A kannibalizmus, vagyis a fajtársak húsának elfogyasztása az állatvilágban egyáltalán nem számít rendkívülinek. Sőt, sokáig még az ökológusok is valamiféle anomáliaként kezelték, az emberek közötti kannibalizmust pedig végképp nem tekinti normálisnak a társadalom. Nem is fordul túl gyakran elő, de talán épp az emberevést övező undor miatt fordulhatott elő, hogy csak 1975-ben jelent meg az első olyan tanulmány, amely áttekintette az állatok közötti kannibalizmus elterjedtségét. Laurel Fox, a kaliforniai Santa Cruz-i Egyetem ökológusa ebben azt állította, hogy rendkívül elterjedt, de nagyon komplex jelenségről van szó: nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egyes fajok tagjai kannibálok, mások pedig nem. Néhány esetben ugyanis olyan állatoknál is előfordul a fajtársak elfogyasztása, amelyek egyébként növényevők. Bill Schutt amerikai zoológus a Cannibalism: A Perfectly Natural History című könyvében azt írja, hogy ezek között még lepkék is találhatók, mint például a golgotavirág-zebralepke (Heliconius charithonia). Ezek a rovarok hernyókoruk után sem lesznek kevésbé kemény arcok, a hímek gyakran még azelőtt párosodnak a nőstényekkel, hogy azok kikelnének a gubókból, a kifejlett rovarok pedig súlyosan mérgezőek.
Fox, bár nem specializálódott a témára, megvizsgálta a kannibalizmust az emberek esetében is, és arra jutott, hogy ez jellemzően ritkán lakott, fehérjeforrásban szegény területeken fordulhat elő, és nagyobb egyedsűrűség esetén nem jellemző. Egyébként sem különösebben elterjedt gyakorlatról van szó: az antropológusok többsége egyetért abban, hogy az emberek közötti kannibalizmus oka csak elszigetelt esetekben lehet az élelemszerzés, és ahol rendszeresen űzték, általában rituális okok álltak a jelenség hátterében. Schutt szerint akadnak, akik azt is vitatják, hogy ilyesmi előfordulhatott volna valaha, a bizonyítékok viszont arra mutatnak, hogy gyógyászati vagy hitéleti jelleggel azért több kultúrában is elterjedt a kannibalizmus, gasztronómiai értelemben viszont valóban nem jellemző az emberre.
A kannibalizmus története és kulturális értelmezése
Az antropológusok közti vitának több oka is van, és ezek közül csak az egyik a téma érzékeny jellege. A kannibalizmus tabustátusza miatt az emberevés vádja igen népszerű volt a civilizált nyugati világban - ugyanott, ahol virágzott a gyógyászati célú emberevés, de erre még később visszatérünk. Schutt szerint a gyarmatosítások idején különösen közkedvelt volt kannibálnak bélyegezni a meghódított országok lakóit, akár azok voltak, akár nem. Ez a vád még megállhatott az új-guineai bennszülöttek között, ahol valóban elterjedt az emberevés gyakorlata (igaz, ott is rituális céllal), és érthető okoknál fogva az európai hittérítők egyik első feltétele az volt a helyiekkel szemben, hogy hagyják ezt abba, mielőtt megkeresztelnék őket. Máshol azonban már kevésbé álltak szilárd lábakon a vádak. A tizenötödik század végén elterjedt, hogy a Karibi-térség és Mexikó lakói kannibálok, a spanyol hódítók ezért jogosnak érezték, hogy embertelenül kezeljék őket.
A kannibalizmus vádja erős fegyver a vádlott dehumanizálására, olyannyira, hogy az állítólagos kannibál amerikai őslakosokat a tudósok nem is nagyon tudták kategorizálni. A Bibliában nem szerepeltek indiánok, szerepeltek viszont emberevők, ezért sok tudós azt feltételezte, hogy az amerikai népek tőlük származnak.
Honnan ered a "kannibál" szó?
Schutt egy másik könyvében, az Eat me!-ben azt írja, hogy maga a kannibál szó egy egyszerű félrehallás eredménye. Kolumbusz hazatérésekor arról számolt be, hogy a Dél-Amerikában élő aravak indiánok (szerinte jámbor népek, akiken kiválóan lehet majd uralkodni) arról számoltak be a felfedezőknek, hogy a Karib-szigeteken élő egyéb törzsek már egyáltalán nem olyan jámborak, mint ők, ez többek között abban is megmutatkozik, hogy hajlamosak embert enni. Az aravakok egyúttal azt is jelezték, hogy örömmel fogadnák a spanyolok segítségét abban, hogy megszabaduljanak emberevő szomszédjaiktól. Kolumbusz egyébként más csodás dolgokat is elmesélt az ottani népekről: szerinte akadt köztük olyan is, amelyiknek farka volt, ezért a boldogtalannak lyukat kellett ásnia, ha le akart ülni a földre, de találkozott küklopszokkal és kutyafejű emberekkel is. Ez utóbbiak elég sűrűn előfordultak a karibi törzsek között, akiket összefoglalóan kariboknak, később kaniboknak hívtak - ebből lett a kannibál. Maga a karib szó a caribal (karibi ember) változata, ez pedig a Magyar etimológiai szótár szerint a guarani indiánok nyelvén hőst, bátrat jelent.
