A „Mert Ma a Rut a Szép” kifejezés mélyen gyökerezik a magyar irodalomban és gondolkodásban, különösen Szász Tamás azonos című novelláján keresztül, mely a huszadik század közepi társadalmi és emberi válságokról, valamint a hit és identitás kereséséről tanúskodik. A novella, melynek részleteit az alábbiakban elemezzük, egy összetett képet fest egy olyan világról, ahol a régi értékek összeomlanak, és az ember kénytelen újraértelmezni önmagát és a körülötte lévő valóságot. Ez a téma azonban nem csupán irodalmi érdekesség; a történelmi események, mint a második világháború utáni újjáépítés korszaka, a szocialista ideológia térnyerése, és a keresztény tanítások időtlen üzenetei mind-mind hozzájárulnak a „rut” és a „szépség” fogalmának árnyalt megértéséhez.
A Háború Utáni Zűrzavar és az Emberi Lélek Küzdelme
A novella egy magányos ember, feltehetően Szász Tamás, belső vívódásait mutatja be, aki az ital mellett ülve a világ elsöprése reá bízott feladatának súlya alatt roskadozik. Nem tűri meg maga mellett a világnak semmiféle szuszogó darabját, még Gáspár komáját sem eresztette ezen este kecskelábú asztalához. A kalapját a feje búbjára taszította, csapzott haja bélógott a homlokába, és így itta a masinapálinkát. Igaz, hogy borral kezdte, de ennek inkább nem volt foganatja, mintha szenteltvizet ivott volna. Hanem a pálinka alatt búja-baja már szikrázott jócskán. Úgy érezte, hogy nincsen immár hatalom őrajta, és hogy a pap kedves igéi is lehullottak róla. Ez a bevezető jelenet azonnal bevezeti az olvasót egy olyan világba, ahol a régi rend felborult, és az ember elvesztette a kapaszkodóit. A háború utáni pusztulás nem csupán fizikai, hanem lelki pusztulást is okozott, melynek következtében a szereplők elveszítik hitüket, identitásukat és a jövőbe vetett reményüket.
A lámpa füstös dróton s pislákolva lógott az asztala felett. „Nyugovóra?!” - futott a Szász Tamás lázongásán keresztül a szó. Madárnak való most a nyugalom, meghót embereknek s bujdosó vadnak! S no még Csordás László jegyző úrnak, ki szélnek irányába fordult immár! Pedig ő eresztett a háborúba, s tarisnyált fel ékes szóval! S most a háború után se ház a fejem felett, se Isten a homályban! Ez a felkiáltás a kétségbeesés és a tehetetlenség mélységét tükrözi. A háború elvette tőle a házat, az Istent, a biztonságot, és most csupán a székelyek sorsával tud azonosulni: „Csak éppen mü vagyunk kúdusok, kötöznivaló bolond székelyek! Kik a nyelvünköt kivetjük, s a fejünköt tartjuk a fekete hurokban! Pedig cudar lett ez a világ, s még a tetejibe semmim sincsen rajta…” Ez a keserű vallomás a korabeli magyarság, különösen a határon túli székelység kiszolgáltatott helyzetét is érzékelteti, akik elvesztették otthonukat és identitásukat.
Az Elvesztett Hit és a Bosszúállás Tánca
A novella központi témája a hit elvesztése és az ebből fakadó kétségbeesés, ami erőszakos cselekedetekhez vezet. „Ide hát azt az italt, hadd égesse ki belőlem a velem született hitet, a reám bízott becsületet!” - kiáltja a szereplő, miközben Dénkót, a tolvajt kérdezi: „Hadd lám, megkeresztelt hitű vagy-é te is, te tolvaj.” Ez a kérdés nem csupán Dénkónak szól, hanem a saját lelkéhez is, ahol a hit és a becsület romjai között próbál tájékozódni. A hír, miszerint „immár nekünk végünk vagyon, s hogy Erdélyországnak záporban hull a könnye,” tovább súlyosbítja a helyzetet, és a szereplő a hazaszeretet és a remény utolsó szikráiba kapaszkodik: „Hát azt hallottad-é, akár hírből is, hogy én túljántúl szeretem ezt a fődet? Pedig hitvány, s kínlódva termik, de a tűz e kerek világon itt ég a legszebben, s a hegyek kebeliben meghót asszonyemberek jósága sír! S tűz van bennem is, amit kioltani nem lehet, hallod-é?!” Ez a szenvedélyes kitörés a földhöz, a hazához való mély kötődést mutatja, még akkor is, ha az „hitvány, s kínlódva termik.” A tűz, mint belső erő és elpusztíthatatlan hit szimbóluma, fontos motívum a novellában.
