Az operett, mint műfaj, rendkívül gazdag és sokrétű, melyben az ének, a tánc és a próza különleges harmóniát alkot. Bár léteznek más nemzetek operettjei is - például az osztrák operett -, a műfajt mégis inkább a magyarokhoz kötnék. Ez a kijelentés nem csupán a büszkeségről szól, hanem a sajátos magyar „ízről”, amely megkülönbözteti a hazai operetteket a nemzetközi előadásoktól. Ezt az „ízt” Ionel Pantea, a Budapesti Operettszínház énekmestere is kiemeli, rámutatva, hogy bár egy bécsi előadásban nagyon szépen és jól énekelnek, mégis érezni lehet, hogy valami hiányzik belőle: az a bizonyos magyaros lendület és karakter.
János vitéz a Budapesti Operettszínházban
Az operett és az opera közötti különbségek
Bár az operett és az opera is zenés színpadi műfaj, alapvető különbségek rejlenek bennük. Ami mindkét műfaj esetében elsődleges, az a pontos éneklés, ám az elvárások és a technikai kihívások eltérőek. Fontos, hogy a színészek képzettek legyenek, és mindent el tudjanak énekelni, műfajtól függetlenül, hiszen a technikai alapok minden műfajnál ugyanazok. Azonban az operetténekesnek nagyon magas szinten kell tudnia táncolni, prózát mondani és énekelni, szemben az operával, ahol sokszor az operaénekeseknek akár egyetlen prózai szó is nehézséget okozhat. Ez azért van, mert az operaműfaj nem követeli meg az énekestől, hogy prózában is ki tudja magát fejezni. Az operett tehát egy komplexebb előadói készséget igényel, ahol az énekhang mellett a színészi játék és a mozgás is kiemelten fontos.
Ionel Pantea énekmesteri munkája a Budapesti Operettszínházban
Ionel Pantea operaénekes pályája során a világ számos pontján megfordult, míg végül megállapodott Magyarországon, és a Budapesti Operettszínház énekmestere lett. Munkájáról, az operettekhez fűződő viszonyáról és az Operettszínházban zajló tevékenységéről is beszélt. Énekmesterként a Budapesti Operettszínház színészeit segíti, ami miben tér el a színházban végzett, konkrét darabhoz kapcsolódó munka a klasszikus hangképzéshez képest? A színházban dolgozó színészek már egy bizonyos képzettségi szinten állnak, ezért az ő munkája leginkább abból áll, hogy ha szeretnének tőle valamit tanulni, akkor segítse őket. A fiatalok azért érkeznek, hogy tanuljanak, míg a mesterénekeseknél inkább már csak korrigálja a felmerülő hibákat. Nagyon fontos, hogy a mozgás mindig segítse a dalt, és a rendező ne hozza az énekest olyan helyzetbe, ami hátráltatja. Rendszeresen megnézi az előadásokat, hogy lássa, minden rendben van-e, különösen akkor, ha tudja, hogy az énekes nehéz perióduson megy keresztül - például mert abban az időszakban sok előadása van -, de szívesen beül akkor is, ha kifejezetten megkérik rá.
Lehár Ferenc és „A mosoly országa” - Szu Csong szerepének kihívásai
Lehár Ferenc életműve hihetetlenül gazdag, és „A mosoly országa” című operettjében Szu Csong szerepe rendkívül nehéz, mert a herceg szinte végig színen van, és énekel. Egy gálaestet úgy is meg lehetett volna csinálni, hogy csak egymás után teszik a legismertebb számokat, Pantea viszont értelmet szeretett volna adni a gálának. Azt találta ki, hogy Lehárt is behozom a színpadra, de nem fizikai formájában, csak a hangját halljuk. A dalegyveleg szinte egy darabbá formálódik, mégis egy hagyományosabb gála született, ez pedig illeszkedik a színház azon törekvéséhez, hogy a darabok színpadra alkalmazásánál visszanyúljon az eredeti változatokhoz. Közben pedig fontos, hogy a történetet úgy adják elő, mintha ma is megtörténhetne, vagy a közelmúltban zajlana. Véleménye szerint ma már nem igazán működik, hogy egyszerűen csak grófokat, grófnékat és szép ruhákat látunk, közeledni kell a nézőhöz.