A bizonytalanság itt ismét abból ered, hogy a képzelet megint megelőzte a kíváncsiságot: Kolumbusz mégsem mehetett haza egy olyan unalmas történettel, hogy csak Amerikát fedezte fel, amikor már Plinius is bedobott legalább egy nyamvadt küklopszot vagy óriást, ha távoli földekről volt szó, így a hajós a biztonság kedvéért valószínűleg épp tőle merítette a kutyafejű embereket. Külön öröm, hogy a canib szó hasonlít a latin canis-ra, vagyis kutyára, így már a kutyafejűséget is könnyebb magyarázni. Lazán kapcsolódik, de gasztrotörténeti érdekesség, hogy a karibi törzsek között elterjedt volt a lassú füstölés (akár emberre használták ezt, akár nem), ezt a spanyolok is csakhamar megismerték, és barbacoa néven kezdték emlegetni; ebből lett a barbecue.
I. Izabella kasztíliai királynő külön kitért a kannibálokkal történő helyes bánásmódra: megparancsolta Kolumbusznak, hogy azokat, akik hajlandók keresztény hitre térni és lemondani az emberevés szokásáról, kímélje (korábban voltak apróbb feszültségek, amikor a spanyolok levágták azoknak a helyieknek a kezét, akik nem szolgáltattak be elég aranyat, másokat pedig kutyákkal tépettek szét), akik viszont továbbra is ragaszkodnak az étrendjükhöz, azokat rabszolgaként hasznosítsa. IV. Ince pápa aztán 1510-ben szintén külön kitért a kannibálokkal kapcsolatos helyes eljárásrendre: bűnnek nyilvánította az emberevést, és jogosnak nevezte, ha a jó keresztények fegyverrel harcolnak ellene. Ez persze nem jelenti azt, hogy az amerikai őslakosok között ne lehettek volna kannibálok: az, hogy Európában, később pedig Amerikában is számtalan boszorkányperben került elő a vád, hogy az elítéltek csecsemők húsából ettek, hogy így tegyenek az ördög kedvére, nem jelenti azt, hogy egy-két esetben ne lett volna igazuk, még ha a nagy részükben tévedtek is. Ehhez hasonlóan a gyakorlat elterjedhetett az indiánok között is, de ahogy Schutt idézi, az már a tizenhetedik században is nyilvánvalónak tűnt, hogy itt legfeljebb rituális gyakorlatról lehetett szó, nem élelemszerzésről. A brit és holland beszámolók erről a gyakorlatról mindenképpen arra utalnak, hogy volt ilyesmire példa, azt viszont nehéz megállapítani, hogy ez mennyire volt elterjedt. Valószínű, hogy valóban voltak törzsek, ahol ez szokás volt, így az a vád sem áll meg, hogy a spanyolok csak ürügyként használták a leigázandó őslakosok dehumanizálására, de az is valószínűtlen, hogy valóban ennyire elterjedtnek számított volna az emberevés.
A kannibalizmus megrázó története
Az emberevés a történelemben
Catalin Avramescu filozófiatörténész emberevés-eszmetörténeti könyvében, a Cultural History of Cannibalism-ban rövid áttekintést ad arról, hogy a múltban hogyan próbálták elhelyezni a világtérképen a kannibálokat. Az emberevők már akkor is a civilizált világ határán léteztek: voltak is meg nem is, mint a küklopszok és a többi mitikus alak, bár kétségtelen, hogy valóban lehettek akkoriban antropofág törzsek Európában. Hérodotosz szerint egyebek mellett a szkíták hódoltak ennek a szokásnak, sőt, első legyőzött ellenségük vérét is megitták, a bőrét pedig kikészítették, és tegeznek használták.
