Bevezetés
A magyar katolikus egyház története számos kiemelkedő személyiséggel gazdagodott, akik életükkel és munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a hitélet és a közösségi szellem fejlődéséhez. Grősz József, a kalocsai érsek, püspöki tanácsos, olyan alakja a XX. század magyar egyháztörténetének, akinek életútja, küzdelmei és állhatatossága mindannyiunk számára példát mutat. Ezen túlmenően, a mai egyházi közösségek szerepe és működése is kiemelt figyelmet érdemel, hiszen a modern társadalmi változások közepette ezek a közösségek biztosítanak menedéket, támogatást és lelki otthont a hívek számára.
Ez itt a kérdés – Molnár V. József élete és munkássága (2022. március 7.)
Grősz József Élete és Püspöki Szolgálata
Grősz József 1887. december 9-én született Féltornyon (ma Halbturn), Moson vármegyében, ami ma Burgenlandhoz tartozik. Középiskolai tanulmányait 1899-től 1907-ig a győri bencéseknél végezte. Az érettségi megszerzése után a Pázmáneum növendékeként Bécsben folytatta tanulmányait, ahol 1911. július 14-én szentelték pappá. Papi pályájának korai szakaszában, 1912-ben Farádon, majd 1913-ban Oroszváron volt káplán. Később Győrött, a püspökség székhelyén levéltáros, jegyző, végül püspöki szertartó lett.
Grősz József egyházi karrierje során fokozatosan emelkedett a ranglétrán. 1921-ben püspöki titkár lett, majd 1922-től szentszéki bíróként tevékenykedett, 1924-től pedig püspöki irodaigazgatói feladatokat látott el. XI. Piusz pápa 1928. december 7-én orthosiai címzetes püspökké és győri segédpüspökké nevezte ki, mely cím elnyerése után felszentelésére 1929. február 24-én került sor.
1931-ben győri székesegyházi kanonok lett, majd 1936-ban, Mikes János szombathelyi megyéspüspök lemondását követően, apostoli kormányzóként szolgált. 1939-től szombathelyi megyéspüspök lett. A II. világháború idején, 1939-től 1944-ig egyházi rangjának köszönhetően tagja volt az országgyűlés felsőházának is. 1941-ben a sikeres határrevízió következtében a Muravidék egyházi közigazgatásának adminisztrátora lett, továbbá 1944. március 25-ig adminisztrálta a szombathelyi egyházmegyét is.
Érseki kinevezése és a II. világháború utáni küzdelmek
- május 7-én kalocsai érsekké választották. 1946-ig tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia igazgatóságának is. A világháború utolsó éveiben Apor Vilmossal és Shvoy Lajossal egyetemben nyíltan fellépett a Szálasi-rendszerrel szemben. Serédi Jusztinián 1945. március 25-én bekövetkezett halála után Mindszenty József kinevezéséig Grősz látta el a hercegprímási feladatokat.
A kommunista hatalomátvétel idején Grősz József szembeszállt az állami beavatkozással. 1948. december 27-én, Mindszenty letartóztatásakor Kádár János, akkori belügyminiszter felszólítása ellenére sem mondott le érseki címéről, melybe a hatalom végül „beletörődött”. Az ezt követő két évben újfent a katolikus egyház vezetője lett. 1950. augusztus 30-án a hatalom nyomására aláírta az állam és az egyház megállapodását, minek következtében a papság állami ellenőrzés alá került. XII. Pius pápának már a korábbi, 1945-ös évben megfogalmazta aggályait az új rendszerrel kapcsolatban: „Ami ma nálunk van, az nem demokrácia, hanem a demokráciának a megcsúfolása.”
Letartóztatása és rehabilitációja
Mivel az egyház és a papság továbbra is tiltakozott a túlzott állami beavatkozással szemben, 1951. május 18-án Grősz Józsefet letartóztatták, és június 28-án koncepciós per keretében, összeesküvés és hazaárulás vádjával 15 év börtönre ítélték. A perhez 24 mellékper kapcsolódott, melyekben 15 halálos ítéletet is hoztak. Az eljárássorozattal a klérus, a papság és a hívők megfélemlítését, valamint az állam érdekeit kiszolgáló egyházi személyek pozícióba juttatását igyekeztek elérni. A pert követően Püspökszentlászlóra vitték, ahol házi őrizet alatt állt.