A hit elvesztésével járó morális zűrzavar és az ebből fakadó harag az erőszakhoz vezet. „Ne szenteskedj, érted-é! Te ájtatos állat, aki az oltár felül lerágod a virágot! Hát vóna akkor Isten?!” - kiáltja Szász Tamás, miközben kalapja leesik róla. „Hiszen akkor minek hát a becsület, a templomban való leborulás, a tömjénnek s évangéliomnak elnyelése?!” A vallásos rituálék értelmetlenné válnak számára, ha Isten nem létezik, vagy ha a hit nem nyújt vigaszt. Ez a belső válság egyre mélyül, és végül egy pusztító cselekedetben kulminál. Némán, merev lépésekkel haladt fel a nagyutcán. Csizmái koppantak a nyugovó falu utcakövein, s a hang ijedve futott messze tőle. „Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből. Ne süssön se reám, se reátok az áldott nap, mert szolgaság jőve reánk!” Ez a paradox állítás, a „szeretetből” fakadó gyűlölet és pusztítás vágya, a novella egyik legmegdöbbentőbb pontja. Az ajtó zárva volt: ijesztő erővel a fejsze belévágott. S már omlott recsegve széjjel. A bennlévőknek megfagyott a könny a szemében. S mint elszalasztott éjféli szellemek, anya és lelkendező gyermekei úgy menekültek az utcára. A tehetetlen dühében remegett a vért kívánó ember, és cselekedett azonképpen, ahogy vitte vad természete: hajába markoló kezekkel táncot járt az összeaprított ajtó darabjain, aztán összeszedte azokat, és az udvar közepére rakásba rakta. Reá a négy szép faragású karosszéket, amit hajdan nagyapja rovogatott legénykorában, s még néhány régi emlékű bútordarabot és egy cserefa rámás Istenszeme-képet. S vállra vett puskával, katonásan közeledett a tűzhöz; a kutyabőrt a lángra borította, s mintha lázadó angyaloknak tisztelegne, feszesen állott ropogó tüze mellett. Ez a pusztítás, mely a családi emlékek, a régi bútorok és az Istenszeme-kép elégetésével tetőzik, a múlt, a hagyományok és a hit végleges elpusztítását szimbolizálja. A tűz itt nem a belső erő, hanem a pusztító harag megnyilvánulása.
Háború az “igazságos békéért”: Pusztítás és újjáépítés Ukrajnában | Forráspont!
Balla Árkó Bujdosása és a Természet Megbékítő Ereje
A novella egy másik szála Balla Árkó története, aki „rossz fát tett a tűzre,” és most bujdosni kényszerül. Az ősz határáról visszatekintő nap fényében a búzakévék, mint örömet hirdető életlobbanások villannak meg, miközben a harang estéli szava tovarezeg a zsindelyes házak tetején és összeboruló lombok között, megkeresve és maga köré gyűjtve a szíveket. Ez a kontraszt a nyugodt, idilli természettel és Balla Árkó belső zűrzavarával élesíti a novella feszültségét. Akárhová elviszi életét, csakhogy az övé legyen. Másnak örömeit nem díszíti vele, kölcsön sem adja a tömlöcnek semmi kis időre. Mert mi is lenne, ha a föld, a „kicsi haza” arra kérné, hogy simogassa dolgos kézzel, ejtsen könnyet a virágok kelyhébe a harmat mellé, imádkozzék a vízzel, és gyomlálja ki az új bánatot a búza közül, ahová tenger sokat hullatott a forduló idő. Ezért megy el eltitkolás fájdalmával, lelke teleszúrva érzésekkel, szíve szerelemmel.