Avramescu szerint később a középkorban, a kereszteshadjáratok idején érkeztek újabb megdöbbentő hírek Európába: az első hadjárat idején olyan kannibál harcosokról érkeztek hírek, akik bunkókkal, mezítláb küzdöttek, és jobban kedvelték az emberhúst a korabeli finomságoknál - igaz, Oroszlánszívű Richárdot is ábrázolták úgy, hogy éppen szaracénok húsát fogyasztja. Erről az esetről több beszámoló is született, bár hogy pontosan miért ették meg a keresztes lovagok a legyőzötteket, arról megoszlanak a vélemények: Jay Rubenstein, a Tennessee-i Egyetem történésze szerint elképzelhető, hogy a katonák éheztek, és ezért vetemedtek kannibalizmusra, de az sem lehetetlen, hogy parancsra fogyasztottak embert, hogy félelmet keltsenek az ellenségben.
Az egyszemű, fej nélküli, lábfejű emberek mellé mindenesetre bevonult a kannibál figurája: az emberevő, aki mindig valahol az ismert világ határán él, és aki nem is igazán tekinthető embernek, hiszen a civilizált világban senki nem vetemedne felebarátja elfogyasztására (kivéve Oroszlánszívű Richárdot, majd később fél Európát). A történetekben egyre többször előkerült az élelemszerzési céllal elkövetett kannibalizmus, gyakran szinte másolva Odüsszeusz esetét, akit társaival együtt az Odüsszeia tizedik éneke táján direkt azért táplálnak, hogy később levághassák őket. Hasonló vádakkal illeti az amerikai őslakosokat Pietro Martire d’Anghiera olasz történész is De orbe novo (Az újvilágról) című könyvében is 1530-ban, amelyben azt állítja, hogy az indiánok direkt azért ejtik teherbe a lányaikat, mert az újszülötteket meg akarják enni. Avramescu szerint Jean de Léry francia világjáró 1578-ban még tovább megy: az ő forgatókönyve szerint az őslakosok a foglyaikat a lányaikra bízzák, akik jól tartják őket, míg szépen ki nem gömbölyödnek, aztán levágják és elfogyasztják őket. További vádak: emberáldozatokat végeztek, ruha nélkül jártak, valamint egytől egyig szodomiták voltak (de akkor hogy lehettek annyian?). Az egyik legfontosabb ismérvük mégiscsak az emberevés volt, így Jean de Laet, a Holland Kelet-Indiai Társaság szakértő véleménye szerint nem is kétséges, hogy csakis Hérodotosz szkítáitól származhatnak, hiszen róluk is köztudott, hogy kannibálok voltak. Ezt az elképzelést később Francois-Xavier Charlevoix francia jezsuita földrajztudós is átvette, és sokáig tartotta is magát attól függetlenül, hogy az indiánok (indiaiak, karibiak, mexikóiak, szkíták) valóban hódoltak-e ennek a szokásnak.
Kannibalizmus az őskorban
Ha tömegesen és életvitelszerűen nem is, de az biztos, hogy az egész világon előfordultak ilyen esetek. Miközben Európában a sötét Afrikában történő emberevéstől borzongtak, az afrikaiak között a tizenhetedik században elterjedt, hogy a fehér ember azért ejt foglyul annyi feketét, mert az európaiak megeszik őket. Ezek a félelmek nem is voltak egészen alaptalanok: 1837-ben az Arrogante nevű portugál rabszolgahajón a tengerészek több szemtanú vallomása szerint meggyilkoltak egy rabszolgát, a húsát pedig felszolgálták a társainak. A férfi szívét és máját a tengerészek maguk fogyasztották el. Az nem világos, hogy az eset valóban megtörtént-e, a vallomások ugyanis gyerekektől és halálra rémült raboktól származtak, akik között addigra már kétszáz éve gyökeret vert a meggyőződés, hogy a rabszolgavadászok embert esznek, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ebben az esetben ez mégis így történt.
Éhínség, ostrom vagy hajótörés esetén persze nem volt ritka a kannibalizmus: erre a történelem során számtalan példa akadt. Kiderült, hogy a neandervölgyieknél és a Homo sapiens korai egyedeinél is előfordult, hogy egymást ették, ez viszont valószínűleg ugyanolyan, a körülményekre adott természetes reakció volt, mint amilyen más állatoknál is megfigyelhető, vagyis ha lett volna más választásuk, feltehetően mást is ettek volna. Schutt szerint a kannibalizmus gyanúja már korábban felmerült a neandervölgyiekkel kapcsolatban: 1886-ban, majd 1920-ban már vizsgálták, ekkor egy összetört koponya alapján feltételezték, hogy egy másik neandervölgyi próbált így hozzáférni az áldozat agyához.