Közel 4 év fogság után 1955. október 14-én Molnár Erik igazságügy miniszter engedélyezte büntetésének enyhítését, így - továbbra is fenntartva házi őrizetét - a Szolnok melletti Tószeg plébániájára került. 1956. május 12-én az Elnöki Tanács kegyelmi úton elengedte hátralévő büntetését, s visszatérhetett székhelyére, majd május 19-én újra elfoglalhatta korábbi, érseki pozícióját. Viszontagságos életútjának hatására 1957-ben megalapította az Opus Pacis békepapi mozgalmat, melynek április 10-én elnöke lett. Az egyház érdekében közeledett az államhoz. Hetvenedik születésnapján a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozata állami kitüntetésben részesítették. Grősz József 1961-ben hunyt el.
Az Egyházmegyék Fejlődése a XX. Században és a Közösségek Szerepe
A 20. században a magyarországi egyházmegyék jelentős változásokon mentek keresztül. A trianoni országhatár-változásokkal a 13.710 négyzetkilométer nagyságú Veszprémi Egyházmegye az ország közepes területű püspökségei közül Eger és Vác mellett az egyik legnagyobbá, és 700.000 körüli hívőszámával az egyik legnépesebbé vált. Az 1950-ben bekövetkezett világi közigazgatási változások annyiban érintették az egyházmegyét, hogy Zala megye Balaton-felvidéki része - és a keszthelyi járás 1979-ig - Veszprém, illetve az enyingi járás pedig Veszprém megyétől Fejér megyébe került.
Egyházi közigazgatási szempontból a 20. század elején a 18 esperesi kerület 5 főesperességbe (székesegyházi, pápai, zalai, somogyi, segesdi) tartozott. 1902-ben Hornig Károly az espereskerületek számát a plébániák hatékonyabb ellenőrzése érdekében 29-re emelte. Az egyházmegye területén élő hívek lélekszáma 1901 és 1949 között 568 ezerről 717 ezerre nőtt. Az emelkedés az 1970-es évekig folytatódott, csúcspontján 750 ezer katolikus hívőről tettek jelentést. Az évtized végével a tendencia megfordult, s 1992-ben a vatikáni források már csak 670 ezer hívőt regisztráltak. A hívek számának csökkenése több tényezővel magyarázható.
Az iparosítás az egyházmegye területén a trianoni diktátum utáni években kapott lendületet (Ajka, Várpalota, Halimba), majd ez a második világháború után erőteljesebb folyamattá vált. Az iparosítással járó urbanizáció következtében a falvak addig zárt, vallásos közösségei felbomlottak. Báró Hornig Károly püspöksége (1888-1917) ugyan a 19. század végén kezdődött, de átnyúlt a 20. századba is, s a könnyebb összehasonlítás végett e korszakban tárgyaljuk. Főpásztori regnálása az egyházmegye történetének egyik fényes időszaka volt. A keménykezű Hornig mint nagy építkező és bőkezű mecénás maradt meg az utókor emlékezetében. Püspöksége idején az egyházmegyében folyamatosan kb. 350 pap - ebből 290-300 a lelkipásztorkodásban -, és 80-90 káplán teljesített szolgálatot, valamint 35 kispap tanult a szemináriumban. A szerzetesrendek a kegyuraságuk alá tartozó plébániák révén vettek részt a hitéletben (11 ciszterci, 9 bencés, 7 ferences, 1 premontrei rendház).
Rott Nándor és az Actio Catholica
Az első világháború utolsó évében már Rott Nándor foglalta el a püspöki széket (1917-1938). Két évtizedes főpásztori működése a dinamikus fejlődés jegyében telt, ami részben az egyház számára kedvező társadalmi-politikai feltételeknek volt köszönhető. Püspöki működését az egyházmegye vizitálásával kezdte 1920 és 1925 között, majd 1923-ban és 1934-ben két egyházmegyei zsinatot is tartott. A korszakban 20%-kal növekedett az egyházmegyés papok, és több mint duplájára emelkedett a kispapok száma (kb. 80-ra). A papi hivatásgondozás keretében 1933-ban sor került a szeminárium bővítésére, illetve a kisszeminárium megszervezésére. A személyi állomány bővülése 30 új plébánia felállítását tette lehetővé. A főpásztor figyelmet fordított a sajátos lelkigondozást igénylő társadalmi csoportok, így a pusztákon élők, az ipari körzetekben lakók, valamint a balatoni üdülőtelepekre érkező középosztálybeliek pasztorálására is. A korszakban alakultak meg a plébánosokat is magukban foglaló egyházközségek, ami az Actio Catholica helyi szervezeteivel, illetve az ezek által koordinált egyesületekkel és a hitbuzgalmi társulatokkal (Szívgárda, rózsafüzér-társulatok, oltáregyletek, cserkészek, harmadrendi társulások) párhuzamosan a plébániai hitélet élénkebbé válását eredményezték.
