszakán szerzett. Élőben látni és hallani Harry Pottert még ledöbbentőbb volt. - „Ó, csak annyit kell tenned, hogy…” - kezdte Molly, majd bájosan elmagyarázta Harrynek is azt, amit öt perccel ezelőtt Ronnak és Flowernek is. Flower még mindig letaglózva állt, és erőltetetten pislantott párat, hogy higgyen a szemének. Harry Potter valóban velük beszélget? Nem akart őrült rajongónak tűnni, és visongva szegény eltájolódott fiú nyakába vetni magát, de még mindig sokkosan figyelte, ahogy a világszerte híres varázslógyermek épp az ő nevelőanyjával folytat le egy teljesen hétköznapi beszélgetést.
„Öhm, rendben…” - nyögte rekedten Harry, majd bizonytalan kocogással megindult a fal felé. Mielőtt hasonlóképpen eltűnt volna, mint Percy vagy az ikrek, szemébe tűnt gyönyörű, hófehér baglya, ami olyan fenséges és káprázatos madár volt, amilyet még sosem látott.
Az utolsó lépések a Roxfort Expresszhez
Aztán rá, Ronra és az őt kísérő Billre került sor. Flower kissé rettegve attól, hogy nagyot karamboloznak majd, mégis nekilódult. Kicsit erőt adott a hátára tett kéz, ami Billhez tartozott; a támogatás hatására, némi habozással ugyan, de nekifutott. Becsukta a szemét, a várt ütközés azonban elmaradt. Ron nyomában megérkeztek egy hasonló kinézetű terembe, mint az előző, de itt most csak egy mozdony foglalt helyet, pirosra mázolt oldalával, és egy „Roxfort Expressz” felirattal ellátva. A kőfal, ahonnan kitódultak, most nem jegypénztár volt, hanem csak egy sima kőfal, rajta boltíves táblával hirdetve: „Kilenc és háromnegyedik vágány”. Örömmel látta, hogy Fred és George már meg is találták barátjukat, és épp pár diák társaságában alkotnak szűk kört a fiú körül, hangosan bíztatva, hogy mutassa meg. Nem értette, mi az a nagy felhajtás, és mit kell Lee-nek megmutatnia, ígyhát csak újra a szerelvény felé fordult, majd Bill segítségével felrakta a tonna súlynak örvendő ládáját.
Már épp perdült volna Bill felé, hogy búcsút vegyen, de helyette csak egy kerek és könnycseppel petyezett arcot látott. „Nagyi megint elhagytam a varangyomat!” - rimánkodott a sírás okáról a fiú, amire egy nagyon fura ruhába bújt asszonyság válaszolt, hitetlenkedve rázva kalapját, amin egy kitömött keselyű rángatózott a nő minden mozdulatára: „Jajj Neville, a sírba viszel!” Halk elnézést motyogva az orra alatt kikerülte őket, majd Bill felé vette az irányt. Nem mondott semmit, csak durcásan átölelte a derekát. „Nagyon fogsz hiányozni!” - mormogta az övébe. „Te is nekem, kölyök!” - borzolta meg a haját. - „Légy jó kutya.” Azzal kuncogva megveregette a vállát. „Mikor látlak újra?” - kérdezte, és érezte, hogy ezt már elfúló hangon tette meg. „Hamar! Nyáron már találkozunk is! Ott fogok várni az Odúban, akár mindenki más. Vagy Egyiptomban egy gyönyörű piramis aljában! Gyorsan elröppen ez a nyolc hónap, hisz a Roxfortba mész. Fel se fog tűnni, és már megint a kertben fogunk fogócskázni, és megint csalhatsz.” - súgta kuncogva a fülébe, mire Flower csak még jobban magához szorította, majd vele nevetett. „Jó utat Egyiptomba.” - mondta végszóként. „Jó utat Roxfortba.” - emelte fel, majd megpörgetett, mintha pillekönnyű lenne. - „Na, indulás, mert még a végén én is megeresztek egy könnycseppet.” - lökte meg az ajtó felé. El is indult, de félúton visszafordult Bill mosolygó arca felé. „Integetsz majd?” - kérdezte félénken. „Persze!” - kacagott vissza rá meleg mosollyal.
Flower csak vigyorogva a járgány felé emelte a tekintetét, majd tűrte, hogy Molly egy cuppanós puszit nyomjon a homlokára, Ginny pedig a szuszt is kiszorítsa belőle. Aztán egy ruganyos ugrással a mozdony lépcsőjén találta magát. Várakozásteljesen fordult Mollyék felé, ahol Molly éppen egy zsepivel gyepálta Ron arcát, az ikrek pedig rajtuk nevettek. Kisvártatva Percy is odaviharzott, már iskolai egyenruhában, fekete talárján a napnál is fényesebbre sikált P feliratú jelvénnyel. Flower megforgatta a szemét. Percy egész nyáron ezzel dicsekedett, és ha egy nap hétszer nem zárkózott be a fürdőbe, lesikálni a prefektusi jelvényt, akkor egyszer sem. Fred és George most az ő vérét kezdték szívni, mindenféle poénokkal és gúnyolódással illették Percyt, aki csak legyintett, majd magabiztos léptekkel eliramodott a prefektusi kupék felé. Végül felszállt a két jómadár és Ron is. Rögtön ezután éles sípszó hasította ketté a tömeg moraját, majd a mozdony lassan döcögve megindult, lomhán maga mögött hagyva az integető vagy zokogó családtagokat, a búcsúzkodó emberek alakjait, Ginnyt, aki még hosszan futott az expressz mellett, egészen addig, míg az olyan gyors tempóra nem váltott, hogy húga kénytelen volt pihegve lefékezni, majd könnyes és kipirult…