A túlélőkannibalizmus ennek megfelelően nem is ritka, és még csak neandervölgyinek sem kell lenni hozzá: az első ilyen feljegyzések a XI. századból származnak, amikor az éhező angolok polgártársaik húsát adták-vették a piacon; ostromok idején gyakori volt, hogy az ostromlott erőd lakosai kannibalizmusra fanyalodtak; a hajótörésekről szóló történetekben szinte hétköznapinak számít, hogy a túlélők sorsot húztak, úgy választották ki, hogy ki áldozza fel magát a többiekért. A szándékos, tudatos, önként választott emberevés viszont már nem fér bele az európai önképbe: Geraldine Heng, a Cannibalism, The First Crusade and the Genesis of Medieval Romance szerzője szerint a középkor embere szentül hitte, hogy a kereszténység kulturális ellenségei bőszen ehetnek embert, de itt meg is húzták a határt azzal, hogy tisztességes európai nem csinál ilyet. Ez a meggyőződés a mai napig kitart, bár aligha akad olyan társadalom, ahol normális lenne egymást megenni - kivéve talán a maorikat, de ők is leszoktak már róla. Paul Moon, az Aucklandi Egyetem történésze szerint az ellenség elfogyasztása a maoriknál egészen az 1830-as évekig előfordult, de itt sem az élelemhiány állt a jelenség hátterében: a cél az ellenség rituális megalázása és a többi törzs megrémítése volt.
Az aztékok és az anaszázi indiánok
Morbid, de ésszerű a kérdés: miért nem esszük meg egymást? Pedig tisztán táplálkozástudományi szempontból nézve, a kannibalizmus kiegyensúlyozott és teljes értékű táplálkozást nyújt, mert optimális arányban és jól emészthető formában tartalmazza a testünk számára szükséges tápanyagokat. Ráadásul - legalábbis az új-guineaiak szerint - az emberhús nagyon ízletes, jobb a sertés- vagy a csirkehúsnál. A mai civilizált társadalmakban azonban olyan erős gát épült be az emberekbe ez ellen a szokás ellen, hogy az emberhús fogyasztását a legtöbben még a gyilkosságnál is megvetendőbb bűnnek tartják. Visszatartó erő még a nagy fertőzésveszély is. Nem volt azonban ez mindig így. Az embereknél három esetben szokott előfordulni emberhús fogyasztása. Akkor, ha kevés az egyéb élelem, rituális okokból, és torzult személyiségű bűnözőknél (ez utóbbiakkal jelen cikkben nem foglalkozunk). Az újabb kutatások szerint az első két eset gyakran átfedi egymást: a szertartások tulajdonképpen felmentést adnak az emberevés hagyományos "tilalma" alól, és a rítusokban részt vevők nyugodt lelkiismerettel lakhatnak jól hússal, amihez egyébként igen ritkán juthatnak.
Noha a kannibalizmusról sokan úgy hiszik, hogy azt kizárólag a primitív óceániai törzsek (például pápuák) gyakorolták, az emberevés szokása egyidős az emberiséggel és a világ minden táján előfordult. Számos régész állítja, hogy az ősember létfenntartásához szinte biztos fogyasztott emberhúst. A kutatók azt is felfedezték, hogy a modern ember hordoz egy olyan gént, amely közvetett bizonyítékul szolgálhat az ősi kannibalizmusra. Ez a gén egy olyan - a fertőző szivacsos agysorvadáshoz hasonló - agybetegség ellen nyújt védelmet az embereknek, amely a feltételezések szerint kizárólag az emberi hús fogyasztása révén terjed.
Amerika őslakói is előszeretettel fogyasztottak emberhúst. Az aztékok fővárosukban, Tenochtitlánban, szabályos időközönként nagy mészárlásokat rendeztek. A piramis legfelső emeletén a papok futószalagon ölték a foglyokat, s miután kitépték a szívüket, letaszították őket a piramis lépcsőin. A piramis alján aztán levágták a fejüket, a maradékot pedig foglyul ejtőiknek adták. Ők a következő nap földarabolták az áldozatot, s borssal, paradicsommal és tökvirággal ízesítve megfőzték. Ezeket a nagy mészárlásokat ugyan szertartások vezették be, de ez ne tévesszen meg bennünket. Nem a vallás, hanem az éhség juttatott oda egész népeket, hogy embert egyenek. Az aztékok nem tartottak nagyobb számban olyan haszonállatokat, amikkel megoldhatták volna a háromszázezer lakosú Tenochtitlan húsellátását. A kannibalizmusnak a mezőgazdaság fejlődése vetett véget. A vágóállatok egyre nagyobb arányú fogyasztásához képest az emberhús megszerzése fáradságos és veszélyes tevékenység volt.