Rott Nándort alig két hónapos kormányzással Tóth Tihamér követte 1939-ben, majd Czapik Gyula, későbbi egri érsek lett Veszprém püspöke (1939-1943). Czapik Gyula, majd Mindszenty József (1944-1945) és Bánáss László (1945: apostoli kormányzó, 1946-1949: püspök) is folytatta a plébánialapítások sorát. Bár a későbbi hercegprímás rövid püspökségéből négy hónapot nyilas fogságban töltött, de így is 34 helyen alapított önálló plébániát vagy lelkészséget. Bánáss püspök már alapvetően megváltozott társadalmi-politikai-gazdasági körülmények közepette vette át az egyházmegye irányítását.
Az Állami Egyházügyi Hivatal és a Közösségi Élet Visszaszorítása
A domonkos Badalik Bertalan (1949-1965, akadályoztatva 1957-től) idején folytatódott az egyház politikai visszaszorítása. 1956-ig az egyházmegye 30 papja szenvedett börtönbüntetést és internálást, s a forradalom utáni évben magát a főpásztort, mint a Mindszenty-vonal képviselőjét is internálták. 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket és államosították az egyházi kezelésben álló szociális intézményeket. 1951-ben fel kellett ajánlani a megmaradt plébániai földeket az államnak, illetve bezárták a veszprémi kis-, 1952-ben pedig a nagyszemináriumot is. A püspöki aulába kinevezett Állami Egyházügyi Hivatali (ÁEH) megbízottak, az ún. „bajszos püspökök” révén politikai felügyelet alá helyezték a hivatal munkáját. Az egyházmegyei keretek közé átvett szerzetesek miatt ugyanakkor kezdetben még folytatódhatott a plébániaszervezet bővülése.
Badalik utóda, a premontrei Klempa Sándor (Károly) 1957-ben az állam nyomására átvette az egyházmegye irányítását, majd 1959-től szentszéki felhatalmazással mint apostoli kormányzó folytatta működését. A II. vatikáni zsinaton ő képviselte a veszprémi egyházmegyét. Múlhatatlan érdemei vannak az egyházmegyei kulturális értékeinek megóvása terén: kezdeményezésére a plébániai műkincsek egy részét Veszprémbe mentették, ahol leltároztatta azokat, illetve a levéltárban restauráltatta az országosan is jelentős középkori oklevélgyűjteményt. 1964-ben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság közötti részleges megállapodás szabályozta a püspökök kinevezésének módját. Ennek nyomán az állam előzetes hozzájárulásával 1972-1974 között apostoli adminisztrátorként Lékai László, Kádár László (1974-1978), majd Paskai László (1978-1982) vezette az egyházmegyét.
Ez itt a kérdés – Molnár V. József élete és munkássága (2022. március 7.)
A Plébániai Élet a Diktatúra Idején és a Rendszerváltás Után
A pasztoráció az ötvenes évek elejétől a plébániai életre koncentrálódott, mivel a diktatúra rendelkezései az „egyházat a sekrestyébe szorították”. A hatvanas évek végétől csökkenni kezdett a papság és a hívek létszáma, a hitoktatás pedig a rendszerváltásig csak templomi keretek között működhetett. A paphiány miatt egyre több plébánia maradt üresen, amelyeket - fíliáikkal együtt - oldallagosan láttak el egy-egy szomszédos anyaegyházból. A közvetlen papi utánpótlást jelentő kispapság létszáma alig egy tucatra esett vissza, s a kápláni állások is töredékükre redukálódtak.