Balla Árkó bujdosása során a természet, különösen az erdő, menedéket és vigaszt nyújt számára. A falu végén a nagy diófa már a sötéttel takaródzott, s mikor elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy abból koporsót faragnak valakinek. Útszélen lakó tücskök búcsúztatót ciripeltek neki, és altatták a földet, amely utolsó szavával is ígérte, hogy el nem árulja a bujdosót. Az erdő a nyugalom és a titok megőrzésének helyszíne, ahol Árkó lelke hűséget ígér: „Add reám titkodat, madarak nyugvó hazája, sötét ország. Nézzed orcámon a bánat megszállását, virradatra oszlasd el azt, és hallgasd szívemnek dobogását, mely igazi hitvallásom hozzád.” Az erdő, mint egy anya, körülöleli őt, és átengedi az álomnak: Lélek szállott minden fába, és dobogni kezdett bennük a szív. Óriás karjaikkal átölelték egymást. Virradatkor Istent dicsérő feketerigó ébresztőt fütyülve szökdösött feje felett, és rácsodálkozott az álomországból hazatérő emberre. A fák és a természet animista megközelítése a népi hiedelmekre utal, ahol a természet élő, lélegző entitás, amely kapcsolatban áll az emberrel.
Az „Éltető-forrás” vize, mely emlékezet óta ott a szélen bugyog a föld szívéből, megtisztulást és megújulást ígér. Árkó bejárta az erdőt: buzgó galambok beszédét fejtegette, elváló leveleket búcsúztatott, és nevet adott a fáknak. Ez a gyermeki, tiszta kapcsolat a természettel a belső békét és a reményt jelképezi. A nap hamar az ég tetejére hágott, s lefelé még jobban sietett. Járta pedig Árkó tovább az erdőt, és minden levél lehullásával egy szívéből szakadó gondolata szállott Erzsókához. Kezében étellel, szívében szerelemmel jött. Vezette az aggódás, és kísérte a félelem. A szerelem, Erzsóka személyében, a remény és az emberi kapcsolatok fontosságát emeli ki, még a bujdosás és a veszély közepette is.
A Pogány Húrok és a Keresztény Hit Összecsapása
A novella egy régebbi, pogány időkbe is elvisz bennünket, a nagyapa elbeszélésén keresztül, aki István király előtti napon, harmatszáradáskor kieregélt Gordonba, a falunk szent hegyére. Elmondása szerint „soha el nem felejtődik. Akik ezelőtt itt laktak, örökké fegyvert hordozó férfiak voltak, és jöttek messze kelet felől. Félelmet hozók, nyughatatlan vérűek, kiket Balambér vezérelt. Lovon ülve köszöntötték a kelő napot is, a nyugovót is. Tüzet imádtak, és romlásig verekedtek…” Ez a rész a hunok, Balambér vezetésével, és a pogány hitvilág leírása. A tűzimádat és a harcos szellem a régi idők erényeit képviseli, melyek a keresztény hit térnyerésével szemben állnak.
A gót fajtájúak, kik ittmaradásukért szolgaságba hajlottak, már a keresztet hordozók, és nagy titokban, fából hajlékot is építettek az új Istennek. És fel vala díszítve a templom embernagy kereszttel, rajta pedig a megváltó Krisztus: szeméből könny, szívéből vér csepegett. Ez a rész a kereszténység térhódítását és a régi pogány hit és az új keresztény hit közötti feszültséget mutatja be. A királyi ház, melynek kapujára cikázó villámhoz hasonlatos betűkkel róva volt: „Tisztelet adassék itt lakozónak, ki Gorda, Hadúrnak fia, hunnok királya,” a pogány hatalom központja.