Észak-Amerikában sem volt ismeretlen az emberevés. Az anaszázi indiánok egy évezreddel ezelőtt a mai Egyesült Államok Négy Saroknak nevezett délnyugati vidékén éltek. A Négy Sarok az a térség, ahol Colorado, Új-Mexikó, Arizona és Utah szövetségi állam határai 90 fokos szögben találkoznak. A több mint hatszáz éve nyomtalanul eltűnt nép megismerésére először a múlt század közepén kezdődtek komoly tudományos kutatások. A legalaposabb ásatásokat Christy Turner, Arizona Állam Egyetemének antropológiaprofesszora és felesége folytatta három évtizeden át. A feltárt csontmaradványok tüzetes megvizsgálása során derült ki, hogy az anaszázi törzsek kisebb csoportjai évszázadokon át, időről időre megtámadták egymás településeit, a legyőzötteket, nőket és gyerekeket beleértve, megölték, megnyúzták, feldarabolták, és sülve vagy főve megették. Turnerék az általuk feltárt hetvenhat lelőhely közül harmincnyolc helyen bukkantak kannibalizmus nyomaira. Az indiánok éles kőszerszámokkal vágták, kaparták le a csontokról a húst, a hosszabb csontokat, például a lábszárcsontot, hosszanti irányban hasították ketté, hogy könnyebben férjenek hozzá a nagy tápértékű csontvelőhöz. A megskalpolt koponyát feltörték, azután arccal lefelé a tűzhely parazsára helyezték, hogy az agyvelőt magában a koponyában főzzék meg. A lerágott csontokat szemetesgödrökbe vagy csontvermekbe dobták - elföldelésnek, hamvasztásnak vagy bármiféle rituális temetésnek sehol sem maradt nyoma. Úgy bántak az emberi maradványokkal, mint a civilizált ember az általa elfogyasztott állatok csontjaival.
Kannibalizmus a Csendes-óceánon és Afrikában
A legyőzött ellenfél sérelmére elkövetett kannibalizmusról több beszámoló is született: a már említett maorik mellett Brazíliában, Paraguayban, Afrikában és Óceániában is előfordult az exokannibalizmus, amikor egy más csoportba tartozó halott (például legyőzött ellenség) testéből esznek. Megint csak nem kell túl messzire visszatekintenünk az időben ahhoz, hogy példát találjunk rá: Schutt szerint a második világháború idején a japán katonák olykor ettek is legyőzött ellenfeleik testéből, egy különösen híres esetben pedig Josio Tacsibana japán tábornok rendelkezett úgy, hogy a katonái mészárolják le és egyék meg a foglyul ejtett amerikai pilótákat. Tacsibanát és társait emiatt később nem vonták külön felelősségre, azért viszont felakasztották őket, mert lehetetlenné tették, hogy az elesett katonák végtisztességben részesüljenek.
Az emberevés vagy antropofágia másik csoportjába tartozik az endokannibalizmus: ilyenkor a csoport tagjai a többi tag húsából vagy véréből fogyasztanak, általában így búcsúzva elhunyt társuktól. Akárhogy is, a kannibál megszületett, mégpedig ahogy a szót, úgy a pusztítandó vadember képét is a gyarmatosítás szülte: a kannibál az az ember, aki még embernek is alig nevezhető. Már a vád is dehumanizáló, az európai tabu pedig olyan erős, hogy a legtöbb nyugati ember nem is szívesen gondol bele valaki más elfogyasztásába. Ez már azért is meglepő, mert a kereszténység egyik alaptétele, hogy Jézus Krisztus testét és vérét fogyasztják - de persze nem úgy. Akárhogy is, itt kannibalizmusról van szó, méghozzá rituálisról, még ha csak a kenyér és a bor formájában történik is meg: hasonlók miatt égettek már meg embereket.
Pápuák - szelíd emberek az örömök völgyében címmel ír A Földgömb 2010. május-júniusi száma a pápuák mai életmódjáról, amelynek már nem része az emberevés. "A…megbélyegzésen nem egyszerű változtatni, de a valós helyzetet mi sem szemlélteti jobban, hogy amikor Delhiben indiai ismerősömnek meséltem a mai pápuákat sújtó európai tévhitekről, azonnal közölte, hogy a pápuák lakóhelye helyett itt a fővárosban könnyen megszervezheti, ha emberhúst szeretnék enni…" - írja a cikk szerzője, Kirschner Péter bevezetőjében.
Annál több bizonyíték utal az alkalmi afrikai emberevésekre. A libériai, Sierra Leone-i és a kongói törzsi háborúk folyamán sokszor előfordult, hogy az ellenség katonáit - elsősorban elrettentési célzattal - földarabolták, és egyes testrészeiket elfogyasztották.