A nyolcvanas évektől az országos politikában az enyhülés jelei mutatkoztak. Szendi József püspöksége (1982-1983: apostoli kormányzó, 1983-1993: püspök, 1993-1997: érsek) idején már új templomok, plébániaházak is épültek, többet restauráltak, megnyílt az egyházmegyei múzeum és a Papi Otthon Veszprémben és Hévízen. János Pál pápa 1993. május 30-án kelt, Hungarorum gens kezdetű apostoli konstitúciója rendezte a Trianon óta változatlan hazai egyházi határokat, és Veszprémet érsekség rangjára emelte. A rendelkezés értelmében Veszprém hagyomány szerinti 100. püspöke, Szendi József az főegyházmegye első érseke lett. A Veszprémi Főegyházmegye területéből kivált ugyanakkor az újonnan létrehozott Kaposvári Püspökség. A veszprémi érseki tartományt így ma a Veszprémi Főegyházmegye, illetve a Kaposvári Egyházmegye és a Szombathelyi Egyházmegye alkotják. A főegyházmegye az új területi beosztás szerint Veszprém megyére, illetve Zala megye kb. harmadára és néhány szomszédos megye településeire terjed ki. Egyházi közigazgatás szerint a 180 plébánia előbb 8, majd 2011 óta 7 esperesi kerületre és 4 főesperességre tagolódik.
A rendszerváltás utáni újjáépítés az oktatás területén ért el igazán számottevő eredményeket. 1994-ben ismét megindult a kispapképzés az 1991-ben újjáalapított Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán. Egyházmegyei fenntartású középiskola működik Veszprémben, alapfokú intézmény az egyházmegye nagyobb városaiban (Ajkán, Keszthelyen, Pápán, Tapolcán, Várpalotán, Veszprémben és másfél évtizedig Zalaszentlászlón is), óvoda pedig két településen, Veszprémben és Pápán. Az érsekség szociális intézményeket tart fenn Bakonyszücsön, Hévízen és Veszprémben.
Tamás József Segédpüspök Élete és a Közösségépítés Jelentősége
Tamás József, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nyugalmazott segédpüspöke, 2024. november 12-én ünnepelte 80. születésnapját. Nemcsak szolgálati székhelyén, Csíkszeredában, hanem szerte a főegyházmegyében, így Kolozsváron is nagyon sokszor - szívesen és örömmel - mutatott be ünnepi szentmisét, vett részt különböző rendezvényeken, zarándlatokon. Mindannyiszor szerény magatartásával, közvetlen és tartalmas beszédeivel „hagyott nyomot” maga után a lelkekben.
A Hargita megyei Madéfalván született a második világháború idején, 1944. november 12-én, és Csíkszentsimonban nőtt fel. A bombatámadások következtében a család kisemmizetten maradt. A papi pályára lépett; teológiai tanulmányai befejeztével 56 esztendeje, 1968. április 21-én történt életének legmeghatározóbb eseménye: Isten szolgája Márton Áron pappá szentelte az ezeréves gyulafehérvári székesegyházban. Szolgálati helyein, Medgyesen és Tűrben ma is szívesen emlékeznek rá a hívek. Majd 1978 és 1994 között, 16 éven keresztül, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola lelki vezetője volt.
Tamás József a kommunista rendszer idején odaadással végzett hitmegerősítő és lélekmentő szolgálatának körülményeiről ezeket vallotta: „Annyi pap testvérrel és világi hívővel együtt alanyai kellett hogy legyünk a megfélemlítésnek, a megaláztatásoknak, a zaklatásoknak. Tehetetlenül, sokszor hiába vergődve kellett - különösen a szórványban élve - végigélnünk anyanyelvi oktatásunk felmorzsolódását, a népességi arányok megbomlását, a ki- és elvándorlásokat, az erkölcsi züllést.”
A Közösségi Élet Támogatása és Fejlesztése
Munkásságát Rómában is figyelemmel kísérték, így Szent II. János Pál pápa 1996. december 18-án segédpüspöki tisztségre nevezte ki. Jakubinyi György érsek 1997. március 1-jén Csíksomlyón szentelte püspökké mint valabriai címzetes püspököt és gyulafehérvári segédpüspököt, a két társszentelő pedig Janusz Bolonek apostoli nuncius-érsek és Bálint Lajos nyugalmazott érsek volt. Papi és püspöki szolgálata és a főegyházmegye érsekétől rábízott feladatok példás megoldása folyamán Erdély-szerte, sőt a határokon túl is hitelesen jelenítette meg Jézus Krisztust mint isteni Főpapot, akitől az emberek üdvösségét kérjük. Négy éve történt nyugalomba vonulásáig áldásos tevékenységét csíkszeredai székhellyel végezte a gyulafehérvári főegyházmegye segédpüspöki és általános helynöki minőségében.