A hír, hogy egy szerető Ember vérével váltotta meg a hitén élőket, eljut Gordához, aki sokat gondolkozik a kereszten, és végül egy írással megrótt virágos pálcát ad a hírhordozónak, hogy hívja vendégül vele az újhívőket. Ez a gesztus a két világ közötti párbeszéd kezdetét jelzi. A tizenkét hunn tizenkét fekete lován vitt tizenkét újhívőt: mindegyik maga mellett egyet a nyeregben. A tizenharmadikat fehér lovon, mert az tudós nagypap volt, és vezére a keresztet szeretőknek. A lovak hajában és a hunnok fejbelijén cserefalevelet lengetett a szél. Ez a menet a két kultúra, a pogány és a keresztény békés találkozását jelképezi.
Azonban Muager, Gordának édesöccse, aki a legerősebb szívű pogány, bosszúállást, haragot lobogtat, és elindultak, hogy örömet szerezzenek Hadúrnak. Vérüket forralták a csillagok fényénél, és régi hitüket esküvel erősítve, szótlanul és irgalmatlan szívvel vonultak a csereerdő felé. Ez a rész a pogány hit hűséges védelmezőinek ellenállását mutatja, akik nem tűrik a változást. Muager pogány szavára tűz lobbant fel körös-körül a széleken. Hogy dicsérjék a Hadak urát, és elvesszen minden élő, ki nem néz Reá többet. Őreá, ki irányt adott a nyilaknak és hazát a hunnoknak. Annál szebb és erősebb életű tűz nem égett még emlékezet óta. A tűzgyűrű égig érő fényességgel és akkora hatalmával közeledett a királyi ház felé. Belül, kiket átölelt, a Jézus emberei, kívül, kiknek szavára született és lépett, a Hadúr gyermekei. Ez az apokaliptikus jelenet a két vallás közötti végső összecsapást ábrázolja, ahol a tűz a pusztítás és a tisztulás eszköze.
Azonban a tűz, mikor olyan közel ért a királyi házhoz, hogy hallhatta már az imádkozók szavát, megállott, és nem égte meg a házat. Hajnal felé leszakadt a tűz, csak az üszkök izzottak még, mint halni készülő piros szívek. „A ház állhat - villogtatta szemét Muager -, de kinek építettük, annak hatalmát megölöm. Napot imádó lelkünk kedvére, Hadúr örömére.” Ez a váratlan fordulat azt jelzi, hogy a szeretet ereje győzött a pusztítás felett. A nagypap vezetésével a halott erdő temetésére indultak, és velük volt a király is, ki látván, hogy a vére szerintiek szomorú feketébe öltöztették a földet, erős szívfájdalmat érzett, és könnyet ejtett a hamuba. Muager azonban kihívja Gordát párbajra: „Néped hitét árulgatod. Azért máma nekem jő fel, neked lemegy a nap, édes bátyám. Itt élőknek ura nem lehetsz már, mert jámborsággal puhíttatod a szíved, és hűtlenséget ejtesz belé a vezérlő Isten iránt.” A párbajra a Nyikóhoz hívja, ahol megküzdenek és elbúcsúznak Hadúr örömére. Inkább véred hulljon a földre, mint szégyen az én népemre. Kivágom az új Isten képét szívedből, mit ezek a félve járók helyeztettek oda.
A párbajra sor kerül, ahol Gorda és Muager fegyverrel köszönt egymásnak, s csókkal a lovak. Gorda az égre nézett, Muager a naphoz beszélt. „Isten, örvendek, hogy Hozzád értem. Csak a lelkemre ügyelj. Ha vérem csordul, kihullatom vele a szeretetet is, hogy minden esztendőben kinőjön a fűvel, és idekösse fajtámat, ha keresztet h…” Ez a párbaj nem csupán fizikai összecsapás, hanem a hit és az értékek küzdelme is.