Az emberhús tápértéke és a kannibalizmus veszélyei
James Cole, az angol Brightoni Egyetem antropológusa szerint elődeinknek csak akkor érte meg rendszeresen, pusztán étkezési célból emberhúst fogyasztaniuk, ha tápláló volt, és így kevesebb energia befektetésével több kalóriához juthattak, mintha szokásos prédaállataikat vadászták volna le. Ennek megállapítására Cole kiszámolta az egyes emberi testrészek tápértékét, kalóriatartalmát. Az eredmények szerint a csontjainkban lévő velő 25 330 kalóriát, míg bőrünk 10 280 kalóriát tartalmaz. A szervezetünkben felhalmozott zsírból nagyjából 50 ezer kalóriányi energiát nyerhet, aki elfogyaszt minket, míg belső szerveink viszonylag kevés tápértékkel kecsegtetnek: szívünk 650, lépünk 130, agyunk, idegrendszerünk 2700, májunk 2570, két tüdőnk 1600, emésztőrendszerünk 1260, veséink 360 kalóriát tartalmaznak. Vélhetően elődeink is a húst szerették a legjobban, származzék emberből vagy állatból. Nem véletlenül, hiszen az izomzat igen energiadús: a felsőtest izmai 5420, a felkarok 7450, az alkarok 1660, a combok 13 350, míg a vádlik 4490 kalóriányi energiát rejtenek. Mindez összességében 125 ezer kalóriát jelent egy személyre.
A jelenleg irányadó táplálkozási irányelvek szerint egy férfinak 2500, egy nőnek 2000 kalóriára van szüksége naponta, hogy tartsa a súlyát. Ha feltételezzük, hogy több tízezer évvel ezelőtt az emberek sokkal aktívabb, megerőltetőbb életet éltek, mint mi manapság, viszont kisebbek is voltak, akkor kalóriaigényeik nem egyeztek meg teljesen a mostani emberével. A jelenlegi kalóriaigénnyel számolva egy leölt és szőröstül-bőröstül elfogyasztott ember egy ötvenfős törzsnek alig több mint egy napra volt elegendő. Ennél jóval kalóriadúsabb táplálékot is tudtak abban az időben fogyasztani: egy mamut elképesztően sok, 3,6 millió kalóriát tartalmazott, de még egy bölényben is megvolt úgy 612 ezer kalória (a lóban 200 ezer, a medvében 600 ezer, a gyapjas orrszarvúban 1 millió 126 ezer kalória van, illetve volt). Igaz, a húst ebben az időben még nem tudták tartósítani, így nem tehették félre későbbi, ínséges időkre. Ezért valószínűsítik, hogy az emberevésnek inkább vallási szerepe volt: így fejezhették ki felsőbbrendűségüket a legyőzött harcos felett, vagy az elhunyt "életerejét" is eképpen vehették magukhoz.
A kannibalizmus évszázadok óta tabu a modern társadalmakban, ami többek között az emberhús terjesztette betegségek visszaszorulásához is vezetett. A pápua foré törzs tagjait pusztító kuru betegséget a 20. század ötvenes éveiben fedezték föl. Az áldozatok szörnyű rángások közepette lehelték ki a lelküket. Mint kiderült, a kuru egy gyógyíthatatlan neurodegeneratív betegség, amelyet nem baktériumok vagy vírusok, hanem fertőző fehérjék, prionok terjesztenek. A kór pedig az elhunyt, majd a családtagok által elfogyasztott foré emberek húsával és idegszöveteikkel terjedt. Minthogy a legértékesebbnek számító (és véletlen épp a legtöbb priont tartalmazó) agyat a nőknek és a gyerekeknek adták, az ő körükben volt a leggyakoribb a kuru. Annak idején évi kétszáz ember is kuruban halt meg, de ez mára lecsengett, ritkán van egynél több áldozat.
Modernkori példák és az ösztönös kannibalizmus
A közelmúlt egyik legnagyobb nyilvánosságot kapott emberevési esete az éhezés miatt történhetett meg. 1972. október 13-án lezuhant az Andokban az uruguayi rögbicsapatot szállító repülőgép. Az életben maradt 16 embert csak 1972. december 23-án találták meg a mentőcsapatok. A készletek elfogyása után társaik hó alól kikapart holttesteit fogyasztották.
Ez az eset két fontos dologra is rávilágít a kannibalizmussal kapcsolatban. A békés vagy csak elviselhető együttélés feltétele, hogy magas gátlási küszöböt hozzunk létre magunkban az állandóan jelenlévő kísértés, egymás fölfalása ellen. Ez sikerült ugyan, de nem jelenti azt, hogy a küszöb rendkívüli körülmények esetén is mindig áthághatatlan marad. Az életben maradás ösztöne sokszor ledönti az erkölcsi gátakat, és akkor szinte mindenki enged a mélyben lapuló ősi késztetéseinek.