Jótollú szerző, hiszen több száz lelkiségi és a katolikus kultúrát, eligazítást tartalmazó írás szerzője. Fővédnöke a Krisztus világossága című katolikus családi havilapnak, ugyanakkor időszerű és hiánypótló könyvekkel is megörvendeztetett minket: ilyen Csúcs és forrás című műve, amely elmélkedéseivel elősegíti a liturgiában való elmélyülést, annak jobb megértését, átélését, a mindennapi életben való alkalmazását. Püspöki ezüstjubileumára adta ki Amikor már huszonöt évet eveztem címen a papi és püspöki szolgálata idején elmondott beszédeiből összeállított könyvét, amely a püspöki kinevezése, szentelése emlékeit is tartalmazza. Ugyancsak püspökké szentelésének 25. évfordulójára a Gyulafehérvári Főegyházmegye kiadásában jelent meg a Valóban égő szívvel című kötet. Meggyőződésem szerint a keresztény ember, hangsúlyozottan egy pap életében az állhatatosság nélkülözhetetlen mind a mindennapi szolgálatban, mind pedig a jóra való törekvésben.
Ez itt a kérdés – Molnár V. József élete és munkássága (2022. március 7.)
A Plébániai Közösségek Jelenlegi Állapota és Fejlesztése
A temesvári egyházmegyében a főpásztorral való találkozók többnyire egy-egy plébánián zajlottak, ahova a szomszédos egyházközségből is érkeztek résztvevők. A püspöki vizitációk alkalmával az egyes plébániákon már volt alkalmam találkozni a különböző csoportokkal, így részben innen származott ez az ötlet. Amikor olvastam a 16. püspöki szinódus rendes közgyűlésének második ülésszakára megjelentetett Instrumentum laborist, úgy gondoltam, hogy ha vannak közösségek, akkor ezek vezetőit fel kell fedezni, majd támogatni, segíteni, képezni kell. Meg is szoktam kérdezni minden találkozó végén, hogy akarnak-e fejlődni a végzett tevékenységükben, mert akkor a jövőben még biztosan találkozni fogunk. Már maga a találkozó is egyfajta képzés, hiszen a legtöbbet egymástól tanulják. Ott, ahol tizenöt-húsz vezető elmondja, hogy az ő közösségében mit tesznek, illetve, hogy ő mit tesz a közösségéért, a többiek is mind tudnak tanulni. Úgy terveztük, hogy a résztvevők ne legyenek túl sokan egyszerre, egy-egy találkozón körülbelül 15 felelős legyen jelen, hogy mindenki legalább röviden bemutathassa közösségét, csoportját, és mindenkit meg tudjunk hallgatni. Általában minden alkalommal kicsit többen jöttek el.
Előzőleg megkérdezem a plébánostól, hogy milyen csoportok működnek az adott plébánián, azt követően döntöm el, hogy egy, két vagy három plébánia felelőseivel találkozom. A találkozók úgy zajlanak, hogy néhány üdvözlő szó után a résztvevők beszámolnak a tevékenységükről az adott közösségben. Nagyon felemelő beszámolókat hallhattunk, Szilvágyi Zsolt pasztorális helynök atyával meg is jegyeztük, hogy mennyi kincs, mennyi érték van a plébániáinkon és milyen sok az elkötelezett ember. Az egyik csoportfelelős például elmondta, hogy ők Lectio divinát, szentírásolvasást tartanak. „Nem vagyunk nagyon képzettek - mondta. -Elolvassuk az aznapi evangéliumot, akár többször is, majd imádkozunk, és Isten Igéje néha megérint minket. Az évek alatt átalakult a gondolkodásmódunk.” Egy idős hölgy például elmondta, hogy nyolcvan évesen körülbelül tizenöt hasonló korú asszonyból álló imacsoportot vezet, minden hónapban találkoznak, és ha valaki éppen nem vesz részt, azt felkeresik az otthonában, beszélgetnek, segítik egymást.