Pantea rendezői pályájának kezdetei: a színházi mesterség elsajátítása
Ionel Pantea pályája kezdetétől jelen van a színház világában, bár úgy kezdte, hogy színdarabokban játszott. Kolozsvárott volt egy diákszínház, ami havonta három-négy előadást tartott, ebben a színházban tanulta meg a színpadi mesterséget. Fő törekvése az éneklés volt, de már ott lehetőséget kapott, hogy két darabot is megrendezzen. Viszont amikor a Kolozsvári Magyar Operaházban 1978 környékén lehetősége adódott megrendezni „A sevillai borbélyt”, az számára, és azt hiszem, a közönség számára is nagy esemény volt, megtiszteltetésnek érezte. Kiemelte a történetet a saját korából, és áttette a mába, ezt Kolozsvárott talán ő csinálta először. A kritika persze ellene volt, nem tetszett nekik, hogy ezt valaki meg merte tenni. Ha valóban így volt, akkor sikerült, mert a nézők imádták az előadást, közel 25 évig ment.
Az opera és operett rendezés felé vezető út - „Egy éj Velencében”
Az operajátszás és -rendezés irányába indult el, mégis számos operettet jegyez rendezőként. 1980-ban a Kolozsvári Magyar Opera rendezőt keresett, Pantea pedig jelentkezett a posztra. Úgy gondolták, hogy alkalmas a feladatra, és felvették, ezután bízták rá Strauss „Egy éj Velencében” című operettjét. Ez volt az első találkozása a műfajjal, és nagyon megszerette - mint mindent, ami jó. Nem sokkal később áthívták a Kolozsvári Román Operába igazgatónak. Négy évig volt a színház élén, de úgy tűnik, ott is sokat akart. Új irányt szeretett volna adni a színjátszásnak, ezért Bukarestből meghívta a Shakespeare-specialista Dinu Cernescut, hogy csinálja meg a „Falstaffot”. Ő nem szokott operát rendezni, de meggyőzte, azt kérte, hogy úgy álljon hozzá, mintha egy Shakespeare-darab lenne. Karmesternek hívta mellé a Filharmónia akkori igazgatóját, Cristian Mandealt. Fantasztikus konstelláció volt, és nagy siker! Az ő első rendezése a „Denevér” volt, amit akkor már játszott a színház, de egy nagyon régi és poros változatban. Csinált belőle egy új előadást, Rosalindát Kriza Ágnes alakította. Ő hívta fel később a figyelmét egy fiatal tehetségre - akkor Luxemburgban lakott már -, akit el is hívott magához. Kiss-B.
János vitéz a Budapesti Operettszínházban
A Romániából való távozás és a magyarországi megtelepedés
Ionel Pantea úgy jutott oda, hogy egyszerűen kidobták Romániából. A Ceaușescu-rendszerben az állam az Opera költségvetésének több mint 80 százalékát állta, de amikor már akkora volt az államadósság, hogy nem volt pénz a kultúrára, ezt egyik pillanatról a másikra 26 százalékra csökkentették. 1983. december 25-én meghívták őt és még közel 40 igazgatót Bukarestbe, hogy közöljék: az intézkedés január 1-jén életbe lép. Különböző ötletekkel álltak elő, hogy hogyan pótolják a költségeket, például azt ajánlották, hogy kamionra szállva játsszanak a futballmeccsek előtt vagy munkásközpontokban tömegeknek. Ekkor ő és a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, Radu Beligan felálltak, és azt mondták, hogy ez nem lehetséges. Nem szóltak semmit, de onnantól kezdve napi jelentéseket kértek a működésükről, többek között arról, hogy kiket tervez elbocsátani az Operából a megszorítások miatt. 1984. április 8-án egy bizottság érkezett Bukarestből, és áthelyezték a Filharmónia kórusába. Bár a munkakönyvében benne van, sosem ment oda, és ezt ők is látták. Ekkor felajánlották, hogy átköltözhet - családegyesítés ürügyén - az NSZK-ba. Elfogadta, de elvették az állampolgárságát, és a feleségével együtt hontalan útlevelet kaptak. Nem volt hova menniük, hiszen mégis ki fogadna be valakit, aki nem tartozik sehová? A feleségének éltek itt rokonai, de eredetileg nem tervezték, hogy itt telepednek le. Később építettek Kőröshegyen egy házat, hogy majd a nyugdíjas éveikben beköltöznek. Ezt meg is tették, onnan jártak színházba Pestre. Akkor ismerkedett meg az Operaház igazgatójával, Győriványi Ráth Györggyel, aki azt mondta, hogy szüksége van rá szólistaként a „Titus kegyelmében”. Így került kapcsolatba az intézményben működő stúdióval is, amit a Győriványit váltó Petrovics Emillel működtettek. Magyarországon pedig visszatértek az életébe az operettek is.