A húsfogyasztás általános egészségügyi hatásai
A túlzott húsfogyasztás veszélyekkel járhat. Zürichi kutatók pár éve megállapították, hogy napi négy dekánál több feldolgozott húskészítmény elfogyasztása jelentősen növeli a szív- és érrendszeri megbetegedések, illetve a rák miatti korai halálozás veszélyét.
A bélflóra és az emésztőrendszer
Ismert mondás, hogy „az vagy, amit megeszel”. Nos, ugyanúgy kapcsolódik az emésztőrendszerünkhöz, mint bármelyik másik testrészünkhöz. Egy idevágó 2014-es tanulmány azt fejtegette, milyen különbségek vannak a mindenevők, a vegánok és a vegetáriánusok bélbaktériumai között. Kutatások igazolják, hogy amikor a mindenevők kolint vagy karnitint esznek, melyek megtalálhatók a húsokban, a halakban, a tenger gyümölcseiben, a tojásban és a tejtermékekben, a bélbaktériumok olyan anyagot termelnek, amelyet a májunk mérgező anyaggá, az úgynevezett TMAO-vá alakít. Érdekes módon azok az emberek, akik növényi alapú ételeket fogyasztanak, alig vagy egyáltalán nem termelnek TMAO-t. A hús alig-alig tartalmaz rostanyagokat, azokat inkább a zöldségekben, a gyümölcsökben és a teljes kiőrlésű gabonákban találjuk meg. A rostok másik fontos szerepe, hogy megakadályozza a szervezetünkben a koleszterin elraktározását - ezzel védve szívünket. Kevesen tudják, hogy a túl sok hús a bélflórát is károsíthatja, székrekedést okozva. Ez különösen akkor igaz, ha nem ellensúlyozzuk megfelelő mennyiségű rosttal, zöldséggel, gyümölccsel.
A hús és a koleszterinszint
Tudósok korábbi megállapításai szerint a vöröshús-fogyasztás kapcsolatba hozható a szív- és érrendszeri panaszokkal is. Ha ilyen ételt eszünk, kolin, lecitin és karnitin jut a szervezetbe, amik lebontása során a belekben található baktériumok trimetilamin-N-oxidot, vagyis TMAO-t termelnek. A vérben található TMAO rendellenesen magas szintje fokozza többek között a szívinfarktus kockázatát, ezt már több korábbi kutatási eredmény is alátámasztotta. A Kaliforniai Egyetem Gyermekkórházának Oaklandi Kutatóintézete vezetésével készült kutatás konklúziója szerint mind a vörös, mind a fehér hús nagy mennyiségű fogyasztása magasabb koleszterinszintet eredményez, mint a hasonló mennyiségű növényi fehérje fogyasztása. Amikor ezt a tanulmányt terveztük, azt vártuk, hogy a vörös hús jóval károsabb hatással lesz a koleszterinszintre, mint a fehér hús, és meglepődtünk, amikor nem ez derült ki - mondta el Ronald Krauss professzor, az American Journal of Clinical Nutrition című folyóiratban közzétett tanulmány egyik szerzője. Tanulmányok bizonyítják, hogy ha valaki következetesen növényi eredetű élelmiszereket fogyaszt, a vér koleszterinszintje akár 35 százalékkal is csökkenhet. Sőt, a magas rosttartalom tovább csökkenti a koleszterinszintet.
Tápanyagok és hiányállapotok
Egy kiegyensúlyozott vegetáriánus vagy vegán étrend elegendő tápanyagot biztosíthat megfelelő tervezés, odafigyelés mellett. Vasat, D-vitamint és B12-vitamint viszont nehezebb lehet így bevinni a szervezetünkbe a brit National Health Service szerint. A testünk igényli, hogy elegendő mennyiségű hüvelyest fogyasszunk, például babot, lencsét, de a diófélék, gyümölcsök, zöldségek, teljes kiőrlésű gabonafélék (vagy akár a vassal dúsított gabonafélék) is nagyon fontosak a megfelelő tápanyagbevitel szempontjából. A húsokban lévő hem vas sokkal jobban szívódik fel, mint a zöldségekben, gyümölcsökben található nem hem vas. Ha túl sok húst eszünk, lehet, hogy nem jutunk elég C-vitaminhoz, hiszen ez a vitamin nem igazán fordul elő állati eredetű táplálékokban.
Borul az egyensúly. Bizonyos vitaminokból túltermelés lesz, míg másokból hiány lép fel, és egyik megoldás sem jó. A leggyakoribb a kalciumhiány az elégtelen felszívódás és hiányállapotok miatt, ami magával vonzza a csontritkulást.