Amikor a csoportfelelősök bemutatkoznak, látszik, hogy milyen sokféle tevékenységet végeznek: egyik énekkart vezet, a másik karitászcsoportot, a harmadik rózsafüzér-társulatot, a negyedik Schönstatt-imacsoportot vagy más imacsoportot. Van, aki egy faluban a csupán néhány személyből álló kis katolikus közösséget fogja össze, akikkel rendszeresen összegyűlnek imádkozni, Szentírást olvasni. Nagyon szépnek találom ezt a különbözőséget, amelyek azonban együtt alkotják a plébániai közösséget. Szoktam kérni a felelősöktől, hogy találjanak egy helyettest is maguknak, aki továbbviszi a tevékenységet akkor, amikor az illető közösségvezető éppen valami okból nem tud jelen lenni. Az ilyen találkozók alkalmával arra is figyelek, hogy ki milyen irányban kell fejlődjék.
Képzés és Jövőbeli Kihívások a Plébániákon
Az elmúlt években az egyházmegyében zajlott egy átfogó felnőttképzés. Egy részük valóban részt vett ezen a felnőttképzésen, mások azonban nem. Vannak tehát olyan felelősök is, akik részt vennének egy következő kurzuson. Ugyanakkor szeretnénk, ha azok, akik már elvégezték a tanfolyamot, átadnák tapasztalataikat az új képzés résztvevőinek, ezt a szervezéskor figyelembe vesszük. A következő kurzust februárjában kezdenénk, erről azonban még nem született döntés.
A közösségek azért is fontosak, mert a legtöbb ember ma már nem él hagyományos falusi közösségben. Régen falun az emberek természetes módon élték a közösséget. Ha valakinek szüksége volt valamire, a falu segítette. Láttam például a szülőfalumban, hogy ha valakinek leégett a háza, az emberek félretettek minden egyéb mezei munkát és felépítették azt a házat. Vagy ha valaki meghalt, a faluból mindenki küldött a gyászoló családnak egy kis lisztet, tojást, vajat, hogy ezzel is segítsék őket. Összetartottak, tudtak egymás gondjairól, bajairól. Ma ebben a szétszórtságban, főleg a nagyobb városokban, ez már nem magától értetődő. Ezeket a közösségeket tehát létre kell hozni, illetve ott, ahol már működnek, buzdítani, támogatni kell, ne csak csoportok, hanem közösségek legyenek. Egy pásztor elvileg a világon minden juhot gondozni tudna, számára mégis fontos, hogy melyik az ő nyája. Vagyis egy-egy vezető nem csupán irányítja az adott csoportot, hanem felelősséget is vállal a tagokért, odafigyel rájuk, azt nézi, hogy tehet-e valamivel többet is értük.
Ezeknek a találkozóknak az is célja, hogy ezek a közösségek megismerjék egymást, illetve betekintést nyerjenek a szomszédos plébániákon működő csoportok munkájába. A találkozókon részt vesznek a plébánosok is, akik feladata összehangolni a közösségeket. Egy-egy plébánián belül minden csoportnak megvan a maga feladata, a maga autonómiája, ugyanakkor harmóniában kell lennie a többiekkel, és amikor lehet, segítsék egymást. Ezt van, hogy meg tudja oldani a plébános, viszont vannak olyan helyzetek, amikor a plébánosnak erre már nem sok ideje jut. Van olyan papunk, akinek tizenegy faluja, tizenegy temploma van. A kommunikáció megkönnyítése érdekében minden találkozón megalakult egy internetes chatcsoport.
Van azonban egy helyzet, ami nem hagy nyugodni. Az egyházmegye területén sok olyan település van, ahol már csak maroknyi hívő él, és a plébános havonta egyszer-kétszer tudja csak felkeresni őket. Ezek az emberek nem érzik egy közösséghez tartozónak magukat, sokkal inkább magukra maradottaknak, elhagyottaknak. Rájuk is oda kell figyelni, és valamilyen formában közösséget építeni velük, de sajnos nem mindenütt vannak olyan személyek, akik ezt felvállalják. Ezt kell valamilyen formában megoldani. Talán egy másik helységből kijárhatna valaki, aki őket összefogja. A közösségvezetők munkája számos esetben segítség a számukra. azokon a vasárnapokon, amikor a plébános nem tud kimenni szentmisét bemutatni, két helybeli asszony összehívja a híveket és együtt imádkoznak. Az embereknek fontos, hogy ezek a találkozók rendszeresek legyenek.