A Magyar Filmhíradó és az Újjáépítés Korszaka
Illés György Kossuth-díjas operatőr, aki fél évszázada lépte át először a filmgyári kaput, a magyar filmgyártás egyik nagy öregje, aki „Illés szekerén a hazai és világhírnév csúcsaira” emelte a magyar operatőri munkát. Az ő visszaemlékezései a második világháború utáni időszakról, a Filmhíradó munkájáról, különösen relevánsak a „rut” és „szép” fogalmainak megértéséhez. „Nagy öröm számomra, hogy 1985 júniusában lesz 50 esztendeje annak, hogy ebbe a Filmgyárba én beléptem és itt dolgoztam a háború végéig, mint világosító. Háború után kerültem aztán a MAFIRT-hoz, az előző vállalat jogutódja, és itt kezdtem el a híradónál dolgozni, ahol dokumentumfilmeket és híradókat csináltunk.” Ez a visszaemlékezés a háború utáni újjáépítés heroikus korszakát idézi fel, amikor a kamera volt az a „szem,” mely dokumentálta a történelmet.
Az újjáépítés nem volt egyszerű feladat: „Közvetlen háború után nem nagyon volt nyersanyagunk. Nem nagyon volt felvevőgépünk. A híradó maga úgy készült abban az időben, hogy megcsináltuk az eseményt, előhívtuk az anyagot és tulajdonképpen a negatívot kellett megvágnunk, ahhoz kellett a szöveget megcsinálnunk és mi is tulajdonképpen az anyagot már csak rendszerint akkor láttuk, amikor már a moziba szállítottuk.” Ennek ellenére „nagy élményt jelentett az, hogy utazhattunk az országba is, követhettük azt a hallatlan szép emberi törekvést, hogy ezt a magyar hazát újra fölépítsük, megindítsuk az életet és egy eddig még nem ismert, szebb élet alakuljon ki itt Magyarországon.” Illés György munkája a Filmhíradónál „egy történelmet írni, ami az utókor számára is, én úgy érzem, hogy egy nagyon nagy és fontos dolog.” A „rut” ebben az esetben a háború okozta pusztulás, a nehéz körülmények, a „szép” pedig az emberi akarat, a remény és az újjáépítés.
Az első szabad május elseje, Magyarország és Budapest újjászületésének, magára találásának olyan jelentős állomása volt. A korabeli híradó szövegét Major Tamás mondja, egy „akkor természetes és ma már visszaadhatatlan műfajban, szárnyaló prózában.” A „Föld, Kenyér, Szabadság!” jelszava, melyet a táblák ezrei hirdettek az útvonalakon, a dolgozó nép reményeit és céljait tükrözte. Kossa István, a Szabad Szakszervezetek országos főtitkára, ünnepi beszédében kiemelte: „Ezt az ünnepet a világ dolgozóinak ünnepét, nem állami törvények, nem kormányok parancsai teremtették meg, nem is egyházak parancsára ünnepelnek ma, hanem a május elseje, a dolgozó nép akaratából jött létre.” Ez a megfogalmazás a szocialista ideológia térnyerését és az új világrend kialakulását mutatja, ahol a dolgozók akarata a legfőbb törvény. A munkásság a városnegyedbe vonult, örülve a szabad életnek, önfeledten átadja magát a ligeti szórakozásnak és a friss sörnek. Ez a kép a felszabadulás utáni eufóriát és a reményt sugározza egy szebb jövő iránt.
Márai Sándor és a Keresztény Világ „Szívdöfése”
Márai Sándor prózai és költői művei egyaránt kimondják, hogy igen, „a szépre, a tehetségre és jellemre” épült egykori keresztény világot nem csak a szovjet szocializmus ideológiája „döfte szíven” a XX. század közepén. A „Föld, föld!…” című 1972-es visszaemlékezés, mely a szocializmus ideológiájának 1944 és 1948 közötti terjeszkedését és kilátását vizsgálja egy polgár szemszögéből, „okos fejével” csak „biccent,” miután most megismerkedett a verssel. Az pedig ráadás, mintegy megerősítés, hogy írónk később született Naplói ugyanígy tudósítanak e világ eljöveteléről. Hiába írta azokat már a „szabad Nyugat” szabad szemlélése közben; San Diegóban, Kaliforniában. Márai Sándor éleslátása és kritikája a korabeli történelmi folyamatok iránt a „rut” és a „szép” ellentmondásos természetét világítja meg. A „szép” keresztény világ összeomlása és a szocializmus „rút” valósága közötti feszültség Márai művészetének központi témája.
