Az iskola története nem csupán évszámok és tantervek sorozata, hanem a közösségépítés és a szellemi örökség továbbadásának folyamatos küzdelme. Amikor egy intézmény a bezárás vagy a változás küszöbére érkezik, az ott élők számára a búcsúzás alkalma nem csupán a közigazgatási döntések elfogadását jelenti, hanem a megfosztottság fájdalmának megélését is. Ez a fajta fájdalom azonban mélyen kötődik egy kétszázötven esztendős sikertörténet mozzanataihoz, amelyben a tanárok és diákok közössége minden történelmi vihar ellenére igyekezett megőrizni azokat az értékeket, amelyek az iskolát iskolává teszik.
A megfosztottság és a remény dialektikája
A történelem során sokszor előfordult, hogy az oktatási intézmények kényszerű szünetre vagy radikális átalakításra kényszerültek. Egy ilyen pillanatban - ahogy az 1948-as budapesti események idején is történt - a tartományfőnök beszéde nem a politikai hatalmasságoktól való félelemről, hanem a megfosztott ember fájdalmáról szólt. „Ebben az iskolában ősztől kezdve már más szellemű nevelés lesz, mint eddig” - hangzott el a figyelmeztetés. Ez a fájdalom azonban nem a feladásé, hanem a hitvallásé: a tudással, felkészültséggel és odaadással végzett nevelőmunka az egyetlen válasz a megváltozott körülményekre.
Az Eucharisztia lényege - az asztalközösség, a „értetek és mindenkiért” adott kenyér és test - különös párhuzamot mutat az iskolai közösség életével. Az az iskola, amely ebből táplálkozik, nem a piac iskolája, ahol a versengés és a másik legyőzése a cél, hanem a személy iskolája. Itt a követelmény nem az elnyomás eszköze, hanem a szereteté: „Követelek tőled, mert szeretlek.”
Az iskola mint a találkozás és a sokféleség tere
A mai oktatási rendszerben gyakran az összehasonlítás kultúrája dominál, amely embertelen nyomás alá helyezi mind a diákokat, mind a pedagógusokat. Ezzel szemben az Eucharisztiából élő iskola a közösség egyre tágabb köreire nyitott intézmény. Ez az a hely, ahol a találkozást tanuljuk: tanárok, szülők és diákok együttműködését a sokféleségben. A sokaság és a sokféleség iskolája bátorítást ad minden tanulónak, hogy felfedezze a saját tehetségét, a saját hangját és a saját arcát.
A tévedés az ilyen iskolában nem kudarc, hanem a tanulás lehetősége. Amikor a tanárok nem eltussolják a hibákat, hanem szembesítenek velük, akkor az igazság keresése válik közös feladattá. Ahogy Simone Weil írta: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Ez a reményteli hit teszi lehetővé, hogy a mindennapok sürgő-forgó világában is megmaradjunk önmagunknak.
A piarista hagyomány és a jövő építése
A piarista rend története, amely a 18. század óta jelen van a magyar városokban, mindig a szegény gyerekek oktatására és a társadalom hiányosságainak orvoslására törekedett. Kalazanci Szent József öröksége, az ingyenes iskola alapítása Rómában, ma is aktuális: a tudás nem lehet a gazdagok kiváltsága. A szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium vagy a nagykanizsai iskola újjászületése is azt bizonyítja, hogy aki iskolát alapít, az hosszú távon gondoskodik a közösség jövőjéről.
A pedagógus szerepe ebben a folyamatban kettős: oktatni és nevelni. Nem csupán a tárgyak tudós ismeretét kell átadnia, hanem a módszertant és az életre való felkészítést is. A pedagógus olyan, mint a jó kertész: törődik a rá bízottakkal, eligazítja őket, de nem veszi át tőlük az életük irányítását.
Az étkeztetés és a közösségi élet gyakorlati oldala
Az iskola életében a közös étkezések is a közösségépítés részei. A modern svédasztalos menza, vagy a „szabadszedéses” rendszer lehetőséget kínál a gyerekek számára az önállóság gyakorlására. Ez a modell egyszerre kínál rugalmasságot és tanulási lehetőséget, ugyanakkor alkalmazásakor az élelmiszerbiztonsági kockázatok kezelése, a megfelelő higiéniai körülmények biztosítása és az ételpazarlás megelőzése is kiemelt figyelmet kíván.
A gördülékeny alkalmazását segíti az étkezésre szánt időkeret és a csoportbeosztás tudatos megtervezése. Fontos a pontos tájékoztatás a választható ételekről: az étel neve mellett kötelező feltüntetni az allergén összetevőket, a színezékeket és az édesítőszereket is. A svédasztalos rendszerben kínált ételek biztonsága érdekében elengedhetetlenek a korszerű tálalóeszközök, valamint megfelelő kapacitású hűtő- és melegentartó berendezések. Jó gyakorlat a készételek szakaszos kihelyezése, azaz egyszerre csak az egy csoportban étkezők számára elegendő étel feltálalása.
Kapcsolatépítés és a közösségi emlékezet
Az iskolai közösség része az öregdiákok szövetsége is, amely az adatbázisok kezelése és a hírlevelek küldése révén tartja össze az egykori tanulókat. Az emléktáblák megkoszorúzása, a tablóképek elhelyezése a folyosókon, vagy a diákok számára szervezett jubileumi rendezvények mind-mind a folytonosságot erősítik. A tatai öregdiákok vagy a budapesti piarista közösség tagjai számára ezek a találkozások lehetőséget adnak arra, hogy az évek múlásával is megőrizzék a kötődést az alma materhez.
A közösség ereje abban rejlik, hogy képes megújulni. A tanárok, a lelkipásztorok, mint például Kerényi atya, akinek hivatása a fiatalok nevelése és a betegek ápolása, példaként állnak előttünk. Az ő életük, a 85. születésnapjuk vagy a kitüntetéseik - mint a Corvin-lánc - nemcsak egyéni sikerek, hanem az egész piarista nevelés elismerései. A közösségvállalás a határon túl rekedt magyarsággal, a tolerancia és a megbecsülés gyakorlása mind olyan értékek, amelyek az Eucharisztiából táplálkozó iskolát jellemzik.
A jövő iskolája az, amely képes a hagyományokat a modern kor kihívásaival ötvözni, miközben nem felejti el, hogy a legfontosabb feladat a diákok személyiségének formálása. A bizalom, a hit a jóban és az egymás iránti tisztelet olyan pillérek, amelyeken minden sikeres oktatási intézmény megállhat, függetlenül a történelmi változásoktól.