A túlzott fehérjefogyasztás
A vérkeringésbe több aminosav jut be a szükségesnél az elfogyasztott húsban lévő fehérjék megemésztése során. Ennek negatív hatása, hogy túlterheli a májat és a vesét, a fő kiválasztó-szervrendszereinket. A szervezet viszont erre reagál, és más szervünk lép munkába. Leggyakoribb, hogy a tüdő és a bőr végzi el ezt a feladatot. A közhiedelemmel ellentétben a túlzásba vitt fehérjefogyasztás nem tesz minket erősebbé vagy karcsúbbá. Ezzel szemben a teljes értékű növényi élelmiszerekben található fehérje megvéd számos krónikus betegségtől. Növényi alapú étrend mellett nincs szükség a fehérjebevitel nyomon követésére vagy fehérjekiegészítők használatára, hiszen már a napi kalóriaszükséglet kielégítésével rengeteg fehérjéhez jutunk.
A sovány húsokról például régóta tudjuk, hogy remek fehérjeforrások: a tömegük 20-25 százalékának megfelelő proteintmennyiséget tartalmaznak, miután elkészítjük őket. Az állati fehérje egy úgynevezett teljes fehérje, vagyis mind a kilenc esszenciális aminosavat biztosítja. Számos vitamin és ásványi anyag is megtalálható bennük, mint például a B12, a niacin vagy a szelén.
Rákkockázat és egyéb betegségek
A WHO rendszeresen foglalkozik jelentéseiben a húsokkal és a különféle feldolgozott hústermékekkel. Szerintük például a vörös húsoknak vannak lehetségesen rákot okozó tulajdonságai. Ha rendszeresen fogyasztunk feldolgozott hústermékeket, jócskán megnő a bélrák kialakulásának veszélye, állapították meg a szakértők. Különösen a vörös és a feldolgozott húsok növelik a 2-es típusú cukorbetegség kockázatát. Az állati eredetű termékek elhagyása jelentősen csökkenti a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának esélyét. Különösen igaz ez teljes kiőrlésű gabona fogyasztása esetén. A vöröshús-fogyasztás bizonyos mértékig népszerűtlenné vált az elmúlt évtizedekben, mióta kapcsolatban hozták a szív- és érrendszeri betegségek növekvő kockázatával. Rengeteg étrendi ajánlás támogatta inkább a baromfifogyasztást mint egészségesebb alternatívát.
A kannibalizmus megrázó története
A túlzott húsfogyasztás első számú veszélye a szív- és érrendszer károsodása. A magas LDL ("rossz") koleszterinszint és a nagy mennyiségű sóbevitel miatt könnyen kialakulhat magas vérnyomás, érszűkület, és hosszabb távon akár szívbetegség is.
A súlyra gyakorolt hatás
A washingtoni George Washington egyetem orvostudományi karán egy kutatás keretében próbálták pontosan meghatározni, mennyi súlyt veszíthet valaki, aki mindenevőből vegetáriánus lesz. A kutatásban korábbi tanulmányokat, tudományos eredményeket is alapul vettek. Végül azt találták, hogy azok a résztvevők, akik elhagyták étrendjükből a húsokat, átlagosan körülbelül 4 és fél kilót veszítettek a súlyukból, mindezt anélkül, hogy odafigyeltek volna a kalóriabevitelükre vagy többet edzettek volna. Ha nemcsak csirkét vagy pulykát eszel, hanem gyakran fogyasztasz zsírosabb húsokat, akkor szinte biztos, hogy idővel plusz kilók jelennek meg.
Növényi alapú alternatívák és a kiegyensúlyozott étrend
Szakértők szerint a kulcs az arany középút: étrended legyen változatos, sok zöldséggel, gyümölccsel, összetett szénhidráttal és tejtermékekkel, és csak kisebb mennyiségben tartalmazzon húst - lehetőleg sovány, friss verziókat. A feldolgozott húskészítményeket pedig inkább kerüld! Télen különösen érdemes előtérbe helyezni a fermentált zöldségeket. Sok rosttartalomra és antioxidánsra van szükség a táplálkozásunkban, melyek főleg a növényekből - zöldség, gyümölcs - jutnak be a szervezetbe. Az emberi emésztőrendszer csak akkor működik megfelelően, ha elegendő növényi anyag van benne, vagyis a rostok előmozdítják a spontán bélmozgást.
Ha valaki körültekintő módon kezdi el a növényi alapú táplálkozást, legfőképpen azt tapasztalja majd, hogy az kedvező hatással van az egészségére.