XXIII. János Pápa Enciklikája a Békéről és az Igazságosságról
XXIII. János pápa enciklikája, mely az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságon felépítendő békéről szól a nemzetek között, egy másik fontos perspektívát nyújt a „rut” és a „szép” értelmezéséhez. Az 1963-ban kiadott enciklika a keresztény tanítások fényében vizsgálja az emberi jogokat, a társadalmi igazságosságot és a nemzetközi kapcsolatokat. Az Isten által teremtett ember méltóságának elismerése, a lelki és testi javak közötti egyensúly, a közjó előmozdítása, és a béke megteremtése a keresztény hit alapelvei.
Az enciklika hangsúlyozza, hogy az emberi társadalomnak az igazságra, az igazságosságra, a szeretetre és a szabadságra kell épülnie. Az embernek joga van a létezéshez, a testi épséghez, a javakhoz, a becsületes életmódhoz, az igazsághoz, a nyilvános istentisztelethez, a szabad választáshoz, a családhoz, a munkához, és a politikai életben való részvételhez. Az állam feladata, hogy „a közjót előmozdítsa, mivel elsősorban erre van hivatva.” A kormányzóknak az erkölcsi törvényeknek megfelelően kell kormányozniuk, és a hatalmat az Istentől kapott felhatalmazásként kell gyakorolniuk.
Az enciklika a nemzetek közötti kapcsolatokról is szól, kiemelve, hogy az igazságosság és a szeretet kell, hogy szabályozza a viszonyokat. „A nemzeteknek nem szabad másokat jogtalanul elnyomniuk, vagy mások vagyonát igazságtalanul eltulajdonítaniuk.” A békét nem a fegyverkezés, hanem a kölcsönös bizalom, a tárgyalások és a nemzetközi együttműködés révén lehet elérni. Az ENSZ, mint a nemzetközi rend fenntartásának eszköze, fontos szerepet játszik a béke megőrzésében.
Háború az “igazságos békéért”: Pusztítás és újjáépítés Ukrajnában | Forráspont!
Az enciklika a keresztények feladatára is kitér, hangsúlyozva, hogy „hathatósan vegyenek részt annak belső munkájában.” A hit, az erkölcs és az igazságosság ismerete elengedhetetlen a keresztény élethez. A keresztényeknek „a szeretet hajtja őket,” és „minél szorosabban tapad lelkük Istenhez.” A béke megteremtése a földön Isten parancsa, és „a szeretet hevít: megszilárdítani ugyanis a békét ezekkel a földön.”
A „Mert Ma a Rut a Szép” kifejezés tehát sokrétű értelmet nyer a novella, a történelmi események és a pápai enciklika fényében. A „rut” a háború, a pusztítás, a hit elvesztése, a szocialista ideológia térnyerése, és az emberi gonoszság megnyilvánulásai. A „szép” ezzel szemben az újjáépítés, a remény, a szeretet, a hit és az igazságosság iránti törekvés, a természet megnyugtató ereje és a keresztény tanítások időtlen üzenete. A novella és a történelmi kontextus egyaránt azt mutatja, hogy a „rut” és a „szép” nem abszolút kategóriák, hanem egymással összefüggő, dinamikus erők, melyek formálják az emberi sorsot és a történelmet. A kihívások és nehézségek ellenére az ember képes a megújulásra, a reményre és a szeretetre, és ezekben a „rút” időkben is megtalálhatja a „szépséget.”